. . .

» bucky barnes x steve rogers

» the neighbourhood: staying up

» for btwfuckinsara

. . .

A sárgásan pislogó lámpák különös árnyékokat vetettek girbegurbán összefoltozott úttestre. Mintha egy hatalmas farkas lett volna, ami vicsorogva támadt rá a szerényen meghúzódó, apró csatornafedőre. Vagy mintha egy rács mögé zárt, kulcslyukon áttekintő szem meredt volna rá segítségkérőn.

Bucky mindig is szeretett beleképzelni dolgokat az árnyékokba. Ő sosem rajzolt olyan ügyesen, mint Steve, örült, ha egy pálcikaembert ki tudott préselni magából. Ezen persze barátja mindig jót mosolygott, de hát nem járhat mindenkinek olyan ösztönösen a kezében a ceruza, nem igaz? Így ő inkább ezt nem erőltette, meghagyta az alkotást neki. Ám azzal sosem hagyott fel, hogy a fényben sejtelmesen táncoló árnyékokat bámulja. Még a fronton sem. A köveken aludva éjszakákat töltött azzal, hogy a fák a lágyan megrezdülő ágacskáit nézegesse. Vagy ha vihar tombolt, míg társai aludtak, ő a szélben lengedező viharlámpával szórakoztassa magát. Vagy éppen a bajtársai árnyékait nézegesse, ahogy azok a félhomályban készülődnek az újabb bevetésre.

Vagy mikor Stevevel a város tetejére, az egyik magas ház tetejére felmásztak, s a kormos kéményeknek dőlve nézegették a felhőket. Micsoda egy gyönyörű délelőtt volt, az égen megannyi bárányfelhő úszott el a nagyváros felett, csak arra várva, hogy a két barát azzal szórakoztathassa magát, hogy kitalálják, vajon mit rejthetnek azok a nagy gombolyagok.

Bucky halványan elmosolyodva rázta meg a fejét. Ezt az emléket már napok óta nem tudta kiverni a fejéből. A csodás napsütés, az alattuk dudáló, bogárként robogó autók, az iskolatáskájukban lévő megtépázott könyvek, amit csupán ülésnek használtak, vagy éppen Steve asztalnak a rajzolásához. Milyen jól érezték magukat, mennyivel többet adott neki ez, mintha egy újabb unalmas iskolapadban töltött nap lett volna az is. Tessék, még most hetven év múltán sem tudja feledni, hogy hogyan dobálta apró kis kavicsokkal a barátját, ha az túlságosan is a rajzára figyelt helyette!

Egy nagyobb szélfúvás támadt, felkavarva a port az aszfaltról. A hideg szellő jólesően cirógatta meg a férfi csupasz karját, s aprón kapott bele hosszú hajába. Szeretett nyitott ablaknál nézelődni, felülni a párkányra, és a hátát a falnak vetve szemlélni az utcát. Éjszaka senki sem láthatta, hogy a hírhedt Tél Katonája rejtőzik a sötétben, és néz le a kihalt utcára.

Mióta megszökött, azóta érdemben szinte egy percet sem aludt. Pedig van annak már vagy két éve is... Hetven évig abból állt az élete, hogy néhány napra kifagyasztották, amikor kellett, majd rögtön újra aludhatott is vissza, nem szokott ahhoz, hogy normális éjszakái legyenek. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy újra egész normális élete lehessen.

Lepillantott a kezében szorongatott bögréjére. A vékony kerámia átforrósodott a benne gőzölgő olcsó teától, kellemesen átmelegítve a kézfejét. Illetve csak a jobbat. A bal kezét bár mindennap használta, még mindig nem érzett vele. Nem érezte sem a forróságot, sem a metsző hideget, sem a ruhája tapintását, sem pedig a saját bőrét, ha végigsimított a másik kezén. Épp olyan érzéketlen volt, mint amilyennek őt nevelte a HYDRA. Teszi a dolgát, de még sem érez semmit.

A fémkar halványan megcsillant az utcai lámpák sárgás fényében, mire Bucky rögtön elkapta a tekintetét. Éppen elégszer bámulta már aznap este kifejezéstelenül azt brutális fegyvert, amit ő a testrészének mondhat. Napközben mindig gondosan elrejtette. Nem törődött azzal, hogyha a nyári hőségben furcsán néztek rá amiatt, hogy ha pulcsiban és kesztyűben mászkált. Nem szabadott, hogy bárki is véletlenül is észrevegye, így ha tehette, ki sem mozdult az utcára. Így viszont, a sötét éjszaka közepén csak egy rövid ujjú, fekete pólóban ült, ami így minduntalan láttatni engedte a hideg fémet. Igyekezett vele megbarátkozni, épp úgy, ahogy a rémálmaival megbirkózni. Egyszerre szeretett volna felejteni, és görcsösen emlékezni a múltjára. Felejteni akarta azt a rengeteg borzalmat, és kínt, amit a HYDRA tett vele. Szerette volna, ha nem kísérti minden éjszaka az a sok ezer áldozat sikolya és utolsó nyögése. De mindennél jobban szeretett volna visszaemlékezni a Tél Katona előtti időkre. A gyerekkorára, szüleire. Stevere.

Szomorúan rázta meg a fejét, és jól meghúzta az felhevült, csorba bögrét. Az olcsó, ízetlen tea keserűen marta a torkát, de ugyanakkor jóleső melegség áradt szét benne a forró italra. Lassan rápillantott a halkan ketyegő órára a konyha falán, aminek a sötétben épphogy kirajzolódtak a mutatói. Háromnegyed négy. Fájón kordult meg a gyomra, dél óta egy falat sem csúszott le a torkán az ócska teát kivéve. Óvatosan rakta le a bögrét a földre, majd egy fürgén, de ugyanakkor síri csendben pattant le a párkányról. Gyorsan és halkan, akár egy tökéletes gyilkos. Mezítelen lába alatt halkan nyikordult meg a felpúposodott, öreg parketta, ahogy néhány hosszú lépéssel már ott is termett az apró konyhapultnál. Azt azonban csak a szétdobált teáspapírok, összenyomódott tejesdobozok és sebtében összegyűrt csokipapírok tarkították. Unottan túrta arrébb a sok szemetet, ám semmi ehetőt nem talált.

Elkeseredetten sóhajtott fel. Tudta jól, hogy ez így nem mehet tovább. Munkát egy pillanatig sem keresett, túlságosan kockázatos lett volna, hogy leleplezi az igazi kilétét. Így viszont meglehetősen nehéz volt pénzhez, ezúttal ennivalóhoz jutnia. De nem panaszkodhatott, végül is volt fedél a feje felett, a Tél Katonája csak kibír néhány napot evés nélkül, nem igaz? Ám az éhezés túlságosan is emlékeztette a HYDRA-s korszakára. Minden egyes alkalommal, amikor kifagyasztották, rettentő éhség tört rá, de volt, hogy még sem kapott enni a küldetése végeztéig. És utált mindent, ami egy kicsit is emlékeztette az elmúlt hetven évére.

Megragadta az apró hűtő fogantyúját, vigyázva, hogy ne a ballal tegye, hiszen múltkor is sikerült véletlenül kitépnie a helyéről a rozoga ajtót. A nyitásra felgyulladt a halványan pislákoló kis lámpa, fénnyel töltve be a feketeségbe burkolózott lakást. A hirtelen, bár nem erősnek mondható fény miatt hunyorogva guggolt le, hogy megnézze, talál-e valamit a törött polcokon. Egy üres vajtartó, egy szalámi csomagolópapírja, néhány a kisujjánál is vékonyabb penészes sárgarépa, a múltkor vett szilvák zacskója, és egy újabb, megnyomorított tejesdoboz a hűtő hátsó felében. Reménykedve nyúlt be érte, és ahogy fémkezével megragadta, érezte, hogy az aljában még lötyög egy kicsi ital. Sóhajtva csavarta le a kupakot, és miközben felállt, mélyen meghúzta a papírdobozt.

Ám ahogy a sarkával berúgta a hűtőajtót, és az utolsó, hideg kortyokat lenyelve leengedte az arca elől a dobozt, a vér is meghűlt benne. Az ablak előtt, ahol azelőtt ő ült, az utcai fények előtt egy sötét alak ácsorgott. A tejesdoboz halkan koppanva esett ki a kezéből a padlóra, ahogy a kezével ösztönösen a derekához kapott, hogy az övéből kirántsa a kését. Ám a keze csak a térdnadrágja puha anyagába markolt bele. Hideg vérrel ragadta meg az első dolgot, ami a keze ügyébe került, ám az nem volt más, mint a konyhapulton heverő kiürült teáskanna, így azt szegezte fenyegetően az idegen felé.

- Cine esti tu? /Ki vagy te?/ - kérdezte vészjósló hangon románul, amit az évek alatt szinte tökéletesen megtanult.

Az idegen nem felelt, így Bucky a teáskanna mögül kikukucskálva alaposabban szemügyre vette a kezdeti meglepettség után. Egy magas, izmos férfi volt, rövid hajjal, széles vállal és hatalmas bicepszekkel. Túlságosan is hasonlított valakire. Rémisztően. Álmából felriadva is megismerte volna Steve árnyékát. A küldetéseken, Kapitányként az élen mindig óriási, sötét árnyékot vetett maga elé, mögé, vagy éppen mellé. Bucky nehezen tudta ezt megszokni, hiszen az apró nyeszlett barátja árnya nyomokban sem maradt meg benne. Az első napokban nem egyszer volt, hogy nem ismerte fel, amikor barátja közelített feléje a sötétben, mégis, most szinte látta maga előtt kirajzolódni Steve minden egyes apró vonását a fekete alak arcán. A józan esze azt súgta neki, hogy ez nem lehet igaz. Biztosan csak képzelődik. Mégis hogyan lehetne itt Steve, az éjszaka közepén Bukarest egyik romos panellakásában? Romlott lehetett az a tej, attól vannak ilyen képzelgései... Mégis, a szavak maguktól potyogtak ki a száján, figyelmen kívül hagyva minden gondolatát.

- Steve?

A hangja olyan idegenül csengett, mintha egy idegen szólt volna mögüle. Régóta nem mondta ki ezt a nevet, mintha legalábbis valami gonosz bűbájt szabadítana el vele. És tényleg, az előtte magabiztos hang megremegett, és az addig sziklaszilárd fémkezét lassan leengedte a teáskannával.

- Én vagyok az - szólalt meg az alak, mire Bucky körül megfordult a világ.

A hangja úgy fejbe kólintotta, hogy a térdei felmondták a szolgálatot, és összerogytak az ex-katona alatt. Kezéből nagy csattanással esett a padlóra a bádogkanna, ahogy a fémkarjával a rozoga hűtőbe kapaszkodott. Elkapva a tekintetét az alakról bámult mereven a padlóra, és remegve nyalta meg kiszáradt ajkait. Olyan erősen markolta a hűtőt, hogy a vékony lemez felmondta a szolgálatot, és akár egy darab papír, úgy gyűrődött fel recsegve a keze alatt. Ez nem lehet igaz.

- Buck, nem akarlak bántani - lépett feléje óvatosan a férfi.

- Miért jöttél ide? - vágott közbe élesen Bucky. Az angol szavait keserűen ízlelgette, ahogy szomorú tekintetét Stevere emelte - Nem kellene itt lenned... - tette hozzá halkan.

Az alak megtorpant. Bucky szürkéskék szemei bánatosan csillantak meg az utcai lámpák halvány fényénél. Annyi elkeseredettség és tehetetlenség tükröződött bennük, hogy attól még a sokat látott Kapitány is megrendült egy pillanatra. Bárhogy is készítette fel arra magát, hogy újra láthassa a barátját, erre egy pillanatig sem számított. Azt hitte, nem fog rá emlékezni. Hogy rá fog támadni. De ahogy Bucky kimondta a nevét, minden gondosan felépített terve egy pillanat alatt omlott össze. Felismerte, még a sötétben is. Emlékszik rá.

- Két éven keresztül csak téged kerestelek - suttogta Steve - Még szép, hogy itt vagyok - sütötte le a szemét, és végigsimított a mellette álló rozoga kempingasztalon.

- Rosszul teszed - tuszkolta le a torkán a hatalmas gombócot Bucky.

Kint újra feltámadt a gyenge szél, megrezgetve a nyitott ablaktáblákat. A szellő halványan fújta feléje az idegen alak illatát. Bucky idegesen hunyta le a szemét, ahogy a halovány férfi dezodor és parfümillat keveréke újra felidézte benne a washington-i találkozásukat. Nem volt felkészülve arra, hogy találkozzon vele újra. Még nem.

- Kihúztál a folyóból - törte meg a hirtelen beállt kínos csendet Steve - Tudtad, hogy megfoglak keresni - lépett egyet, és bár halknak szánta, a parketta élesen reccsent meg a súlya alatt.

Bucky fáradtan sóhajtott fel, és elengedte a görcsösen markolt hűtőt. Ellökve magát a pulttól hátat fordított Stevenek, és a konyhaszekrénynek támaszkodva bámulta a koszos, gusztustalanul málló tapétájú falat.

- Én már nem ugyanaz az ember vagyok... Ideje lenne elfogadnod - csuklott el a hangja, minden erőfeszítése ellenére.

Steve keserűen sóhajtott fel, és egy tétova lépést tett Bucky felé. Ám belerúgott egy földön heverő tárgyba. Meglepődve hajolt le érte, és sötétből kiemelte az apró, bőrkötéses noteszt, amiknek tetejéből színes kis cetlik lógtak ki, jelölve az egyes oldalakat. Meglepődve simított végig a borítóján, és már nyitotta volna ki, amikor valaki durván a kezére csapott. Összerezzenve kapta fel a fejét, és ennyi pont elég volt Buckynak, hogy villámgyorsan, gyilkos tekintettel kapja ki kezéből a ki könyvecskét.

- Sa...sajnálom - dadogta Steve szégyenkezve, és magában szidta magát, amiért ilyen bunkó volt.

Gyerekkorukban sosem volt titkuk a másik előtt, mindent megosztottak egymással. Egy pillanatra sem gondolta volna, hogy nem olvashatja el Bucky noteszét, de ebből is látszott, hogy azóta minden megváltozott.

Bucky látta Steve szégyenében zavartan elpirul, és hogy mennyire bánja a történteket, így rögtön megbánta a durva mozdulatát. Nem kellett volna agresszíven reagálnia, de olyan ösztönösen mozdult minden egyes tagja... Túlságosan is uralta még a Tél Katona. Bár emlékeit visszanyerte, és sikerült kiűznie a hangját a fejéből, a teste felett még sokszor elvesztette az irányítását, és gondolkodás nélkül, automatikusan cselekedett. Ez pedig annyira megijesztette, végig sem gondolta, hogy vajon jó-e, ha azt teszi, amit ezúttal a szíve diktál, ne pedig a fejében élősködő program.

- Nem, én sajnálom - sóhajtott fel idegesen, és Stevere rá sem nézve nyújtotta neki oda a könyvecskét - Olvasd el nyugodtan - tette hozzá, mikor látta, milyen megilletődve bámult a feléje tartott noteszre.

De az még mindig nem merte elvenni, így Bucky a fejét megrázva nyomta a kezébe, mintha égetné a kezét és minél előbb meg akarna szabadulni tőle. Majd egy gyors mozdulattal slisszolt el előle, vigyázva, nehogy hozzáérjen véletlenül, ami igen nagy kihívás volt a keskeny részben a konyhapult és a kempingasztal között. Oly sokszor közlekedett már a sötétben, hogy vakon tájékozódva is megtalálta a kopott fotelt, amire gondolkodás nélkül vágta le magát.

Jobban felzaklatta Steve közelsége, mint szerette volna, és ettől megrémült. Kedve volna elmenekülni, maga mögött hagyni őt, elbujdosni valahová, ahol nem találhatja meg. De mégsem tudta rávenni magát, és amennyire frusztrálta, hogy egy helyiségben van összezárva bele, annyira is örül neki.

Azt viszont rögtön megbánta, hogy odaadta neki a könyvet, és legszívesebben felpattanva kitépte volna újra a kezéből. Az a notesz volt a társa az elmúlt időben, abba írta le minden emlékfoszlányát, minden rémálmát, minden gondolatát. Nem akarta, hogy Steve megtudja ezeket, nem akarta, hogy rajta kívül bárki is tudomást szerezzen róluk. Csak annyira felzaklatta a felbukkanása, hogy még ezt sem tudta normálisan végiggondolni.

Idegesen masszírozta a homlokát, és bár elhatározta magában, hogy visszaszerzi, mielőtt késő lenne, a lábai nem engedelmeskedtek neki. Mintha odaragasztották volna a kopott kanapéhoz, meg sem tudott moccanni. Ökölbe fonva két kezét hirtelen bevillant előtte minden egyes mondata a könyvecskének, és ettől egyre inkább csak zaklatottabb lett, és egyre biztosabb annak, hogy meg kell akadályoznia, hogy Steve elolvassa azokat a sorokat.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - köszörülte meg a torkát feszülten, mereven az előtte elterülő feketeségre bámulva.

Steve azonban annyira belemerült az apró, macskakaparásos feljegyzésekbe, hogy meg sem hallotta a barátja kérdését. Hunyorogva igyekezte kisilabizálni a sorokat, ám a sötétben csak egy-egy szófoszlányt tudott elkapni. Lámpát egy pillanatra sem jutott eszébe kapcsolni, így annál a halvány fénynél igyekezett minél többet elolvasni a számára annyira ismerős kézírásból. Azonban az épp elég volt, amit látott.

- Steve! - szólt erélyesebben Bucky, mire az ijedtében majdnem kiejtette a kezéből a noteszt.

Gyorsan összecsapta könyvecskét, mintha ezzel megakadályozná a borzalmak kiszökését, és óvatosan csúsztatta a konyhapultra.

- Mióta nem alszol? - kérdezte halkan.

Bucky összerezzent a kérdésre, és zavartan temette a tenyerébe az arcát. Makacsul szorította össze a száját, és kész volt arra is, hogy akár a fémkarját is rátapassza. Nem engedhetett utat a sérelmeinek, nem hagyhatta, hogy kitörjön belőle minden fájdalom. Tudta, hogy ha egyszer hagyja, akkor annak sosem lesz vége. Nem szabad, hogy Steve előtt így összetörjön, nem mutathatja meg neki az igazi énjét. Ő már rég nem az a Bucky, akit ő ismert. Nem akarta elkeseríteni, hogy a barátja tényleg meghalt annak a szakadéknak az alján, és ő egy szörnyeteget hajkurászott egészen idáig.

Steve alig hallhatóan felsóhajtott, és a sötétben tapogatózva letelepedett Bucky mellé a kanapéra. Az ösztönösen akart felpattanni, csakhogy minél messzebb kerüljön tőle, ám az megragadta a karját.

- Buck, ne csináld ezt - könyörgött - Miért akarsz minden áron távol tartani magadtól? - pillantott rá szomorú kiskutyaszemekkel, mire Bucky elkapva a fejét sütötte le a szemét.

Ám az érintése, és a kérdése pont elég volt ahhoz, hogy megtörjön a jég, és a volt Tél Katona szemében fenyegetően gyülekeztek a könnyek. Épp annyira fájt neki, hogy Steve elől bujkálva kellett élnie, hiszen ő volt annak a múltjának az utolsó darabja, amire még szívesen emlékezett vissza. Ő volt az, aki miatt visszanyerhette a gondolatait, aki meg tudta törni a fejében doboló Tél-programot. De azt is nagyon jól tudta, hogy az a hetven év sosem fog nyomtalanul eltűnni. Hogy az végelegesen és visszafordíthatatlanul megváltoztatta. Már nem egy hős katona, aki feláldozta mindenét a barátjáért és a hazájáért. Ő már egy tömeggyilkos, egy menekülő fejvadász, aki megannyi embernek oltotta ki a vérét.

- Egy szörnyeteg vagyok, Steve, a saját szemeddel láttad te is - suttogta dühösen, és kirántotta fémkarját a szorításból, ami meglepően könnyen engedett.

Mérgesen lépett előre néhány lépést, és maga előtt összefonva a karjait hunyta le a szemét. Mi történik vele? Miért nem hagyja Steve békén, miért kellett idejönnie?

- Amit az évek során tettél, az nem te voltál - mondta az halkan, és Bucky érezte, ahogy a tekintete szinte égeti a hátát.

- De megtettem - csattant fel mérgesen, és sarkon fordulva feszülten nézett farkasszemet a kanapén ölébe ejtett kézzel ülő Stevevel - Tudod te, milyen az, mikor bármikor lehunyod a szemed, magad előtt vérben úszó embereket látsz? Amikor a csendben visszahangzik a füledben minden áldozatod sikolya? Amikor a kezedre pillantsz, csak arra tudsz gondolni, hogy hány torkot szorítottál el vele, és hogy mennyi ártatlan vére tapad hozzá? Hogy egy percre sincsen nyugtod, mert a múltad démonkén üldöz téged mindenhová?

A sok sérelem árhullámként tört elő belőle, és a szemébe gyűlt könnycseppek lassan folytak végig. Tessék, elérte amit akart. Ezt akarta látni? Hogy úgy sírja el magát előtte, mint egy csecsemő? Ezért jött ide?

Steve nem szólalt meg, szomorúan nézett Bucky könnyáztatta arcára. Gondolkodás nélkül állt fel, és egészen közel lépett hozzá.Ő a tekintetében vegyes dühvel és elkeseredettséggel nézett a vele egy magas, szőke férfira, aki zavartan nyúlt az arca felé. Ujjaival lassan Bucky füle mögé tűrte az egyik előrehullt, kócos tincsét. Mindkettejük légzése egyre csak gyorsult és gyorsult, ahogy Steve keze lassan megállapodott barátja tarkóján. A sötétben szinte alig látták egymást, csak a szemük csillogott a gyér fényben. Végül Bucky nem tétovázott, és ajkát erősen rányomta Stevere, karjait pedig úgy fonta a másik dereka köré, mintha soha többé nem akarná elengedni. A forró ajkak szorosan tapadtak össze, és valahányszor az egyikük megpróbált elhúzódni, a másik mindig visszahúzta magához. Tudták, hogy ezzel minden meg fog változni, semmi sem lesz ugyanolyan mint előtte. Mégis, mintha tudat alatt mégis erre vágytak volna mindig is.

Végül Bucky végleg eltolta magától Stevet, és megakadályozva, hogy esetleg belefojtsa a csókjával a szót, fejét a nyakára hajtotta, és szorosan átölelte.

- Ne érdemellek meg téged - suttogta, és szeméből újra kibuggyant egy kövér könnycsepp.

Hiába érzete úgy, hogy boldogságában madarat lehetne vele fogatni, a pillanatnyi örömre is fekete burokként telepedett rá a sötét múltja, és a fejében egy hang egyre csak azt kántálta, hogy ő nem érdemli meg ezt. Ő nem érdemli meg Stevet, ő nem érdemelne egy pillanatnyi boldogságot sem.

- Igaz - suttogta Steve, mire a másiknak mintha a szívét szüntelenül szúró kést még jobban megforgatták volna benne - Te nálam sokkal jobbat érdemelsz - tette hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta a megkönnyebbült Buckyt.