. . . 

 » tony stark x coral j. jenkins

  » for the 49th bday of our genius billionaire playboy philanthropist. We love you 3000.

. . .

Az esőcseppek csattanása az ernyőm tetején és a vizes aszfalton szinte egybeolvadt egy mély morajlássá. Bár még csak délután hat körül járhatott, az eget takaró sötét felhőzetnek, és a novemberi korai sötétedésnek köszönhetően New York utcáin már halvány sárga fénnyel pislákoltak a lámpák. A fejemet szigorúan leszegve, a hónom alatt egy vaskos mappával és a kezemben a fekete esernyővel baktattam végig a járdán, kikerülve a komor idő ellenére az utcán hemzsegő embereket.

A Bosszúállók tornyának most is éles fénnyel világított a híres A betűje, így képtelenség volt eltévesztenem az úti célomat. Felsietve a a nedves lépcsőkön összecsuktam a széles előtető alatt a vizes esernyőmet, és szememmel rögtön a kapucsengő után kutattam, ám egy elrejtett kamerán és néhány miniatűr hangszórón kívül semmit sem láttam.

- Miben lehetek a hölgy segítségére? - kérdezte egy udvarias férfihang.

- Attól függ, kivel beszélek. Jövetelemnek bizalmas okai vannak - vontam a fél szemöldökömet, és az apró szemként figyelő kis kamerába néztem.

- JARVIS vagyok, Mr. Stark mesterséges intelligenciája - válaszolt az, mire kimérten bólintottam.

- Remek. Akkor kérem, jelezze gazdájának, hogy sürgősen beszédem van vele - szegtem fel az állam.

- Kit tisztelhetünk a hölgyben? - kérdezte a hang - Mr. Stark meghagyta, hogy csak roppant, ismétlem, ROPPANT sürgős esetben zargassák.

- Abban járok el. Ehhez pedig kilétem tudása a lehető legkevesebb mértékben sem szükséges - ráztam meg a fejem.

- Sajnálom, hölgyem, de ebben az esetben nem engedhetem be. Javasolhatom, hogy ha halaszthatatlan megbeszélnivalója akad Mr. Starkkal, akkor jelentkezzen be. Az időpontok...

- Félévente egyszer vannak, tisztában vagyok vele - vágtam a szavába - Azonban nekem mindenképp beszélnem kell vele, és nem érek rá arra, hogy holmi milliárdos a nyilvánvalóan rettentő fontos dolgai miatt halasztást nyerjen az ügy - közöltem hűvösen.

- Kérem, hölgyem, én ezt teljes mértékben megértem, azonban...

- Nem érdekelnek a kifogások. Beszélnem kell Mr. Starkkal, mégpedig MOST - koppantottam ellentmondást nem tűrően az esernyőmmel a kövezetre.

- Nagyon sajnálom, de... - szabadkozott tovább a hang, azonban valaki félbeszakította.

- Az istenért, JARVIS, ereszd be már azt a szerencsétlent! - csattant fel egy álmos hang, ami semmi kétség, hogy a valószínűleg éppen felébredt Anthony Edward Starktól származott.

Elégedett biccentéssel nyugtáztam, hogy nem kellett erőszakosabb módszerekhez folyamodnom, mert sziklaszilárd elhatározásomat, miszerint kerüljön bármibe, hogy bejussak a Bosszúállók bázisába, nem rengette meg egy cseppet sem az udvarias hang. Márpedig, ha én valamit elhatározok, azt véghez is viszem.

- Ez esetben üdvözölöm a Bosszúállók főhadiszállásán - sóhajtott fel JARVIS beleegyezőn - Mr. Stark hajlandó fogadni önt.

- Adja át a legmélyebb köszöntemet - bólintottam hűvösen.

A fehér ajtó halk szisszenéssel kinyílt előttem, és a sötét folyosón is mint egy varázsütésre gyulladtak fel az éles fényű neonlámpák. Elfintorodva néztem a lábam előtt heverő, olcsó lábtörlőre, amin Steve Rogers, ismertebb nevén Amerika Kapitány portréja virított. Semmi kétségem nem fért hozzá, hogy az elhelyezője csakis Stark lehet, aki emiatt biztosan rendkívül humorosnak tarthatja magát.

Mivel azonban nekem sosem volt szokásom beletörölni a sáros cipőmet mások arcába, ezért csak jeges tekintettel pillantottam az apró kis kamerába, ami bár szinte észrevehetetlenül el volt rejtve, a figyelmemet nem kerülte el, és abban is biztos voltam, hogy pont az figyel a túl oldalon, akinek ez a röpke megjegyzésem szólt.

Átlépve a szellemes lábtörlőt a tágas folyosó végén rám váró, nyitott lifthez indultam. A bakancsom halkan kopogott a gyönyörűen csillogó padlón, ahogy végigvonultam fehér falon virító képek előtt. Egyikre sem pazaroltam egy futó pillantásnál többet, hiszen a fotókon egytől egyig a gyerekesen viselkedő hősök a legkevesebb mértékben sem érdekeltek. Jövetelemnek sokkal komolyabb célja volt annál, minthogy azt bámuljam meg, hogyan keni az egész ország által körülrajongott Stark a Kapitány arcába a méretes süteményt.

A tágas belmagasságú liftbe belépve nekitámaszkodtam a falnak, és a méretes, egész liftet beborító tükörbe nézve fürkésztem az ábrázatom. Fekete hajamban megcsillant néhány kósza esőcsepp, ami vagy az ernyőről, vagy azt cselesen kikerülve csöppent rám. Mivel az épületben kellemes meleg volt, a hosszú térdig érő kabátomat levéve a kezembe hajtottam, így már csak a szintén éjfekete pólómat viseltem a fekete farmernadrágommal, ami a vádlim közepéig érő katonai bakancsomba tűrtem. A Halál Asszonya becenevem tehát nem véletlen, a talpig fekete ruhámmal a sápadt arcom csak még fehérebbnek tűnt, az ajkaim még színtelenebbnek, a sötét szemeim pedig még jobban elütőknek. 

Az esernyőmről pedig már egy egész tócsányi víz csöpögött le a lift fényes padlójára, ezzel is maga után hagyva a kézjegyemet. Csupán a fényes műanyag mappám volt szinte érintetlen, néhány apró esőcsepp csillant meg rajta, akár néhány könnycsepp, de azokat is gyorsan elsimítottam, amint megláttam.

A kinézetem mustrálásából egy csilingelő hang riasztott fel, ami után halkan nyílt ki a felvonó ajtaja, ezzel kilátást adva a lakosztályra, amin első látásra is hatalmas kupleráj uralkodott. Felvont szemöldökkel, és félreérthetetlen undorral az arcomon léptem ki a liftből, rögtön arrébb söpörve a csuromvíz bakancsommal egy elkószált zoknit.

A szoba már szinte zavaróan óriási volt. Központjában egy hatalmas plazmatévé volt a falra szerelve, előtte egy hosszú, fehér bőrkanapéval és két fotellel. Jobb oldalon egy bevetetlenül hagyott, akár három személynek is elég nagy franciaágy terpeszkedett, ám nemcsak, hogy az óriási piros-sárga párnák hevertek a padlón, de az igen méretes takaró is a földre kígyózott. Innen nyílt még egy ajtó, ami nagy valószínűséggel a fürdőszobát rejthette. A túlsó oldalon egy aprócska konyharészleg is volt, a lehető legmodernebb kávéfőzővel, ami körül három koszosan hagyott bögre is díszelgett, mellette pedig egy italos szekrénnyel, aminek szintén hanyagul nyitva hagyták az ajtaját. Nem tudhattam, hogy vajon azért van benne csupán két üveg, mert az épp elég alkoholt tartalmaz akár két évre is, vagy pedig azért, mert a gazdája a többit már mind bevedelte. A földön a csavarkulcstól elkezdve a játékkonzolig minden hevert, és az egész helységben enyhe férfiparfüm illata lengedezett, keveredve az áporodott kávé, a popcorn és a vodka szagával.

- Szóval nem tetszett a lábtörlő? - kérdezte az álmos Tony Stark összekeverhetetlen hangja az óriási kanapé mögül.

- Nem szokásom emberek arcába törölni a cipőmet - húztam fel a fél szemöldökömet hűvösen, majd hozzátettem - Magának is jó estét - És letettem a kabátomat az ajtó mellett álló fotelre.

- Ja, persze jó estét - ásított egy nagyot, majd hirtelen egy férfikézhez egy igen apró mancs kapaszkodott bele a kanapé támlájába.

Valószínűleg az előző napi dorbézolástól egy kegyetlenül másnapos fej bukkant fel a fehér bőrkanapé támlája mögül, és álmosan pislogott rám. Meg kell jegyeznem, bár tagadhatatlanul az újságok címlapjáról jól ismert arc nézett rám hunyorogva, nyomokban sem egy magabiztos, világbékét magának tudó hősnek nézett ki. Szemei alatt hatalmas lila karikák húzódtak, a mindig tökéletesen beállított haja olyan kócosan meredezett az ég felé, mintha legalábbis egy magasfeszültségű vezetékre markolt volna rá, de mivel mindenki tudja, kiről beszélünk, akár ez még igaz is lehet. A tekintetéből ítélve rendesen táncolhatott előtte a világ, és mikor már azt hittem, hogy nyitott szemmel visszaaludt, megdörzsölve a homlokát felállt a kanapéról, és a konyhapult felé indult a bögréjével.

- Elnézést a zavarásért, megértem, ha az időpont nem a legalkalmasabb, de... - kezdtem bele végignézve a szánalmas kinézetén, de ő csak legyintett. Sosem volt szokásom bocsánatot kérnem a munkám végzésért, nem izgatott sosem, hogy mikor trappoltam az illető életébe, általában nem jó hírrel, de láthatóan az ifjabb Stark olyan ramaty állapotban volt, hogy egyszerűen ezt nem tudtam megjegyzés nélkül hagyni.

Egy bő, kenguruzsebes pulcsit viselt magán, a hátán egy "You know who I am" felirattal, egy szürke tréningnadrágot, amit csokis és autóolajos kéznyomok egyaránt tarkítottak, arról tanúskodva, hogy gazdája nem igazán ismeri a szalvéta és a törülköző fogalmát, és lábán egy piros-sárga zoknival csoszogott oda imbolyogva a pulthoz. Járásából látszott, hogy a másnaposságra ivott is, ezt bizonyították a dohányzóasztalon heverő apró pohárkák. Ám ahogy a szabad kezével megvakarta a tarkóját, a bő pulcsi ujja felcsúszott a kezén, felfedve ezzel egy az egész alkarján végigfutó, mély vágást. A sebet láthatóan nem igazán megfelelően kezelték, bár némi sárga foltból a fertőtlenítő sebtében való használatára lehetett következtetni, ahelyett, hogy megfelelően összevarrták volna, csupán néhány csálén álló sebtapasszal le is rendezték a dolgot.

- Mi történt a karjával? - kérdeztem gyanakodva, karba font kézzel.

Stark egy pillanatra összerezzent, de aztán, mintha meg sem hallotta volna a kérdésem, úgy lökte be a kávéfőző alá a bögréjét, és rátenyerelt egy gombra, mire rögtön csörgedezni kezdett a gépből a finom illatú kávé.

- Szóval miért is jött? - kérdezte egy nagyot ásítva, egy pillanatra sem felém fordulva, a konyhapulton matatva.

- Egy gyilkosság ügyében - közöltem szenvtelen hangon.

Stark olyan hirtelen fordult felém, hogy rögtön a homlokához is kapott a belehasító fájdalom miatt. Szemében ijedség és aggódás egyszerre suhant át, és láthatóan sokkal éberebben nézett rám.

- Mi történt? Mondja, hogy nem a többiek...- remegett meg a szája egy pillanatra, és az egész teste megfeszült.

- Gondolom, a "többiek" alatt a Bosszúállókra gondol - vontam fel a fél szemöldököm, mire Stark a másnaposságához képest igen hevesen bólintott - Nem, természetesen nem - ráztam meg a fejem.

Megkönnyebbülten lazult el, és egy fellélegezve sóhajtott fel, majd nem törődve azzal, hogy a kávéfőzőből még mindig folyik az illatos, fekete ital, kirántotta alóla (ez mindenesetre megmagyarázza a barnás tócsát, ami a konyhapult előtt díszeleg), és egy kortyra kiitta az egészet, majd a bögrét levágta a pultra.

- Ezek szerint a társai nem tartózkodnak itt? - tettem fel kérdést, hiába tudtam már jól a választ.

- Áh - legyintett hanyagul - Bruce egy tudósmókus konferencián van valahol Európában, Thor Asgardban, Kapitány a szovjet angyalkája után kutat valahol Szibériában, magával rántva Clintet, Natasha meg a franc tudja, szerintem valahol éppen mérget kever - vonta meg a vállát nemtörődöm módon, és a szemén végigsuhant egy apró szomorú csillogás - Szóval JARVIS kivéve totálisan egyedül vagyunk, ha erre akart kilyukadni - tette hozzá, és egy aprót rám hunyorítva szemérmetlenül végigmért.

- Remek - biccentettem határozottan, teljesen figyelmen kívül hagyva a célzását - Ugyanis ez az ügy csakis önre vonatkozik - húztam magam

- Ügy? - vonta fel a fél szemöldökét Stark - Mégis kicsoda maga, ha megkérdezhetem?

- Coral J. Jenkins, magándetektív - nyitottam ki az aktát, rá sem nézve.

- Magándetektív? - húzta el a száját - Inkább néz ki egy temetkezési vállalkozó lányának ebben a gyászos hacukában...

- Esetleg zavarja? - pillantottam fel rá, mire csak halvány vigyorra húzta a száját.

- Egy pillanatra sem. Viszont rossz nézni, ahogy ott ácsorog, jöjjön, üljön le - intett a kezével, és kiragadva az italos szekrényből az egyik méregdrága orosz vodkát, levágta magát a fehér kanapéra - A bakancsával meg ne törődjön, majd feltakarítok -  legyintett, mikor látta, hogy nem mozdulok - Egyszer - tette hozzá halkan, és kikapva a dugót az üvegből, jól meghúzta azt.

Halványat biccentettem, majd megkerülve a kanapét leültem a lehető legtávolabb az alkoholt vedelő Starktól. Az esernyőmet nekitámasztottam a karfának, és az aktámat az ölembe helyezve kihúztam az első fényképet, és lecsaptam az asztalra.

Stark leengedve az üveget érdeklődve hajolt előre, hogy jobban megszemlélje a képet. Egy ideig csak mereven nézett maga elé, majd hátradőlve felém tartotta az istentelenül erős szagú vodkát.

- Kér? - nyomta az orrom alá az üveget, aminek csak az szagától majd berúgtam.

- Nem - toltam el magamtól fintorogva, mire ő csak megvonta a vállát, és újra meghúzta. Fogalmam sem volt, hogy az enyhe részegségtől, vagy csupán természetes személyiségéből adódóan ajánlotta fel, hogy rögtön utána üvegből igyak az üvegből, de nem is azért jöttem, hogy ezzel foglalkozzak.

Most, hogy közelebbről is megszemlélhettem, észrevettem, hogy a füle mögött szintén húzódik egy aprócska vágás, ami még inkább felerősítette a gyanúmat. Ám figyelmemet az sem kerülte el, hogy a szeme kezd a másnaposságra ivott alkohol hatására enyhén keresztbe állni, és azt, hogy nem sok időm marad, amíg leissza magát a sárga földig. Megint.

 - A képen Shannon Williams látható, aki tegnap éjszaka lelte halálát a Washington Union Station 3-as vágánya mellett. A rendőrség meg van róla győződve, hogy csupán véletlen baleset folytán roncsolta szét a huszonnyolc éves lánynak a testét a gyorsvonat, aki a nagyanyja látogatásából tartott hazafelé.

- De maga meg van győződve arról, hogy gyilkosság volt - vágott a szavamba Stark, mintha már ezer ilyen esetet hallott volna - Miért mondja el ezt nekem?  - nézett a szemembe egyre feszültebben - Életemben nem láttam ezt a lányt, esküszöm, nem is jártam Washingtonban, mit akar tőlem? - biggyesztette le a száját szomorúan, és már nyúlt  volna a whiskys üveg felé, nekem azonban itt elfogyott a türelmem.

Dühösen csaptam a férfi kezére, és még előtte megragadtam az üveget. Azonban ezt ő természetesen félreértelmezte, és széles vigyorra húzta a száját.

- Na, mégiscsak megkívánta az italt? - kérdezte vidáman, mire egy hideg pillantással raktam le a bűzlő üveget az esernyőm mögé.

- Mint mondtam, sürgős ügyben jöttem, és ilyen dolgokra nincsen időm - néztem rá hűvösen - Shannon SHIELD ügynök volt, a főnöke, Nick Fury egyik személyes kedvence - tereltem vissza a nyomozásra a szót, mire Stark arckifejezése mintha egy pillanatra megváltozott volna.

- Nem a főnököm - húzta fel az orrát sértetten, majd alkohol hiányában magához ragadta a szintén az asztalon álló popcornos vödröt, és az eredetileg egy egész országnak szánt bödönt az ölébe húzta. Belemarkolva egy maroknyit tömött az arcába, és azt rágcsálva várta, hogy folytassam. Itt már semmi kétségem nem volt afelől, hogy vagy egy felnőtt testbe bújt gyerekkel van dolgom, vagy pedig egy elég rendesen lerészegedett lelki beteggel, mégis nagyot sóhajtva belekezdtem.

- Csodálkozom is, hogy nem értesült még erről, azt hittem, Fury már rég beszélt vele. Ugyanis a pályaudvar biztonsági rendszerét valaki rendkívül ügyesen tönkre vágta arra a néhány percre - sandítottam a hanyagul a földön heverő, ultramodern laptopra, ami természetesen Stark figyelmét sem kerülte el.

- Szóval azt feltételezi, hogy én voltam a gyilkos - nézett rám tágra nyílt szemekkel, ám beszéd közbe gusztustalanul potyogott ki a szájából a félig megrágott pattogatott kukorica, ami nem csak nevetségessé, de kifejezetten undorítóvá tette. Kezdtem bánni, hogy idejöttem.

- Ezt maga is eldöntheti, amint látta a felvételt, amit csak a SHIELD, és szerény személyem birtokol - vettem ki nadrágom zsebéből a telefonomat, és elindítva a videót Stark felé tartottam.

Ő azonban mit sem törődve a zsíros kezével kivette a kezemből a telefonomat, és összeráncolt szemöldökkel bámult a felvételre. Én már fejből tudtam a videó minden egyes apró részletét, és így, hogy ő egyszerűen kikapta a kezemből, akkor sem nézhettem volna, ha akartam volna. Így teljes mértékben a jelenlegi állapotában nem igazán komolyan vehető milliárdos reakcióit lestem.

Pontosan a felvétel tizennyolcadik másodpercében, ahogy vártam, akkorára kerekedett ki a szeme, hogy jól látszódott azt behálózó rengeteg vérvörös ér, a tetemes mennyiségű alkoholnak köszönhetően. A csupán fél perces, hang nélküli videó alatt szinte vágni lehetett közöttünk a csendet, csupán a kint szüntelenül szakadó eső dobolt az épület üvegborításán. Ám ahogy a felvételnek vége lett, abban a pillanatban Stark szó szerint hozzám vágta a telefont, amit csodálkozva kaptam el. Feszülten túrt bele a hajába, ezzel letörölve a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket, ám mintha, bár lehet, hogy ezt csak beképzeltem magamnak, kínosan ügyelt arra, hogy ezúttal a bal, vagyis a sértetlen kezével tegye ezt.

- Ez nem én voltam - jelentette ki remegő hangon - Én sosem tennék ilyet. Én... én... - vakarta meg a tarkóját idegesen - Miért tettem volna? - pillantott rám mérgesen, de mintha egy kis kétségbeesés is átsuhant volna az arcán.

- Látta a felvételt - közöltem rezzenéstelen arccal - A merénylő férfi alacsony volt, kapucnival a fején, ám mikor a kamera felé fordult, egy pillanatra látszódott az arca is....

- És? - vágott a szavamba - Nem olyan nagy szám elmaszkíroznia magát, bár kétségtelenül sosem fog úgy kinézni, mint én - mutatott büszkén magára - A videó elmosódott, semmire sem bizonyíték.

- És mivel magyarázza a kezén lévő fegyvert?

- Olcsó utánzat - legyintett - A műanyag borítás mögött foghatott egy pisztolyt, ami megvilágított egy lámpával - magyarázta, ám ezzel csak még inkább gyanússá téve magát.

- Mint látta, az áldozat védekezett, és előrántva a kését sebesült okozott a férfi bal oldalán. Ez azonban, mivel a felvételen takarásban van, akár lehetett a karja is - vontam fel a fél szemöldökömet, és a kezére kaptam a tekintetem - Majd mikor a támadó kicsavarta a könyökét, a kés könnyen csúszhatott fel a füléhez is - tettem hozzá, mire az ösztönösen kapott oda, ám hiába próbálta a mozdulatot vakarásnak beállítani, ez igen olcsó próbálkozás volt az átverésemre.

- Még egyszer kérdezem, mi okom lett volna megölni a nőt? - kérdezte immár igazán dühösen.

- Azt állítja, sosem látta, igaz?

- Soha - rázta meg a fejét, de azért a biztonság kedvéért rásandított az asztalon heverő képre.

- 2007. július 28. Mexikó. Mond ez valamit magának?

- Mivel egyetlenegyszer voltam csak Mexikóban, ezért igen - húzta el a száját - De az igazat megvallva azon a héten olyan mocsok részeg voltam, hogy...

- Szóval nem emlékszik semmire?

- Az igazat megvallva... Mintha lett volna egy... - ráncolta össze a szemöldökét, és láttam rajta, hogy nagyon próbál emlékezni. Sajnos, mivel ismertem annak az egy hétnek a körülményeit, tudtam, hogy arra még józanul sem fog visszaemlékezni, nemhogy most, mikor egy negyed üveg vodka a szemem előtt csúszott le a torkán.

- Williams volt az - vágtam közbe, mire Stark még egy pillanatig erőltette a memóriáját, majd megvonva a vállát rám hagyta, belátva, hogy én úgyis jobban tudom nála, és egy újabb maréknyi popcornt tömött a szájába.

- És? Ettől még miért lenne bármi indítékom megölni? - kérdezte a kukoricát rágcsálva, a besötétített ablakra bámulva.

- Azt csak maga tudhatja - dőltem hátra fáradtan, és örültem, hogy végre eljött az a pillanat, amiért idejöttem - Mit csinált tegnap este? Volt magával valaki, aki ezt esetleg bizonyítani tudja? - léptem át rögtön a vallató szerepébe, és kivéve a mappából a jegyzetfüzetem és a tollam várakozón pillantottam Starkra.

- Itt voltam, a Toronyban - vonta meg a vállát - És teljesen egyedül, mert a többiek már akkor sem voltak itt. Lementem a műhelyembe, szerelgettem egy kicsit, aztán lehet, hogy volt egy kis iszogatás is - vallotta be, de természetesen a rémes kinézete magáért beszélt.

- Mikor kezdte el? 

- Hát miért nézném én azt? - tárta szét a karját.

- 3 óra 2 perckor, uram - szólalt meg hirtelen JARVIS, mire elégedetten bólintottam.

- A gyilkosság 4 óra 58 perckor történt. Azalatt... - számolgattam villámgyorsan, de Stark közbevágott.

- Hányszor kell elmondanom, hogy nem én voltam? - pattant fel kifakadva, ezzel kiborítani azt a minimum hat liter popcornt a padlóra és a kanapéra, ám ez láthatólag egy percig sem izgatta.

- ...bőven odaért Washingtonba - fejeztem be az elkezdett mondatomat.

- JARVIS, ugye, hogy nem mentem el sehová? - kérdezte kétségbeesetten a hű társát Stark.

- Uram, sajnos, ezt nem tudom - sajnálkozott a hang.

- Hogy...hogy-hogy nem tudod? - remegett meg az elképedt Stark hangja.

- 3 óra 21 perckor leállította a rendszeremet, uram - mondta ki JARVIS, és abban a pillanatban megfagyott a szobában a levegő.

Vegyes megkönnyebbüléssel és ugyanakkor egy csöppnyi szomorúsággal sóhajtottam fel. Ez az ügy itt lezárva. Még könnyebben is ment, mint gondoltam, ilyen hamar sem akadt még a hálómba a gyilkos. Bár az alapján, amit az újságok festenek róla, egy percre sem gondoltam volna, hogy egy ilyen ügyben fogom felkeresni, de hát ez is eljött. Ami pedig az elkeserítő állapotát illeti, szintén nem éppen egy biztató jel.

Ám ahogy felpillantottam a mereven a földet bámuló, és enyhén reszkető, és elég siralmas kinézetű Starkra, olyan erős érzelemhullám söpört végig rajtam, ami már nagyon rég nem történt velem. Nagyon rég. Nagyon-nagyon rég.

- Nem, nem, ez nem lehet igaz - suttogta maga elé, és a két kezével idegesen masszírozta meg a homlokát.

- Mondja, emlékszik egyáltalán valamire a tegnap estéből? - kérdeztem megszánva, hiba tudtam, hogy a bizonyítékok bőven elegek lesznek a bíróság számára.

- El...elaludtam a műhelyben... Vagy nem is tudom - dörzsölte meg az arcát idegesen - Itt ébredtem fel az ágyamban, de arra, hogy hogyan támolyogtam fel... Én tényleg...Én... Miért tettem volna? - rogyott vissza a fotelre a kezébe temetve az arcát.

- Nagyon sajnálom - mondtam, és bár együtt érzőnek szántam, a hangom üresen csengett - Még számíthat hivatalos kihallgatásra is a bíróságtól... Készítse fel magát. Értem ezalatt, hogy ne csontrészegen jelenjen meg, mert azzal csak ront a helyzetén - tettem hozzá sóhajtva, és a hónom alá csapva a mappámat felálltam.

Stark épp olyan mozdulatlanul ült lehorgasztott fejjel, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Magamhoz ragadva az esernyőmet már indultam volna az ajtó felé, ám egy lépés után valami visszarántott a lábamnál fogva. Csodálkozva pillantottam a vádlimat átkaroló részeges milliárdosra, aki láthatólag egyáltalán nem törődött azzal, hogy a kiborított popcorntengerben fetreng.

 - Kérem, ne menjen el - motyogta halkan - Kell, hogy legyen erre valami magyarázat - pillantott fel rám szomorú kiskutya tekintettel, aminek régen talán rögtön bedőltem volna, most azonban egy pillanatra sem hatott meg.

- Sajnálom, de tények magukért beszélnek. Én csak a munkámat végzem - kaptam el róla a tekintetem, és az esernyőmmel könyörtelenül koppintottam a csuklójára.

Ő rögtön felszisszent, ahogy az esernyő kemény vége kezében futó idegeket érte, és abban a pillanatban elengedte a lábam. A bakancsom alatt ropogott a frissen illatozó pattogatott kukorica, ahogy az ajtóhoz léptem, és felkapva a kabátomat már léptem volna be is a nyitott liftbe, hogy minél előbb távozhassak.

- Ezt nem teheti velem - nyögött egy hang a kanapé mögül, mire csak fáradtan forgattam meg a szememet.

- Még egyszer köszönöm, hogy fogadott. JARVIS, kérem, vigyen le a földszintre - közöltem hűvösen, ügyet sem vetve rá.

- JARVIS, nehogy! - üvöltött fel Stark, ezzel teljesen összezavarva a mesterséges intelligenciát.

- Uram, nem tarthatjuk fogva a hölgyet - mondta a hang tanácstalanul - Még akkor sem, ha őszintén nem szeretném, hogy egyedül maradjon - tette hozzá szomorúan, és a liftajtó lassan kezdett becsukódni.

- Áruló, ezért még megfizetsz! - kiáltotta Stark mérgesen, és kezében a vodkával felkapaszkodott a kanapé háttámlájához - Maga meg nem detektív, hanem egy gonosz, szívtelen boszorka! - fröcsögte, és jól meghúzta az üveget, majd azzal a lendülettel hátra is vágódott a kanapén.

Sóhajtva kaptam el a tekintetem, és inkább a padlót bámultam egészen addig, amíg a kis csilingelés nem jelezte, hogy megérkeztünk a földszintre. Boldognak kellett volna lennem, hiszen megoldottam az ügyet, ez is egy sikeres nap volt. Mégis valamiért szomorú voltam, és fogalmam sem volt, hogy miért növekszik egyre nagyobbra a torkomban az a gombóc. Nem az az első, hogy az ügy részeg, összetört emberekhez sodort, nem egy előttem lett öngyilkos, inkább választva a halált, mint a börtönt. Volt olyan hét, amikor többet tettem a hullaházban a tiszteletem, mint a sarki közértben. Nem egy olyan bűntett helyszínén jártam, ahol vérben tocsogtak a holttestek, nekem mégis át kellett kutatni a zsebeiket. És bebukott, adócsalás miatt gyilkolásra vetemedett milliárdos sem egy volt, aki az utamat keresztezte, akkor ennek miért érdekel a sorsa? Nekem mindig csak az számított, hogy megoldjam az ügyet, kiderüljön az igazság, és kész. Az én ügyeimben az áldozat szinte mindig kivétel nélkül halott, a gyilkos sorsa pedig hidegen hagyott mindig is. Ezért sem értettem, hogy miért zavar annyira, hogy ez a magát hősnek képzelő milliárdos valószínűleg pocsolya részegre issza magát. Ugyan már, hiszen nem hiszem, hogy megint bajt csinálna, hiszen a SHIELD már így is figyeli az épületet. Ha pedig bármi baj történne vele, JARVIS azonnal riasztja nem csak a mentőket, de akár még az egész hadsereget is. Azt is szinte kizártnak tartom, hogy egyáltalán börtönbe kerüljön, a SHIELD rendkívül könnyen eltudja simítani az egész ügyet, bár ez itt sokkal kacifántosabb, hiszen mégis a saját ügynökükről van szó. Vagy ha mégis, hát annyi pénze van, hogy a társai rögtön kiszedik őt onnan. Akkor viszont miért jár ezen az agyam, miért aggódok emiatt az iszákos férfi miatt ennyire? 

- Hölgyem, megérkeztünk - szólalt meg halkan JARVIS, mire összerezzentem.

Dühösen ráztam meg a fejem, megpróbálva kiűzni belőle az olyan gondolatokat, amik már ősidők óta a közelembe sem merészkedtek, most viszont szinte arcul csaptak.

- Nagyon szépen köszönöm - válaszoltam talán egy kicsit ingerülten, és végigsietve a hosszú folyosón kilöktem a fehér ajtót.

Az eső továbbra is szüntelenül ömlött, így az ernyőmet sebesen kinyitottam, hogy ne ázzak rögtön ronggyá. A New York szívében álló épület előtt még mindig sok ember sietett el, ám ezúttal nem törődtem az udvariaskodással, a mappámat magamhoz szorítva átverekedve magam rajtuk leintettem az első taxit, amit észrevettem. Bár szegény sofőr szinte még meg sem állt, én már feltéptem az autó ajtaját, és az esernyőmet sebesen összecsukva bevágódtam a hátsó ülésre.

- Hová lesz a fuvar, hölgyem? - kérdezte a bajszos, kedves arcú bácsi a visszapillantó tükörbe pillantva, és láthatóan meg sem lepődött az öreg motoros a viharos beszállásomon.

Az órámra pillantva elégedetten konstatáltam, hogy még simán el tudom érni a gépemet, bár a jegyfoglalásnál már szinte tudtam, hogy tovább fog tartani a kihallgatás, rendkívül gyorsan perdöntő bizonyítékokhoz jutottam.

- Hajtson kérem a reptérre - biccentettem, és kifújva magam dőltem hátra az autó puha garnitúráján.

Ám a gondolataim közel sem álltak meg egy percre sem. Egyre csak Stark reakciója pörgött a fejemben. Meglepődött, ahogy jósoltam. Minden gyilkos ezzel próbálja leplezni magát, ám mi van akkor, ha az ő csodálkozása őszinte volt? Ám a védekezése elég olcsó volt, ráadásul ha tényleg ártatlan lenne, akkor nem is lett volna szükség erre. Viszont láthatóan nem igazán volt beszámítható állapotban, talán ez is hozzájárul a reakciójához? De indítékot én sem tudok felmutatni, enélkül pedig nem teljes a történet, hiába elég önmagában a felvétel és JARVIS üzemen kívül helyezése.  Az estéjére nem emlékszik, így akár az is meglehet, hogy annyira leitta magát, hogy egyáltalán nem is emlékezett arra, hogy megölt valakit? Egyértelműen bánat miatt itta a fránya vodkát, ám miért? Talán a magány miatt, vagy...

Idegesen sóhajtottam fel a mappámra markolva. Mégis mióta érdekel engem, hogy egy gyilkos miért itta le magát, hát az ügy szempontjából nem teljesen mindegy? Ám ezek a gondolatok szinte szétszaggattak, és bármennyire és küzdöttem ellenük, teljesen átvették az elmém ellen az irányítást. 

- Vigyen vissza a Toronyhoz! - csattantam fel hirtelen, mire szegény összerezzent sofőr egészen kicsire húzta össze magát.

- Mit tetszik parancsolni a hölgy? - kérdezte félve, láthatóan kerülve azt, hogy nehogy találkozzon a tekintetünk a visszapillantó tükörbe.

Látva, hogy  menyire halálra rémítettem a sofőrt a felkiáltásommal, kicsit összeszedve magam, ezúttal sokkal kedvesebben, és kevésbé ingerülten szóltam hozzá:

- Kérem, vigyen vissza a Bosszúálló Toronyhoz.

  » sequel on the next page