- Mit parancsol, Kapitány? - kérdezte az eladónő a kedves hangján.

A szőke hajú férfi meglepődve kapta fel a fejét. Észre sem vette, hogy máris ő került sorra. Mikor belépett a cukrászdába, még egy hatalmas sor kígyózott. Máris ő került volna sorra? Hát ennyire elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, ahogy elfogyott előle a sok ember? Az ötvenes éveiben járó, ősz eladónő kedvesen fürkészte a férfi arcát, aki talán túlságosan is elveszett a gondolatai tengerében. 

- Ezt kérném szépen - bökött az üvegen keresztül a kiválasztott süteményre.

A nő mosolyogva bólintott, és kivette a tortát az üveg védelme mögül. Egy szép, fehér karton dobozba csomagolta, és óvatosan felrakta a pultra.

- Mennyi lesz? - kérdezte a férfi, ahogy lassan visszatért a valóságba, és már vette volna elő a tárcáját, de az eladónő sűrű ellenkezésbe kezdett.

- Jaj, Kapitány, hagyja csak! Vegye ajándékként - tiltakozott kedvesen.

- Nem, tényleg. Én érezném rosszul magam - nyomott az makacskodó nő kezébe egy köteg pénzt, és halványan elmosolyodva leemelte a könnyű dobozt a pultról - Köszönöm szépen, viszontlátásra! -  intett egyet, és sietve indult a kijárat felé.

- Várjuk vissza, Kapitány! - kiáltott még utána az eladónő, de aztán rögtön felvette a következő rendelését.

Steve óvatosan meglökte az apró ajtót, ami csilingelve nyílt ki. A fejét aprón lehúzva, hogy ne üsse be az alacsony ajtófélfába, lépett ki a szabadba, és mélyet lélegzett a friss március reggeli levegőből. Az idő pont ugyanolyan volt, mint minden tavasszal, a Kapitánynak azonban ez az év több szempontból is különlegesebb volt. A madarak már csicseregve köszöntötték a tavaszt, de még a new yorki-i utcákon is előfordult egy-egy hókupac az idei tél kemény havazásainak a hagyatékaként. Az idő kellemesen hűvös volt, de azért még kellett az a sebtében felvett bőrdzseki. Na, nem mintha sietett volna valahová, de ez a nap kivételes nap volt Amerika kedvence számára.

Lassan ballagott végig az utcákon, most nem pattant fel a vadonatúj motorjára, amit nemrég kapott Tonytól. Jól esett neki a séta, arról nem is beszélve, hogy neki talán egy kicsit túl extra volt a csúcskategóriás, és persze rendesen felturbózott Stark-modell. Az emberek folyton utánafordulgattak az utcán, de ő már megszokta. Ezen a napon nem akart rejtőzködni senki elől, így türelmesen állta az őt vizslató tekinteteket, és az sosem elmaradható sugdolózást a háta mögött.

Egy kellemes félórás séta után el is érte az ő lakását is rejtő emeletes házat, és a félkezében a tortás dobozt tartva előkotorta a zsebéből a ház kulcsait. Halkan ment fel a lépcsőházban, most nem akart megállni senkivel sem beszélgetni. Nem igazán volt abban a hangulatban, hogy bármelyik lakóval bájcsevegjen. Belépve a lakásba igyekezett nem tudomást venni a rá telepedő, fojtogató csöndről, és az őt minden egyes alkalommal megrohanó emlékek hadáról. A lesötétített lakás alig engedett be valamennyi fényt a ragyogó napsütésből, ez által is nyomasztóvá téve a helységet. Ennek nem kellene így lennie, tudta jól. Stark már hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk a Toronyban, de valahogy mégsem akaródzott elmennie, hiába vágyott minél inkább társaságra ebben a nehéz időkben.

Óvatosan tette le a tortás dobozt az asztalra, és a dzsekijét felakasztva a fogasra nekifogott a doboz kibontásának. A kartonlapok súrlódása fülsiketítően hatott a csendes lakásra, de végül megszabadult a szép torta is a csomagolásától. Kihúzva a konyhaszekrénye fiókját, elővette a régóta őrizgetett, különleges gyertyát a kopottan csillogó kanalak és villák közül. Vigyázva tűzte bele az egyetlen szál gyertyát a torta közepébe, és a farzsebéből elkotorta a megviselt gyufásdobozt. Halkan kihúzva a széket ült le az asztalhoz, ami nagyot roppant a férfi súlya alatt, és egy gyors mozdulattal végighúzva a szálat a doboz oldalán fellobbantotta az apró lángot.

Az apró narancssárga lángocska incselkedőn táncolt a férfi előtt, és visszatükröződött az acélkék szemeiben. Óvatosan odaérintette a gyertya kanócához, amire egy pillanat alatt átköltözött a tűz, a gyufát pedig egy mozdulattal eloltotta, és a földre hajította. A fejét az asztalra fektetett kezén pihentetve nézte a lassan égő gyertyát csupa szomorúsággal a szemében. Ahogy a lassan lecsöpögő viaszt követte, kibuggyant egy kövér könnycsepp a gyertyafénynél csillogó szeméből. Nem törődött vele, hagyta, hadd folyjon végig az arcán, majd csöppenjen le a csupasz karjára. Sose hitte volna, hogy így fog telni ez a napja. Sőt, azt se hitte volna, hogy ez a nap valaha újra különleges lesz neki. A múltjának az egyik utolsó darabja volt ez a dátum, most mégis újra mindennél fontosabbá vált. A könnycseppet lassan követni kezdte a többi társa, de ő már meg sem próbálta megakadályozni. Csak a fényesen lobogó lángot nézte, és halkan, szinte ki sem ejtve a szavakat, ezt suttogta:

- Boldog szülinapot, Buck.