- Nagyon remélem, hogy jó nyomon vagyunk, ugyanis pillanatokon belül befagy a seggem - motyogta Sam bosszúsan.

- Nyugi, érzem, hogy most jó helyen járunk - tette fel a sisakját magabiztosan a Kapitány.

- Aha, na ja. Ugyanezt mondtad Indiában. Aztán az lett belőle, hogy megkergettek a tehenek. Ajánlom, hogy ezúttal igazad legyen - morgott továbbra vacogó fogakkal a társa.

A két barát a Quinjet hátuljában készülődött egy újabb küldetésükre. Már egy fél éve annak, hogy Natasha aktái nyomán a Tél Katona nyomába eredhettek, ám eddig még sosem jártak sikerrel. Hiába kutakodtak a világ legkülönbözőbb pontjain, Buckyt mintha a föld nyelte volna el. Ám nemrég ráakadtak egy ex-HYDRA-s otthonában a Tél Programról szóló aktára, így Steve és Sam rögtön elindultak a forrónak nem mondható, de reménykeltő nyomon. Így kötöttek ki Szibéria egyik legtávolabbi pontján, az egyik eldugottabb HYDRA-bázis előtt.

A Kapitány megnyomva a kezelőpanelen egy gombot kinyitotta a repülőjük hátulját. A hideg, sarki szél kavarogva tört be a gép belsejébe magával hordva egy kupacnyi jeges havat. Sam csak mordult egyet, és a hátára terítette a hatalmas kabátot, amit még Moszkvában vettek, mielőtt ideindultak. Még gyorsan ellenőrizte a szárnyait rejtő szerkezetet a hátán, és a szemére húzva a szemüvegét várakozó tekintett a társára. 

Steve csak elgondolkodva bámult ki a jeges tájba, ami eddig egy időutazáson kívül nem sok jót tartogatott számára. Vajon Bucky is ezt láthatta, miután beleültették a fejébe a Tél-programot? Látta-e egyáltalán ezt a tájat, vagy azt a kevés időt, amikor kifagyasztották, azt is a föld alá, a bunkerben száműzve kellett tölteni, míg el nem indult a küldetésére? Ha igen, vajon mit érezhetett, mikor ezt a vad tájat látta? Érzett-e egyáltalán valamit, vagy teljesen kiűztek a fejéből minden gondolatot?

- Steve - szólalt meg halkan Sam, kirántva a Kapitányt a képzelete tengeréből - Tudod, hogy nem muszáj ezt csinálnod. Haza is mehetünk, ha úgy érzed, erre ma nem állsz készen - tette hozzá, odalépve a barátja mellé.

- Dehogy - vágta rá ő rögtön, de még egy utolsó szomorú pillantást vetett a havas tájra.

Nem akart emlékezni arra, hogy milyen volt egyenesen belezuhanni a jégtáblák közé, de mégis, ahogy érezte, hogy csípi az arcát a sarki szél, újra beleborzongott az emlékbe. Nem, most nem szabad megállnia, lehet, hogy pont most fogja megtalálni Buckyt. Mégis, amennyire várta a találkozást, annyira rettegett tőle. Most, hogy ilyen közel jártak hozzá, rögtön megcsapta őt a kétely szele. Lehet, hogy rossz ötlet volt idejönni? Mi van, ha nem fogja felismerni Bucky? Ha Samnak igaza volt, és benne már tényleg semmi sem maradt a brooklyni barátjából?

Ökölbe szorította a kezét, és megrázva a fejét igyekezett minden kételkedő gondolatot kiűzni a fejéből. Ennyivel tartozik Buckynak, legyen akármi is a küldetés vége.

- Tudom, hogy ezt csak azért mondod, mert szeretnél minél előbb a jó meleg kandalló előtt ücsörögni - pillantott elmosolyodva Samre, aki felnevetett.

- Micsoda gondolatolvasó lettél hirtelen - veregette hátba a barátját - Igazad van, jó lenne innen minél előbb hazahúzni. Szóval, nézegeted még ezt az unalmas tájat, amiből a kavargó havon kívül semmi sem látszik, vagy indulhatunk végre? - vigyorgott rá, és odadobta neki az óriási bőrkabátját - Meg ne fázz itt nekem, mert  nekem lenne kínos, ha naponta ötször kellene mézes teát csinálnom egy szuperkatonának - tette hozzá, mire végre megtört a jég, és Steve felnevetett.

- Rendben, indulhatunk - bólintott, ám a kabátot csak hanyagul dobta le a földre.

Sam csak egy fejcsóválással kommentálta a dolgot, és inkább nem szólt semmit. A Kapitány még egy nagyot sóhajtott, majd végül elindult lefelé a rámpán, a társa pedig hűségesen követte. A hó rögtön az arcukba csapódott, így hunyorogva igyekeztek tájékozódni a kavargó hórengetegben. A szél hangosan süvített a fülük mellett, a térdig érő hóban gázolva szinte az orrukig sem láttak. Steve is csupán az aranyos kis Stark-kütyün igyekezett kisilabizálni, hogy hol lehet az a csapóajtó, ami a bázis egyetlen bejárata.

Szerencsére nem kellett sokat gyalogolniuk, a gépezet tíz perc múlva már rögtön csipogott, jelezve a lejáratot.

- Azt nem mondtad, hogy ki is kell majd ásni! - üvöltött Sam, hiába álltak egymástól egy méterre, a hangja még így is elveszett a zord időben.

- Mégis mit gondoltál? - kiáltott vissza Steve, de közben már rögtön hordta el a pajzsával a havat.

Mielőtt Sam kettőt pisloghatott volna, a Kapitány már meg is ragadta a csapóajtó fogantyúját, a pajzs szélével pedig letörte róla lakatot. Majd egy erőset rántott rajta, ám az ajtó nem engedett. Steve bosszúsan ragadta meg két kézzel a fogantyút, és újra felrántotta, és ezúttal a vastag jégréteg is engedett a szuperkatona erejének. Elhajítva a mély hóba bámultak le mindketten a sötét lyukba, ami ki tudja, milyen mély lehetett, és egy létrát vagy kötelet sem láttak sehol. A süvítő szél rögtön betört nyílásba, ami hangosan visszhangozta azt.

 - Csak utánad - dőlt hátra fejcsóválva Sam, rápillantva a Kapitányra.

Az azonban csak megvonta a vállát, és a pajzsát készenlétben tartva beleugrott a mély lyukba. Zuhanás közben rögtön érezte, hogy bizony nem egy keskeny csőbe ugrottak bele, a hatalmas tér halkan süvített el mellette, ahogy egyre gyorsabban esett lefelé. Igyekezve lassítani magát kitárta a kezét s lábát, a pajzsot pedig maga elé készül fel a landolásra. Még hallotta, ahogy felette Sam kinyitja a szárnyait is, ám a sötétben még mindig nem látta a földet. Furcsállta is, hogy milyen mély lehet ez a lyuk, majd mikor hirtelen felkapcsolódott egy reflektor. A hirtelen éles fény bántotta a Kapitány szemét, de nem törődhetett ezzel, hiszen a föld ijesztően közeledett felé, és alig maradt ideje arra, hogy a pajzsával letompíthassa a becsapódást. 

Szerencsére a vibrániumban most sem kellett csalódnia, de azért így is erősen bevágta a vállát a kemény betonpadlóra, amiről tudni lehetett, hogy holnapra biztosan kéken-lilán fog virítani. Természetesen ez volt a legkisebb gondja, felpattanva rögtön elemezte a terepet. A reflektor, ami felkapcsolódott, a helye fölött volt a mély lyuk falára szerelve, és a kezdeti éles villanás után már halványan pislákolt. Közben Sam is földet ért, és a szárnyait összecsukva rántotta elő a két pisztolyát a helységben körbefordulva a lehetséges célpontokra szegezve. Steve is a pajzsa mögé bújva nézett körül a teremben, de elég gyorsan rájöttek, hogy felesleges volt aggódniuk. A csapóajtó, ahonnan lezuhantak, már csak egy apró pontként világított a fejük felett. A helység olyan széles volt, mint a vastag cső, amiben zuhantak lefelé, és a kör alakú térből számos járat nyílt a bázis többé részébe. Néhány felborított állványt, összetört műszereket és felbontott, majd hanyagul eldobott ládákat leszámítva teljesen maguk voltak, a hely kongott az ürességtől, csupán a szél fütyült be halkan a csapóajtó felől. Mindent vastag porréteg, és pókhálók hada borított, mutatva, hogy itt bizony évtizedek óta nem járt senki.

- Úgy látom, elég gyorsan kellett innen pucolniuk - dünnyögte Sam körülnézve az felforduláson - Mégis miért hagyták itt ezt a bázist?

- Nyilván átköltöztek valahová máshová - eresztette lejjebb a pajzsát Steve is.

- Ilyen sietősen? - kérdezte Sam - Mindenesetre így már biztos, hogy megint rossz nyomot követtünk. Ez még nagyobb zsákutca, mint a Buanos Aires-i. Ott legalább találtunk egy náci őskövületet, de itt kizárt, hogy bármi olyan legyen, amivel közelebb kerülünk Buckyhoz - morgott bosszúsan.

- Ha már lejöttünk ide, legalább nézzünk körül - vonta meg a vállát Steve, de ő is rettentő csalódott volt az elhanyagolt bázis láttán.

A Kapitány lassan elindult az egyik járat felé, a pajzsát továbbra is készenlétben tartva, és intett Samnak, hogy kövesse. A legnagyobb alagúthoz lépett, ahová amint belépett, egy égősor végig a fal két oldalán rögtön sárgás, halvány fénnyel felkapcsolódott. Ebből a járatból érkeztek meg aztán egy hosszúkás, nagyobb csarnokszerűségbe, ahol azonban koránt sem volt megoldva a világítás. Csupán az alagútból szűrődő be némi sápadt fény, ami így láthatóvá tette a magas, égbe törő oszlopokat, ám a terem teteje már a sötétségbe veszett.

Stevenek hirtelen nagyon rossz előérzete támadt, ahogy az elhagyatott teremre nézett, ahol szintén mindenféle limlom volt összehordva hanyagul. Kezdte megbánni, hogy bemerészkedtek ide, és nagyon úgy érezte, hogy ez nem csak zsákutca lesz, hanem  egyben egy hatalmas csapda is.

 - Oké, húzzunk innen - morogta halkan Sam - Ettől a helytől kiráz engem a hideg, pucoljunk, amíg lehet. Ez egy kész horrorfilm - pásztázta a fegyveri csövével a teremet.

A Kapitány azonban, hiába érezte már a baj szagát messziről, valami mégis beljebb vonzott a terembe, lassanként kikerülve egy-egy feldöntött gépet.

- Hallod, Steve? Tűnjünk innen, mert... - kezdett volna rá újra Sam.

De valami miatt a torkán akadt a szó. A Kapitány lassan fordult felé a sápadt fényben, de a lámpa így is megcsillant a kezében tartott tárgyon. Steve nem is pillantott fel, csupán remegve bámult le az ezüstösen izzó fémkarra. A borítása fénylett, egy szem por sem akadt rajta, a csillag a tetején vérvörösen utalt az általa kioltott életekre. A végéből azonban csak drótok hada lógott ki, mutatva, hogy nagy kínok árán szakították le a tulajdonosáról.

- Steve, ez egy csapda, lépjünk le, amíg tudunk - könyörgött idegesen Sam a pisztolyait forgatva.

Steve azonban ügyet sem vetett rá. Valami vonzotta be egészen a terem belsejébe, bármennyire is akart neki ellenállni. Ahogy végigsimított a karon, rögtön újra Washington utcáin volt a barátjával harcolva, és érezte, hogy nyomon van. Óvatosan rakta le a kart az egyik szakadt takaróval leborított asztalszerűségre, és átugorva rajta egyre beljebb merészkedett a sötétségbe. Sam egy igen szaftosat káromkodott, de végül a barátja után indult. Átkozta magában a Kapitány vakmerőségét, de inkább indult vele a halálba, minthogy otthagyja.

Ahogy törtek előre a limlomok között, hirtelen egy hangos csattanást hallottak a terem végéből. Steve rögtön maga elé rántotta a pajzsát, és Sam is előreszegezte a pisztolyát. Ám csak egy apró kis gyertya lobbant fel előttük, és egy elnyújtott árnyék vetült a szürke falra. Egy árnyék, hiányzó bal karral, és hosszú hajjal. De ez is csupán egy másodpercig tartott, aztán el is tűnt, csak a gyorsan táncoló lángocska maradt előttük.

- Steve, várj! - kiáltott Sam a barátjára, aki azonban meg sem hallotta őt. 

A vér minden zajt elnyomva zúgott a fülében, és gondolkodás nélkül ered az alak nyomában. Szint azt sem tudta, mit csinál, csak sebesen rohant az férfi után átugorva minden elé kerülő akadályon. Csak egy gondolat tombolt a fejében: Bucky itt van. Tudta, hogy most már történjen bármi is, de ezúttal nem fogja elveszíteni. Hirtelen újra észrevett egy eltűnő alakot az egyik oszlop mögött, így rögtön beugrott abba a járatba, ahol a férfi eltűnt. Eszeveszetten rohant végig a legkülönfélébb termeken keresztül, már nem is nézte, mi kerül elé, ösztönösen lendült át mindenen, és követte a fel-feltűnő alakot.

Hirtelen azonban, maga sem tudta, hogy hogyan, de egy világos, szemet égetően fehér terembe érkezett. Lefékezett, s hunyorogva nézett körül a csupa fehér berendezés között, és most már biztosra tudta, hogy egy csapdába került. Megpördülve rohant volna ki a terem bejáratán, ám mielőtt kivetődhetett volna, egy vas páncélajtó nagy durranással esett le, ő pedig csak fájdalmasan csapódott neki a kemény fémnek.

- Lám, lám, a híres Amerika Kapitány. Kérem, megtisztelve érzem magam, hogy egy helységben lehetek önnel - szólalt meg egy gúnyos, orosz akcentussal beszélő hang a háta mögül.

- Ki maga, és mit akar tőlem? - pattant fel Steve nyögve, szemével a hang és egy kijárat után kutatva.

A szeme lassan hozzászokott a hirtelen világossághoz, és gyorsan végigpillantott a termen. Négy oszlop magasodott középen, a terem fehér falain egyetlen ajtó vagy ablak sem volt, és hangszórót sem látott sehol.

- Ugyan, csak az egyik legnagyobb rajongója. És higgye el, semmi különöset - törte erősen az angol szavakat.

A teremre hirtelen teljes sötétség ereszkedett, a Kapitány a vaksötétben előretörve igyekezett megtalálni a hang forrását. Érezte, hogy a férfi itt lehet valahol a teremben, és bosszúsan igyekezte megtalálni.

- Mondja csak Kapitány, milyen érzés volt látni a HYDRA bukását? - kérdezte a hang hirtelen a háta mögül, mire Steve idegesen fordult meg.

- Hagyjuk a kertelést, mondja meg, hogy kit akart tőlem! - kiáltott fel mérgesen továbbra is a hang után kutatva.

Roppant módon idegesítette, hogy ilyen könnyen tőrbe tudták csalni. Szidta magát, amiért olyan gyorsan elvesztette a fejét, amint azt hitte, Buckyt látja. Most már azonban világos volt számára, hogy az is csak egy gonosz játék volt, amibe ő lelkesen vetette bele magát. Aggódott Sam miatt is, akit ostoba módon képes volt egyedül hagyni.

- Ahogy parancsolja, Kapitány - nyomta meg gúnyosan az utolsó szót, és Steve hirtelen csak annyit érzett, hogy kinyílik alatta a padló, és ismét, ám ezúttal akaratlanul zuhan a sötétben. A pajzsát görcsösen szorította magához, semmiképp sem akart fegyvertelenül maradni ez ellen a titokzatos idegen ellen.

Hirtelen nyekkenve landolt egy kemény dolgon, és ahogy hátracsapódott a a felsőteste, érezte, hogy egy székbe érkezett. Bilincsek hada szorosan kapcsolódott rá a bokájára, nyakára és a csuklójára. Idegesen próbálta kirántani belőle a karját, ám akkor hirtelen egy erős áramütés rázta meg az egész testét. A keze rögtön elernyedt, kiejtve az addig görcsösen markolt pajzsát, ami hangos koppanással esett a földre.

- Ugyan Kapitány, maga ennél jobbat is tud - szólalt meg újra az oroszosan csengő hang, majd hirtelen felkapcsolódott előtte egy reflektor, megvilágítva egy neki háttal álló embert.

Egy szikár, magas alak volt, valószínűtlenül vékony lábakkal, ami éles kontrasztot alkotott a lábán virító bumfordi bakancsával. Egy fehér, orvosi köpeny volt rajta, ami a combja közepéig ért, csontos kezében egy szivart lógatott maga mellé. Hosszú, ősz haja gubancosan omlott le a vállára.

- Mit akar tőlem, utoljára kérdezem - sziszegte a Kapitány feszülten, és ezúttal óvatosabban igyekezte kibújtatni a kezét, de egy újabb áramütés volt csak erre a jutalma.

- Tudja, maga mindent elvett tőlem azzal, hogy romba döntötte a SHIELD-et - fordult meg lassan az alak, a szájához emelve a szivarját.

Az arccsontjai élesen álltak ki az arcából, szemgödrei mélyén egy apró fekete szem meredt a foglyul ejtett Kapitányra. Homlokát erős ráncok barázdálták, szottyadt ajkai között fel-le mozgatta a barna szivart.

- Jaj, de illetlen vagyok, hát be sem mutatkoztam - pillantott le sajnálkozva Steve-re - Dr. Ivan Zola vagyok, ha megengedi.

A Kapitány arca rögtön eltorzult a névre. Ezek szerint nem keserítette meg az életét az előző őrült tudós, itt a következő generációja.

- Ismerősen cseng a név? - vigyorodott el kísértetiesen az alak, kimutatva ezzel sárga fogsorát - Tudja, nagyapám halála után én is a HYDRA-nak dolgoztam, köztük az aranyos barátjának a programját és én kezeltem. Tudja, agymosás, meg ilyenek - szívott szórakozottan a szivarjába.

Steve keze ökölbe szorult, és érzete, hogy belülről majd' szétveti a düh. Legszívesebben a tudós nyakának ugrott volna, de hiába próbálkozott szabadulni abból az átkozott székből, az áramütés minden kísérletét még csírájában elfojtotta.

- Hát igen, elhiheti, jól megéltem ebből a keresetből, és a HYDRA minden eszközt biztosított a kutatásaimhoz - lépett közelebb a Kapitányhoz - Maga ezt döntötte romba az ostoba hősködésével - sziszegte Steve arcába - Jó érzés volt tönkretenni egy ember életét?

- Jó érzés volt megmenteni több milliárdét - vágott vissza rögtön a Kapitány, a dühtől vörös arccal.

- Oh, igen? - vonta fel a szemöldökét a tudós, majd kivéve a füstölgő szivart a szájából, a parázsló végét nekinyomta Steve homlokának.

De ő meg sem rezzent. Nem mintha nem égette volna elviselhetetlenül a bőrét, de nem akarta megadni azt az örömöt a tudósnak, hogy láthassa a fájdalmat az arcán. Csak mérgesen meredt rá, és a tekintete csupa gyűlöletet sugárzott. Ez az ember részt vett Bucky életének a tönkretételében, és ezúttal romba döntötte az övét is.

A tudós csak egy aprót bólintva tette vissza a szájába a szivart, aminek a nyoma egy vörösen izzó foltot hagyott a Kapitány homlokán.

- Majd miután a kis barátnője sikeresen közzé tette a HYDRA aktákat, ide kellett száműzetésbe vonulom. Ebbe az elhagyatott, sötét patkányfészekbe - köpte ki fröcsögve a szavakat, egészen közel hajolva Steve arcához - Most pedig meg fogsz fizetni azért, amit velem tettél - suttogta néha-néha megbotló nyelvvel, és előhúzott a köpenyéből egy pisztolyt.

Steve bátran nézett szembe a rá meredő puskacsővel. Ha meg akarja félemlíteni, akkor rossz embert választott... De felpillantva a tudós arcára, látta, hogy komolyan gondolja. Tébolyodott láng égett a szemében, remegő kézzel szorította a fegyvert Steve homlokának. A cső mélyen belevágott a bőrébe, az éles fájdalom pedig egészen a csontjáig hatolt. Sosem gondolta volna, hogy az a csontos kéz ilyen erő kifejtésére lenne képes.

- Mi az utolsó szava, Kapitány? - sziszegte a fülébe, és még erősebben nyomta a fejének a fegyvert.

- Ha maga ettől boldog lesz, akkor csinálja. De higgye el, nem én rontottam el az életét. Maga tette, mikor csatlakozott a HYDRA-hoz - préselte ki a szavakat a fogai közt.

A tudós csak felnevetett. Steve idegesen lehunyta a szemét, és várta, hogy meghúzza a ravaszt, majd eldördüljön az utolsó lövés, amit életében hall. Nem félt, ahogy sosem előtte. Büszkén nézett szembe a halálával, még ha sosem gondolta volna, hogy egy őrült tudós fog vele végezni egyetlen golyóval. A hősök nem mindig halnak hősi halált, ezt tudta jól. Csak Samért aggódott és a csapattársaiért, a Bosszúállókért. Nem akarta, hogy miatta szomorúak legyenek.

Hirtelen eldördült a lövés. Éles hangú, amint áthatol a koponya csontján.

Kísérteties csend. Steve továbbra is hallja a saját, szapora lélegzését, a fülében doboló vért. Érzi a nyaka, a csuklója és a bokája köré szoruló bilincseket, az izzadságot lefolyni a homlokán.

Kinyitja a szemét, és látja, hogy a tudós továbbra is fölé hajol, keze görcsösen szorítja a pisztolyt. De a szeme élettelenül csillog, a füle mellett egy apró sávban csordogál az élénkpiros vére, vörösre festve vele ősz haját.

Egy ismerős arc néz ki a tudós mögül. Vörös, hosszú haján megcsillan a reflektor fénye, zöld szeme pajkosan világít a félhomályban. Vörös ajkait apró mosolyra húzza, amint meglátja a Kapitányt.

- Nem megmondtam, hogy vigyázz magadra?

/Folytatás következik.../