. . .

» loki odinson x cheyenne sabbath

. . .

"I'm only a man with a chamber who's got me,
I'm taking a stand to escape what's inside me.
A monster, a monster,
I've turned into a monster,
A monster, a monster,
And it keeps getting stronger"

Ahogy kiejtettem az utolsó szavakat, lassan felemeltem a fejem, majd lágyan megpengettem a számot befejező akkordot. Egy apró csend következett, de aztán bátortalanul, de beindult a taps körülöttem. Egész szép kis tömeg gyűlt körém, gyorsan végigsiklott a tekintetem az engem néző arcokon. Megszoktam, hogy a zeném általában nem az idősebb korosztálynak szól, de örültem, hogy felfedeztem egy-két mosolyogva tapsoló nagymama arcát is. Egy kisebb tinicsapat is engem bámult, de ők a szám után gyorsan leléptek. Az előttem heverő gitártokba egy fiatal férfi egy nagyobb összeget helyezett a sok aprópénz mellé, mire megköszönve rámosolyogtam. Volt egy anyuka is a karján a kisfiával, aki akadozó szavakkal mutogatott a gitárom felé.

- Szeretnéd kipróbálni? - mosolyodtam el, mire az anyuka hálásan bólintott, hogy végre megnyugodhasson a ficánkoló kisfia.

Az felém nyújtott kisfiú nagy szemekkel bámult az ölemben fekvő, a szivárvány minden színében pompázó gitáromra. Apró kis vaskos ujjaival a húrokhoz nyúlt, mint a legújabb játékszeréhez. Az anyuka azonban csak fáradtan próbálta a a kezében tartani a korához nagyra nőtt kisfiút.

- Szabad esetleg? - kérdeztem, és a gitáromat arrébb rakva mutattam, hogy nyugodtan leültetheti az ölembe.

- Oh, nagyon kedves - bólintott a aranybarna hajú, fiatal nő - Nagyon érdeklődik a zene iránt, de nem szeretném, hogy tönkre tegye ezt a a csodálatos hangszert...

- Ugyan... - legyintettem, mire bár egy kis gondolkodás után, de az ölembe ültette a ficánkoló kisgyereket.

- És hogy hívnak téged, kishaver? - ültettem a combomra, majd újra az ölembe vettem a gitárt.

- Henji - mondta aranyosan selypítve a csengő hangocskáján, mire megsimogattam az aranyszínű haját.

- Szóval Henry - bólintottam, a kisfiú pedig mohón kezdte el pengetni a húrokat - Na, nézd csak, micsoda született zenész vagy te! - nevettem fel, majd a felett mellett elnyúlva lefogtam pár húrt a gitár nyakán, mire különböző hangok varázsolódtak elő a húrok pengetésének összevisszaságából.

Henry csodálkozva nézett fel rám, mint valami csodálatos varázslóra valamelyik tündérmeséből, mire nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

- Szeretnéd, hogy eljátsszak egy számot? - kérdeztem, mire ő heves bólogatásba kezdett, én pedig kinyújtva a kezem a karjai alatt lefogtam az első hangot.

 - Remember the words you told me, love me 'til the day I die - kezdtem énekelni, mire rögtön felhangzott körülöttem a halk taps. Hiába, a Youngblood-dal még sosem mentem félre...

"Remember the words you told me, love me 'til the day I die
Surrender my everything 'cause you made me believe you're mine
Yeah, you used to call me baby, now you calling me by name
Takes one to know one, yeah
You beat me at my own damn gameYou push and you push and I'm pulling away
Pulling away from you
I give and I give and I give and you take, give and you takeYoungblood
Say you want me
Say you want me
Out of your life"

Éppen a szám közepén tartottam az ölemben megbabonázva hallgató Henryvel, amikor a közönségből egy emberen megakadt a tekintetem. Fekete, tökéletesen az élére vasalt öltöny volt rajta, alatta egy fekete inggel és egy fényesre suvickolt szintén sötét cipővel. Nem mondom, hogy ez volt az egyetlen ilyen gyászos alak, aki ezen a környéken mászkált, de valahogy most mégis rögtön fojtogatóvá vált a helyzet. Magas alak volt, fényes, fekete, hosszú hajjal, szemét egy sötét napszemüveg takarta, de még így is éreztem magamon az égető tekintetét. Gyorsan elkaptam a tekintetem, és inkább a húrokat bámultam, hiába tudtam volna a számot eljátszani akár az álmomból felkelve is.

"And I'm just a dead man walking tonight
But you need it, yeah, you need it
All of the time
Yeah, ooh ooh ooh"

Igyekeztem továbbénekelni a számot, mintha mi sem történt volna, de hangomra is rátelepedett a kétségbeesés, és már közel sem úgy szóltam, ahogy előtte. Ráadásul nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak fel újra az idegenre, amitől viszont teljesen szétestem. Tudtam, hogy akar valamit, és rettegtem, ugyanis azt is tudtam, hogy mit.

 - "Youngblood - kezdtem bele a refrénbe, de a hangom elcsuklott - Say you want me, say you want me - erőltettem tovább a hangszálaimat, de azok a tiszta ének helyett csak rekedten nyöszörögtek - back in your life..." - suttogtam már az utolsó hangokat.

Henry ijedten pillantott fel rám, mire csak megrázva a fejem, letettem a kezemből a gitárt a földre, és átadtam a remegő szájú kisfiút az anyukájának.

 - Sajnálom - motyogtam idegesen, mire az aranyhajú gyereknek áttört a gát, és keservesen felzokogott - Tényleg sajnálom - biggyesztettem le a szám, de az anyuka csak halványan elmosolyodott.

 - Ugyan, mindenkivel megesik az ilyen, pihenj egyet, már nagyon régóta csinálod - tanácsolta, miközben a bőgő kisfiát nyugtatta

 - Igen, ez lehet a baj - nevettem fel kínosan, és nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak újra a titokzatos idegenre, aki továbbra is engem fürkészett egy apró mosollyal a szája sarkában. Az anyuka azonban észrevehette az ideges félrenézésem, és aggódva pillantott ő is a férfire.

- Esetleg...? - kezdett bele, de félbeszakítottam, mielőtt egyáltalán meg tudta volna tenni a felajánlását.

- Nem köszönöm, van innivalóm - biccentem a földön fekvő kulacsom felé.

Az anyuka lassan bólintott, majd egy utolsó mosollyal eltűnt a tér tömegében, én pedig visszafordultam a közönségem felé, köztük az engem vizslató férfi felé.

- Elnézésüket kérem, úgy néz ki, egy kicsit kiszáradtam - mondtam sajnálkozva, és remegő kézzel nyúltam a színes kulacs felé, és miközben a csuklószorítómmal letöröltem az izzadságot a homlokomról, nagyot kortyoltam a felforrósodott narancslevembe, aminek a savanyú utóíze keserűn marta a torkom - Esetleg van valakinek egy különleges kívánsága? - tettem fel kínosan a kérdést, ugyanis a pasi ahelyett, hogy odalépett volna hozzám, továbbra is a második sorban meghúzódva figyelt engem a mindenen átlátó tekintetével.

- A Counting Stars-t a OneRepublic-tól tudod? - kérdezte egy nálam két évvel fiatalabb tinilány, olyan 16 év körül lehetett.

Mosolyogva bólintottam, de félek, hogy ez a ideges vicsorgásba fordult át.

"Lately I been, I been losing sleep
Dreaming about the things that we could be
But baby I been, I been prayin' hard
Said no more counting dollars
We'll be counting stars
Yeah, we'll be counting stars"

Ahogy énekeltem, sikerült újra belefeledkeznem a zenébe, és elfelejtenem az engem bámuló idegenről. Nos igen, egészen addig, amíg ki nem vált a tömegből, és elém lépe a szikár termetével eltakarta előlem az égető napot, és egy számomra hatalmasnak tűnő összeget helyezett a gitártokomba.

- Nagyon szép szám - bólintott lenézve rám, mire én elvörösödve kaptam el a tekintetem, de ő folytatta - Mióta tanul gitározni? - kapta le hirtelen a szeméről a napszemüvegemet, mire én ijedtemben kiejtettem a kezemből a gitáromat.

Uramisten, azok a smaragdzöld szemek! Egy pillanatra teljesen ledöbbenve vesztem el abban a hatalmas kavargó zöld tengerben, és bárhogy üzente is az agyam, hogy nézzek félre, valami természetfeletti erő magával ragadott, és teljesen felülírta minden racionális elképzelésemet. Elsőként a férfi kapta el a tekintetét, és felvette a földről a szerencsére teljesn ép gitárom, és visszarakta az ölembe.

- Magának és nekem lenne egy kis megbeszélnivalónk - mondta titokzatosan elmosolyodva.

- A S.H.I.E.L.D.-től jött? - kérdeztem kiszáradt torokkal - Megmondtam, hogy belőlem nem fognak bohócot csinálni, és besorozni Bosszúálló néven egy bazári majomnak - sziszegtem, mire az idegen felnevetett, a hangjára pedig a hideg futkosott a hátamon.

- Ezek szerint a véleményünk ezt illetően egyezik. A kérdésére válaszolva pedig nem, annál sokkal messzebbről, és remélem, nem hiába.

- Mit akar? - suttogtam, és felkapva a kulacsom egy nagyot kortyoltam a savanyú üdítőből, hogy valamivel csillapítsam a szomjam, ugyanis hirtelen még a forró nyárhoz képest is rettentően elképesztően melegem lett.

 - Van egy ajánlatom a maga számára - rakta vissza a szemére a napszemüveget - Mit szólna esetleg egy ebédhez? Közben mindenről tájékoztatom magát...

- Azt hiszem, akkor feleslegesen jött ide - vágtam a szavába. Kizárt, hogy bármilyen idegennek elmenjek, teljesen védtelen vagyok így is, semmi kedvem kettesben maradni ezzel a pasival. De nem akartam, hogy ezt ő is megtudja, így idegesen dadogva kezdtem magyarázkodni, szerencsére számomra teljesen elfogadható indokkal - Úgy értem, akadályoztatva vagyok - mutattam le magamra, mintha nem lenne teljesen egyértelmű.

Ja igen, talán nem említettem? Béna vagyok a derekamtól lefele, egy szerencsétlen nyomorék. Legalábbis ennek lát a társadalom nagy része. Nem nagy sztori, az apám telefonálás közben nem vette észre a lecsukott sorompót, és a vonatot... Szerencsés lehetek, hogy egyáltalán túléltem, de azóta a társadalom peremén tengődve, család nélkül nem éppen egyszerű az élet. Az embereknek rögtön ez tűnik fel elsőre, azt a sok szánalmat és csodálkozást az arcukon még sok év után sem lehet megszokni. Azóta a zenélés az egyetlen, ami maradt nekem.

De a férfi teljesen meglepődve nézett rám, minta még sosem látott volna kerekesszékes embert.

- Nem tudok felállni, ha ez nem lenne egyértelmű - tettem hozzá elszorult torokkal, mire a férfi összeráncolta a szemöldökét.

- Nem hiszem, hogy ez akadály lenne.

- Pedig higgye el, az - próbáltam idegesen kipillantani mögüle, hátha valaki a segítségemre siet, de a közönségem teljesen feloszlott, a siető járókelők pedig egy pillantásra sem méltattak. Legszívesebben sikítottam volna tehetetlenségemben, hiszen sehogy sem tudtam elmenekülni ettől az idegentől.

A férfi azonban semmit sem törődve a kétségbeesésemmel, az ölembe nyomva a gitártokot a rengeteg pénzzel odalépett a szék hátuljához.

- Segítség! - ordítottam fel, de egy hideg kéz tapadt a számra.

- Az mondtam, nem akadály. Jobban tenné, kisasszony, ha együttműködne, különben annak nem lesz jó következménye - mondta az idegen vérfagyasztó hangon, és hirtelen egy hűvös vas simított végig a torkomon - Értettük egymást?

- Igen... - suttogtam elhaló hangon, és kicsordult az első kövér könnycsepp a szememből.

A hideg ujjak lágyan törölték le a forró arcomról őket, majd csak annyit éreztem, hogy meglódult alattam a már a testrészemmé vált szék, én pedig csak lehunyt szemmel hagytam. Teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott voltam az akaratának, egy krumpliszsák voltam, amit odacipelhetett el, ahová csak akart...

⟡ ⟡ ⟡

- Mit akar tőlem? - kérdeztem fáradtan.

Az egyik közeli étteremnek a teraszán ültünk. Meg voltam győződve arról, hogy ezt a helyet soha többé nem látom belülről, ugyanis ez volt a környék legpuccosabb épülete. Régen apámmal is mindig itt ebédeltünk, bár igaz, hogy ő akkor is folyton a telefonjába feledkezett. Furcsa volt viszontlátni ezt a helyet, és a hangulatomon, már ha még lehetett, ez is sokat rontott. A múltam egy darabja volt, ami bár már régóta nem kísértett, most újra visszatérhetett. 

Bár kijelentettem, hogy nem vagyok éhes, a férfi mit sem törődött velem, megrendelte nekem az étterem egész desszertrészlegét, ami csábítóan sorakozott most mind előttem. Mintha csak tudta volna, hogy hozzám a legegyszerűbb út a hasamon keresztül vezet. De tartottam magam, és még a kanálhoz sem voltam hajlandó hozzányúlni.

- Nem eszik? - kerülte ki a kérdésem, újból.

- Mondtam, hogy nem vagyok éhes - ráztam meg a fejem idegesen, a gyomrom pedig körülbelül akkorára zsugorodott, mint egy pingponglabda.

- Hát jó - dőlt hátra, és a smaragdzöld szemével továbbra is engem fürkészett - Mint mondtam, van egy ajánlatom az ön számára. És ezek szerint nem is én vagyok vele az első - biccentett, mire bólintottam.

- Igen, megkeresett a S.H.I.E.L.D. is. Pont ugyanolyan öltönyös és rideg emberek, mint maga. Csak ők nem raboltak el, hanem értik, azt, hogy nem - dohogtam. Így, hogy láttam, nem akar bántani, már nem fogtam vissza magam egy fikarcnyit sem. Nehogy azt higgye, engem csak úgy el lehet rabolni. Bár igen, de látszatot fent kell tartani, még ha küszködve is.

- Mindenki más módszerekkel dolgozik - vonta meg a vállát, majd hirtelen ijesztően közel hajolt hozzám az asztalra könyökölve - És mondja csak, mégis milyen Bosszúállókról beszélt nekem? - kérdezte egy pimasz mosollyal a szája sarkában, mire legszívesebben a fejemet vertem volna az asztalba.

Baszki, baszki, baszki... Ez nem tudott semmit a titkos Bosszúálló-tervről, én pedig képes voltam elkotyogni neki! Hogy lehetek ekkora barom? Annyira tudtam, hogy ennek csak rossz vége lehet!

- Nos? - nézett rám kérdőn.

- Miért mondanám el? - dünnyögtem elkapva a fejem, mire ő csak ijesztően elvigyorodott.

- Mert olyan feltételeket ajánlok, amit nem fog tudni visszautasítani. Legyen akármennyire csökönyös és önfejű - nézett rám kihívóan.

- Miszerint? - csúszott ki a számon.

A férfi kísértetiesen felnevetett, és arcomhoz irritálóan közel hajolva ezt suttogta a hideg leheletével:

- Én meg tudom gyógyítani.