. . .

» chris evans x maya henderson

. . .

Az idő igazi nyálkás, esős volt, pont olyan, mint amilyen minden novemberben szokott lenni. A vihar egész éjjel tombolt, maga után hagyva az egész járdát beterítő, sáros pocsolyákat és megtépázott fák letört ágait. A futócipőm az első néhány lépés után átnedvesedett, a nadrágomon pedig már sáros mancsnyomokkal volt tarkítva köszönhetően Cassienek, aki a vihar elvonulta után rögtön meghempergett az első sártócsában, majd lelkesen üdvözölt, mikor kiléptem a házból.

A hűséges társam előttem néhány lépéssel nyargalászott, de az ember ebben az állapotában meg sem mondta volna róla, hogy egy gyönyörű ausztrál juhászkutya, inkább hajazott egy ázott mocsári szörnyre. Néha-néha megszaglászott egy-egy ágdarabot, vagy a szél által elröpített nejlonzacskót (amit én felvéve rögtön a zsebembe gyűrtem), majd továbbfutva úgy igyekezett felfedezni a kihalt utáni park minden egyes szegletét, mintha még sosem járt volna itt.

A eső még egy cseppet szemerkélt, de a fekete fellegek már eltűntek, csak a szürke reggeli égbolt szomorkodott felettem. Bár nem szoktam zenét hallgatni, ezúttal felhangosítottam a fülhallgatómat, és kiválasztottam a legpörgősebb számokat a Spotify-listámról, a lényeg csak az volt, hogy ébren tartsam magamat.

Egész éjszaka nem aludhattam két óránál többet, mert egy sürgős riasztás miatt azonnal be kellett mennem a rendelőbe. Elütött kutya, két hátsó lába összeroncsolódott, amputálás. Csak egy szokásos éjjelem, végül is mi az a három órás műtét egy tizenkét órás műszak után... Az ágyban kellett volna maradnom, hallgatnom kellett volna Jessre, nem pedig itt rohangálni a parkban ólom nehéz szemhéjakkal, de még sosem hagytam ki az edzést, csak ha a rendelőből hívtak sürgős esethez. Legalább felfrissít egy kis futás a csípős hidegben, gondoltam. Hát, a párás, lucskos levegőtől és a szürkülethez társuló ködtől nemhogy éberebb, de még fáradtabb lettem, a zene pedig ösztönzés helyett csak idegesítően dübörgött a fülemben. Micsoda csodás nap, nem igaz?

Ahogy ezen morfondíroztam, hirtelen csak annyit vettem észre, hogy egy barna szőrgombolyag húz el eszeveszett sebességgel a lábam mellett. Ijedtemben rögtön oldalra ugrottam, nehogy véletlenül a lábam alá a kerüljön. De a két bokám összeakad, és ahogy megbotlottam, kicsúszott a lábam alól a talaj (vagy inkább egy vizes levél), és épphogy egy halk sikkantás hagyhatta el a számat, mikor hátravágódtam a sáros, kavicsos úton.

A fejem keményen csapódott be, a két fülhallgatóm pedig kirepült a fülemből. Hirtelen olyan nagy csend telepedett rám, ahol a távolban még hallottam az az idegesítő számot, Cassie csaholását és mancsainak csattogását a pocsolyában, majd egy másik futónak a dübörgő lépteit. Ahogy kinyitottam a szemem, csak a szürke égboltot, és a belőle csöpörgő esőt láttam. A fejem hátulja sajgott, de nem vészesen, egészen ügyesen estem. 

A másik futó egyre közelebb ért hozzám, léptei lassan halkultak le.

- Úristen, annyira sajnálom! -  szólalt meg a férfi, majd a következő pillanatba bekúszott a látóterembe az arca.

Egy kék baseballsapka volt rajta, ráhúzva az állig húzott fekete dzsekije kapucnijával, de ahogy azt fölém hajolva hátradobta, fény megvilágította az arcát is.

Meg kell mondjam, brutál jól nézett ki. Szakálla épp olyan világosbarna volt, akárcsak a a sapka alól kilógó, kicsit összekócolódott  haja, acélkék szemei pedig szinte kikerekedtek a rémülettől.

 - Jól vagy? - kérdezte félig aggódva, félig pedig ijedten. Nos, ha az eséstől nem is, de a jóképűségétől mindenképpen lesokkolódtam egy pillanatra... Nyilván ennyire szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen pasi előtt égetem le magam azzal, hogy elesek a saját lábamban.

- Soha jobban - nyögtem halkan, majd a zsebembe gyűrve a fülhallgatómat oldalra fordultam, hogy felálljak.

Az ismeretlen rögtön segítőkészen nyújtotta felém a kezét, mire ösztönösen tettem én is így, de mikor megláttam, hogy az egész tenyerem tiszta sár, rögtön próbáltam visszarántani, ő azonban nem törődött a gusztustalan, hideg sárral, hanem meleg kezével rászorított az enyémre, és egy mozdulattal felhúzott.

Ám ahogy a lábra álltam, akkor éreztem, hogy tompán sajog a bal bokám, mire ösztönösen berogyasztottam azt a lábamat.

- Biztosan minden oké? - nézett a bokámra aggódóan, mire bólintottam.

- Hogyne. Pár nap, és el fog múlni - legyintettem, és óvatosan igyekeztem kisöpörni az arcomba hullott hajtincseimet, ám a sáros kezemmel csak annyit értem el, hogy nemcsak, hogy a hajam, de még az arcomon is egy vékony sárcsík húzódott végig.

- Oh, várj, adok zsebkendőt - szólt rögtön, és mielőtt tiltakozhattam volna, már a kezembe is nyomott a komor időben hófehéren világító, legalább tíz zsebkendőt.

- Köszi - mosolyodtam el hálásan, ugyanis fogalmam sem volt, hogy ilyen koszosan hogyan tudtam volna előhalászni a farzsebemből az enyémet. Nem mintha számított volna, ugyanis az egész hátam a vádlimig tiszta vizes sár volt, amit csak így állva éreztem meg igazán, amikor a hűvös szellőnek hatására kirázott a hideg. 

Felállás közben egy futó pillantást tudtam csak vetni a széles vállára és a kabáton keresztül is domborodó bicepszeire, de az is pont elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, Jess el sem hinné, hogy milyen komplett istenség kutyája gáncsolt ki.

- Jaj, annyira sajnálom! - szabadkozott az idegen - Dodge nem szokta ezt csinálni, csak most valamiért bekattant, és... tényleg, annyira sajnálom! Kérlek, bocsáss meg... - kérlelt, és bár nem mondtam ki, magamban azt gondoltam, hogy ezeknek a kiskutyaszemeknek akkor sem tudnék ellenállni, ha az életem múlna rajta.

- Ugyan - vonta meg a vállam, miközben a kezemről takarítgattam a sarat - Volt már rosszabb, hidd el - mosolyogtam rá biztatóan, mert látszott rajta, hogy teljesen kész van amiatt, hogy fellökött a kutyája. Ami csak félig igaz, mert konkrétan a lábamban estem el, nem a kutyusban. Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

- És a bokád biztosan rendben lesz? Mert lehet, hogy azért be kellene menni a kórházba, hogy megnézzék... - pillantott a sár alatt fájó lábamra.

- Nincs rá szükség - ráztam meg a fejem, de mikor láttam, hogy csak nem akarja elhinni, hozzátettem - Orvos vagyok.

- Ó - bólintott csodálkozva, de a következő pillanatban el is kapta a tekintetét, méghozzá le, ugyanis Cassie úgy gondolta, hogy kellő örömmel üdvözli az új jövevényt, értem ez alatt azt, hogy mocsári szörnyként jól összeugrálja szegény áldozatot.

- Uh, Cassie, ne... - szisszentem fel, de a férfit ez láthatóan nem zavarta.

- Hé, szia kis haver! - derült fel rögtön az arca, és egyáltalán nem érdekelte, hogy fekete futónadrágját a kutyusom beteríti mocsokkal, hanem leguggolt hozzá, és a lesöpörve a lucskos sarat a buksijáról megvakargatta ázott szőrét - A tied? - pillantott fel rám izgatott tekintettel, mire elmosolyodva bólintottam.

- Bizony. Ez itt Cassie, a három éves ausztrál juhászkutya. Még ha ez most nem is látszik meg rajta - fintorodtam el, majd újabb mancsok csattogására kaptam fel a fejemet.

A kutyus, aki elhúzott mellettem, kilógó nyelvvel nyargalt felénk. Cassienél egy kicsit nagyobb volt, és bár fogadni mertem volna arra, hogy a mellkasa és a mancsai is fehérek, világos bundáját, csak a nyakán és az orra végén villantotta meg, a teste többi részén gyönyörű, világosbarna szőre volt. Magas felépítésű volt, hosszú lábakkal és lomos, hosszúra növesztett szőrű farokkal, amit úgy csóvál rohanás közben, hogy félő volt, hogy a végén még leszakad.

- Ez pedig minden bizonnyal Dodge lehet - vigyorodtam el, ahogy a kis rakéta teljes sebességgel rohant gazdája felé, aki az én izgatott Cassiemet simogatta.

A kutyus a guggoló gazdájába úgy rohant bele, és dobta két mellső, sáros mancsát a nyakába, hogy az a bizonytalan egyensúlyát elvetve dőlt hátra, egy nagy csattanással bele egyenesen egy kisebb, sáros pocsolyába.

- Hé, Dodge, mit csinálsz! - kiáltott fel vegyes rémülettel és szemrehányással, ahogy  a kutya fél sáros manccsal a mellkasán, a másikkal a sekély pocsolyában topogva egyszerre nyalogatta és fröcskölte össze sáros vízzel a gazdája arcát.

- Úgy látom, valaki féltékeny! - kacagtam fel jóízűen, miközben ő a kutyáját próbálta letaszigálni magáról, de aztán ő is elnevette magát. 

Csakhogy Dodge továbbra is az arcát nyalogatta, így köpködve lökte végül finoman arrébb, és mielőtt megint rávette volna magát a gazdájához hűséges eb, a sapkájáért nyúlva felült. A fekete dzsekijéről csöpögött a sáros víz, akárcsak a hajából, amibe mindenféle apró levelek és ágacskák ragadtak.

- Hát, jól nézünk mi ki - pillantott fel rám elhúzva a száját, éppen olyan nyakig sárosan, mint én, mire nevetve nyújtottam felé a kezemet.

- A kutyák szeretik, ha a barátjuk is velük dagonyázik - mondtam vigyorogva, lepillantva a hangosan lihegő, boldog fekete szemekkel a gazdáját néző kutyára, aki láthatóan egy csepp bűntudatot sem érzett.

- Hát, én már kevésbé - sóhajtott, ahogy felállva végignézett magán - Hát, haver, ezt megcsináltad... - nézett le félmosollyal a szája sarkában, fejcsóválva a kutyusára - Még egyszer, tényleg nagyon sajnáljuk... csak lehet, hogy ez Dodgeren nem igazán látszik - tette, mire elnevettem magam.

- Ugyan, tényleg nem történt semmi... - ráztam meg a fejem, majd oldalra billentve a fejemet felnyúltam, hogy kivegyek a hajából egy beleakadt, sáros falevelet.

- Oh, köszi - mosolyodott el, mikor ledobtam azt a földre.

- Nincs mit - vontam meg a vállam, majd ahogy egy kisebb széllökés átfújt a vizes kabátomon, fázósan összefogtam magam előtt a karomat.

- Messze laksz innen? Meg ne fázz, amíg hazaérsz... - nézett rám aggódva - Odaadnám a dzsekimet, csak hát - mutatott végig szintén tiszta sáros-vizes kabátján sajnálkozva.

- Jaj, de kedves vagy - mosolyodtam el - Itt lakom egy tíz perces sétára, úgyhogy ne aggódj, ne lesz gond... - legyintettem, majd füttyentettem az a fák között nyargalászó, minden bizonnyal egy korán kelt galambot kergető Cassienek.

- Elkísérünk titeket - vágta rá rögtön, majd ahogy felé kaptam a fejem, zavartan vakarta meg a tarkóját - Ha mégis megsérültél volna az esés közben, vagy bármi... Persze, csak ha nem zavar - tette hozzá látva a meglepett arcomat.

- Dehogy, dehogy - mosolyodtam el hálásan - Én is sokkal jobban szeretek társaságban sétálni.

- Egyébként - törölte sebtében a nadrágjába a kezét, nagyjából letörölve róla a sarat - Chris vagyok.

- Maya - ráztam meg a kezét - Örülök, hogy megismerhettelek - tettem hozzá mosolyogva.

- Uh, tényleg? Azt hittem, ezek után örökre megutáltál minket- nevetett fel kínosan, mire vigyorogva bólintottam.

- Egy ilyen kutyabarát embert mindig öröm megismerni. Nem sokan veszik jó néven, amikor Cassie lerohanja őket... - fintorodtam el.

- Hát, mondanám, hogy azt sem, amikor Dodge fellöki őket, de ez még sosem történt meg. Fogalmam sincs, mi üthetett belé - csóválta a fejét, miközben lassan sétálva elindultunk az előttünk rohangászó kutyákkal - Nem is szoktam póráz nélkül vinni, csak most olyan korán jöttem ki, hogy nem is gondoltam volna, hogy lesz rajtam kívül valaki... - tette hozzá féloldalasan rám pillantva, kezében a vizes sapkáját lóbálva.

- Hát igen, ilyen időben ritkán jut eszükbe az embereknek futni - néztem fel a felettünk szürkéllő égre.

- Azért meg tudom azt is érteni - bólintott - Mielőtt Dodge hozzám került, eszem ágában sem lett volna kidugnom az orrom ilyen időben, de ő viszont annyira élvezi ezt a pocsolyázást, hogy nem veszem el tőle ezt az örömöt - vonta meg a vállát.

- Várj, hogy érted, hogy hozzád került? Csak nem örökbefogadott kutyus? - csillant fel rögtön a szemem, mire Chris felém kapva a tekintetét, csodálkozva bólintott.

- De igen. Csak nem Cassie is? - intett a fejével a Dodgerrel kergetőző kutyámra.

- Nem, ő nem... De Churchill, a másik kutyám, egy angol bulldog, ő igen - tűrtem a fülem mögé a sáros hajamat - Meg amikor úgy adódik, helyettesítem a helyi menhely állatorvosát is. Sajnos mostanában egyre ritkábban jut erre időm - biggyesztettem le a számat szomorúan.

- Állatorvos vagy? - nézett rám elismerően, mire bólintottam.

- Ühüm. Már kiskoromtól fogva az állatokkal akartam dolgozni, így nem volt kérdés, hogy ezt a pályát választom - vontam meg a vállam nemtörődöm módon - Csak nagyon sok lemondással és még több alváshiánnyal jár - tettem hozzá, és ahogy kimondtam az "alvás" szót, rögtön ásítanom kellett.

- Hát, én nagyon tisztelem, aki ezt bírja csinálni. Én elég gyorsan kiborulnék a sok szenvedő állat látványától... - magyarázta, mire megértően bólintottam. Ez tényleg nem olyan szakma, amit mindenki gyomra be tud fogadni - De mondjuk lehettem volna fogorvos is. Az apám az, úgyhogy kiskoromban az volt a terv, hogy követem őt a szakmában, csak amikor nagyobb lettem, elég gyorsan rájöttem, hogy az emberek szájában turkálni nem életcélom - fintorodott el, mire elnevettem magamat.

- Az sem való mindenkinek - néztem az előttünk egymással kergetőző Cassiet és Dodgert, és nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el, mikor a kutyusom felborulva meghempergett a pocsolyában, magával rántva Chrisét is. Mondjuk hazaérve nem biztos, hogy ezt ennyire viccesnek fogom találni, de most már úgy is mindegy.

- Nagyon jól kijönnek egymással - jegyezte meg Chris, mire halványan biccentettem.

- Cassie mindig nagyon barátkozó a többi kutyával, ezt nem egyszer szívta meg már rendesen, különösen a bal füle - húztam el a szám - Ha jobban megnézed, látszik, hogy hiányzik a füle csücskéből egy kisebb darab... Na, jó, most pont nem - nevettem el magam, mikor láttam, hogy egy hatalmas falevél akadt a kutyám fejére, Chris pedig csatlakozott hozzám.

- Hát igen... Amikor Dodget magamhoz vettem, eleinte nagyon kis félős volt, úgyhogy nekem külön öröm, ha új játszótársat talál magának - mesélte.

- Igen, a menhelyen nagyon sok a félős kutyus, mindig egy kis csoda, a hetem fénypontja, ha látom a régebben visszahúzódó kutyát rohangászni a társaival - mosolyodtam el zsebre téve az egyre inkább lefagyó kezemet.

- Én napokig el tudnám nézni azt is, ha éppen semmit sem csinál - sóhajtott fel Chris elmosolyodva, folyamatosan Dodgeren tartva a szemét, aki abban a pillanatban elkezdett felénk nyargalászni

- Ugye? - kérdeztem felvidulva - Na, ezért is lehet, hogy Jessen kívül nekem csak kutyás barátaim vannak - vontam meg a vállam vigyorogva.

- Ezt csak azok érthetik meg, akiknek van kutyája - értett velem egyet - A barátaim a gyereküket szokták néha magukkal hozni, amikor dolgozunk, én meg mindig Dodgert viszem magammal - hajolt le a lábához érő kutyához - Nekem te vagy a fiam, igaz, haver? - vakargatta meg az immár füle hegyéig sáros kutyust - Ugye tudod, hogy ezek után muszáj lesz megfürdened? - kérdezte kedvesen, de Dodger boldogan lihegve nézett fel rá, majd a következő pillanatban újra elstartolt, és a vizes kavicson hangosan csattanó mancsokkal szaladt vissza legújabb játszótársához az egyik fa tövében kaparó Cassiehez.

- Ő is utálja, mi? - pillantottam Chris acélkék szemeibe, mire csak grimaszolva bólintott - Cassie már egész rendesen szokta tűrni, de a kádat még mindig nem élvezi annyira, mintha a tengert...

A hazafelé vezető körülbelül tíz perces utat végigbeszélgettük, leginkább a kutyákról. Bár az elején még egy kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat mindketten, leginkább a megismerkedésünk oka és amiatt, hogy mindketten szó szerint tetőtől-talpig sárosak voltunk, de egyre jobban feloldódtunk, szinte végignevettük az utat. Hiába, a kutyákról napokig megállás nélkül tudnék beszélni, és ebben a tulajdonságomban úgy tűnik Chris is osztozott. Amíg én számos sztorit tudtam mesélni azokról a pórul járt kutyusokról, akiket behoztak hozzám a klinikára, addig ő rengeteg vicces történetet mesélt Dodgerről, amiről persze nekem is eszembe jutott Cassie vagy Churchill valamelyik csínytevése.

A reggeli órán kihalt utcán messzire visszhangzott a harsány nevetésünk, leginkább Chrisé, ami egyébként valami eszméletlenül aranyos volt. Csupán a szembe szomszéd Mrs. Channing jött velünk szembe, aki csak szúrós szemmel nézett a tiszta mocsok négyesünkre. Cassie már ismerte a pokróc öregasszonyt, így eszébe sem jutott összeugrálni, hanem nagy ívben kikerülte, azonban ez Dodgeról már nem volt elmondható, Chris éppen csak, hogy utána tudta vetni magát, és megfogni, mielőtt a kutyus megszaglászta volna Mrs. Channing szoknyaszélét.

- Vigyázzon a kutyájára, fiatalember! - rivallt rá reszelős hangján, mire ösztönösen húztam be a nyakamat.

- Elnézést kérek, én... - kezdett bele Chris megütközve, és úgy húzta össze magát a maximum a mellkasa aljáig érő, pöttöm nénikére, hogy alig bírtam visszatartani a nevetésemet.

- Nincs itt semmi elnézés, máskor fogja meg a vadállatát - rikácsolta, és a következő pillanatban felkapva a cirádás, ébenfa botját egy aprót koppintott Chris fejére.

Szegény összerezzent, és a fejéhez kapva, elkerekedett szemmel pillantott a puffogva elcsoszogó öregasszony után. Én pedig nem bírtam tovább, rakétaként robbant ki belőlem a nevetés, amiért két szúrós pillantást is kaptam, csak amíg az egyik inkább aranyos volt, a másik azt üzente, hogy én leszek a következő boszorkánytalálkozón a máglyán elégetett áldozat. Én is imádom, Mrs. Channing.

- Szerinted ez vicces? - suttogta halkan Chris a homlokát masszírozva. Ez kész, nem mer hangosan beszélni, amíg hallótávolságon van a banya.

- Hogy megvert egy öregasszony? - kérdeztem lehalkítva a hangom, de közben olyan szélesen vigyorogtam, hogy kezdett belefájdulni az állkapcsom.

- Most úgy gondolod, ez nevetséges, de tudod, milyen rohadt kemény az a bot?- rázta meg a fejét hitetlenkedve - Tuti lesz ott holnapra egy púp - fintorodott el fájdalmasan.

- Na, gyere, te hadisebesült, mindjárt a házamhoz érünk, aztán adok neked jeget - forgattam meg a szemem elmosolyodva, és elindultam a már az ajtóm előtt üldögélő Cassie felé.

- Te nem veszel engem komolyan - állapította meg Chris mellettem sétálva - Neked is koppintott már a fejedre?

- A sípcsontomra, de csak majdnem. Cassie ráharapott a csicsás botocskájára, azóta nem mer - vontam meg a vállam vigyorogva.

- Hát, ha a szomszédom lenne, inkább átköltöznék a másik partra. Fogadjunk, hogy vannak macskái - pillantott rám, mire csodálkozva bólintottam.

- Van, vagy tíz. Cassie meg szokta őket kergetni.

- Annyira tudtam - vigyorodott el.

Közben odaértünk a házam elé, és amíg Cassie és Dodger az előtérben kergetőztek, mi csak kínos csendben álltunk egymással szemben, és egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon, inkább mindketten a sáros cipőnket bámultuk a rendkívül érdekes repedéseket a járdán.

- Hát akkor... - nyögte ki Chris végül, de itt meg is akadt.

- Nem szeretnél bejönni? - kérdeztem hirtelen, mire ő elképedve kapta fel a fejét, és olyan tekintettel nézett rám, amitől rögtön olyan melegem lett, mintha harmadik napja gyalogoltam volna a Death Valleyban.

Jesszusom, ezt tényleg képes voltam kimondani? Uramég...

 - Úgy értem - sütöttem le a szememet rákvörösen - Nem akarom, hogy megfázz, tiszta víz, vagyis sár a hátad, és ööö, a hajad, szóval ha gondolod, tudok adni egy törülközőt, meg megmoshatod az arcodat - hadartam idegesen, forrón égő fülekkel.

Olyan vörös arccal, mintha legalábbis naptej nélkül töltöttem volna a nyaram Rióban, és félve a reakciójától pillantottam fel rá. Ő azonban teljesen lefagyva, üveges tekintettel bámult rám.

- Persze, csak ha szeretnéd, és ha nem siettek sehová - tettem hozzá gyorsan, mire halványan elmosolyodott, nekem pedig akkora kő esett le a szívemről, hogy azt még Alaszkában is hallották.

- Hát, ha nem zavarunk - vonta meg a vállát, mire megkönnyebbülten fújtam ki a gyomromat szorító levegőt.

- Nem, dehogy. Jess, a lakótársam még biztosan alszik, de legalábbis filmet vagy sorozatot néz az ágyában, délig sosem bújik elő - magyaráztam elindulva a bejárati ajtó felé, elővéve a telefonom tokja mögül a kulcsomat - Csak... lehet, hogy van egy kis kupi, ne ijedj meg - tettem hozzá, elfordítva a zárban a kulcsot, kitárva magam előtt a fehér bejárati ajtót, aminek az alját rengeteg kaparásnyom dekorálta, Cassie jóvoltából.

Nos a kis kupi talán gyenge jelző volt arra a káoszra, ami a nappaliban uralkodott. Egyrészről apró kis tappancsnyomok jelezték Cassie reggeli útját, másrészről pedig a legkülönfélébb állathordozókon keresztül a tarka, és koszos pokrócokig minden szanaszét hevert, illetve Churchill röfögött a kanapén terpeszkedve, mellette a kiborított kajástáljával. Ez a kutya mindig úgy eszik, mint egy disznó. Kezdem megérteni, hogy miért adták be azzal az indokkal a menhelyre, hogy ők nem malacot vettek.

De Chris látszólag egyáltalán nem ütközött meg a hatalmas kuplerájon, vagy csak nem volt ideje, mert Cassie rögtön elviharzott a lába mellett, és maga után csöpögtetve a sarat végigtrappolt a folyosón. Nekem azonban már a szempillám sem rezdült. Jess a soros a takarításon.

- Oh, lehet, hogy inkább mégsem kellene bemennem - pillantott a sáros edzőcipőjére és a nadrágjából csöpögő vízre, mire én csak unottan mutattam a kutyusom tócsaösvényére.

- Ugyan már, le se vedd a cipőd... Cassie már meg is mutatta az utat, egyenesen a második ajtó balra a fürdő - mutattam előre - Nyugodtan használ valamelyik törülközőt, amit találsz a polcon, nem baj, ha koszos lesz, Churchill szétrágta a takaróját, majd azzal pótolom - legyintettem.

- Fú, nem is tudom, hogy hogyan köszönjem meg - pillantott rám hálásan, és nem tudta elkerülni a figyelmemet a libabőrös nyaka. Ezek szerint ő is kellemesen halálra fagyott.

- Á - vontam meg a vállam, és mosolyogva pillantottam le a Chris lába közül figyelő Dodgerre.

- Ú, lehet, hogy őt most itt nem kellene elengedni - nézett le rá Chris is aggódva - Otthon felmehet az ágyakra, és lehet, hogy most nem... - kezdte kínosan, de én csak elmosolyodva guggoltam le, és simogattam meg a saras kutya nyakát.

- Kikötöm addig, menj nyugodtan - kaptam le az egyik pórázt a fogasról, és Dodge nyakörvére csatolva kikötöttem az egyik kampóhoz, a kutyus pedig engedelmesen, és a rohangászástól egy kicsit fáradtan nyúlt el rögtön a kövön. Na tessék, micsoda haverok lettünk, hogy így szót fogad.

- Tényleg köszönöm... Ennek fordítva kellene lennie - vakarta meg kényelmetlenül a tarkóját - Mármint, érted, mégiscsak Dodge téged lökött fel, nem pedig...

- Jaj, hagyd már ezt. A barátok megtesznek ennyit egymásért - mosolyogtam rá, mire ő úgy visszamosolygott, amitől azt hittem, ott helyben elolvadok - Addig - álltam fel - én is átöltözöm, addig nyugodtan mosakodj meg - mondtam, és a sarkamra lépve kiléptem a futócipőmből.

Chris biccentett, és belépve a fürdőbe behúzta maga után az ajtót, én pedig szintén bementem a szobámba, és becsukva az ajtót megkönnyebbülten vacogva húztam el magamról a sáros dzsekit, nadrágot és zoknit, és felvettem magamra egy combközépig érő, sötétszürke pólót, és a tegnapi farmernadrágomat, majd megragadva a hajkefémet kimentem kimentem megnézni, nem csinált-e az immár három kutya valami balhét. Sosem lehet tudni, elég két percre eltűnnöm, és felforgatják a lakást.

Ám aggódásom alaptalan volt, Cassie Dodger mellett elnyúlva feküdt a kövön, egy egész tengert csöpögtetve maga köré. 

- Jaj, gyertek, megtöröllek titeket is - ráztam meg a fejem vigyorogva.

Még gyorsan néhányszor végigszántottam a hajamon kikefélve belőle a mindenféle beleragadt leveleket és sarat, és megragadva egy első látásra tisztának tűnő törülközőt megtöröltem vele gyorsan a fejemet. Nem volt értelme rendesen megmosnom úgyis egy marhatelepre kellett mennem oltani és a vemhességek állapotát ellenőrizni, ahhoz pedig, hogy a tehenek fenekében turkáljak könyékig, semmi szükség ahhoz, hogy tökéletes legyen a frizurám. Ami pedig Christ illeti... Nos, látott már rosszabb állapotban is.

Leguggolva a kutyusokhoz úgy döntöttem, feláldozom a kék törülközőt a tisztítás oltárán, és nekiestem, hogy megtöröljem az ázott kutyaszagtól illatozó ebeket, aminek mindketten nagyon örültek, főleg, hogy még meg is spékeltem egy kis vakargatással.

- Atyaég, Maya, mi a retek van itt? - hallottam magam mögött az ásítozó Jess álmos hangját.

- Jó reggelt, hétalvó - fordultam feléje vigyorogva, mire csak beletúrt kócos, hosszú, csokibarna hajába, a másik kezét pedig szemrehányóan a csípőjére rakta.

Jessel immár ötödik éve laktunk együtt. Az egyik barátnőm húga volt, ám amikor Hannah lelépett a pasijával Spanyolországba, szeleburdi testvére gyám nélkül maradt az autóbalesetben elhunyt szülei miatt, innen jött az ötlet, hogy költözzünk össze, ugyanis együtt pont össze tudtuk dobni a ház bérleti díját.

Jessről tudni kell, hogy imádja váltogatni a munkahelyeit, így munkája leginkább sosincs. Másik ismertető jele, hogy beteges sorozat-, illetve filmrajongó. Bár harminckét éves, amióta ismerem, komoly kapcsolata nem volt, ellenben fél Hollywoodot már a férjének fogadta. Pedig egyébként gyönyörű lány a nagy hajával, és az alakja is kifogástalan, ahhoz képest, hogy szinte ki sem mozdul a házból, ám mindig bevág vagy három csomag popcornt minden este.

- Tudom ám, miért vagy ennyire boldog. Én vagyok a soros, nem felejtettem el - motyogta Jess álmosan, és a lábán a hatalmas, plüss unikornisos mamuszával a konyhapulthoz csoszogott, és a kivéve a hűtőből a szokásos, másfél literes kakaót, levette az ÉN kutyás bögrémet, hogy abba kitöltse.

- Hé! - kiáltottam rá felháborodva - Az az enyém!

Összeköltözésünknek négy szabálya volt. Nem hozza el a barátnőit (amiből egyébként kemény három van, de ha ők négyen beszabadulnak egy helységbe, az maga a pokol), én nem hozok haza madarakat (mert ő allergiás rá), én nem nyúlok a laptopjához és a füleséhez, ő pedig nem nyúl a kutyás bögrémhez.

- Összemocsokoltad az egész házat abban a vidám tudatban, hogy nekem kell majd feltakarítani. Az a minimum, hogy kölcsönadod a bögrédet - vonta meg a vállát, mire dühösen pattantam fel.

- Ez nem igazságos, ezt te is tudod - dobtam le a rongyot a földre, hogy arra lépve valamennyire feltöröljem, de inkább elkenjem a padlón a sarat - Te múltkor kiöntöttél egy egész üveg whiskeyt, három hétig bűzlött tőle az egész ház! - ráztam meg a fejem, és a fél lábammal körözve a padlón próbáltam felitatni a vizet.

- Részeg voltam, jól van? A villanykapcsolót nem találtam el, nemhogy azt a retkes pohárkát! - dohogott, ám nem rakta vissza a bögrémet a helyére, amitől rögtön dühbe gurultam.

- Azonnal tedd le! - léptem oda mellé, ő hátat fordított nekem - Hallod, Jess! - kiáltottam rá megint, ő azonban csak az álmos arcát a képembe tolva kiöltötte rám a nyelvét.

- Nem teszem - vigyorodott el.

- De!

- Nem.

- De!

- Nem.

Nem akartam belegondolni, hogy egy külső szemlélőnek mennyire úgy nézünk ki, mint két komplett óvodás, akik egy mikulássapkás huskys bögrén marakodnak. Az a bögre nekem fontos volt, azt kaptam a professzoromtól, amikor lediplomáztam. A kedvenc bögrém és kész. Abból csak én ihatok.

Veszekedés közben hiába próbáltam megkaparintani, Jess mindig, egyre szélesebben vigyorogva rántotta el az arcom elől, én pedig egyre dühösebben hadonásztam utána, egyre hangosabban kiabálva rá.

- Jess! - sziszegtem vészjóslóan.- Ha nem teszed vissza azonnal, akkor én esküszöm, hogy...

- Na, mi? - vigyorgott az arcomba, mire elfogyott minden türelmem.

Megragadtam a hatalmas barna loboncát, és belemarkolva erősen megrántottam. Jess felvisított, és azzal a lendülettel beleharapott a haját tartó alkaromba. Erre én üvöltöttek fel artikulálatlanul, de semmi pénzért nem engedtem volna el a haját, inkább belerúgtam teljes erőből a sípcsontjába, ugyanis a foga lassan a húsomig vájt. Erre ő ismét felordított, és körmeivel végigszántott a vállam és a nyakam találkozásánál. Az ilyen bunyók nálunk már megszokottak voltak, szinte mindenen képesek voltunk összeverekedni egymással, akár két kamaszfiú, de aztán mindig fél órán belül kibékültünk. A karmolásnyomokat meg tudtam magyarázni egy izgága kutyussal, ám a harapásokat már tényleg nem tudtam mire fogni.

Ahogy egymást túlüvöltve marakodtunk, immár a kutyák izgatott ugatásának aláfestésével, amikor hirtelen a nevemet hallottam, és nem a sikító Jess szájából.

- Öhm, Maya? 

Ezúttal már mindketten kristálytisztán hallottuk, és lemeredve kaptuk a fejünket a szintén elég ijed és zavart képet vágó Chrisre. Hopsz, róla egészen megfeledkeztem dühömben.

A kezem még mindig Jess haját tépte, mezítelen lábammal az unikornisos mamuszán tapostam, miközben ő hátravetett fejjel, az arcába lógó hajjal és a vállamat marva meredt előre kikerekedett szemekkel. És nem csak azért, mert számára totál idegen volt.

Hanem azért is, mert Chrisen nem volt póló, elképesztően kidolgozott hasizmának és néhol tetoválásokkal díszített felsőtestének a látványára pedig mindkettőnknek a torkán akadt a visítás. Kabátját és futós pólóját átvetette a vállán, és a sötétkék törülközővel a kezével bámult meglepődöttségtől és ijedségtől vegyes érzelmekkel, ami nem csodálkoztam, elképzelve, hogyan nézhetett ki kívülről az egymást tépő és vércseként visító párosunk.

- Ööö... - kezdte félve amit maximálisan megértettem - Bocsánat, én csak hallottam a kiabálást, meg a kutyaugatást, és azt hittem, hogy valami baj történt - magyarázta, és zavartan vakarta meg a tarkóját, a feszülő kar-, illetve vállizmaitól nekünk meg ha lehet, még jobban kikerekedett a szemünk.

- Nos - köszörültem meg a torkomat, a kezdeti sokk után, amit a póló nélküli testével okozott - Ami azt illeti - rántottam ki Jess szabad kezéből a bögrémet, amit azóta is ott szorongatott, és visszatettem a polcra - Nem is történt semmi - vigyorodtam el kínosan, és elengedve a teljesen lefagyott lakótársam haját lefejtettem magamról a vállamat markoló kezét, közben pedig igyekeztem nem Chrisre nézni, mert biztos voltam benne, ha újra rátéved a tekintetem, akkor nem is fogom levenni róla egy ideig.

- Oh, hát ez... megnyugtató - bólintott még mindig egy kicsit csodálkozva, majd a térdei közé szorítva a kabátját levette a válláról a pólóját belebújt, amit félig csalódottan, félig pedig megkönnyebbülve konstatáltam.

- Igen, az - biccentettem összeszorított fogakkal, és egy futó pillantást vetettem a még mindig üveges szemmel előrebámuló, a sokktól szinte remegő Jessre. Hát ezt meg mi lelte? - Jess, minden rendben? - vetettem egy félig aggódó, félig azonban szúrós pillantást a lakótársamra, ugyanis még mindig dühös voltam rá. Értem én, hogy nem mindennapi látvány volt Chris felsőteste, de azért nem kell itt rögtön elájulni...

Ő csak falfehér arccal, és még mindig kigúvadt szemekkel bólintott, és a konyhapultra támaszkodva, remegő kézzel markolva a kakaósdobozt bámult úgy Chrisre, mintha legalábbis egy szellemet látna, aki pedig ettől láthatóan rendkívül zavarba jött.

- Oh, bocsánat, még nem is mondtam, hogy ki vagyok... Kicsit hosszú sztori, de a lényeg, hogy Dodge csinált egy kis galibát - biccentett a kutyusa felé, akit addig Jess valószínűleg észre sem vett - A barátnőd pedig sokkal jobb fej volt annál, mint amit mi ennél megérdemeltünk volna - mosolygott rám, mire szégyenlősen kezdtem el bámulni a sáros padlót - A lényeg - kapta vissza a tekintetét Jessre - Chris vagyok - nyújtott a kezét a lakótársamnak, aki azonban kiszáradt ajkakkal bámult rá úgy, mintha legalábbis egy istenséget látna. Bár nem sokat tévedett, végül remegve, és kínosan ügyetlenül rázta meg a kezét.

- Tudom - motyogta, mire kérdőn vontam fel a szemöldököm. Biztosan csak félrehallottam... - Jess vagyok - nyögte ki végül, mire Chris kedvesen rámosolygott, neki pedig kocsonyaként kezdtek el remegni a lábai.

- Nagyon örülök, Jess - szorított még egyet a kezére, majd a tekintete hirtelen a konyhaablakra kúszott, amin keresztül az utcára lehetett látni.

Arckifejezése teljesen megváltozott, elkomorulva lépett el a még mindig teljesen lesokkolódott Jess elől, hogy az ablakhoz közelebb lépve szemügyre vegyen valamit.

- Mi az? - értetlenkedtem, és én is oldalra léptem, hogy kilássak az ablakon.

Ahogy a függönyt kicsit arrébb húztam, láttam, hogy apró, ázott, szálkásszőrű tacsi botorkál a pocsolyákkal tarkított úttest közepén, erősen maga mögött húzva a hátsó lábát...

  » sequel on the next page