. . .

» Tony Stark x Steve Rogers 

 . . .

- Nem.

Steve arca rögtön eltorzult, s lehajtva a fejét fordított hátat az őt kárörvendően bámuló Vörös Koponyának.

- Nem.

Idegesen rázta meg a fejét, és a földet bámulva egyre csak azt motyogta magában: nem. Ezt nem tudja elhinni. Ez nem történhet meg.  Ezt... Ezt nem tudja megtenni. Szomorúan pillantott fel Tonyra, akinek arca egyik felét halványan világította meg a sötét felhőkön épphogy csak átszűrődő vörös fény, míg a másik oldala sötétségbe burkolózott, és csak mogyoróbarna szeme csillant meg sejtelmesen. Tony apró mosolyra húzta a száját, mint aki mindig is tudta, hogy ez fog történni. Mint aki már felkészült erre. 

- Neked kell megtenned - mondta halkan, ám hangját szinte elfújta a sziklacsúcson kavargó szél.

Steve remegve kapta el róla a tekintetét, és felnézett a föléjük tornyosuló, két hatalmas, jeges kőoszlopra, aminek jeges foltjain gyászosan villant meg a napfogyatkozás vörös csillanása. Tony óvatosan az arany kesztyűbe bújtatott keze felé nyúlt, Steve tekintetét keresve.

- Megegyeztünk - suttogta halkan - Te...

- Nem. Nem! - kapta el a kezét a Kapitány dühösen, és a földre szegezett tekintettel hátat fordított Tonynak - Biztosan van más megoldás - motyogta. Kell lennie.

Felemelve arany kesztyűbe bújtatott kezét elkeseredetten simított végig a csillogó fémen, és a benne csillogó, két gyönyörű kövön. Nem tudja megtenni, még ezért sem.

Érezte, ahogy Tony a széles hátára dönti a fejét, és meleg kezével lassan végig végigsimít a vállán. Steve érezte a társa forró leheletét a csupasz nyakán, mire a torkát szorító gombóc még jobban kezdte fojtogatni.

- Tudod, hogy nincsen más út - motyogta Tony a vállába.

Stevenek, bármennyire is próbálta visszatartani, egy égetően forró könnycsepp lassan legördült az arcán, kesztyűs kezét pedig a mellkasára szorította.

- Nem kérheted ezt tőlem - suttogta elcsukló hangon, visszanyelve a könnyeit.

- Hé - simított végig a hátán Tony - Ennek így kell lennie... Ez teljesen rendben van -  lehelte halkan.

Steve legszívesebben felordított volna. Nem, egyáltalán nincsen rendben! Ennek nem kell, hogy így legyen vége! Nem, nem ez nincsen rendben, ez nem... ez nem... nem... nem...

Ám egy hang sem jött ki a torkán. Látását vastag könnyfelhő homályosította el, és a kósza könnycseppet egyre több követte, lassú patakokban lefolyva az arcán.

 - Tony - nyögte halkan, mire az kezeivel az arca felé nyúlt, és két tenyere közé fogva azt lassan maga felé fordította.

- Nézz rám - súgta bársonyosan halk hangon.

Majd közelebb húzva magához a homlokát az övének döntötte, orruk a másikéhoz ért. Tony lehunyva a szemét letörölt egy éppen lecsöppenni készülő könnycseppet Steve arcáról.

- Koncentrálj - búgta halk hangon - Lélegezz mélyeket!

Steve legszívesebben elrohant volna messzire, magával húzva őt, és eltűnni erről a rémes helyről. Miért hagyta, hogy Tony felhúzza a kezére azt a fránya kesztyűt? Ő végig tudta, hogy ez fog történni? Hogy lehet ennyire nyugodt és elfogadó? Neki kellene... neki kellene az ő helyében lennie...

- Gyere velem! - húzta lágyan magával Tony, aprókat hátralépegetve, Steve pedig engedelmeskedett neki. 

Össze volt zavarodva, a testét már nem is ő irányította. Hagyta, hogy Tony belekapaszkodva magával húzza, miközben arcát szinte teljesen átáztatták már a forró könnycseppek. Tony óvatosan a kesztyűs kezet a mellkasára húzta, és lassan végigsimított a hideg fémen.

Lába alatt lassan elfogyott a talaj, mire tekintetét mélyen Stevébe gyönyörű kék, könnyel teli szemébe fúrta.

- Itt az idő - sóhajtott fel, még egyszer, utoljára végigsimítva Steve arcán.

- En.. - suttogta, és az ő szeméből is előbukott egy a fényben vörösesen megcsillanó könnycsepp, lassan végigfolyva az arcán - ...gedj... - lépett hátra a végtelen mélységbe - ...el - lehelte halkan, és ellökte magától Steve kezét.

A Kapitány fájdalmas arccal kapott utána, de torkán akadt a kiáltása. Mit mondhatott volna neki utoljára? Hogy sajnálja? Hogy be fogja fejezni, amit közösen elkezdtek? Vagy hogy soha, de soha nem fogja tudni őt elengedni?

Tony még egy szomorkás, kesernyés mosolyt küldött felé, mintegy bocsánatkérésként, mielőtt a szikla alatt kavargó köd végleg el nem nyelte őt Steve szeme elől. A Kapitány lába összecsuklott alatta, és térdre esve a kemény sziklán továbbra is a kezét a szakadék felé nyújtva zokogott fel. Nem hangosan, hanem magába fojtva, keserűen. Szemét lehunyva, rázkódó vállal hagyta, hogy a görcsös sírás elhatalmasodjon rajta.

Mikor újra kinyitotta a szemét, már a szikla tövében ült. A fekete, bokáig érő víz sötéten kavargott körülötte, csupán a kezében lévő apró narancssárga kő világított rá kárörvendően. Hát ezért kellett Tonynak meghalnia? Ezért a kis kavicsért? Ennyit ért az ő élete?

- Elmentél, s megmentettél mindenkit - suttogta az öklébe szorítva a lélekkövet, aminek apró fénye szomorúan tükröződött vissza könnyes szemében - Mint mindig... - pillantott fel a sötét felhők borította égre, és mintha a vörösesen derengő felhők közül egy büszke arc nézett volna le rá.

Megtette. De vajon el fogja tudni valaha is engedni?