. . .

» robert downey jr x jennifer ackland

. . .

Dög meleg volt. Atlanta nyári forróságában mindenki élve megfőtt a napsütésben, már az első napon. És az már a tizennegyedik. Én komolyan nem tudom elhinni, hogy egy kicsit hűvösebb helyet nem találtak a forgatáshoz. Könyörgöm, ez egy Marvel film, van egy valagnyi pénze a stúdiónak... Na, mindegy.

Magamban átkozva a meleget kentem be a már harmadik rétegnyi naptejjel az egyébként bűnszerencsétlen bőrömet. Fehér, mint a tejföl, és ahelyett, hogy szépen lebarnulna, több réteg naptej alatt is rákvörösre sül, utána pedig gusztustalanul hámlik.

Szinte elsőként érkeztem, a legtöbben még szunyálhattak otthon, de én önként is magamra vállaltam, hogy kipakolok a reggeli órákban. Így kapok egy nagyobb ebédszünetet, és a délutáni óráim szinte teljesen szabadok. Gürcöljön csak Connor a legnagyobb forróságban...

Az ilyen reggeli, szinte hajnali órákban mondjuk úgy, hogy még egészen elviselhető a napsütés, de a napsugarak már gonoszan kezdik felmelegíteni az éjszaka folyamán éppen csak, hogy lehűlt környéket. És mindjárt megérkeznek a többiek is, és kezdődik az egész napos őrület.

Még egy-két nem éppen gyengéd simítással beledörzsöltem a kezembe a gusztustalan, fehér, ragadós naptejet, majd megkönnyebbülten dőltem hátra az árnyékba hurcolt műanyag székemben.

Egy fehér, rövid ujjú felsőt viseltem, bár a felkaromon már vöröslött a bőröm, nem kínoztam magam egy hosszú ujjúval, egy közepesen rövid, világoskék farmersorttal, és egy fehér-fekete Converseszel, és hogy teljes legyen a kép, és nem utolsó sorban, hogy ne forrjon fel az agyvelőm, a fejembe nyomtam egy fekete baseballsapkát, az elején egy bazi nagy Marvel felirattal, meg még egy ezüst pilótanapszemüveget, hogy a szemem se égjen ki, ugyanis azt még szerettem volna használni egy ideig.

- Na, Chili, te már ilyenkor ébren? - szólalt meg mögülem egy gúnyos hang, mire csak elfintorodva, hátra sem fordulva válaszoltam.

- Neked is jó reggelt Keselyű. És amúgy igen, már mindent előkészítettem - köszöntem vissza Connornak a becenevén, amit enyhén horgas orra miatt akasztottam rá.

- Remek. És azóta ráolvadtál erre a székre, vagy mi? - vigyorodott el.

- Hát körülbelül - fújtattam - Utálom a meleget.

- Tudom, már mondtad olyan... - színlelt gondolkozást - Egymilliószor. És egyébként én is, még sem nyavalygok - húzta el a száját.

- Jóvan' te csak maradjál, olyan latin vagy, hogy le se tagadhatnád - ráztam meg a fejem, majd felpattantam a székből, és viccesen belebokszoltam a vállába.

Hát igen, Connor a eszméletlen könnyen és szépen barnuló bőrével már úgy nézett ki a forgatás második hetére, mint egy kész afrikai, a feketén csillogó haja pedig már egészen kibarnult. Na ja, a többi csaj imádja is, főleg, hogy sosem mulasztja el, hogy szépen kidolgozott felsőtestét mutogassa. A Brazíliából szalasztott haverom volt Ryan másik segédoperatőre, így már sokadszorra dolgozunk együtt, azóta pedig nagyon jó barátok lettünk, ami leginkább egymás oltogatásában és hülye becenevek adásával jelenik meg. Vagyis körülbelül úgy viselkedünk egymás közelében, mint két ovis hülyegyerek, de ezt már mindenki megszokta a stábból, és már meg sem lepődnek. Még a Russok sem szólnak ránk, amíg dolgozunk rendesen.

Megcsináltuk a szokásos, külső szemlélőnek bonyolult pacsinkat, amit mi álmunkból felkelve is meg tudunk csinálni. És ez nem vicc, egyszer felordítottam ezzel Connort, és sikerült.

- Fúj, neked meg mitől ragad ennyire a kezed? - fintorodott el a végén, és beletörölte a kezét a zsemleszínű térdnadrágjába.

- Ez naptej, te idióta - forgattam meg a szemem elvigyorodva - Nem mindenki úgy barnul le, mint te, Szerecsen - nyújtottam ki rá a nyelvemet, ő pedig felnevetett.

- Na, azért nem kell begurulni, viking lány - paskolta meg a vállamat - Na, megyek, megkeresem Natot, ha jól láttam, az előbb jött meg - állt lábujjhegyre, hogy átlásson a felszereléskupacon.

- Persze, menjél csak. De akármennyire is erőlködsz, nem fog sikerülni! Ne feledd, már csak hat napod van, úgyhogy kezdj el spórolni! - kiáltottam még az elsétáló barátom után.

Na ja, még a forgatás elején fogadást kötöttünk, hogy nem fogja felszedni az igen feltűnő, férfiak körében népszerű teremtést, Nataliet, a sminkeslányt. Természetesen ő biztos volt abban, hogy egy hét alatt a markában lesz a lány, ami a külsejét illetően nem is volt olyan lehetetlennek látszó küldetés, tekintve, hogy Connort a legtöbb társaságban istenként tiszteli a női nem, de Natot szerencsére nem olyan fából faragták, hogy rögtön a karjaiba hullott volna, hanem kiderült, hogy nem olyan cicababa, mint aminek elsőre képzeltem. Helyette eszméletlen jó humora van, és kedvenc szórakozása, hogy az udvarolóiból gúnyt űzzön. Persze nem gonoszkodásból, ezek inkább csak apró csínytevések, amiken még az áldozatok is jót nevetnek. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a legjobb barátnőkké legyünk, és együtt szívassuk meg Connort, aki még mindig nem mondott le arról, hogy felszedje Natot. Így viszont jön nekem hat üveg kólával, és négy csomag gofrival.

Így hát mivel még csak most kezdett beindulni a napi káosz, nekem pedig abban a pillanatban nem volt dolgom, kényelmesen visszatelepedtem a székemre, és hátradőlve, fél kezemmel leárnyékolva a telefonomat, netezni kezdtem. Ryant ismerve úgy is késve fog beesni, Connor meg tudja, hol talál, ha értem szalasztják.

Azonban nem telt el negyed óra sem, egy alak leárnyékolta előlem a napot, amiért mellesleg rendkívül hálás voltam. Halálbiztos meggyőződésem volt, hogy Connor az, így fel sem pillantva a képernyőről morogtam rá.

- Na, mi van, Keselyű, már is kellek? - dünnyögtem az orrom alatt, ám arra, ami utána történt, azt hiszem, sosem lettem volna megfelelően felkészülve.

- Így sem hívott még senki, de azt hiszem, ezt a becenevet megtartom. Tetszik - mondta egy közelről sem ismeretlen hang, mire ijedten ejtettem az ölembe a telefonom, és tágra nyílt szemmel pillantottam fel az előttem álló pasira, aki közelről sem Connor volt. Már csak a magasság miatt.

Sajnos az arcát csak homályosan tudtam kivenni, ugyanis a nappal háttal állt, és emiatt, és a napszemüvegem miatt nem voltam biztos abban, hogy ki áll előttem.

- Ro-Robert? - dadogtam elképedve - Vagy a kaszkadőre? - hunyorítottam rá, hátha jobban ki tudom venni a vonásait.

- Az eredeti, és utánozhatatlan - mosolyodott el, mire végre eszembe jutott levenni magamról az ezüst napszemüvegemet. Jobb későn, mint soha.

Robert Downey Jrral még csak nagyon keveset beszéltem személyesen, leginkább ha valamit mondott, azt Ryannak címezte, de volt olyan, hogy az én véleményemet is kikérte egy jelenetről, ilyenkor pedig rohadt büszke voltam magamra. De azon kívül, hogy a többi stábtaggal együtt nekem is minden reggel vidáman és kedvesen köszönt, az ő világa még mindig elég távol állt a miénktől.

Na, nem mintha valami nagy sznob lett volna, ahhoz képest, hogy mekkora sztár, mindig nagyon emberien és kedvesen viselkedett mindenkivel, ha valakinek, neki nem szállt el az agya a hírnévtől, amit én nagyon tiszteltem benne, mert sajnos volt dolgom már olyan nagyképű és paraszt színészekkel is, hogy volt, amikor legszívesebben felképeltem volna őket úgy viselkedtek.

Úgyhogy nem, nem erről volt szó. Csak amíg ő a színésztársaival a bazi nagy lakókocsiai között ebédelte a franc tudja, milyen prémium kajáit az élőzenés aláfestéssel, addig mi Connorral és Nattel vagy a sminkes lépcsőin, vagy a műanyag székeinkben, rosszabb esetben a földön ülve majszoltuk a szendvicseinket. Szóval ja, hiába dolgozol ekkora sztárokkal, attól te még nem leszel milliomos, a hatalmas vagyoni szakadék nem tűnik el, csak sok-sok híd épül rá, amin keresztül mi is bepillantást nyerhetünk egy-két pillanatra abba a világba, amiről nap, mint nap álmodozunk.

- Te pedig Jennifer, ha nem tévedek - tette hozzá kedvesen, mire kicsit lesokkolódva bólintottam. Oké, mégis mit akarhat tőlem Robert Downey Jr.? Remélem nem csináltam valami balhét... Attól viszont kis híján elájultam, hogy tudta a nevemet, bár szinte biztos voltam benne, hogy a nyakamban lógó passtartóról olvasta le.

- I-Igen - biccentettem, és ösztönösen felpattantam - Az ismerőseim leginkább csak Jennynek hívnak - tettem hozzá, mivel utáltam, ha valaki a teljes nevemen szólított.

- Remek. Hívhatlak Jennek? - kérdezte, mire ismét bólintottam, de azt már nem tettem hozzá, hogy ő hívhat engem akárhogy, akár Pöcegödörnek (igen, Connor imád így hívni) is, én akkor is odaleszek.

- Tört... Történt valami probléma? - kezdtem gyűrögetni idegesen a pólóm szélét, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy mit akarhat tőlem.

- Probléma? Dehogy - rázta meg aranyosan a fejét - Csak megláttam, hogy itt ülsz egyedül, és bár tegnap nem volt rá időm, szerettem volna gratulálni a tegnapi ötletedhez.

Na igen, tegnap volt egy kisebb probléma a nap végén, ugyanis Ryan és Joe Russo nézetei nem igazán egyeztek, és a makacs operatőrt pedig nem igazán érdekelte, hogy a felettesével ordít, csak zseniális tehetsége miatt nem vágták ki rögtön. Szóval emiatt volt egy igen hangos, és hosszú veszekedés tegnap, és mivel már nap vége volt, mindenki hulla fáradt volt a dög meleg és az egész napos gürcölés miatt, és szeretett volna már mindenki végezni aznapra, és hazahúzni pihenni. Ekkor álltam elő egy olyan ötlettel, ami szerencsére mind a rendezőnek, mind az önfejű Ryannak megfelelt, és egy plusz félórával meg is úsztuk az egészet.

- Oh, hát az igazán semmiség volt - vontam meg a vállamat elvörösödve. Úristen, Robert Downey Jr. megdicsért!

- Ugyan, dehogy is. Ha te nem lépsz közbe, és szólsz rá Ryanra, akkor még mindig azon veszekednének - ellenkezett, mire muszáj volt elmosolyodnom. Hát ja, lehet, hogy egy kicsit beszóltam Ryannak... Ebben hasonlítunk, egyikünket sem érdekli, hogy éppen a felettesével veszekszik.

- Hát ööö... izééé... köszönöm - motyogtam, és gyorsan körbepillantva láttam, hogy egyre többen nézi a beszélgetésünket.

- Nagyon szívesen - mosolyodott el - Van valami ételallergiád? - kérdezte hirtelen, mire nekem az állam is leesett a meglepettségtől.

- He? - csúszott ki a számon a minden értelmet nélkülöző kérdés, és valószínűleg elég vicces arcot vághattam, ugyanis ahelyett, hogy Robert megütközött volna, aranyosan felnevetett.

- Úgy értem, van olyan kaja, amire allergiás vagy? Mármint laktóz, glutén, vagy bármi ilyesmi? - nézett rám a gyönyörű aranybarna szemeivel.

- Öhm... - nyeltem egy nagyot - Neeem, nincsen - ráztam meg a fejem már túl hevesen is. Mégis miért kérdezi ezt?

- Szuper - mosolygott rám, majd a következő pillanatban a távolból meghallottam egy összetéveszthetetlen kiáltást.

- ROBERT! - ordította el magát valaki, valószínűleg Jeremy Renner, majd a hívását egy hatalmas csapatos nevetés követte, amiből kihallatszott Chris Evans hangos hahotázása.

- Úgy látom, hiányolnak - jegyezte meg vidáman, majd a kezét nyújtotta felém - Még egyszer gratulálok. Még biztosan összefutunk ma - hunyorított rám, miközben én remegve ráztam meg a fejét.

- Igen... - motyogtam halkan, majd földbe gyökerezett lábakkal néztem, ahogy Robert a társai felé sétál, és közben mindenkinek kedvesen köszön.

...

Nem meséltem a Roberttel való beszélgetésemről sem Connornak, sem pedig Natnak. A haverom biztosan csak húzott volna vele, nekem meg nem volt kedvem ezen viccelődni. Ami pedig a barátnőmet illeti... Nos, még magamban sem tudtam ezt, főleg az ételallergiás kérdését hová tenni. Így inkább csak magamhoz képest szokatlanul csendben tettem a dolgomat, nem szóltam vissza csípősen, mikor Ryan úgy utasított, mint egy kutyát, és nem oltogattam Connort sem, amit a haverom meg is jegyzett nem egyszer, de én a fülem botját sem mozdítottam rá. A gondolataimat teljesen lefoglalta egy aranybarna szemű férfi, aki az egyébként nevetségesen kinéző, piros jelmezszerűségében játszott olyan mesterien, hogy azon csodálkoztam, miért nem nyert még egy Oscart sem...

- Ennyire kiütött a meleg, hogy úgy bambulsz, mint aki tegnap este bevedelt tíz korsó sört? - adott viccesen egy taslit a tarkómra Ryan, mire én csak unottan bámultam rá.

- Ugye tudod, hogy a Russok elég gyorsan rá fog jönni, hogy a termoszban nem jeges tea van - morogtam magamban, ugyanis hiába volt tilos munka közben piálni, Ryan nem tudott ellenállni a kísértésnek.

- Shh - tette az ujját a szája elé elvigyorodva, mire én csak megforgattam a szemem.

- Legalább egyél egy rágót, bűzlesz a sörtől - dünnyögtem magamban, majd beállítottam a kamera élességét.

- Vedd már át egy kicsit, el kell mennem brunyálni - paskolta meg a vállamat Ryan, mire csak elképedten ráztam meg a fejem.

- De... Joe meg fog ölni, ha most eltűnsz, az egyik legfontosabb jelent jön - kerekedett ki a szemem, de ahogy Ryan már elindult a vécék felé, csak fáradtan felsóhajtottam. Ebből még egy veszekedés lesz...

 - Connor! - kiáltottam el magamat, hátha a haverom a közelben van, de csalódnom kellett, valószínűleg Nataliet fűzte valahol. Fenébe.

Közben láttam, hogy a Russok az utolsó dolgokat is egyeztették Roberttel, és kihátrálnak a képből. A hatalmas kamera miatt valószínűleg észre sem vették, hogy nem Ryan áll mögöttük, hanem én. Gyorsan beállítottam mindent és remegő kézzel vártam.

- CSAPÓ! - hallatszott a kiáltás, a jelenet pedig elindult.

Soha olyan ideges nem voltam, mint akkor. Volt már nem egyszer, hogy én kameráztam, de azért én mégis csak egy egyszerű segéd voltam a nagyszerű Ryan mellett, és amikor én csináltam, akkor mindig ott állt mögöttem, és segített. Így pedig totál egyedül kellett mindent csinálnom. Hál'istennek tisztában voltam azzal, mit is kell vennem, ugyanis én figyeltem Ryan helyett is mindig.

A jelent végére kicsit meglazult Roberten a jelmez, így rögtön többen rohantak oda hozzák, hogy megigazítsák, vagy éppen a hátteret macerálják. Ő pedig lassan végigfuttatta a tekintetét a környezetén, majd ahogy belenézett a kamerámba, szélesen elmosolyodott. Fogalmam sem volt, hogy csupán azért csinálta, hogy legyen mit berakni a "kulisszák mögötti" videókba, vagy pedig észrevette, hogy én állok a kamera mögött. Nem is tudtam, melyik a jobb. Az, hogy rám mosolyog, de ugyanakkor le is leplez, vagy pedig az, hogy ez egyáltalán nem nekem szólt.

Ryan éppen akkor surrant be, és mivel a Russok éppen Robertnek magyaráztak valamit, észrevétlenül beállt mellém, és elismerően megpaskolta a vállam.

- Ügyes vagy, kislány - lapogatta meg a hátam, mire csak a szememet forgattam. Harminc múltam, könyörgöm.

Inkább gyorsan kiálltam a kamra mögül ugyanis a Russok már jöttek is, hogy megnézzék a felvételt, és inkább a világítással babráltam lesütött szemmel, amíg ők a a képernyőre bámultak hümmögve. A tenyerem totálisan leizzadt, és ezúttal nem csak a dög meleg miatt, reszketve vártam, hogy mit mondanak a felvételemre.

- Ez... - kezdte Anthony, mire összeszorítottam a szememet - ...nagyon jó lett - fejezte be, mire nekem mintha egy hatalmas szikla gördült volna le a szívemről, úgy lélegeztem fel.

Joe is összeráncolt szemöldökkel bólogatott, majd hirtelen egy meleg kezet éreztem a vállamon, és ahogy a szemem sarkából megláttam a talpig priso öltözetet, azt is tudtam, ki az, mielőtt még megszólalt volna.

- Ez több, mint jó - mosolyodott el Robert a meleg hangján, és óvatosan oldalra sandítva rám kacsintott.

...

- Ne már, komolyan? Ezt nem hiszem el Chili - rázta a fejét hitetlenkedve Connor - Tudom én, hogy át akarsz vágni, de július van, nem pedig április elseje. CSak azért, mert lecsúsztál róla, nem kell két hónappal később bepótolni. Tanulj meg várni - harapott bele a tonhalas szendvicsébe.

- Három - szólalt meg Nat.

- Hm?

- Három hónapja volt április elseje - mondta, mire Connor csak unottan forgatta a szemét.

- Annyira mindegy. A lényeg, hogy bármennyire is igyekszel, viking lány, ezúttal nem húztok csőbe - rázta a fejét magabiztosan.

- Pedig tényleg én csináltam. Így volt, esküszöm - bizonygattam, ugyanis a haverom nem akarta elhinni, hogy én forgattam le azt a jelenetet, amit a rendezők annyira dicsértek.

- Kamu - szögezte le Connor már sokadszorra.

- Csak féltékeny vagy - vigyorodott el Nat a saját tál salátájában turkálva.

- Én? - esett le Connor álla - Aztán meg mi a francért?

- Azért, mert nem a te felvételedet dicsérte meg RDJ - vágta rá Nat rögtön, mire én rögtön a cipőmet kezdtem el bámulni, ahogy a barátnőm kiejtette a nevét.

- Nem vagyok féltékeny - kérte ki magának Connor.

- De.

- Nem.

- De.

 - Nem.

Amíg ők egymás szavába vágva veszekedtek, én csak a rántott húsos szendvicsemet forgatva a kezemben bámultam ki a fejemből. Tudtam, hogy Connor úgy sem fog hinni nekem, de egyszerűen úgy éreztem, felrobbanok, ha nem újságolom el nekik a dolgot. Leginkább magasról szartam a veszekedésükre, mivel egyrészt úgy hallatszottak, mint az ovisok, így nehéz lett volna komolyan venni őket, másrészt azért, mert tudtam, úgyis ki fognak békülni, harmadrészt meg azért, mert a gondolataim valahol egészen máshol jártak.

Az egészen máshol nem jelentett többet 100 méternél, és olyan öt lakókocsinál, de mégis olyan volt, mintha egy teljesen más bolygóra szöktek volna el a gondolataim, csupán üveges szemmel bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, és miért szállta meg Robert a fantáziámat, de egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle. Nem mintha akartam volna. Inkább szabadjára engedtem a képzeltem, és az érintetlen szendvicsemet a kezemben forgatva beleittam a szinte tűzforróra melegedett narancslevembe, ami bár keserűen marta a torkomat, mégis a legédesebb smoothienak éreztem.

- Akkor sem hiszem, hogy ő csinálta volna... Ryan akkora egy egoista faszfej, hogy nem engedte volna át kamerát Jennynek! - horkant fel Connor talán a kelleténél kicsit hangosabban, ám a hangja így is mintha a víz alól szólt volna.

- Csak meg ne hallja - szólalt meg egy ismerős hang hirtelen.

Connornak szabályosan leesett az álla, gusztusosan mutatva a szájában megrágatlan tonhaldarabokat, Natnak kikerekedett a gyönyörűen kifestett szeme. A gyomromban egy éles rántást éreztem, majd a forró narancslé a torkomon akadt, és azt félrenyelve prüszköltem levegőért kapkodva. Így persze a narancsszínű levet elegánsan Connor hófehér pólójára köpködtem apró pöttyökben, de ő szinte észre sem vette.

- Hé, hé, meg ne fulladj - guggolt le mögém Robert, és óvatosan megpaskolta a hátamat, hogy segítsen felköhögni, a félrecsúszott italt, ám az érintésére inkább még jobban felgyorsult a légzésem, ami nem igazán segített a helyzetemen.

- Jó-ól vah-gyohk - prüszköltem a számat a tenyerembe temetve, majd lassan tényleg elfogyott a maró narancslé a légcsövemből, így még párszor megköszörültem a torkomat, és fogjuk rá, hogy már jól is voltam.

- Még szép - simított végig a vállamon Robert, nekem pedig a perzselő forróság ellenére libabőrös lett az egész testem a karomtól a lábamig.

RDJ Natot már jól ismerte, hiszen ő sminkelte minden egyes reggel, de még Connor nevére is emlékezett, őt meg persze egyiküknek sem kellett bemutatni. Miközben ő néhány szót kedvesen csevegett a barátaimmal, én csak magam elé bámulva próbáltam kitalálni, hogy mégis kereshet itt. Aztán hirtelen felém fordult, a szemembe nézve nekem pedig rögtön elfogyott a levegőm, de nagyon igyekeztem azon, hogy a légzésem normális maradjon, legalábbis kívülről nézve, mielőtt azt hiszi, tüdőbeteg vagyok, vagy hülye.

- Jen, szeretnék gratulálni. Ma már másodszorra - mosolyodott el felém nyújtva a kezét, mire én rögtön felpattanva megráztam azt.

Igyekeztem kerülni Robert gyönyörű mogyoróbarna tekintetét, így inkább zavartan átnéztem a válla felett, így azonban pont elkaptam Nat szélesen vigyorgó, és Connor meglepődött, felhúzott szemöldökű arcát.

- Oh, én tényleg csak azért... - mentegetőztem, de a szívem közben messze a felhők felett szárnyalt. Akkor tudta, hogy én voltam a kamera mögött. Ez azt jelenti vajon, hogy az a mosoly is nekem szólt?

- Ne szégyenlősködj, tényleg fantasztikus lett - mosolygott rám, mire azonban nekem eszembe jutott valami, így a szám szélét rágva kicsit idegesen pillantottam rá.

- Ugye... - köszörültem meg a torkomat - Ugye nem mondtad el a Russoknak? - kérdeztem félve, mire megrázta a fejét.

- Ti nem mondtátok, így úgy gondoltam, nem dolgom nekem mások helyett intézkedni - mondta, mire nekem egy hatalmas kő gördült le a szívemről, így megkönnyebbülten sóhajtottam fel - De csak annyit mondj... Máskor is volt ilyen? - nézett kíváncsian a szemembe, de én olyan nagy lendülettel ráztam meg a fejemet, hogy kis híján elszédültem, ugyanis tudtam, mire gondol.

- Ez az első, és egyben utolsó alkalom is - jelentettem ki határozottan, mire Robert aranyosan felhúzta a fél szemöldökét.

- Biztos vagy ebben? Ha tudnák...  - kezdett bele, de én szaporán dobogó szívvel a szavába vágtam.

- De nem tudják, és nem is fogják - fojtottam belé a szót, és szigorú pillantást vetettem az orra alatt sokat tudóan somolygó Natra és az értetlen Connorra, majd visszakptam a tekintetem Robertre - Kérlek - tettem hozzá szinte könyörgőn, és hirtelen még arról is elfeledkeztem, hogy elveszek a karamellaszínű íriszében.

- Ahogy gondolod - vonta meg a vállát beletörődön, de láthatóan egyáltalán nem helyeselte a döntésemet - De azért én a helyedben nem hagynám, hogy a piás Ryan csicskáztasson továbbra is - tette hozzá, mire elfintorodtam.

- Megszoktam. De... Tudsz a piálásáról? - néztem rá kérdőn, mire felnevetve legyintett.

- Mindenki tud. Olyan sörszagot áraszt magából, hogy azt nem lehet nem észrevenni, csak mindenki megjátssza, hogy nem tud róla. Még a Russok is szemet hunynak felette, csak azért, mert nagyon jó szakember, de ha már máskor is volt... - hunyorított rám, mire rögtön tiltakozni kezdtem.

- Nem, dehogy is. Esküszöm, ez volt az első alkalom, és ha rajtam múlik, nem is lesz több - mentegetőztem.

- Te tudod. Viszont... - kezdett bele a szája sarkában bujkáló kedves mosollyal - Nem lenne kedved velünk ebédelni? - mondta ki, velem pedig szabályosan megfordult a világ.

- Vele...Veletek ebédelni? - dadogtam - Végül is persze, mié... miért is ne, köszönöm szépen - bólintottam falfehér arccal, remegő hangon, pedig nagyon igyekeztem azon, hogy természetes legyek.

- Szuper - mosolyodott el szélesen Rbobert, majd a barátaim felé fordult - Titeket is meghívnálak, csak sajnos van az asztalnak egy kapacitása... De mondjuk a holnaphoz mit szólnátok?

- Az fasza lenne - csúszott ki Connor száján, Nat pedig szélesen vigyorogva biccentett.

- Köszönjük szépen - címezte szavait a barátnőm Robertnek, de ugyanakkor smaragdzöld szemei cinkosan rám nevettek.

- Nagyon szívesen. És bocs, hogy elrabolom mellőletek Jent - pillantott rám féloldalasan.

- Ugyan, járulékos veszteség - vágta rá Connor, mire mind a négyen felnevettünk.

Szóval ja, így találtam magam hirtelen egy csapat híres, gazdag, és állati hangosan nevető színész társaságában. Robert nagyon kedves volt, bemutatott mindenkinek, akikről én természetesen tudtam kicsodák, de ez a másik irányban nyilván nem volt kölcsönös, így mindenkivel gyorsan kezet ráztam. Ott volt többek között Evans, Renner, Olsen, Rudd, Stan, Mackie, Johansson és még sorolhattam volna tovább is. 

A csipetcsapat számlált vagy tizenkét főt, így aztán mikor leültünk tényleg nem volt túlzás az, hogy Natnak és Connornak nem jutott volna hely, konkrétan teljesen körbeültük az egyébként szobányi méretű asztalt, ami RDJ lakókocsigyűrűje közepén volt, egy hatalmas pavilon alatt. Engem Robert maga elé ültetett le, mert ami azt illeti, leginkább csak kicsit elveszetten ácsorogtam, a másik oldalamra pedig Evans vágta le magát akkora lendülettel, hogy kis híján belefejelt az asztalon a melegtől hervadozó virágba, amit természetesen hangos röhögés és viccelődés követett.

Én leginkább az ölemben összekulcsolt kezemmel kapkodtam a tekintetem a hangoskodó színészek között, és nagyon úgy éreztem, hogy nekem nem itt lenne a helyem. Én csak egy segédoperatőr vagyok, aki leginkább Ryannak állítgatja a kamerát, ezek itt meg tényleg a film legnagyobb sztárjai, akik a forgatás végeztével nem a szerény apartmanjukba, hanem az orbitálisan nagy villájukba mennek haza. Egyszerűen teljesen kívülállónak éreztem magam, ahogy a többiek nevetve viccelődtek körülöttem, időnként harsányan felnevetve, és látszott, hogy eléggé összeszokott társaság, jó barátok, én meg egy totál random csaj voltam a stábból, kit Robert valamilyen teljesen érthetetlen okon meghívott az össznépi ebédelésre. Természetesen senki sem tette ezt szóvá, sőt, még csak nem is néztek rám furcsán, mindenki tök normálisan viselkedett, mégis, az egyébként hatalmas szám most csukva maradt, és leginkább csak csendben figyeltem azt, hogy miről beszélgetnek.

Már kezdtem azon morfondírozni, hogy mi lenne, ha valamilyen elfogadható indokkal lelépnék a fenébe, és visszamennék a barátaimhoz, amikor hirtelen Robert kedvesen átkarolta a vállamat, és kérdezett valamit, amit hirtelen a hangzavarban nem is értettem. Csak annyit éreztem, hogy a szívverésen rögtön megszorzódik úgy ezerrel, és az egyébként is iszonyatos melegre még jobban elönt a forróság.

-  Hm? - fordítottam felé a fejemet, azonban az arca közelebb volt, mint azt gondoltam, így meglepődve hőköltem hátrébb. Huh.

- Neked mi a kedvenc kajád? - kérdezte, miközben szinte mindenki lecsendesedett, és az én válaszomra várva fordultak felém.

A sok engem fürkésző szempárra hirtelen végig sem tudtam gondolni a dolgot, hanem kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott.

- Öhmmm... Talán a sajtburger? - mondtam, de a kijelentésem inkább hallatszott kérdésnek.

A válaszomra Robert elvigyorodott, és elismerően füttyentett, és a többiek is egyetértően helyeseltek.

- Adoptálhatod Starknak, Bob - röhögött Jeremy, majd meghúzta az előtte az asztalon álló jéghideg vizes poharat - Én maradok a grillnél - vonta meg a vállát.

- Pizza - bólintott Sebastian.

- Jelly bean! - jelentette ki Chris, mire mindenki hangosan felröhögött, beleértve Evanst is.

- Tudjuk Dorito, tudjuk - paskolta meg átnyúlva mögöttem a vállát Robert nevetve.

Ezek után már egy kicsit már jobban feloldódtam, még ha továbbra sem én voltam a társaság közepe (Jeremy és Chris vitt mindent), de én is nevettem velük, és jobban belefolytam a társalgásba. Közben meg is érkezett a kaja is, Renner legnagyobb örömére mindenféle grillhús, legalább ötféle salátával és vagy hat mártással, amiknek a feléről azt sem tudtam, hogy miből vannak, de jó színük volt, meg illatuk szóval gondoltam, egyszer élünk, kóstoljuk meg mindent, úgysem eszem sokszor ilyen egzotikus kajákat.

A dumálás persze evés közben sem állt le, mindig volt egy téma, amit kellően ki lehetett vesézni, de képesek voltak a semmiről is percekig beszélni, csak kapkodtam a fejem a sok új információ hatására, de mindenek előtt tömtem a hasamat az elképesztően finom prémium kajából, egy zöld színű mártás mindegyiknél jobban ízlett, szóval mivel Robert mondta, hogy egyek nyugodtan annyit, amennyi belém fér, szedtem belőle vagy hétszer is.

Aztán a színészek és színésznők lassan kezdek elszállingózni, megköszönve az ebédet szinte mindenki visszavonult a saját lakókocsijába egy rövid sziesztára, mielőtt újra elkezdődött volna a munka, így végül csupán négy maradtunk az asztalnál: Chris, Robert, Paul Rudd és én.

- Úristen, halálra ettem magam - nyögött fel Chris, miután ha jól láttam, a hatodik steaket nyomta le a torkán.

- Hát, nagy ember sokat eszik - jegyeztem meg vigyorogva, mire ő felnevetve bólintott.

- Az biztos. De most lehet egy kicsit túlzásba vittem. A Russok mit szólnának, ha bejelenteném, ezentúl nincs Amerika Kapitány, hanem az új főszereplő a Dagi Kapitány? - morfondírozott, mire egy emberként röhögtünk fel.

- Neked még azt is elnéznék - forgatta a szemét Paul mosolyogva.

- Jaja. Már látom magam előtt a plakátot. Dagi Kapitány: A leszámolás - mutatta a kezével Robert - A sztori: Dagi Kapitány megette a Bosszúállókat. Vége - ismertette a zseniális forgatókönyvet, mire én már szinte lefordultam a székről a hasamat fogva, annyira nevettem.

- Én eskü megnézném - fogta a fejét Paul, mire egyetértően bólogattam, a röhögés közben próbálva lélegzethez jutni.

- Amúgy - pattant fel Chris hirtelen - Most jutott eszembe hogy Anthony Russo beszélni akart velem. Hupsz - húzta be a nyakát elfintorodva - És amúgy veled is Paul. Meg úgy még egypár emberrel... Seb és Mackie miért nem szólt, hogy nekünk is mennünk kellene? - morfondírozott.

- Team Cap megbeszélés? - vigyorodott el Robert, és gyorsan kezet rázott a hirtelen sietőssé vált Chrisszel és Paullal.

- Az - biccentett - Csak épp Cap nélkül. Na, mindegy. Jenny, örülök, hogy megismerhettelek - mosolygott rám, és miután mindketten elbúcsúztak tőlem, gyorsan elslisszoltak a lakókocsik között, hátha még nem kapnak akkora fejmosást a rendezőtől, amiért lemaradtak a megbeszélés elejéről.

Így azonban, hogy hirtelen kettesben maradtam Roberttel, még a rengeteg, folyamatosan forgó ventilátorok hatására is kezdett nagyon fullasztó lenni a helyzet. Persze  épp olyan jófej volt, mint addig mindig, mégis így valahogy, hogy eltűntek körülünk az emberek teljesen más érzés lett úrrá rajtam. Nem kellemetlen, de az izgatottságnak, kíváncsiságnak és a félelemnek valami izgalmas keveréke, amit nem is igazán lehet szavakba önteni.

- Szóval - köszörülte meg Robert a torkát, hátradőlve a kényelmes fotelszékében - Mesélj egy kicsit magadról Jen.

- Mit meséljek? - vontam meg a vállam, miközben beleittam a színes gyümölcslevembe, ami azt hiszem, mangó volt.

- Amit akarsz.

- Hát jó. Los Angelesben születtem, apám autószerelő volt, anyám pedig titkárnő, de szabadidejében szeretett fotózni, innen jön az én szakmám is. Van egy öcsém, Tyler, ő a jogi egyetemre jár, és van egy nővérem, ő a családjával él Connecticutban - meséltem szinte hadarva, Robert pedig figyelmesen hallgatott, fejét egy kicsit balra döntve.

- De jó. És neked? - kérdezte, mire összeráncolt homlokkal néztem rá.

- Nekem mi?

- Neked van barátod, vagy ilyesmi? - pontosította a kérdést, mire nekem rögtön lángba borult az arcom.

- Neeem, nincsen - ráztam meg automatikusan a fejemet, közben megvakarva az égő alkaromat. Ah nemár, leégtem megint? Ezek a naptejek szart sem érnek...

- Fura. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen gyönyörű és tehetséges nőért sorban állnak a férfiak... - nézett mélyen a szemembe, mire ösztönösen leszegtem a fejemet, hogy kerüljem a tekintetét. 

A fenébe már, nyugodj le Jenny. Ez egy tök normális, biztosan mindenkinek így bókol... Ne hagyd már, hogy minden mondatával zavarba hozzon!

- És ha igen? - vágtam vissza - Csak még nem találtam meg az igazit? - kaptam el egy pillanatra a tekintetét, de aztán elkerülve, hogy elvesszek a mogyoróbarna tekintetében, inkább a tökéletesen beállított haját bámultam.

- Annál jobb - mosolyodott el, én pedig próbáltam nem azon kattogni, hogy ezt vajon mire érthette, hanem inkább végigsimítottam a viszkető karomon. Mi van velem?

- Hm - nyögtem csak ki ennyit, és egy újabbat húztam a jéghideg mangólevemből, ami kellemesen fagyasztotta le az égő torkomat. Vajon chiliset ettem, azért csíp ennyire?

- Jen! - szólt hirtelen Robert, mire leengedve a poharamat értetlenül néztem rá.

- Mi az? - kérdeztem ijedten, ugyanis a hanglejtése bajt sejtett.

- A kezed... Azok a kiütések nem normálisak, jól gondolom? - ráncolta a szemöldökét, mire elkerekedett szemmel emeltem fel a kezemet.

És Robertnek igaza volt, a karom tele volt apró piros kiütésekkel. A látványtól tejesen rosszul lettem, és hirtelen annyira kezdek el viszketni az égő pontocskák, hogy legszívesebben lenyúztam volna őket magamról.

- Ezek... ezek meg mik? - fintorodtam el.

- Eléggé úgy tűnik, mint egy allergiás reakció... - húzta el a száját.

- Mi? De én nem vagyok allergiás semmire - tiltakoztam, majd ahogy lenéztem a karomra, hozzátettem - Legalábbis úgy tudom.

- Az avokádóra sem? - vizslatta a kezem aggódóan.

- Parancsolsz?

- A zöld mártás, amit ettél, abban avokádó volt. Arra sem vagy allergiás? - magyarázta, mire a karomat forgatva vontam meg a vállam.

- Máig azt sem tudtam, mi a neve, szóval lehet - tűnődtem - Nagyon gázos? - húztam el a szám kínosan.

- Nem - rázta meg a fejét - Láttam már ilyet, gyógyszer hatására szinte azonnal elmúlik.

- Huh, de jó - sóhajtottam fel, mert tényleg nagyon kezdett viszketni a karom, és pluszba éreztem, ahogy a tarkómon is megjelennek a piros foltocskák.

- Gyere, kérünk az orvostól - ragadta meg a kezem, hogy felhúzzon a székből, mire nekem a pulzusom újra az egekbe ugrott - Rendbe fog jönni gyorsan, nyugi - tette hozzá, mikor látta milyen fancsali képpel vizsgálom a karomat - Addig is, van itt ilyen bőrnyugtató cucc, gyere, bekenem vele a kezed, mielőtt még véresre kaparod - mondta, és már magával is húzott az egyik légkondicionált lakókocsijához.

Mielőtt megnyikkanhattam volna, ő lazán berúgva az ajtót behúzott magával a helyiségbe. A benti hideg rögtön arcon csapott, ahogy a bent terjengő finom illat is. A berendezés első látásra is rettenetesen drágának tűnt, hát még jobban szemügyre véve a fehér bútorozást. Robert elengedve a kezemet odalépett az egyik földön heverő sporttáskához, és leguggolva feltúrta a tartalmát, majd diadalmasan felemelte a kék dobozkát.

- Tessék, ettől mindjárt jobb lesz - csavarta le a tégely tetejét, amiből rögtön kiszökött a fehér krém erőteljes menta illata - Büdös, mint az állat, de segíteni fog - tette hozzá felhúzva az orrát, majd odalépett hozzám.

Megadóan kinyújtottam felé a karomat, amit ő gyengéden megfogva azt belenyúlt a kenőcsbe, és elkezdte szépen lassan bekenni az immár szinte paprikavörösen égő karomat. A krém rettentő hideg volt, így ahogy hozzámért rögtön libabőrös lettem, és kellemes borzongás futott át rajtam. Robert rám pillantva elmosolyodott, és ahogy én is a kezemről ráemeltem a tekintetem, akkor vettem észre, mennyire közel is vagyunk egymáshoz. Miközben lassan dörzsölte a kezembe az erőteljes szagú kenőcsöt, mélyen a szemembe nézett, én pedig teljesen elvesztem a barnán csillogó íriszében. Olyan kellemes melegség futkosott a hátamon, hogy hirtelen teljesen megfeledkeztem a viszkető, allergiás kezemről, csak Robertet láttam magam előtt.

- Jobb? - kérdezte halkan.

- Aham - tudtam csupán ezt kinyögni a kiszáradt ajkaim közül.

- Szuper - hajolt hozzám közelebb, egy óvatos puszit nyomva a homlokomra - Gyere, keressük meg az orvost, ő majd ad igazi gyógyszert erre a fránya ételallergiára...