whatever it takes » endgame
T O N Y
Az üres teremben egy magányos férfi sétálgat. A léptei halkan hallnak el a kísérteties csöndben, kezével lassan végigsimít az ismerős bútorokon. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még vissza fog térni ide. Sosem gondolta volna, hogy újra láthatja majd ezt a házat, és hogy benne lépkedhet majd benne. Azt hitte, a vég eljött, és nincsen tovább. Szembe kell néznie a legnagyobb félelmével, és mindenképp megszabadulni tőle. Azt hitte, így lesz. De sosem gondolta, hogy a legrosszabb fog bekövetkezni. Nincsen fényes győzelem. Nincsen hősi halál. Csak egy maró üresség a testében, a kudarc kínzó gondolata folyamatosan ott kopogtatott a fejében, egy percre sem tudott megszabadulni tőle. Bekövetkezett a legrosszabb rémálma: elbukott, és mégis életben maradt. Neki kellett volna meghalnia, ennek nem így kellett volna történnie!
De most mégis itt van. Remegő kézzel simít végig a falon lógó képen. A vaksötétben alig látszik, hogy mit ábrázol, de ő jól tudja, túlságosan is jól. Mennyi ideig kísértette az űrben sodródva ez a fotó, Pepper gyönyörű mosolya, amivel belenevet a kamerába! Sosem gondolta volna, hogy újra láthatja, és a gondolatra újra fájó összeszorul a szíve. Mióta sétálgat már itt a sötét lakásban? Lehet már több órája is... De még mindig nem szánta rá magát, hogy elé álljon.
Félt a reakciójától, félt újra látni az arcát. Félt, hogy nem tudna mit mondani neki. Mennyit aggódhatott miatt! Vajon megkapta egyáltalán az üzenetet, vagy még mindig azt hiszi, hogy végleg eltűnt? Fájt, hogy miatta sírhatott, hogy miatta aggódhatta halálra magát. Ő sokkal jobbat érdemelne egy ilyen szélhámosnál. Egy szélhámosnál, aki elbukott. Elbukott, de mégis életben maradt.
Hirtelen egy apró kattanást hall, és világosság tölti be a helységet. A fotó hirtelen megelevenedik előtte, az ujja éppen a nő arcán simít végig, mintha egy tincset akarna a füle mögé tűrni. A férfi idegesen hunyja le a szemét, ahogy a képnek a szemébe néz. Nem kellett volna idejönnie, Pepper nem érdemli meg őt.
Érzi magán a nő tekintetét, de még sem mer ránézni az ajtóban álló Pepperre. A levegő hirtelen elfogy körülötte, és szaporábban lélegezve bámul maga elé. Legszívesebben elfutna, jó messzire innen, de a lábai nem engedelmeskednek. A szíve visszahúzza.
Egy éles csattanást hall, ami felülírja minden gondolatát, és félelméről megfeledkezve kapja aggódó tekintetét a hang irányába.
Pepper az ajtóban ácsorog, a hálóingén keresztül kidomborodik a nagy pocakja. Mellette a földön egy serpenyő hever, a kezét a szájához kapva, elkerekedett szemmel bámul a nappaliban ácsorgó alakra. Szemét rögtön könnyfelhő takarja el, el sem akarja hinni azt, amit lát. Mintha csak egy álom lenne, amiből felkelve csak egy jó nagy pofont kap a valósághoz.
De a férfi nagyon is élő, még ha úgy is néz ki, mint aki odafagyott volna a padlóhoz. Nem tud semmire sem gondolni, talán még pislogni is elfelejtett. Pepper még így az ágyából kikelve is sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékezett rá. Pedig csakis ő járt folyamatosan a fejében, de mégis, az emlékek is csak úgy halványulnak el, mint egy megsárgult fotó.
Néhány másodpercig csak egymást bámulják érzelmektől vegyes arccal, a nőnek már gyors patakokban folynak le a könnycseppek az arcáról, de még mindig nem akarja elhinni, hogy igaz, amit lát.
Tony lassan elindul felé, bár az agya azt kiabálja, hogy fusson el innen minél messzebbre, nehogy több bánatot okozzon ennek a gyönyörű, és egyben ijedt nőnek. Mégis, a lábai mintha maguktól vinnék felé, bár fogalma sincs arról, hogy mit kellene mondani. Meg szeretné magyarázni a dolgot, szeretné neki elmondani, hogy miért volt távol, de tudja, hogy nincsen erre elfogadható bocsánatkérés. Magára hagyta, pedig nem lett volna szabad.
Már csak egy fél méter választja el tőle Peppert, amikor hirtelen megtorpan. Mégis mit tesz? Nem érdemli meg, nem szabadott volna idejönnie... Ám mielőtt a kételyeitől megfutamodna, Pepper magához térve győzi le a köztük lévő távolságot.
Remegő ajkait a Tonyéra tapasztja, és a nyaka köré font karral húzza magához közelebb. És bár a férfi minden egyes porcikája azt sugallja, hogy nem lenne szabad, hiszen csak újra csalódást fog neki okozni, lassan átöleli a derekát, és belefeledkezik a nő csókjába.
Meg fogja őt védeni, kerüljön bármibe is.
C L I N T
A szőke nő elképedve bámul az utcán álló emberre. Arcán vegyes érzelmek kavarognak. Nagyon jól tudja, hogy ki áll előtte, de nem tudja, vagyis inkább nem akarja elhinni, hogy régi bajtársa és barátja ennyire megváltozott volna.
A fekete ruhás ember neki háttal áll, és hosszú kardját végighúzza a könyökhajlatánál. A kapucniját hátracsapja, és lassan a nő felé fordul. Ahogy meglátja a kémnőt, hirtelen nem is tudja, hogy mit gondoljon. Egy újabb ember, aki a régi életére emlékezteti, egy újabb ember, aki eszébe juttatja az iszonyú fájdalmat és ürességet, ami benne kong. Legszívesebben világgá ordítaná, mennyire kínozza a családja elvesztése. Mégis, Natasha összezavarodott arcát látva, benne reked a szó, és csak zihálva néz rá.
- Clint... - szólal meg remegő hangon a nő, és a kezét óvatosan a férfi felé nyújtja.
Tudja, mi történt barátja családjával. Felkészült rá, hogy a találkozás ne legyen kínosabb és érzengősebb mindkettőjüknek, mint amennyire muszáj. Nem akarta ezzel is nehezebbé tenni a barátja helyzetét, tudta, hogy muszáj lesz erősnek mutatkoznia ahhoz, hogy lelket tudjon bele önteni. De mégis, arra, amit a barátja arcán látott, arra még a Vörös Szoba sem készítette fel kellően.
A férfi egy pillanatig habozik, és összepréselt ajkakkal néz a kémnőre. A gyász fájdalma árvízként akar előtörni belőle, ahogy meglátja a nő remegő száját. "Ha már te is megijedsz, akkor jó nagy bajban lehetünk..." , mondta még egyszer neki. Nem is olyan rég látta, az Eset előtt néhány hónappal náluk húzta meg a pajzsát vesztett Kapitánnyal és a barátjukkal, Sam Wilsonnal.
Mennyire csodásan mentek akkor a dolgok! Nem volt semmi gond, végre békében élhetett a családjával, és a gyerekeire koncentrálhatott. Már régóta tervezte, hogy visszavonul, és azután, hogy a Kapitány és Tony közti incidens után némileg elültek a kedélyek, és már nyugodtan megtehette. Lilát éppen akkor kezdte el íjászkodni tanítani, milyen ügyesen is csinálta! A tehetségét egyértelműen örökölte, és a büszke apa már akkor látta, hogy lánya nem csak épp olyan ügyesen bánik az íjjal, mint ő, hanem sokkal ügyesebben. És persze azok a vidám dartsbajnokságok Cooperrel minden este, amit a felesége, Laura, mindig csak fejcsóválva nézett. Még a kis Nathaniel milyen bátorkodva hajigálta az apró nyilakat, persze csak szülei vigyázó felügyelete alatt.
És aztán megtörtént. Kint gyakorolt Lilával a kertben, amikor Laura vérfagyasztó kiáltását meghallották. Mindketten eldobva a felszerelésüket, lélekszakadva rohantak be a házba. Lila egy kicsit lemaradt, ám már az apja is csak egy padlóra és az apró etetőszékre hintett, vékony porréteget talált a konyhában. Az ösztönei azt sugallták, hogy ott fejben a felesége poraihoz rogyjon, de a SHIELD-nél ledolgozott évek alatt megtanulta kezelni a stresszhelyzetet, és sarkon fordulva rohant fel az emeletre, a gépénél kockuló Cooper szobájához. Feltépve a szoba ajtaját, ijedten bámult az ágyán fekvő fiúra, aki porrá válva még egy utolsó, rettegő pillantást tudott vetni az apjára, mielőtt csak egy kupac hamu maradt volna a fején a kék takaróján. Bár az apa teljesen összeroppant, meghallotta a lány halk szavát mögötte, a lépcsőfordulóban kapaszkodott a korlátba. Hangosan sírva, rémülten bámult fel az apjára, aki sietve odarohant hozzá, hogy megölelje, de a lány teste lassan porrá vált a kezében. Magára maradt.
A férfi óvatosan megrázta a fejét, mire a kínzó emlékek lassan szétfoszlottak a szeme elől, és csak üveges tekintettel bámult a nő feléje nyújtott kezére.
- A világ megváltozott, senki sem tud visszamenni. Csak a legjobbat tehetjük - suttogta remegő Natasha - És néha a legjobb, ha újrakezdjük - csuklott el a hangja, és bármennyire is ellenkezett, a szeméből kibuggyant egy kövér könnycsepp a szeméből.
Clint csak lassan kinyújtotta a kesztyűs kezét a nő felé, Natasha pedig rögtön erősen rászorított a remegő kézre.
- Vissza fogjuk őket hozni - mondta halkan, egy hatalmas gombóccal a torkában, és óvatosan átölelte a szinte szoborrá fagyott Clintet - Kerüljön bármibe is...
T H O R
A magas férfi magába roskadva ücsörgött, a gondolatai rabságában. El sem akarta hinni, hogy kudarcot vallott. Ha valaki, ő megállíthatta volna Thanost. Egy karnyújtásnyira volt attól, hogy megakadályozza a tragédiát, de elrontotta. Azt hitte, már nincs mit veszítenie. Tévedett.
Idegesen húzta össze magán a dzsekiét, a kezéből apró szikrák pattogtak ki a padlóra, mint egy fényesen ragyogó csillagszóróból. Elvesztett mindent. Elvesztett az anyját. Az apját. A fegyverét. A haját. A szemét. Az otthonát. A legjobb barátját. A népét. És a testvérét. Harmadszorra.
Kudarcot vallott, ő Thor, Odin fia, a mennydörgés istene. Asgard királya, a népe nélkül. Fiú szülők nélkül. Báty öccs nélkül.
Látta azt a sok embert meghalni, mindet az ő hibájából. Pedig neki kellett volna. Neki már nem lett volna mit vesztenie.
- Thor! - szólt hirtelen Natasha hangja, mire a felemásszemű férfi felkapta a fejét - Látogatónk van - biccentett a nő, mire Thor csak egy aprót bólintott, és feltápászkodott.
Követte a szőke hajú kolléganőjét a bázis nappalijába, ahol egy szőke hajú nő álldogált, nekik háttal. A férfi kérdőn pillantott le Natashára, aki azonban egy szót sem szólt. Nagy pulcsiját megigazítva magán lépett oda a fekete topot viselő, csípőre tett kezű nőhöz, aki lassan megfordult.
Határozott tekintettel nézett farkasszemet a nála sokkal magasabb asgardi istenséggel, és egy szót sem szólva méregették egymást. Végül Thor kinyújtva a kezét, de továbbra is tartva a szemkontaktust a nővel, magához hívta a Vihartörőt. A fegyver szélsebesen repült a gazdája kezébe, csupán néhány centivel a nő feje mellett elzúgva. A szőke haj meglibbent, ám az ismeretlen arca meg sem rezzent, csak óvatosan lepillantott a férfi kezében tartott fegyverre.
A nő ráhunyorított a pörölyre támaszkodó férfira, állta a tekintetét.A férfi halványan elmosolyodott, és le sem véve a szemét a jövevényről, megszólalt mély hangján.
- Ez tetszik - pillantott a mellette álló Fekete Özvegyre, majd széles mosollyal kapta vissza a tekintetét az újonnan jött nőre.
N A T A S H A
A laza copfba fonott hajú nő egyedül állt a teremben, farkasszemet nézve a rábámuló céltáblákkal. A pisztolyát szilárd kézzel tartotta maga elé, és a fél szemét egy aprót lehunyva koncentrált. Majd egy alig hallhatót sóhajtott, és az ujjával meghúzta a ravaszt.
Hangos dörrenés, a golyó sivítva hatolt a céltábla közepébe. De a nő nem állt meg, rögtön küldte a következő golyót a társa után, majd még eget, még egyet, s még egyet. Mindig egy lépéssel közelebb lépve a táblához lőtte ki egymás után a lövedékeket, amik mindig ijesztően pontosan szúrták át újra és újra a tábla közepét. A keze egy pillanatra sem remegett meg, sziklaszilárdan meredt előre.
Sosem szeretett igazán a céltáblánál gyakorolni, mindig a Vörös Szobában töltött időre emlékeztette. De most tudta, hogy muszáj lesz legyőzni a saját félelmeit és sérelmeit, most nem számít semmi személyes probléma. Tudta, hogy ha itt elbuknak, akkor nincsen tovább. Akkor tényleg tehetetlenek maradnak. Ezért kell megtenniük mindent.
- Bármibe kerüljön is - suttogta halkan, kiszűrve a fogai közt a szavakat, és kilőtte az utolsó golyót is, ami újra átszúrta a piros középpontot.
- Mindig a közepébe - hallott egy hangot a háta mögött, mire leengedte a pisztolyát.
Megfordulva a Kapitánnyal találta szembe magát, aki keserű mosollyal nézett kolléganőjére. Mióta kudarcot vallva tértek vissza Wakandából, szinte csak így lehetett látni. Emögött a keserű mosoly mögött rejtőzött minden fájdalma, ami mindenkin máshogy látszott meg.
- Szerinted sikerülni fog? - kérdezte Natasha egy hatalmas gombóccal a torkában.
Eddig ismeretlen volt számára a kudarc, és félt, hogy most elindult egy lejtőn ahonnan nem lesz megállás. Steve csak lesütve a tekintetét fixírozta a padlót. Natashanak nem lehet hazudni, sem lehetett. Senki sem tudja, vajon sikerrel fognak-e járni.
Natasha csak összeszorítva a száját bólintott, és a pisztolyt a tokjába csúsztatta. Elég volt mára a gyakorlásból, csak egyre jobban felidegesíti magát ezzel, hiába a lenyugtatás lenne a cél.
- Gyere, pihenj egyet - simította meg Steve a vállát, mire ő csak szótlanul bólintott.
Pihenés. Inkább tehetetlenül várakozás, miközben a gondolatok hadjáratot indítanak ellen, azt sugallva, hogy nem tett meg mindent. Világéletében maximalista volt, sosem fordult vele elő olyan, hogy valami nem sikerült volna neki, csak egy kivétellel. Nem akart egy másodikat.
Ha van egy kicsi esély arra is, hogy változtassanak a helyzeten, akkor ők ezt most megragadták. De ha elbuknak... Nincs tovább. Mindent meg kell tenniük, hogy sikerüljön. Kerüljön ez bármibe.
S T E V E
A valahai Kapitány és Natasha a gondolataikba burkolózva ültek egymással szemben. Üveges tekintettel bámultak maguk elé, egyikük sem szólt egy szót sem. Hallották, ahogy Bruce matat valamit a másik szobában, de mindkettejük gondolata egészen máshol járt.
A katasztrófa után már több hónap eltelt, Natasha eredeti vöröses haja kezdett visszanőni, de a végén még ott maradt a szőkítés nyoma. Steve is megváltozott, leborotválta a szakállát. Mindketten igyekeztek maguk mögött hagyni mindent, ami a wakandai kudarcukra emlékeztette őket, de persze teljesen reménytelenül. Már semmi sem volt olyan, mint előtte, és ezért mindketten magukat okolták.
Különösen a Kapitány. Egyre csak azon morfondírozott, hogy mi lett volna, ha a csapat egybemarad. Ha nem szakítja szét a Bosszúállókat. Ha nem veszik össze Tonyval. Tudta, hogy akkor az volt a legjobb döntés, amit tehetett, de mégis úgy érezte, a kudarcért ő a hibás. Lehet, ha együtt maradtak volna, meg tudták volna állítani Thanost.
Ráadásul ahogy eszébe jutott Tony, a lelkiismeretfurdalás még erősebben kezdte marcangolni. Nem kaptak semmi hírt róla, Bruce utolsó információja az volt, hogy Peterrel és egy Dr. Strange nevű varázslóval eltűntek a hatalmas űrhajóval együtt. Érzete a lelke mélyén, hogy Tony nem lehet halott, de mégis a lehetőség, hogy talán sosem látja többet, ott kísértett minden nap minden egyes percében. Nem akarta, hogy Tony úgy haljon meg, hogy haragban váltak el. Hogy nem beszéltek Szibéria óta. Vagy hogy ő menjen el úgy, hogy nem tudtak kibékülni.
Óvatosan felemelte kiskutya tekintetét a gondolataiba roskadt Natashára, aki csak szenvedő arccal bámult vissza rá kifejezéstelen pillantással.
- Azt mondom az embereknek, hogy jobban tennék, ha továbblépnének - szólalt meg halkan felsóhajtva - Vannak akik megteszik... de nem mi - mosolyodott el keserűen.
Natasha csak felsóhajtva nézett Stevere. Tudta, hogy mire gondol, és tudta, hogy mennyi kétely van benne. Mint mindenkiben.
- Ha van egy apró esély is, akkor az a miénk. Muszáj lesz megpróbálnunk - nézett mélyen Stve szemébe, aki azonban elkapta a tekintetét az ablakban ácsorogó Clint felé, aki szótlanul bámult ki az ablaküvegen.
- Megfogjuk - bólintott, mire Clint is megérezte magán a Kapitány szemét, és óvatosan feléje fordult szomorú szemeivel - Kerüljön bármibe is.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top