. . .

» tony stark x coral j. jenkins

  » sequel to 'the suspect'

. . .

A lift ajtaja épphogy kinyílt, de én máris kipattantam belőle. A szobában csend honolt, csupán a kinti vihar zúgott fel néha egyre erősebben, és a világosság helyett baljós félhomály uralkodott, méghozzá a plafonon szétvert lámpa miatt. A földön nemcsak az összetört égők, de a whiskys üveg darabjai is szanaszét hevertek, és az ital szétfolyva bűzölgött a padlón. Lecsapva a kabátomat és az aktámat a első útba kerülő fotelbe, és odasiettem a kanapéhoz.

Ahogy sejtettem, Stark a földön szétszóródott pattogatott kukoricában feküdt mozdulatlanul, és nem tudtam eldönteni, hogy a nyitott szájából, vagy pedig a leöntött ruhájából árad jobban a vodka émelyítő szaga. Szeme csukva volt, ám mintha motyogott egy-két szót. Orrán egy hosszú vágás húzódott, amiből lassan csordogált le a vér a szája széléhez, és vörös tenyerében is egy törött üvegdarabot szorongatott. Hihetetlen, hogy egy cirka fél óra alatt mennyire ki tudta ütni magát.

- JARVIS, mennyit ivott? - kérdeztem a mesterséges intelligenciát, miközben sietve leguggoltam a férfi arca elé.

- Mielőtt a lámpához vágta az üveget? Olyan egy két és fél decilitert, hölgyem - válaszolta azt készségesen, mire sóhajtva a homlokomra csaptam. Ez nem normális.

- Uramég - mormoltam hitetlenül, majd kiszedtem a kezéből az üvegdarabot, ami köré ujjai olyan erősen csavarodtak, hogy alig bírtam lefeszíteni őket - Mr. Stark, hall engem? - ráztam meg a vállánál fogva.

A szemét először szorosan összeszorította, majd lassan kinyitotta. A szeme fehérjét a vérerek sűrűn hálózták be, és kancsal, keresztbe állt tekintettel meredt rám, és látszott rajta, hogy halvány fogalma sincs arról, hogy hol van. Valami értethetetlen szót dünnyögött, ám a nyelve annyira összegabalyodott, hogy semmit sem tudtam kivenni belőle.

- Jól van, nyugalom. Segítek felülni, rendben? - ragadtam meg a két csuklóját, hogy felhúzzam.

Ám láthatóan egy szót sem értett abból, amit mondtam neki, ugyanis szeme újra lecsukódott, a nyak pedig oldalra bicsaklott. Így, hogy testét teljesen elernyesztette, olyan volt, mintha egy zsák krumplit próbálnék talpra cibálni. A bakancsomat a földnek feszítve rántottam egy nagyot rajta, mire végre függőleges helyzetbe került. Ám annyi erő nem volt a lábaiban, hogy megtartsa magát, így rögtön tovább is dőlt, egyenesen rá a vállamra, és ha nem fogom meg  a hóna alatt, vissza is csúszik a földre.

- Stark, figyeljen rám! - tartottam el magamtól, ugyanis csak az alkoholtól bűzlő szájától úgy éreztem, ott helyben kiürítem a gyomromat. Rosszabb, mint egy három napja rothadó hulla szaga, ezt tapasztalatból mondhatom.

Az éles hangomra összerezzent, és hunyorogva nyitotta ki a szemét újra, ám annyira zavarodott volt a tekintete, hogy tudtam, egyenesen lehetetlent kérek tőle ebben az állapotban.

- Hát mag-a meg kicsd-kicsoda? - kérdezte összeakadó nyelvvel - Tud-ja mit, mindgy is - hajolt felém, ám a tenyeremmel eltoltam magamtól a fejét, így sosem tudtam meg, mi lett volna az eredeti szándéka, bár erős sejtésem volt róla.

- Mégis mit csinált? Meg akarja ölni magát? - förmedtem rá mérgesen.

- Meglehet - bólintott egy aprót kancsal szemekkel, mire dühösen megráztam a fejemet.

- JARVIS, merre van a fürdőszoba? - kérdeztem a mesterséges intelligenciát, közben két kézzel eltartva magamtól a kezeivel összevissza hadonászó, matt részeg Starkot, aki úgy dülöngélt össze-vissza, mint egy viharos tengeren hánykódó apró hajó.

- A jobb oldalon lévő ajtó az, asszonyom - válaszolta JARVIS segítőkészen, mire biccentettem.

- Köszönöm. Most pedig kap egy kis hideg zuhanyt - pillantottam Starkra, akinek az egyensúlyérzéke éppen a mélypontján volt, mégis a mozdulataiból ítélve azon volt, hogy egyenesen leteperjen engem.

Megragadtam a karját, hogy az ajtót belökve magam után húzzam, ám a lábai rögtön összegabalyodtak, és ha nem kapom el, fejjel előre beleesik a padlón heverő üvegszilánkokba. Így hát a fél karját átvetve a vállamon húztam be magammal a fürdőbe, ami önmagában tágasabb volt az én egész nappalimnál is. Ruhástól, úgy ahogy volt, belöktem őt a zuhanyzófülkébe, ahol azonban a falnak csapódva rögtön meg is tántorodott, és kis híja volt, hogy nem esett rám ismét. Fél kézzel az öntudatlan Starkot tartva a leghidegebbre csavarva a víz hőmérsékletét kinyitottam a csapot, majd a tarkójánál fogva betartottam alája a matt részeg férfi fejét.

Éreztem, ahogy a jeges vízre az egész teste összerándul, és mikor már azt hittem, hogy fel fog sikítani, csak egy apró meglepett nyögés hagyta el a száját. Mikor éreztem, hogy inogva, de megáll a saját lábán, kicsit beljebb taszítva elengedtem a tarkóját. Ő rögtön megpördült, ám a hirtelen mozdulat miatt megszédült, és a tükörsima falba próbált állva maradni, ám a lába is kicsúszott alóla,így ha nem kapom el a karjánál fogva, akkor keresztbe elvágódik a vizes kövön.

Még mindig zavaros tekintettel nézett rám, miközben nyelvével végignyalt a hófehér ajkait. Majd hirtelen két kézzel megragadta a csuklómat, és berántott maga mellé a vízsugár alá. A jeges víz rögtön a csontomig hatolt, amitől hideg borzongás futott végig a gerincemen, és egy pillanatra még a levegő is a torkomon akadt, ami nem csak a jéghideg víznek volt köszönhető.

- Mi francot csinál? - kiáltottam rá dühösen, ő azonban erősen szorította a kezemet, és rám ömlő folyamatosan rám ömlő sűrű vízfüggönytől még a szememet sem tudtam kinyitni.

- Csatlakozzon - búgta rekedtes hangján, ám a hatáson sokat rontott, hogy az száján egy egész részeg kocsma szaga ömlött ki, és hogy a tekintete még mindig olyan zavaros volt, hogy a nyakamat tenném rá, azt sem tudta, hogy a saját fürdőjében van.

- Maga nem normális - ráztam meg a fejem, és kiszabadítva a jobb csuklómat egy akkora pofont kevertem le neki, hogy a fal adta a másikat.

Így kiszabadítva magam a szorításából kiléptem a vízsugárból. Természetesen jött volna utánam, de abban a pillanatban a zuhanyzó ajtaja becsapódott az orra előtt, így ő a vízcseppek áztatta üvegnek fejelt neki, majd csúszott le a kőre.

- Köszönöm, JARVIS - sóhajtottam megkönnyebbülten, kisimítva a hajamból a vizes tincseket.

- Nagyon szívesen. Kérem, nézze el neki ezt a viselkedést... - szabadkozott a hang, mintha legalábbis ő rántott volna magával a zuhany alá.

- Volt már dolgom részegekkel, ennél rosszabbal is - vontam meg a vállam fáradtan.

- Ennél? - kérdezett vissza JARVIS, amire muszáj volt elmosolyodnom.

- Hihetetlen, de igen. Hol találok száraz ruhát? - néztem végig az öltözékemen, amiből úgy kellett csavarnom a vizet.

- Mondanám, hogy Miss Romanoff szobájában, ám ő sajnos nem igazán bízik meg abban, hogy Mr. Stark nem az ő szobáját fogja egyszer véletlenül felforgatni, így azt a távozása idejére bezárta - sajnálkozott.

- Jól teszi - néztem megvetően a zuhanyzóban egyensúlyát kereső, ám nem találó Starkra - Akkor adjon az övéiből - biccentettem felé, aki abban a pillanatba  vágódott el végleg a kövön, ám mivel eszméleténél maradt, így nem sokat törődtem vele.

- Biztos ez, hölgyem? - kérdezett vissza kételkedve JARVIS.

- Hogyne. Volt rajtam már sokkal rosszabb álruha, úgyis csak addig kell, amíg a sajátjaim megszáradnak - vontam meg a vállam.

- Ahogy óhajtja. A gardróbot az ágy mellett találja, már ki is nyitottam önnek - adta be a derekát.

- Köszönöm. Megtenné, hogy vigyáz rá, és szól, ha valami baj történik? - pillantottam az öntudatlanra részegedett Starkra.

- Hát hogyne - felelte a hang készséggel, így már nyugodtan magára hagyhattam a hideg zuhany alatt ázó férfit, hiszen JARVIS-nál jobb őrt nem is találhattam volna neki.

A bakancsom halkan cuppogott a lábam, ahogy a hajamból csavargatva a vizet léptem ki a fürdő ajtaján. Micsoda nap! Átlépkedve az üvegszilánkokon, és immár az egész szobában széthordott popcornon, odaléptem a gardróbhoz, amit JARVIS tényleg kinyitott. Villámgyorsan lehúztam magamról a bakancsom, és a zoknim, és ahogy a mezítelen lábammal leléptem a földre, érzetem, hogy bizony nem spórolnak a villanyszámlán, ha a fűtésről van szó. Illetve Stark nem olyan embernek tűnik, aki bármin is spórolna, élen a piával.

A hatalmas mennyiségű ruha közül találomra kikaptam egy Black Sabbathos pólót és egy szürke tréningnadrágot és szerencsémre olyanok voltak, mintha rám öntötték volna. Mindkettőnek az a jellegzetes férfiparfüm illat volt, ami általában magából Starkból áradt a vodka helyett, amiből sikerült rendesen bevedelnie. A hajamból és a ruháimból ahogy igyekeztem, kicsavartam a vizet, majd az utóbbiakat kiteregettem száradni a kanapéra. A szép fehér bőrnek már úgy is mindegy volt, miután arra is jutott bőven a bűzlő italból, így nem a hideg vizes ruhám volt neki a kegyelemdöfés. Majd találomra kivettem a nyitott szekrényből egy pólót, egy nadrágot, és egy (remélhetőleg) tiszta boxeralsót, még csak meg sem rezzent az arcom, ahogy az utolsó ruhadarabot is a kupac tetejére vágtam. 

Mivel azonban tapasztalt szemem tudta, hogy ennyi idő közel sem elég ahhoz, hogy egy ennyire elázott pasinak, legyen bármennyire is az italhoz szokva, hogy rendbe jöjjön, jobb ötlet híján levágtam magam abba a fotelbe, amire csoda folytán nem került a drága vodkából. Hál'istennek a telefonom megúszta az igen váratlan hideg zuhanyt, így volt mivel elfoglalnom magam. A fürdő félig nyitott ajtaján néha igen gusztustalan hangok szűrődtek ki, ami félreérthetetlenül azt jelentette, hogy Stark szervezete megszabadul a fölösleges alkoholmennyiségtől, méghozzá elegánsan a száján keresztül. 

Közben JARVIS-nak hála az apró kis takarítórobotok feltakarították a szobában uralkodó mocskot, és egy elsősegélydobozt is szereztem gézkötéssel és egy jó nagy adag fájdalomcsillapítóval.

Végül egy fél óra után úgy ítéltem meg, hogy lassan a vodka már nem fűti azt a szeszkazánt, ezért lehet, hogy ki kellene szednem a jéghideg fürdő alól, mielőtt még megfázik nekem, felkaptam a ruháit, és beléptem a fürdőbe.

- JARVIS, minden rendben van? - kérdeztem közben a segítőkész mesterséges intelligenciát.

- Igen, hölgyem. Mr. Stark is kezdi lassan visszanyerni a tudatát, hála a maga hideg zuhanyának. Sőt, a szervezet meg is szabadult az alkohol nagy részétől - írta körül gyönyörűen azt a tényt, miszerint Stark igen kiadósat rókázott. Nos, értesültem róla.

- Igen, hallottam - fintorodtam el, hiába mosta már el teljesen a víz, az enyhe hányásszag továbbra is ott keringett a helyiségben.

És valóban, bár a hideg víz még mindig szüntelenül zúdult a fejére, Stark szeme már kevésbé állt keresztbe, és a kezébe temetett arccal vagy az öntudata visszanyeréséért küzdött, vagy pedig azért, hogy ne hányjon ismét a fülkébe. Pólóját, amiből a legjobban ömlött a vodkaszag, levette magáról, és a zuhanytálca távoli végébe hajította.

- JARVIS, el tudod zárni a vizet? - kérdeztem a mesterséges intelligenciát, aki válsz helyett rögtön el is állította a jéghideg vízsugarat.

Stark rögtön felém fordult a kezét leengedve, immár szinte teljesen józan tekintettel, de látszott rajta, hogy azért továbbra is rendesen szédeleg. Az addig égnek meredő haja most egészen a homlokára tapadt, és bárhogy is igyekeztem, a figyelmemet nem tudta elkerülni az izmosra kidolgozott felsőteste, amin mint egy kis lámpásként világított a reaktor.

- Hogy érzi magát? - kérdeztem levágva a ruhakupacot a földre, és csípőre tett kézzel figyeltem a reakcióit, hogy vajon mennyire lehet magánál.

Stark ijedten kapta felém a fejét, de az arcán átsuhant a felismerés apró szikrája, ám még mindig rendesen össze volt zavarodva. Majd ahogy végignézett rajtam, ez csak fokozódott.

- Miért van magán az én ruhám? - kérdezte vegyes csodálkozással és zavartsággal, mire csak fáradtan forgattam meg a szemem. Szóval nem emlékszik semmire, tipikus.

- Miután berántott magával a zuhany alá, kénytelen voltam valamibe átöltözni - közöltem rezzenéstelen arccal.

Stark a fél szemöldökét felvonva próbálta kitalálni, hogy ez vajon igaz-e, vagy csak ilyen rossz humorom van. Bárcsak az utóbbi történt volna.

- Ha gondolja, az ajánlat még mindig áll - vigyorodott el, mire csak hitetlenül megráztam a fejem. Hiába, azért még rendesen van benne abból a piából, bár az is kétségtelen, hogy ezt teljesen józanul is felajánlotta volna. A Stark az Stark marad.

- Vegye fel a száraz ruháit - mutattam a ruhakupacra - Én kint fogom várni, beszédem van magával - tettem hozzá, mire egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, minta nem értené, miről beszélnék, majd rögtön elkomorult.

- Mondtam, hogy nem én voltam - villant meg a tekintete, mire én csak megkönnyebbülten sóhajtottam. Mindent azért nem felejtett el, nem kell újra eljátszanom vele újra az egészet.

- Ennek sokkal kevesebb köze van az ügyemhez, mint a maga kegyetlen lerészegedéséhez- válaszoltam megnyugtatóan, ám ezt is természetesen félreértelmezte.

- Félt engem? - kúszott fel a szájára újra egy halvány, elégedett vigyor.

- Egy percig sem. Ám ezen a bolygón nem fog még egy olyan kötélidegzetű pszichiátert találni, akinek elsírhatja búját-baját, mint én - mondtam kimérten, és becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

Az arcomat idegesen megdörzsöltem, és visszatelepedtem a fotelba. Az egész estét nem tudtam sehová sem tenni a fejemben, és ez megijesztett. Ahogy az is, hogy még mindig a körülményekhez képest higgadtan tudtam kezelni a helyzetet, mint aki egyenesen erre született. Pedig, nem, nagyon nem. Arról az útról már rég, és visszafordíthatatlanul letértem.

Hirtelen nagy hanggal kivágódott a fürdőszoba ajtaja, mire rögtön odakaptam a fejem. Stark még nem is vette fel teljesen a pólóját, éppen akkor rángatta le az alját, amikor felém pillantott. Járása még nem volt egészen biztos, és mintha egy aprót reszketett volna, amin egy pillanatig sem lepődtem meg azután, hogy vagy egy fél órát töltött a hideg zuhany alatt. Sebaj, egy kis megfázás a legkevesebb, amit megérdemelt ezért.

Automatikusan indult meg a konyharészleg felé, ám én villámgyorsan felpattanva elálltam az útját.

- Eszébe se jusson! - förmedtem rá, mikor láttam, hogy a polcon árválkodó, utolsónak maradt vodkával szemez.

- Nyugi! - tette fel a kezét védekezőn, mikor látta a dühös tekintetemet - Csak egy kávét...

- Kizárt - vágtam a szavába, mielőtt befejezhette volna a mondatot - Ma a színtiszta vízen kívül semmit sem fog inni, az biztos - mondtam ellentmondást nem tűrő módon, és lekapva egy poharat a polcról megtöltöttem a jéghideg csapvízzel, és hozzá odanyújtottam rögtön két fájdalomcsillapítót.

- Igya meg - parancsoltam rá a kezébe nyomva, ő meg csak elképedve nézett a pohárra, majd rám, de végül látva az elszánt pillantásom szófogadón bekapta a pirulákat, és egy húzásra kiürítette a poharat.

Én meg egy szó nélkül elvettem előle, és ellentmondást nem tűrően a fotelre mutattam, miközben a kezembe vettem az előre kikészített, JARVIS útmutatása lapján megtalált elsősegély csomagból a gézt.

- Üljön le ide, el kell látnom a kezét - mondtam rezzenéstelen arccal, majd mikor úgy tűnt, hogy Starknak egy pillanatra lefagyott a rendszere, megragadva a vállát én magam nyomta le arra az átkozott fotelbe.

Mivel úgy tűnt, hogy a brilliáns elméje erre az éjszakára nyugdíjba vonult egy időre, a kezét is nekem kellett előhúznom. Nem csoda, hiszen az értetlen, bamba tekintete alapján azt sem vette észre, hogy a jobb tenyere össze-vissza van vagdosva. Bár a víz már alaposan kimosta a sebekből a vodkát, ami egyébként irgalmatlanul csíphette, a vágások mélyek voltak. A vér már hál'istennek nem szivárgott belőlük, helyette azonban az igen hosszú, hideg zuhany hatására felázott a bőre a sebek körül, és majdnem, hogy foszlott tőle, és nem utolsósorban jéghideg volt.

Leguggolva elé a gézt rutinosan tekertem össze a tenyere körül, azon igyekezve, hogy minél előbb végezzek. Stark ugyanis közben zavarba ejtően bámulta nem csak az arcomat, de a kezeim között a sajátját is. Persze szerencsére nem egyszerre, a kancsalításából nekem már bőven elég volt egy életre.

- Na, meg is volnánk! - tűrtem be a kötés végét, és már húztam volna el a kezem, amikor azonban Stark rászorított - Na, most meg mi baja van? - pillantottam fel rá idegesen.

- Köszönöm - mondta halkan, mire csak a szememet forgatva elmosolyodtam.

- Hát, köszönheti is - jelentettem ki magabiztosan, és kirántva a kezem az övéből felpattantam.

- Ugye tudja, hogy ha most megfáztam, az a maga hibája lesz? - kérdezte pimaszul, mire dühösen horkantam fel.

- Higgye el, csak jót tenne magának - masszíroztam meg a homokom fáradtan.

- Amennyiben itt marad engem ápolni, soha nem is fogok meggyógyulni - kacsintott rám, amitől a hideg vérmérsékletem ellenére legszívesebben a falba vertem volna a fejem.

- Tisztában van egyáltalán azzal, hogy mekkora baromságot csinált? - néztem rá összehúzott szemekkel.

- Hogy őszinte legyek - köszörülte meg a torkát - Onnantól, hogy elment, nem igazán emlékszem semmire.

- És még csodálja? - húztam fel az orrom mérgesen - Mi történt volna, ha nem jövök vissza, és nem rakom magát rendbe? Amennyire ki volt ütve, a saját szemét is kivághatta volna azzal az üvegdarabbal - mutattam a kezére - Arról pedig nem beszélve, hogy ekkora mennyiségű alkoholnál akár a szíve is leállhatott volna - tettem hozzá, ám Stark csak nemtörődöm módon megvonta a vállát.

- De visszajött - pillantott rám pofátlanul elmosolyodva - Aggódott értem?

- Csupán tisztában voltam vele, hogy mekkora baromságot csinál. Ezt pedig kötelességemnek éreztem megakadályozni.

- Szóval féltett - fordította le magának a mondandómat.

- Csakis a lelkiismeretemet - vágtam rá rezzenéstelen arccal.

- Én mégis köszönettel tartozom érte.

- Túl vagyunk rajta.

- Ezért ennél többet érdemel - villantotta rám a csajozós mosolyát, és már emelkedett volna fel a fotelből, én azonban azzal a lendülettel megragadtam a vállánál, és visszalöktem.

- Nagyon kérem, hogy ne kezdje el ezt - sóhajtottam fel fáradtan.

- Mégis mit?

- Ne tettese a hülyét, tisztában vagyok vele, hogy tudja mire gondoltam. Semmi szükség a flörtölésére, nem azért jöttem vissza, és nem is azért vagyok itt még mindig.

- Tudja, eddig még nem sokszor utasítottak vissza. Ez tetszik - mért végig vigyorogva.

- Nos, ők nem látták magát holtrészegen a padlón fetrengeni, és nem hallgatták végig, ahogy kihányja magából a gyomra teljes tartalmát - húztam el a számat gúnyosan.

- És ehhez képest még mindig itt van... - nézett fel rám letörölhetetlen vigyorral az arcán, én meg inkább feladtam a harcot, hiszen ha egyszer beképzel magának valamit, akkor azt ezek szerint attól semmivel sem lehet eltéríteni. Nekem pedig lett volna fontosabb elfoglaltságom is a szócsatázás helyett.

- Zseniális megállapítás, már értem, miért hívják korunk egyik legnagyobb koponyájának - mondtam cinikusan, ám ez Starkot egyáltalán nem érdekelte, hanem színtiszta dicséretnek véve a dolgot elmosolyodva megvonta a vállát - Mint említettem, hajlandó vagyok meghallgatni, mi bántja a lelkét, amiért ennyire szoros barátságba került az alkohollal.

- Eddig sem voltunk idegenek egymásnak. És ha, szabad kérdeznem, miért is teszi ezt? - kérdezte sokértelmű félmosollyal az arcán.

- Mielőtt ilyesmit feltételezne rólam - kaptam el sértetten a fejem - nem a köszönetéért. Legyen az pénz, vagy akármilyen formában.

- Akkor? A végén még elhiszem, hogy maga Szent Teréz áll itt előttem, úgyhogy ki vele, mi a célja vele - rázta meg a fejét.

- Azontúl, hogy akár még a nyomozás számára is hasznos információval szolgálhat, nem szeretném, ha az alkoholfüggősége elfajulása az én lelkemen száradna - közöltem kifejezéstelen arccal.

- Már miért is múlna magán? - nézett rám értetlenül elhúzva a száját.

- Azért, mert én ki tudnám rángatni belőle - vágtam rá.

- Nocsak, nocsak. Hát a kis detektívünk ért az emberi szív rejtelmeihez is? 

- Először is, nem vagyok "kis detektív". Másrészt pedig sokkal jobban, mint azt elsőre hinné rólam - feleltem hűvösen.

- Kíváncsivá tett. Azonban hozna előtte nekem még egy pohár vizet? - masszírozta meg a minden bizonnyal rettentően hasogató fejét.

- Mielőtt azt hinné, hogy a házi csicskája lettem, el kell keserítenem. Az, hogy megteszem magának ezt a szívességet, csakis annak köszönhető, hogy nem vagyok hajlandó a másik üveg közelébe engedni - húztam fel az orrom morogva, miközben a konyhapultnál töltöttem neki egy pohár friss vizet, és fáradtan a kezébe nyomtam.

Stark szép lassan kortyolgatva itta meg az amúgy két decinél nem több vizet, közben pedig továbbra sem vette le rólam a tekintetét.

- Tudja mit? Ha mást nem is kér azért, hogy visszajött értem, ennyivel tartozom magának, nem igaz? - rakta le a poharat a dohányzó asztalra.

- Ez sosem volt kérdés.

- Remek. Viszont ez így, hogy úgy itt áll felettem, mintha legalábbis éppen egy kihallgatáson lennék, biztosan nem fog menni.

- Talán ha maga állna, úgy kényelmesebb lenne? Ne is próbálja bemesélni nekem, látom rajta, hogy mennyire szédül még mindig. A kanapét pedig úgy megöntözte vodkával, hogy lassan kivirágzik.

- Akkor már csak egy megoldás maradt...

- Nem fogok az ölébe ülni, felejtse el - közöltem rezzenéstelen arccal.

- Ugyan, mégis mit képzel rólam? - tett úgy, mintha felháborodott volna, de ezt ő sem gondolhatta komolyan - Én inkább az ágyat... - kezdte, de én rögtön közbevágtam.

- Ezt be se fejezze - ráztam meg a fejem fáradtan.

- Miért? Most őszintén, nem lenne kényelmesebb magának is leülnie? Jöjjön, különben nem fogok egy szót sem szólni, sőt, be fogok rúgni megint - fenyegetett, ám nem eléggé hatásosan.

- Amíg én itt vagyok, addig biztosan nem - biztosítottam.

- Na, ne csinálja már ezt! - állt fel, és megragadta a kezem - Az én ruháim vannak magán, erre nem mer leülni velem az ágyamra? Ha ettől fél, egy ujjal sem fogok magához érni, esküszöm - tette a mellkasára a kezét, de az alkohol hatása meglátszott rajta, ugyanis a bal oldal helyett a jobbra csapott. De ez természetesen csak részletkérdés.

- Nehogy azt higgye, hogy nem tudnám magam megvédeni - kaptam el sértetten a fejem, és bár Stark nem emlékezett rá egyáltalán, nekem azonnal bevillant a szinte csak egy órával ezelőtt történt kis akciója.

- Na, látja - bólintott, és maga után húzott.

Bár idegesen kirántottam a csuklóm az ujjai közül, beleegyezően követtem. Stark rögtön felkapott egy- egy sárga és piros párnát a földről, és magát az ágyra vetve a feje alá gyűrte mindkettőt. Én bár nem szívesen, de én is letelepedtem vele szemben, törökülésbe húzva a lábaimat.

- Szóval, hallgatom - pillantottam rá várakozón, ám ő csak elégedetlenül megrázta a fejét.

- Már várom egy ideje, hogy felajánlja, de itt meguntam a dolgot. Mi lenne, ha hagynánk a fenébe ezt a szerencsétlen magázódást? Már én kezdem kínosan érezni magam, hogy ezt ennyire komolyan veszi - rázta meg a fejét elmosolyodva.

- Nem szoktam a gyanúsítottakkal ilyen bizalmas hangnemet megütni, de ahogy gondolod - sóhajtottam fel beleegyezően, de mégis idegen íze volt az utolsó szavamnak. Mióta is tegeztem le valakit?

- És részegen pátyolgatni őket, majd a ruhájukban az ágyukon ücsörögni talán szoktál? - vigyorgott rám, mire fáradtan ráztam meg a fejem.

- Nem hiszem, hogy ez témához tartozik.

- Szóval nem, csak nem akarod, hogy azt higgyem, én különlegesebb vagyok a többinél, pedig kétségtelenül így van - vonta meg a vállát, mire csak egy gyilkos pillantást lövelltem felé.

- Én csak az okot szeretném hallani, hogy miért ittad magad ilyen részegre, ami akár a tudtodon kívül is indíték lehetett a gyilkosságra - feleltem, mire Stark abban a pillanatban elkomorodott.

- Szóval még mindig azt hiszed, hogy én voltam? - pillantott rám szomorúan, mire felsóhajtottam.

- Be kell látnod, hogy a bizonyítékok mind erre mutatnak... Nekem pedig szigorúan csak arra szabad támaszkodnom, nem pedig a kiskutyaszemekre - néztem rá szigorúan, de látva a szemében megcsillanó csalódottságot, megenyhülve hozzátettem - Ki fogom deríteni, hogy mi az igazság, erre a szavamat adom. Ehhez viszont rád is szükség van.

- Jó - egyezett bele durcásan - Szóval azt állítod, hogy én azért piáltam, mert valami miatt szomorú vagyok, nem igaz?

- Pontosan - bólintottam várva, hogy folytassa.

- És ha megesküszöm arra, hogy semmi köze ennek ahhoz a gyilkossághoz, akkor is el kell mondanom? - próbálkozott be.

- Ennyivel tartozol nekem - néztem rá szúrós szemekkel.

- Miért érdekelnek a magánéleti problémáim?

- Stark... - kezdtem bele fáradtan, ám a szavamba vágott.

- Tony.

- Igen, Tony Stark, de...

- Nem, úgy értettem, hívj Tonynak - magyarázta.

- Befejezted ezt a gyerekes viselkedést? - meredtem rá unottan.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Jó, tudod mit? - masszíroztam meg az orrnyergem idegesen, miközben lekászálódtam az ágyról - Én visszajöttem segíteni, felkapartalak a földről, nem szóltam semmit a botrányos viselkedésedre, mert tudom, milyen egy részeg ember, lemostam rólad a piát, bekötöttem a kezed, adtam neked fájdalomcsillapítót, és felajánlottam, hogy segítek abban is, hogy ne kezd az egészet elölről, amint elmegyek. Én megértem, ha nem kérsz belőle, a te döntésed, én nem fogok beleszólni. Erre az estére még itt maradok a Toronyban, amíg megszáradnak a ruháim, de egy szót sem fogok arra szólni, ha berúgva felforgatod egész New Yorkot - közöltem hűvösen.

Hátat fordítva neki felkaptam a ruháimat, és már léptem volna be a liftbe, hogy JARVIS-sal az egyik vendégszobába vitessem magamat. Ha nem kér a segítségemből, én nem fogom ráerőltetni. Van neki elég ismerőse, ha nekik van hozzá türelmük, akkor csak tessék. Én úgy is megkaptam azt, amiért jöttem.

- Magány és rémálmok - szólalt meg halkan.

Rögtön megtorpantam, de nem fordultam felé. 

- Tessék, ezt akartad hallani? - nevetett keserűen, és felpattant az ágyán - A többiek már vagy egy hete be sem néztek hozzám, mindenki el van foglalva a saját dolgaival, a saját életével. Egyedül vagyok ebben a retkes toronyban, kurva egyedül. Persze hívnak engem mindenféle partikba, de ott is csak a pofám, a páncélom és a pénzem érdekel mindenkit...

Lassan megfordultam. Az ágya tetején állt, olyan erősen ökölbe szorított kezekkel, hogy még onnan is láttam, hogy kidagadnak az inak a csuklóján. Szeme izzott a tehetetlen dühtől, száján meg csak úgy fröcsögtek ki a vádló szavak, amiket egyre inkább magához intézett, mint hozzám.

- És a rémálmok? Mióta itt - mutatott a plafonra - egy bazi nagy lyukon át űrlények árasztották el a várost, nem volt egy éjszakám sem anélkül, hogy ne zihálva ébredtem volna arra, hogy az álom ismét átvette az irányítást felettem. Megszűnt a SHIELD is, most már a Bosszúállók teljesen egyedül vannak, hogy megvédjék ezt a bolygót a sok másik ellen, amik akkor indítanak támadást, amikor csak akarnak - magyarázta egyre hangosabban kiabálva, vöröslő fejjel - És erre itt vagyok én - mutatott magára - Akitől elvárják, hogy mindezt megakadályozza, de baszki, mégis hogyan?

Hisztérikus hangon felröhögött, majd lerogyva az ágyra hason fekve a párnába temette a fejét. Kínos csend szállt a szobára, csupán a a kinti vihar zajai szűrődtek be a tompán. Az eső monoton hangon zuhogott, majd a következő pillanatban egy mély, hangos dörrenés rázta meg az egész épületet, mire Stark, vagyis Tony automatikusan összerezzent, ám a fejét továbbra sem emelte fel a párnáról, sőt, az egész teste reszketett.

Nagyot sóhajtva, óvatosan ledobtam a ruhámat a fotelbe, és halk léptekkel visszasétáltam az ágyból. Tony a hátára fordult, ám továbbra is erősen szorította az arcát a puha anyagba. Óvatosan megfogtam mindkét csuklóját, hogy elemeljem őket a párnától, ám erre ő még jobban befeszítette őket, így inkább nem erőltettem, hanem leültem mellé az ágy szélére.

- PTSD - mondtam ki halkan, leginkább magamnak.

Arra viszont nem számítottam, hogy Tony ha erőtlenül is, de bólint egyet, és ledobja a párnát az arca elől. A lila karikák a szeme alatt még sötétebbnek tűntek, és mintha a szeme sarkában egy apró könny csillogott volna. Tehát tudott róla. Akkor viszont...

- Miért nem mentél orvoshoz? - mondtam ki a gondolatom második felét hangosan.

- Te mondtad, hogy nem találok még egy olyan kötélidegzetű pszichiátert rajtad kívül, aki foglalkozna velem - mosolyodott el keserűen, mire csak szomorúan megráztam a fejem.

- Ezzel nem szabad játszani, ugye tudod? A többiek tudnak róla? - utaltam a csapattársaira, bár tudtam, ha ők az igazi barátaik, akkor Tony már rég orvosi kézben lenne.

Szomorúan megrázta a fejét, és egy nagyot sóhajtott.

- Akarsz róla most beszélni? - kérdeztem együttérzőn, és direkt megnyomtam a "most" szót, hogy egyértelmű legyen számára, hogy semmiképpen nem fogja megúszni a dolgot.

Újabb fejrázás.

- Beszéljünk inkább rólad... - köszörülte meg a torkát, és ülőhelyzetbe tornászta magát - Egy ideje már utalgatsz rá, de most megkérdezem. Te is pszichológus vagy pszichiáter voltál, ugye?

A tüdőm rögtön ökölnyi méretűre préselődött, és a szívem alatt is megjelent az a bizonyos nyilallás. A fejem rögtön elkaptam, a tekintetem lesütöttem, és éreztem, hogy vörösen izzani kezd a bal fülem. Tony arcán rögtön kiütközött a megbánás, és hallottam, hogy egy halk "bocs"-ot motyog.

- Ez... - szólaltam meg rekedten, hatalmas gombóccal a torkomban - Csak egy érzékeny pont - nyeltem egy nagyot - Én...

- Hé, nem muszáj róla beszélned - mentegetőzött rögtön - Persze én kíváncsi lennék rá, de tényleg...

- Semmi gond - vágtam a szavába - Így leszünk kvittek, ráadásul semmi okom nem lenne ezt titkolni.

- Biztos? - fürkészte az arcomat, mire határozottan bólintottam.

- Jól gondoltad, ugyanis tényleg pszichiáter voltam - kezdtem bele nagyot sóhajtva - Az egyetemen pszichológiát tanultam, de a kedvenc tanárom Dr. Pennington javaslatára áttértem a pszichiátria szakra, ahol legjobb eredménnyel szereztem meg a diplomám. Nemsokára az ország legnevesebb klinikáján, vagy ha így egyértelműbb, bolondok házában dolgoztam, mint a főorvos jobbkeze. Sosem szerettem erőszakot alkalmazni a betegek ellen, sem pedig olyan erős gyógyszereket, amik napokra teljesen kiütötték őket. Sok utálom volt az orvosok és ápolók között, leginkább mivel fiatal voltam és nő, és voltak, akik ezen elveim miatt, de a betegekkel jól kijöttem, és voltak olyan kollégáim is szép számmal, akik támogattak. Persze nem csak a teljesen gyógyíthatatlan betegekkel foglalkoztam, hanem mivel ez volt a legelismertebb klinika az országban, minden olyan milliárdos hozzánk jött, akiknek már esetleg kevés volt a pszichológus, és gyógyszerre volt szükségük. Így a fizetésem az egekben volt, mondhatni tökéletesen éltem, hiszen imádtam a munkámat, az volt az életem... Ezt tartott alig öt évig - mosolyodtam el szomorúan.

- Mi történt? - kérdezte Tony halkan.

- Az egyik beteg... - kezdtem bele, ám a hangom megremegett, így ökölbe szorítva a kezem vettem egy mély levegőt, és újra belekezdtem - Az egyik betegünk egyik nap nagyon rossz állapotba került, őrjöngött, tombolt a szobájában - mondtam halkan, és ahogy bevillant előttem az emlék, akaratlanul és görcsbe a kezem - Le akarták szedálni, én azonban leállítottam őket. Szerettem azt a fiút, az egyik legmagasabb fokú skizofréniával került be, ám én mindig jól kijöttem vele, és addig a napig a beszélgetéseink, már ha a terápiákat annak lehetett nevezni, rohamosan javult az állapota. Tonynak hívták ...- pillantottam szomorkásan Starkra, de mielőtt mondhatott volna bármit is, elkaptam róla a tekintetem - Tehát nem törődve a figyelmeztetésekkel, bementem hozzá - csuklott el aprót a hangom, ahogy megjelent előttem a vérben ázó fiatal fiú képe - Egy ideig minden rendben ment, sikerült szinte teljesen lecsillapítanom. A főorvos mutatta is az balakon keresztül, hogy szedáljam le a földön heverő apró fecskendővel, mielőtt újabb roham tört rá. Nem tettem... Bár rögtön ránk törték az ajtót, még így is...

Óvatosan eltűrtem a bal oldalról a hajam, és a bal fülemet lelapítva végigfuttattam az ujjamat a hegeken. 

- Leharapta a bal fülemet, és összezúzta a csuklómat. Az utóbbi gyorsan rendbe jött, és végül is a fülemet is vissza tudták varrni, mégis... - sóhajtottam - Nem bírtam többet a klinika közelébe sem lépni, rettenetes rémálmaim voltak, majdnem, hogy a kollégáim keze alatt végeztem - nevettem fel keserűen - Szóval tudom, milyen az a PTSD... - tettem hozzá halkan.

Mielőtt bármit is reagálhattam volna, Tony szó nélkül odahajolt hozzám, és szorosan átölelt. Ösztönösen merevedtem meg, és toltam volna el magamtól, ám ő erre még szorosabban fonta a nyakam köré a karjait. Nem volt tolakodó, sem durva az ölelése, inkább egy együttérző, baráti. Most, hogy ilyen közel volt hozzám, éreztem, hogy végre nem az a büdös vodka szag árad belőle, hanem az a finom parfüm illat, ami a rajtam lévő pólóján érződött, és a bőre sem volt már jéghideg, hanem egyenesen tűzforró. 

Végül aztán mégiscsak elhúzódtam tőle, és ő meg nem ellenkezett. Hát, ki gondolta volna, hogy az estém így fog alakulni?

- Hát akkor ezért vagy ilyen rideg - bólintott Tony egy sanda félmosollyal - Mármint, érted... - javított gyorsan, mikor rájött, mit is mondott.

- Nem, igazad van. Bár még azelőtt is igazából csak a munkámnak és a betegeknek éltem, azóta nem igazán vagyok kedves az emberekkel - sóhajtottam fel.

- Mégis detektívnek álltál, aki ugyanúgy emberekkel foglalkozik? - vonta fel a fél szemöldökét.

- Hát, a végzetem ellen nem tudok tenni úgy sem semmit. Nekem mindig is az emberi agy, az emberi érzések kifürkészése tetszett a legjobban. És mióta kikezelték a PTSD-met is, azóta nem egyszer kellett megfordulnom a klinikákon is, hiszen a gyilkosok között igen sok a papiros elmeháborodott... Szóval az őrültektől semmiképpen sem tudok elszakadni - mosolyodtam el halványan.

- És most futottál bele az egyik legnagyobba... - rázta meg a fejét Tony.

Mielőtt akár egy aprót is nyikkanhattam volna, kezét a tarkómon pihentetve közelebb húzott magához, majd a száját gyengéden az enyémre tapasztotta. A belsőmet rögtön valami olyan forró hullám árasztotta el, amit igazán rég tapasztaltam, és a bal fülem még erősebben kezdett el izzani, mint előtt. Tony lágyan végig futtatta az ujját a kidomborodó hegeken, másik kezével pedig a tarkómat simogatta puhán.

Mikor ajkaink szétváltak, Tony a homlokát az enyémnek támasztotta, és halkan ezt suttogta:

- Csakhogy tisztázzuk... ugye nincs barátod?