. . .

» chris evans x maya henderson

  » sequel to 'dogs like puddles'

. . .

- Öhm, én nem értek hozzá - kezdett bele halkan Chris - De ugye te is úgy látod, hogy sántít? - fordult felém megerősítést várva, én azonban már az edzőcipőmet rángattam sebtében magamra.

- Azonnal le kell szednünk az úttestről - motyogtam magamban idegesen - Az az idióta McFeloy mindig reggel nyolckor húz itt el azzal a böhöm terepjárójával. Ma még biztosan nem jött, mert arra Churchill mindig felugrik, akár kómából is - biccentettem az alvó bulldog felé, sietve magamra kapva egy farmerdzsekit - És nyolc óra hét van. Bármelyik percben itt lehet - téptem fel a bejárati ajtót, és abban a pillanatban meg is hallottam a sarkon beforduló autó turbómotorjának a felbőgését - A fenébe! - szitkozódtam idegesen, amihez a házban csaholó Cassie és Dodger hangja társult, akik rögtön izgatottak lettek a történések hatására.

Minden erőmet összeszedve kezdtem el futni az úttest felé, és láttam a szemem sarkából, hogy a fekete autó befordul a csendesen alvó utcába, és egyre gyorsítva közeledik a szegény kis tacskó felé, aki ebből semmit sem érzékelt. Az idióta McFeloy lehet, észre sem vette a pirinyó kutyuskát, de ahogy ismertem, akkor sem állt volna meg miatt. Főleg nem akkor, mikor ilyen késésben volt.

Láttam, ahogy Chris elhúz mellettem, és ahogy egy percig sem törődik azzal, hogy milyen sebességgel halad felé a terepjáró, az úttestre veti magát. McFeloy azonnal rátenyerelt a dudájára, megrengetve az egész környéket. Hihetetlen félelem robogott át rajtam, de a következő pillanatban a kocsi csikorogva fékezett le, éppen a kutyust a karjába vevő Chris előtt fél méterre, engem pedig elöntött a megkönnyebbülés cunamiszerű hulláma.

Chris a kék pólójához szorítva az ázott, és rettenetes remegő kutyust nézett farkasszemet a kocsi vezetőjével, és ha pillantásával ölni lehetett volna, McFeloy holtan bukott volna előre a bőrborítású kormányára.

- Normális maga? - üvöltött ki a kopasz pacák a lehúzott sötétített üvegén - Nekem nincsen időm öngyilkosokra, menjen máshova kivasaltatni magát! - fröcsögte, és már tenyerelt volna rá újra a kürtszerű dudájára.

- Nekem meg olyan barmokra, akiknek semmit sem számít egy kutya élete! - ordított vissza rá Chris olyan dühvel és hangerővel, hogy még én is ijedten húztam be a vállamat, pedig a kiabálása tényleg nem nekem szólt.

McFeloy feltolta a hájas homlokára a fekete szemüvegét, és apró disznószemeivel dühösen bámult az út közepén álló, a tacsit szorosan magához szorító Chrisre. Azt hittem, hogy megint elüvölti magát öblös, mély hangján, de csak dühösen fújtatott egyet, és az ablakát felhúzva mérgesen kezdte el bőgetni az autója motorját.

Chris csak biccentett egyet, majd felmutatva a középső ujját a hájpacninak nyugodtan fellépett mellém a járdára.

- Hűűű - csúszott ki a számon önkéntelenül is - Ez... Tetszett - vigyorodtam el, mire Chris feldúlt arcára is sikerült egy halvány mosolyt csalnom Bevallom őszintén - tettem hozzá - Én félek ettől a pasastól... És kinéztem volna belőle, hogy elgázol mindkettőtöket - simítottam végi a remegő tacskó ázott kis buksiján.

- De szerencsére nem tette - vonta meg a vállát, mire elvigyorodtam.

- Attól még bátor tett volt - mosolyogtam rá, majd ahogy a tekintetem az aszfaltra kúszott, a tekintetem rögtön elkomorult. Egy vércsík húzódott végig a vizes betonon - Tudod úgy fogni, hogy rálássak a hátsó lábára? - kérdeztem, mire bólintva megfordította a kezében a kutyust, én pedig akkor vettem észre, hogy az alkarja belső részén egy apró vércsepp folyik végig - Ajjaj, ez nem néz ki szépen - szörnyedtem el, ugyanis a tacsi hátsó lábából folyamatosan szivárgott a forró, vörös folyadék keveredve az esővízzel.

A tacskó orra egészen hámlott, szeme tele volt csipával, és ahogy szőre a testére lapult, a bordái és a medencéje sziklaoromként állt ki belőle. A lába egészen inas volt, szinte csak a csontjára lapuló bőr látszott a tappancsai felett, és amikor óvatosan a sebhez értem, a kutyus úgy rezzent össze, mintha áramütés érte volna, és keservesen felnyüszített.

- Hé, hé, jól van kishaver - simított végig a buksiján Chris, és az arcáról csak úgy üvöltött, hogy mennyire sajnálja, és átérzi a kutya kínjait.

Ezúttal még óvatosabban próbáltam hozzáérni, és az egészen maga alá húzott farkát óvatosan arrébb toltam, és bár ennél sokkal, de sokkal csúnyábbat is láttam már állatorvosi karrierem során, még mindig fájdalmas fintorba fanyarult az arcom. A csontja egészen kifehérlett az ázott barna bundája alól.

- Be kell vinnünk a klinikára - jelentettem ki felkapva a fejem, és akkor vettem észre, hogy Chrissel milyen közel van egymáshoz az arcunk. Huh. - Itt a kocsim, hozom a kulcsot, addig nagyon vigyázz, hogy lehetőleg ne mozduljon el a sebes lába, és ő sem fészkelődjön túlságosan - utasítottam, és ellépve tőle odarohantam a házhoz, és berobogva felkaptam a kocsikulcsomat az ablak előtt falfehéren vizet iszogató Jess mellől.

- Mi történt? - kapta fel a fejét, mintha nem látta volna az egészet az ablakból.

- Be kell vinnem a tacsit - dünnyögtem, ám ahogy már robogtam volna is ki, majdnem átestem az ajtóban a gazdája után szűkölő Dodgeren - Te velünk jössz - morogtam a kutyusnak, és leakasztottam a pórázt a kampóról - Jess, vigyázz a kutyákra! - kiáltottam még neki oda.

- De Maya, én... - kezdett bele Jess, én azonban bevágva magam mögött az ajtót, nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Ezért még oltári dühös lesz, de a veszekedés várhatott.

- Szokott utazni kocsiban? - kiáltottam oda Chrisnek, a mellettem nyargaló Dodgera biccentve.

- Persze - bólintott, mire kinyitottam a kocsim hátsó ajtaját, Dodger pedig engedelmesen bekuporodott az ülés alá. Ügyes kutyus.

- Pattanj be! - intettem a remegő, és nyüszítő tacsit tartó Chrisnek, majd mikor bekötötte magát, és meggyőződtem arról, hogy a kutyust jól tartja (de persze, hogy jól csinálta), beletapostam a gázba.

...

- Na? - pattant fel Chris feszülten tördelve a kezét, amikor kiléptem a teremből, én pedig csak fáradtan sóhajtottam fel - Na, mondj már valamit! - toppantott a lábával idegesen.

Ezt meg nem tudtam megállni egy halvány mosoly nélkül, ő azonban még mindig nem nyugodott meg, hanem az izgatottságtól kikerekedett szemmel várta, hogy megszólaljak.

- Rendbe fog jönni - mondtam ki a bűvös varázsszót, amit minden gazdi vár ilyenkor.

Chrisből egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, majd a következő pillanatban szinte a nyakamba ugrott, olyan hevesen ölelt át. A meglepettségtől hátratántorodtam, de aztán végül én is megkönnyebbülten átkaroltam a hátát, miközben a gyomromban egy egész pillangóraj döntött úgy, hogy felkavarja a reggelimet.

A tacskó sérülése a hátsó lábán nagyon súlyos volt. Fogalmam sincs, szegény párával mi történhetett, valószínűleg egy másik kutya haraphatta meg, de amikor megtaláltuk, nagyon kimerült volt, annyira, hogy már arra sem volt ereje, hogy sebesült lábat felhúzza, egy csonkként húzta maga után a földön. Volt már egy ilyen páciensem, szegény foxinak akkor amputálni kellett a lábát, de ez a tacsi ezt szerencsére megúszta, a sebét, bár sokáig tartott, összevarrtuk Charlieval, és be is gipszeltük neki. Csak hát szegénykémnek nem csak ez a baja volt. Vészesen le volt soványodva, és be is volt lázasodva, valószínűleg a tegnapi vihart szabad ég alatt kellett töltenie, és így a kiéheztetett szervezete könnyen elkapott egy csúnya megfázást is. Ha ez még nem lenne elég, idős kutyáról is beszélünk, a tacsi már körülbelül a 12. évét taposhatja. Még nem tudtam eldönteni, hogy szerencse-e az, hogy nem találtunk benne chipet, mert én a saját kezemmel fojtottam volna meg azt a felelőtlen gazdát, aki hagyta, hogy ennyire rossz állapotba kerüljön a kutyája.

- Lehet, hogy nem látszott rajtam, de eléggé megijedtem, mikor ilyen viharosan kellett bejönnünk - motyogta Chris a hajamba, majd eltolt magától.

- Ezzel most arra akartál célozni, hogy vadul vezetek - hunyorítottam rá pajkosan, mire elvigyorodott.

- Igen, többek közt - bólintott, majd a vállam fölött átnézett valakire, mire én is rögtön megpördültem.

- Chris, bemutatom Charliet - mosolyogtam rá a klinika egyik rangidős állatorvosára.

Az ősz hajú, borostás, hatvanas éveit már bőven taposó, ám mindig vidám Charlie a karrierem kezdete óta a mentorom, és nagyon szereti, ha én asszisztálok a műtéteinél, amit természetesen ő is viszonoz nekem mindig. Egy kicsit olyan apám helyett apám, miután a vérszerinti lelépett három éves koromban. Ő is nagy kutyabarát, de persze ez nem meglepetés ebben a szakmában, három bernáthegyi büszke tulajdonosa.

- Örülök, hogy megismerhetem. Chris Evans - nyújtotta a kezét Chris, nekem pedig most, hogy hallottam a családnevét is, valahogy ez az Evans nagyon ismerősen hangzott. Vajon hol hallhattam ezt...? Valamelyik páciensem gazdájának mintha ez lenne a neve, de az biztos, hogy Chrissel még sosem találkoztam előtte. Na, mindegy is.

- Dr. Charles Harving - rázta meg a kezét Charlie, és mintha valami pajkos vidámság illant volna meg a szemében, amit azelőtt még sosem láttam. Oké, mi van ma mindenkivel? - Én nem különben. Maya mesélte, hogy a tacskó magának köszönheti az életét.

- Oh, hát ez azért túlzás - vonta meg Chris a vállát zavartan - Elsősorban szerintem a maga és Maya szakértelmének köszönhető - pillantott rám kedvesen amitől viszont én pirultam el.

- Ugyan már... - legyintettem, és inkább elkaptam róla a tekintetemet - A lényeg, hogy rendbe fog jönni a kutyus, csak - sóhajtottam fel - Nincs sok esély arra, hogy a gazdája felbukkanjon.

- Az ilyen gazda inkább ne is kerüljön a szemem elé - fortyant fel Charlie is - Mindenesetre, az ő sorsa még várhat, nekünk viszont már ideje enne elindulnunk a Mr. Indio marhatelepére, Maya - pillantott az órájára, feltűrve fehér köpenye ujját.

- Indulnunk? - kerekedett ki a szemem - Te is jössz? - vidultam fel rögtön.

- Ma szabadnapos lennék, de semmi dolgom otthon, azért is jöttem be a rendelőbe, és gondoltam, elkísérlek, ketten előbb végzünk. Talán baj?

- Már hogy lenne! - vigyorodtam el, majd Chrishez fordultam - Messze laktok innen? Mert el tudunk titeket dobni, ha gondoljátok - kérdeztem, de ő csak legyintett.

- Dehogy, egy félórás sétánál nem több, ami most egyébként is jól esne, de azért köszönöm szépen - csapta fel a fejére a rendelő kellemes melegében szinte már megszáradt baseballsapkáját.

- Rendben. Örülök, hogy megismerhettelek titeket, még lehet, hogy majd összefutunk - mosolyodtam el, és gyengéden átöleltem Christ, amitől kellemes borzongás futott végig rajtam, majd lehajoltam, hogy megvakargassam Dodger buksiját.

- Én nem különben - mondta kedvesen Chris - Viszont Maya - harapta be zavartan az alsó ajkát aranyosan - Itt a telefonszámom, fel tudsz hívni, ha valami van a tacskóval? - nyomott a kezembe egy sárga cetlit, amit egy kicsit megilletődötten, de magamban ujjongva vettem át.

- Hát persze - vigyorodtam el önkéntelenül - De ha van időd, akár be is jöhetsz meglátogatni, szinte mindennap itt vagyok én, vagy Charlie - fordultam hátra, hogy a kollégámra mutassak, ő azonban időközben úgy tűnik, lelépett összepakolni a cuccokat - Na mindegy - vontam meg a vállam.

- Fú, hát, köszi, ki nem hagynánk, igaz Dodge? - pillantott le a lábszárához macskaként dörgölőző kutyájára.

- Maya, jössz? - kiáltott nekem oda a folyosó végéről Charlie, mire bólintottam, és még egy gyors pillantást vetettem Chrisre és hű barátjára.

- Akkor sziasztok! - intettem nekik, és a cetlit Chris számával sietve, ám nagyon vigyázva a zsebembe gyűrtem, az ajtón kilépő Charlie után futottam, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak úgy, mint egy vadalma.

...

A terepjáróban utazva az ablaknak döntve a fejemet figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, de a figyelmemet közel sem az út menti bokrok, fák, gyümölcsösök, szántóföldek, vagy éppen elvadult rétek kötötték el. A gondolataim elkalandozásához sokkal inkább egy magas, jóképű férfinek és kutyájának volt köze. Az az isteni mosoly, a hófehér fogai, a szőkésbarna haja és szakálla, a kedves arca, amin minden igyekezte ellenére a füle mögött egy kicsit sáros maradt, a széles válla, a brutálisan dagadó bicepszei, és az a hasizom, te jó ég...

- Maya! - zökkentett ki a gondolataimból Charlie, mire kicsit üveges tekintettel fordultam felé, félig még a gondolataim fogságában.

- Hm?

- Csak annyit mondtam, hogy kedves srácnak tűnt ez a Chris - pillantott rám szórakozottan, de aztán már rögtön vissza is kapta a tekintetét, de a cinkos mosolyt a szája sarkában nem tudta elrejteni.

- Az is - bólintottam, ösztönösen elvigyorodva.

- És?

- Mi és?

- Tetszik? - vigyorgott rám szélesen.

- Jaj, Charlie! - csaptam vihogva a karjára, és inkább oldalra fordulva próbáltam elrejteni előle az arcomról letörölhetetlen mosolyt.

- Igaz, vagy sem?

- Chris csak egy kedves srác, akinek van egy cuki kutyája. Naponta jönnek ilyenek a rendelőbe - vontam meg a vállamat, és nagyon igyekeztem azon hogy mindezt elhiggyem magamnak.

- Aaahaaa - biccentett, de olyan hangsúllyal, amin érződött, hogy egy szavamat sem hiszi el.

- Nem hiszel nekem? - vontam fel a fél szemöldökömet kérdőn, mire széles vigyorral fordult felém.

- Nem hát.

- Pedig kellene.

- Amúgy is akartam kérdezni... Hogy került oda a te házadhoz?

- Hazakísért - vontam meg a vállam, jelezve, hogy ez nem olyan nagy dolog.

Charlie csak sokatmondóan bólintott, majd halkan hümmögni kezdett, éppen annyira, hogy én azért még meghalljam.

- Ne hümmögj! - szóltam rá durcásan, mire ő csak gonoszul elmosolyodott.

- Zavar?

- Igen!

- Ilyenkor nagyon hasonlítasz a lányomra, csak hogy tudd - jegyezte meg mellékesen, mire elgondolkodva ráncoltam össze a szemöldököm. Charlienak a csak egy lánya volt, a három idősebb fiú mellett, és Ivy pedig tizenhét éves volt, és jobban nem is különbözhettünk volna.

- Mint pedig? 

- Ő is éppen így viselkedik, amikor a pasijáról kérdezem. Tipikus szerelmes tinilány reakció.

- Nem vagyok tinilány, sem pedig szerelmes - fújtattam összefonva magam előtt a karomat - Ez éppen olyan téves képzelgésed, mint amikor össze akartál hozni azzal a szerencsétlen Martinnal.

- Miért? Ő tök kedves volt, csak egy kicsit szerény, és éppen úgy imádta a kutyákat, mint te. Mondj egy dolgot, ami a kapcsolatotok útjába tudott volna állni - csóválta a fejét szomorúan. Hát, ő tényleg nagyon szurkolt nekünk.

- Azon kívül, hogy meleg? - húztam fel az orromat, igyekezve azon, hogy ne nevessem el magamat.

Charlie csodálkozva pillantott rám, de aztán beletörődve megvonta a vállát.

- Jó, az nem volt a legjobb tippem... De ez azért jobban tetszik, nem?

- Honnan tudod? Lehet, hogy ő is meleg, sosem lehet tudni - sóhajtottam szomorúan, de azért reméltem, hogy ezt legbelül én sem gondoltam komolyan.

Charlie viszont olyat tett, amire a legkevésbé számítottam. Mély, öblös hangján nagy hahotába kezdett, mire én csak kérdőn pillantottam felé.

- Hát Maya, sok minden tévedtem már, de abban halálbiztos vagyok, hogy most egy oltári hülyeséget mondtál - csóválta meg a fejét vigyorogva, én pedig csak fáradtan dőltem hátra.

...

Hullafáradtan zuhantam be a lakásba. Este kilenc révén kint már hatalmas sötétség borult az egész tájra, és ahogy belöktem a bejárati ajtót, az egész házon nyomasztó csend uralkodott, csak Cassie pattant fel rögtön a fekhelyéből, és a kövön kopogó mancsokkal felém ügetett.

- Jess, megjöttem! - üvöltöttem el magamat, azt gondolva, lakótársam még biztosan nem alszik csak a szobájában néz sorozatot, vagy valamelyik kedvenc filmjét nézi újra, esetleg interjúkat hallgat.

Így meg sem lepődtem, amikor nem jött válasz. Ha az a bazinagy fülese rajta van, akkor ő már egy másik világban jár, és az igaziból se nem lát, se nem hall semmit. Talán máskor nem is törődtem volna vele, csak egy gyors vacsi és zuhany után bezuhantam volna az ágyamban, tudva, hogy Jesst reggel ugyanabban a pózban fogom találni, csak vagy húsz sorozatrésszel később.

De a mai alkalom nem olyan volt, mint a többi. A reggelt eléggé csúnyán kezdtük, és még időnk sem volt kibékülni, amiért egész nap mardosott a bűntudat. Ha volt egy szabad percem, megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva, így azon kívül, hogy hagytam egy üzenetet, hogy beszélnünk kell, nem sokat tehettem. Ő azonban nem válaszolt egyre sem.

- Jess! - kiáltottam el újra magam, miközben az ajtajához lépem, és erőteljesen bekopogtam.

Semmi válasz, ahogy arra számítottam. Így csak fáradtan sóhajtva benyitottam, azonban Jesst sehol sem láttam. Ahogy felkattintottam a lámpát, láttam, hogy az ágyát bevetetlenül hagyta, a takarója lecsúszott a földre, a millió emojit formáló párnái és mindenféle sorozatszereplős plüsse pedig szanaszét hevert.

- Jess? - vontam fel a szemöldökömet. Na, csak nem kimozdult valahová ez a szobalakó poloska a barátnőivel? Mintha azt említette volna, hogy ők Floridában vannak a pasijaikkal, meg a nagyijuknál valahol Európában. Na mindegy, valószínűleg szokásom szerint nem igazán figyeltem rá.

Azonban akkor észrevettem, hogy az egyik kis plüssfigura, valami kék sisakos, piros-kék-fehér frizbiszerűséget fogó nyakába egy kis cetli van tűzve. A 21. században komolyan levelezni fogunk, miért nem írt SMS-t? Levettem a kis papírt a bábú nyakából, és elkerekedett szemmel olvasta a rövid, de velős üzenetet.

Leléptem Floridába, jövök egy hét múlva. J.

Hát ez rohadt jó. Akkor ezért volt egész nap kikapcsolva. Elképedve bámultam magam elé, majd fáradtan dőltem hátra Jess puha ágyára. Ennyi az egész? Vegyes aggódás és harag öntött el egyszerre. Miért nem tudott nekem erről előbb szólni? Mi van, ha valami bajba keveredik, mi van, ha valami történik vele? Tudom, ez így kicsit furcsán hangzik, hiszen Jess végül is felnőtt, harminckét éves nő, meg hát nem a húgom, de azért mégis... Nem véletlenül költöztünk össze, amilyen szeleburdi a barátnőivel a végén még valami balhéba fognak keveredni. Hirtelenjében sírni lett volna kedvem, annyira idegesített a váratlan eltűnése, de leginkább az, hogy semmit sem tudtam tenni, így, hogy elérhetetlenné tette magát. 

Ahogy elnyúltam az ágyon, kiesett a reggel a zsebembe gyűrt sárga ki cetli, amit a nap közben többször megszorítottam, mikor a zsebembe nyúltam, azonban most teljesen meg is feledkeztem róla, pedig még Charlie is emlékeztetett, hogy ne felejtsek el ráírni, ha már ennyire aggódik a kutyusért. Meg szerintem leginkább azért, hogy mindenképpen összeboronáljon vele.

Így hát lesz, ami lesz módon bepötyögtem a telefonomba az új számot, és ráírtam Chrisre. Legalább addig sem kell Jessre gondolnom, akinek a telefonja még mindig ki van kapcsolva, és még mindig nem reagált egyetlen üzenetemre sem.

Maya

Szia Chris! Mondtad, hogy írjak, hogy ha van valami a tacsival... Charlie még este ránézett egyszer, és bár nem sokat, de evett egy kicsit, úgyhogy úgy tűnik, visszatért az étvágya:) Maya

Chris 

Hű, de jó ezt hallani! És a délutánod hogy telt, nem ettek meg a tehenek?:D

Maya

Ami azt illeti, majdnem...

Chris

???

Maya

Az egyik tehénnek gyomormosást kellett csinálnunk, és annyira nem örült neki.

Chris

Akarom hallani a részleteket?

Maya

Ha még nem vacsoráztál, akkor nem.

Chris

Akkor kímélj meg kérlek.

Maya

Örömmel.

Chris

És Jessel kibékültetek?

A kérdése szíven ütött, hiszen mi van, ha Jess annyira berágott rám reggeli balhénk miatt, hogy miattam lépett le? De hát máskor is veszekedtünk (és verekedtünk) már, és akkor sem utazott el ilyen hirtelen.

Maya

Hát... Azt nem mondanám.

Chris

Miért, mi történt?

Maya

Hosszú.

Chris

De akarsz róla beszélni?

Maya

Ami azt illeti... az lehet, jól jönne.

Végig sem gondoltam igazán, hogy mit írok le, egyszerűen úgy éreztem, a kétségeimet és félelmeimet valakinek ki kell adnom magamból, legyen az éppen Chris.

Arra azonban, ami következőre történt, soha nem is számítottam volna. Ugyanis egy videóhívás kérése érkezett Christől, társulva a csengőhangommal, ami vérbeli állatbarátként egy elefánt trombitálása volt. Csak azért nem kutyaugatás, mert túlságosan is sokszor hittem azt, hogy csak Cassie őrült meg megint, de mivel elefántot nem tartok, ez tökéletes választásnak bizonyult.

Viszont erre a videóhívásra hirtelen elbizonytalanodtam. Mert hát, még mindig nem sikerült megmosni a hajamat a reggeli incidens óta, azóta pedig még egyszer meg is ismerkedtem túlságosan közelről egy szénakazallal, fáradtabb pedig már nem is lehettem volna, a szemem alatt akkora karikák húzódtak, mint a Grand Kanyon, és csak nagy nehezen tudtam nyitva tartani őket, hogy ne ragadjanak le a következő pislogásnál. De aztán rájöttem, hogy nem lenne olyan okom megmagyarázni az elutasítását, amivel nem égetem le magam. Meg hát, az örök nyerő érv, mégis csak tetőtől-talpig sárosan ismerkedtünk meg...

Így egy életem, egy halálom, rányomtam a felvevés gombra, és a következő pillanatban már meg is jelent előttem Chris, a telefonját valahová letámasztva nézett aggódón a kamerába. Egy fehér póló volt rajta, azzal a kék baseballsapkával, amit futás közben is viselt. Az első, amit megállapítottam, hogy jobban néz ki, mint emlékeztem, és hogy olyan széles válla van, hogy egyszerűen nem fér bele a kamerába. Hm.

- Szia Maya! - köszönt végül ő, mikor én csak Jess ágyán elnyúlva tartottam magam fölé a telefont szótlanul.

- Szia Chris - sóhajtottam fáradtan.

- Na, mesélj, mi történt! - kérte kedvesen aggódóan, mire a levegőmet kifújva túrtam bele a hajamba - Várj, mielőtt elkezded... Az a kezeden egy tehén harapása? - kerekedett ki a szeme, milyen halványan elmosolyodva bólintottam.

- Az. De nem vészes, be se kellett kötni - vontam meg a vállam, ugyanis bár a fognyomok látszódtak az alkaromon, a seb egyáltalán nem volt mély, nem is vérzett, így én nem is törődtem vele azok után, hogy néhány perccel a megtörténte után a fájdalom is elmúlt.

- Na jó, ezek után én nem megyek tehenek közelébe... - csóválta a fejét, mire ahhoz képest, hogy mennyire letört Jess eltűnése, muszáj volt elvigyorodnom.

- Nocsak, a botos öregasszonyok után már a tehenektől is félni fogsz? - nevettem el magam kis híján, mire ő csak megcsóválta a fejét.

- Látom ám, hogy alig bírod visszatartani a röhögést. De csak azért, mert nem látod, hogy tényleg nőtt egy púp a fejem tetejére - mondta halálosan komolyan, mire nem bírtam, kirobbant belőlem a nevetés - De legalább már nevetsz, és ez a lényeg - mosolygott rám, én azonban rögtön elkomorultam - Naaa, ezt nem azért mondtam, hogy most szomorkodj. Ki vele, mi történt Jessel! 

- Hát... Lelépett - nyögtem ki összeszorult gyomorral.

- Lelépett? De hová? - ráncolta össze a szemöldökét Chris gondterhelten.

- Floridába - vontam meg a vállam, mintha az egész nem lenne olyan nagy dolog, de közben a torkomban fojtogató gombóc egyre nagyobbra nőtt. Fenébe, el ne sírjam már magam itt előtte...

- Menekül a rossz idő elől? - próbált vicceskedve felvidítani valamennyire, de amikor máskor az ilyen poénokra vevő lettem volna, most semmit sem javított a kedvemen.

- Vagy inkább előlem - szorítottam össze a fogamat, és felforrósodott szememből sarkából kicsordult egy apró könnycsepp. Hát, ez remek.

- Jaj, Maya, hogy mondhatsz ilyet! - rázta meg a fejét Chris szomorúan, miközben én a pulcsim ujjával gyorsan letöröltem az arcom oldalán lefolyó forró könnyet, és beletúrtam a hajamba, hogy ezzel leplezzem a mozdulatot.

- Reggel összevesztünk... Nos, leginkább a bögrémen - mondtam fél kézzel a telefont tartva magam felett, fél kézzel pedig a homlokomat masszírozva.

- A huskyson? - kérdezett vissza mosolyogva, mire nagyot nyelve, lejjebb küzdve a torkomat szorongató gombócot biccentettem.

- A huskyson.

- Na ja, annak szemtanúja lehettem - gondolkodott el Chris, mire bár könnyes szemmel, de muszáj volt elvigyorodnom.

- Azért egyébként is bocsánatot szerettem volna kérni, gondolom, nem lehetett felemelő élmény - gondoltam vissza arra, hogy miként visítoztunk, és téptük egymást - Nálunk ez egy fura, de bevett szokás a problémáink megoldására - hunyorítottam rá.

- Ugyan, ne akard tudni, én hányszor verekedtem össze a haverjaimmal mindenféle hülyeségen - legyintett.

- Na, de mennyi idősen?

- Kamaszfiúként, de nem ez a lényeg - mondta, mire muszáj volt felnevetnem - De ha ezek szerint máskor is veszekedtetek már, de mindig kibékültetek, akkor nem hiszem, hogy miattad repült volna el... - terelte vissza a témát Jessre.

- Hát, lehet. Csak akkor is, annyira aggódom, hogy valami hülyeséget csinál. Mert oké, felnőtt nő már, meg minden, de... - sóhajtottam fel szaggatottan - Hannah nem véletlenül kért meg, hogy költözzek össze a kelekótya húgával, amikor ő kiment Spanyolországba a Ricardójához, vagy ki a fenéhez, mert ő is félt, hogy ha nincs mellette valaki, aki kirántja a balhéból, akkor könnyen hatalmas bajt tud csinálni egyedül is, nehogy a hasonló kaliberű barátnőivel együtt - horkantam fel, és éreztem, ahogy a könnyek kezdenek végigcsorogni az arcomon, de annyira belelendültem, hogy nem tudtam leállítani magamat - És a fenébe is, azzal, hogy csak így hirtelen lelépett, csupán egy kis cetlit hagyott, hogy majd jön egy hét múlva, annyira, de annyira felbaszta azt idegeimet, hogy azt el nem tudom mondani. Mi lesz, ha történik vele valami? A telefonját kikapcsolta, egész nap próbáltam elírni, írtam neki SMS-eket, de egyikre sem válaszol... - fulladt zokogásba az utolsó szavam, és Chris arca is teljesen elhomályosodott a könnyfelhőm előtt.

- Jaj, ne sírj! - próbált Chris vigasztalni kedves hangon, miközben én a pulóverem ujjával maszatoltam szét az arcomon a könnyeket - Hidd el, minden rendben lesz - nyugtatgatott, én pedig közben fél kézzel kirángattam Jess zsebkendőtartójából egy darabot, hogy kifújjam az orromat, hogy azt még se a pulcsim ujjába töröljem, ami már így is világosszürke helyett az bal karomon sötétszürkén sötétellett.

- Még reggel is mondani akarta, de én az arcába vágtam az ajtót - dünnyögtem magam elé az arcomat törölgetve, mire újabb könnyhullám áztatta át a zsepit.

-  Ne sírj... Biztos vagyok abban, hogy Jess tudja mit csinál - mosolygott Chris a kamerába szomorúan, miközben én hangosan trombitálva kifújtam az orromat.

- Úgy gondolod? - néztem ki a zsepi mögül felpüffedt arccal - Nem is ismered...

- Nem - rázta meg a fejét - De érzem, hogy nem lesz baj. Végül is azt írta, visszajön, nem? Ha annyira haragudott volna, akkor nem is volna papírt, nemhogy azt írta volna, hogy visszajön hozzád. Szóval ő is szeretne visszajönni, és ezért mindent meg fog tenni... Sokszor mondtam azt, hogy visszajön igaz? - tűnődött el, én pedig bedugult orral, és könnyes arccal, de elnevettem magamat.

- Köszi - suttogtam halvány mosolyra húzva a szám, mélyeket lélegezve, hogy elcsendesítsem a remegő gyomromat.

- Mit?

- Hogy felvidítottál. Hogy meghallgattál. És hogy nem nyomtad ki rögtön a telefont, amikor elkezdtem bőgni - soroltam.

- Ugyan már, semmiség. A barátok megtesznek ennyit egymásért - mosolyodott el, az én reggeli kifejezésemet használva, amire muszáj volt elvigyorodnom, majd a feldagad szemhéjaimon keresztül jobban szemügyre vettem magam a képernyő felső sarkában.

- Rémesen nézek ki... - szörnyedtem el, meglátva a vörös szemeimet, az arcomba lógó hajamat és a bedugult orromat.

- Dehogy is, gyönyörű vagy - ellenkezett rögtön Chris, én viszont csak unottan bámultam vissza rá.

- Ez még mindig a felvidító hadművelet része? Mert ezt te sem gondolhattad komolyan - csóváltam meg a fejem.

- Pedig komolyan gondoltam - bizonygatta, én azonban csak megforgattam a szemem, és a következő pillanatban láttam a szemem sarkából, hogy Cassie dugja az arcomhoz oda a nedves, fekete orrát - Hé, te ide nem is jöhetsz be - néztem rá szúrós szemmel, ugyanis Jess annak idején azt is kikötötte, hogy Cassie nem lépheti át a szobája küszöbét - Bár, amiről nem tud, az nem fáj neki - sóhajtottam fel, és megsimogatva a buksiját visszafordultam a telefonomhoz.

- És mesélj most te, neked milyen napod volt? - húztam fel magam törökülésbe, az ölembe véve Jess fura kék frizbis babáját, amin az üzenetet hagyta.

- Semmi különös, otthon voltam - vonta meg a vállát, de aztán közelebb hajolt a kamerához - Jól látom, hogy az egy Amerika Kapitány baba? - vonta fel a fél szemöldökét vigyorogva, mire összeráncolt homlokkal vettem fel a plüsst, és a kamerába nyomtam.

- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincsen, hogy mi ez. Jessnek az egyik plüsse a többi ezer közül - emeltem fel a telefonomat, és körbefordítva megmutattam Chrisnek a lakótársnőm egész gyűjteményét minden fura babából - De ezek szerint te ismered - kaptam vissza a kamerát, mire Chris zavartan elnevette magát.

- Hát, ja, mondjuk úgy - vonta meg a vállát megigazítva a fején a baseball sapkáját.

Bólintottam, majd egy újabb zsepiért nyúlva újra kifújtam az orromat, közben pedig hallottam, hogy hangosan megkordul a gyomrom.

- Ennem kéne valamit - jegyeztem meg, mire az evés szóra Cassie gyorsan csóválni kezdte a farkát - És igen, neked is adok enni - nevettem el magamat, felkelve az ágyról elindultam a konyhába.

- Jut eszembe, ha már evés - köszörülte meg a torkát Chris - Örülök, hogy elkezdett enni a tacsi.

- Hát még én - válaszoltam vidáman - Amilyen rossz állapotban volt, nem gondoltam, hogy megjön az étvágya, de hál'istennek ha keveset is, de eszik, és ez a lényeg.

- Igen, igen - bólogatott Chris, és látszott, hogy valamit nagyon mondani szeretne, de nem tudja, hogy hogyan fogalmazza meg. Én pedig türelmesen vártam - A gazdája sem került elő? - nyögte ki végül, mire ösztönösen elvigyorodtam.

- Ó, csak nem játszópajtit szeretnél Dodgenak? - néztem sokatmondóan a kamerába, mire Chris zavartan megvonta a vállát.

- Azt mondtad, hogy már 12 éves, és belegondoltam, hogy ha ennyi idősen menhelyre kerül, akkor szinte semmi esélye annak, hogy új otthonra találjon - magyarázta, mire szomorúan bólintottam.

- Hát igen, az öreg kutyák többségében már a menhelyen élik életük utolsó éveit, ők közel sem olyan kapósak, mint a kölyök, vagy a fiatalabb kutyák - tartottam fél kézzel továbbra is magam előtt a telefonom, közben pedig a másik kezemmel kinyitottam a konyhapult melletti kis fellépőre kötözött kutyatápos zsákot.

Azért volt szükség egyrészt magaslatra tenni, másrészt pedig megfelelően biztosítani, mert Cassie hajlamos volt arra, hogy repetát utaljon ki magának, így azonban nem érte fel a zsák tetejét, és leborítani sem tudta.

- Na igen, és ezért gondoltam hogy adnék szegénynek még néhány boldog évet, ha ez lehetséges - nézett rám kérlelően, mire rögtön, talán túlbuzgón is bólintottam.

- Már hogyne lenne lehetséges! - vidultam fel teljesen - Charlie azt mondta, még egy-két napig bent tartaná, de szerintem szerdán akár mér viheted is haza. De... - akadtam meg egy pillanatra - Biztosan átgondoltad ezt? Gondolom, tudod, hogy milyen felelősséggel jár egy állat, de azért még is...

- Igen - biccentett határozottan - Szerintem jól ki fognak jönni Dodgerrel is, legalábbis én nem látnám akadályát a barátságuknak... Na jó, talán egy kis féltékenykedés lesz az elején - tette hozzá, mire felnevettem.

- Az biztosan - vigyorodtam el - És a nevén gondolkodtál már?

- Többet is, mint kellett volna. De igazság szerint még nem jutott eszembe megfelelő név... - vallotta be.

-Sebaj, majd gondolkozok rajta én is - ragadtam meg a lapátot, és kimértem a két kutya adagját.

A zacskó zörgésére természetesen Chruchill is felébredt, és komótos léptekkel battyogott oda az engedelmesen a lábam mellett ülő, és tágra nyílt, izgatott tekintettel engem bámuló Cassie mellé.

Miközben a kutyusok ettek, Chris mesélte el részletesen, miként gabalyodott bele Dodger egy nejlonzacskóba a délután folyamán, én pedig időnként elvigyorodva, időnként felnevetve dobtam össze magamnak egy gyors szendvicset, a telefonomat az asztalra támasztva.

- Egyébként sokat szoktam utazni a munkám miatt, de most még három hónapig itthon vagyok, addig szerinted is össze tudja magát szedni a tacsi? - kanyarodott vissza a beteg kutyushoz.

- Bőven, persze. A lábára még lehet, hogy egy ideig bicegni fog, de szerintem megfelelő ápolás mellett gyorsan be fog tudni gyógyulni - haraptam bele a salátás szendvicsbe.

Miközben gyorsan bevágtam a szendvicsemet, tovább beszélgettünk, majd mikor már jóllaktam, akkor is ott maradtam az asztal előtt ülve a sötétben a telefon előtt. Ha rajtam múlik, hajnalig eldumálok Chrissel, de a szemhéjaim gonoszul elnehezülve akartak lecsukódni, és végül már nem tudtam kinyögni egy mondatot anélkül, hogy ne ásítottam volna bele kettőt.

- Nagyon fáradnak látszol, nem akarsz aludni? Hosszú napod volt... - jegyezte meg Chris is, mikor akkorát ásítottam, mint egy víziló, még a szemem két oldalán a könnyem is kicsordult.

- De, lehet - bólintottam. Igazság szerint majdnem rávágtam, hogy á, dehogy, még bírom vagy három napig, de aztán én is rájöttem, hogy egy idő után mindenképpen le fogom fejelni az asztalt.

- És... Holnap bent leszel? Meglátogatnám a kutyust.

- Ja, asszem - erőltettem meg az agyam, hogy eszembe jusson a zsúfolt holnapi napom tennivalói - Délután... Délután megyek majd a menhelyre, oltani, de igen, délelőtt... délelőtt kilenctől bent leszek... - ásítottam egy újabbat.

- Akkor holnap. Jó éjszakát! - integetett egy Chris mosolyogva.

- Neked is! - intettem vissza már éppen csak résnyire nyitott szemekkel, és már nyúltam volna, hogy kinyomjam a hívást.

- És Maya... Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, gyönyörű vagy. Főleg amikor mosolyogsz - suttogta még.

A képernyőm elsötétült, én pedig vigyorogva fektettem le a fejem az asztalra. A rám boruló feketeségre megadtam magam, és lehunyva a szemem abban a pillanatban mély álomba zuhantam. Mosolyogva.

  » sequel is coming soon