. . .

» peter parker x wanda maximoff 

» for Endgamegirl

. . .

 Szépek voltak aznap este a csillagok. Az égbolt tiszta volt, egyetlen felhő sem takarta el a halványan pislákoló kis pontokat. Olyan volt a a fekete ég, mint egy nagy ötét takaró, amit csak a kiszóródott kenyérmorzsák szakítottak meg.

A tetőn egy kis alak ücsörgött, a csillagokat nézve. Tudta jól, ezek a csillagok szebben világítanának valahol kint a vadonban, mint ott, New Yorkban, ahol a város fényei elhalványították a világűr ékköveit. De őt ez nem érdekelte, csak nézte az eget. Látta ő közelebbről ezeket is fényes pontokat, bizony. Kint járt a világűrben. Elég hihetetlen dolog, de ami azt illeti, ő már megszokta az egészen felfoghatatlan dolgokat is.

A kis alak szomorú szeméből lassan kicsordult egy kövér könnycsepp. A sötétben nem látszott, de szép barna szemét vörösre sírta. Ahogy a sós cseppecske lejjebb gördült az arcán, lassan rácsöppent a meg-megremegő, legörbülő ajkára. A fiú nagyot szipogva maszatolta el kézfejével, majd a csillagos égről lepillantott az alatta éledező városra, ami lassan kezdett magához térni a több, mint öt évig tartó tragédia után. Öt év. Milyen hosszú idő! Ő meg sem érezte...

Lábát fáradtan lógatta le, nem lógázta vidáman, mint régen. Az régen volt, de régen! Akkor még minden rendben volt... Az tavaszi zivatartól kicsit nedves úton gyorsan húztak el az autók, és a széles járdán is sok gyalogos járt az éjszakai órához képest.

A fiú is tudta, hogy nem kellene éjjel háromkor a tetőn ücsörögnie, de egyszerűen már nem tudott aludni. Ahogy az eltelt egy hónapban egyszer sem. Hogy is tudott volna? Itta hát inkább a kávéját minden reggel titokban, hiszen tudta, hogy May ellenzi. Mr. Stark sem adott neki soha. Még kölyök vagy hozzá – mondta mindig, aztán ledöntötte a torkán a saját hatalmas bögréjét, amiről Peter mindig tudta, hogy lehet már a harmadik aznap, akkor is, ha csak reggel hét óra volt.

Peter nem mert oldalra nézni. Tudta, mi van ott, hiszen akarata ellenére is már csomószor látta. Még sem tudott ránézni. Bárhová ment, szembejött vele. Az utca, a tévé, a net, de még a sulija is tele volt vele. Rajzok, grafitik, videók, filmek a tiszteletére. Az emberek többsége a szuperhőst látja, és csak nagyon kevesek nézhettek igazán a maszkja mögé, és ismerhették meg az igazi Tonyt. És Peter köztük volt.

- Miért ilyen igazságtalan a halál? - dünnyögte magában Peter a combjára könyökölve a tenyerébe temetve az arcát.

- A legjobb lesz, ha ezt tőle kérdezed meg... – szólalt meg mögötte egy lányhang.

Peter összerezzenve, az ijedségtől kikerekedett szemmel pillantott maga mögé. A pókösztöne nem működött... nos, Azóta, így nem is vette észre, hogy nincsen egyedül. A lány nem látszott az épület sötét árnyékában, Peternek pedig csak akkor jutott eszébe, hogy elfelejtette eltakarni az arcát. Ám mielőtt megtehette volna, a lány újra megszólalt.

- Én vagyok az, nyugi már – sóhajtott fel, de mivel Peter továbbra is tágra nyílt vörös szemeivel meredt rá, hozzátette – Wanda. Tudod, a boszi – lépett ki az árnyékból, így a hold szürkés fénye megvilágította az arcát.

- Wanda! - esett le Peter álla, és rögtön lángba borult az arca – Jézus, meg sem ismertelek, annyira sajnálom – szabadkozott rögtön, miközben a lány levágta magát a mellé.

- Semmi baj – vonta meg a vállát – Inkább én kérek bocsánatot, amiért megijesztettelek. Nem volt szándékos, azt hittem, tudod, hogy jövök.

- Hát nem – dünnyögte magában Peter, megdörzsölve az elpirult arcát.

Szégyellte, amiért a lány sírni látta. Csak az volt a vigasza, hogy a sötétben talán nem látszik az arca, ugyanis a feldagadt szemeivel és kócos hajával csak úgy üvöltött róla, hogy végigforgolódta és bőgte az éjszakát, így igyekezett feltűnésmentesen eltüntetni ennek a nyomait, persze teljesen sikertelenül.

Bezzeg Wanda gyönyörű volt. Peterrel ellentétben ő nem az árnyékban ücsörögött, a csillagok szürkés és a város sárgás fényei összekeveredve világították meg hófehér arcát. Nem viselt sminket, a fiú csak nagyon kevésszer látta így. De meggyőződése volt, hogy a lány sokkal szebb így. Persze bátorsága sotsem volt ezt megmondani neki. Fején egy kötött, fekete sapkát viselt, ami alól barna haja vízesésként omlott le a fekete pulcsiba vállára. A szokásos szoknyája alá egy vékony macskanadrágot húzott, a máskor magassarkúba bújtatott lábán most pedig egy egyszerű edzőcipő lógott. Kecses kezeit a vékony csuklójával és hosszú ujjaival a pulóver kenguruzsebébe bújtatta, de a nyaklánca, amit éjjel-nappal hordott, most is ott himbálózott a nyakában. Peter mindig is kíváncsi volt az eredetére, de ezt sem kérdezte meg soha. Szerette az hinni, hogy a halott testvérétől, Pietrotól kaphatta, nem pedig Víziótól.

Egy ideig csendben ücsörögtek egymás mellett, hallgatva város zajait. Wanda a csillagokat nézte. Peter pedig Wandát. Végül a hallgatást a lány törte meg selymes hangján, amit a fiú annyira szeretett

- Láttam, hogy itt ülsz fent – pillantott Peterre sötét szemeivel, amiből a szomorúság nem tűnt el Azóta – Nem akartam, hogy egyedül legyél – mosolyodott el halványan, de ez a mosoly inkább volt keserű, mint vidám.

- Köszönöm – köszörülte meg a torkát Peter, és gyorsan megtörölte a kézfejével a folyó orrát.

Wanda szó nélkül nyújtott neki oda egy zsebkendőt, amit a fiú, bár kicsit vonakodva, és rettentően szégyellve magát, de elfogadta.

- Kérj nyugodtan, van nálam bőven. Muszáj – tette hozzá a lány fél kézzel a füle mögé tűrve a haját.

- Megfáztál? - csúszott ki Peter száján, de ahogy kimondta, rögtön meg is bánta.

Wanda szája sarka azonban egy aprót mosolyra rándult.

- Bárcsak – sóhajtott fel aztán szomorúan.

- Sajnálom, én... Annyira egy idióta vagyok – szabadkozott rögtön fiú rákvörösen, és legszívesebben a fejét verte volna a betonfalba.

- Dehogy vagy idióta – pillantott rá kedvesen Wanda, majd felpillantott az égre – Tudod, szeretem azt hinni, hogy látnak minket onnan fentről – hunyta le a szemét a csillagok felé fordítva – Hogy figyelnek minket. Hogy vigyáznak ránk – suttogta halkan, és egy apró könnycsepp buggyant ki csukott szeméből.

Peter idegesen kapta el a fejét, hogy Wanda ne lássa a megremegő száját, és villámgyorsan fújta ki az orrát és törölte meg a szemét a lánytól kapott zsebkendővel.

- Tudod, ezen már keresztül mentem egyszer. Sok évvel ezelőtt, Szokóviában. Mikor meghaltak a szüleink. Aztán pedig amikor a tesóm is. Most meg ők. Kezdem azt hinni, hogy el vagyok átkozva – folytatta Wanda lebiggyesztve szép vonalú ajkait.

- Hát... Nekem is meghaltak a szüleim még egészen kiskoromban. Aztán a nagybátyám is. És... - remegett meg a hangja, így inkább nem fejezte be a mondatot, hanem megrázta a fejét – Ha el vagy átkozva, akkor nem vagy vele egyedül.

- Mi vagyunk az átkozottak - nevetett fel keserűen Wanda, és kihúzta a zsebéből a kezét.

Peter csak annyit látott, hogy a fekete égbolt előtt egy vörös kavargó szél jelenik meg, ami a lány keze mozgására ide-oda hullámzik. A fiú elbűvölten bámulta a számra felfoghatatlan varázslatot, és megbabonázva fordult a lány felé.

- Ez eszméletlen – suttogta, mire a lány felé sem pillantva vonta meg a vállát.

- Van időm gyakorolni – sóhajtott fel – Most, hogy Strangenél lakom, igazából semmi dolgom nincs. Néha meglátogatom Steve-t, vagy Clintet, de igazából csak döglök otthon. Meg Buckyval szoktam néha beszélni, ennyi.

- Dr. Strangenél laksz? - kerekedett ki Peter szeme – De menő!

- Hát ja – húzta el a száját a lány – Clint is felajánlotta, hogy csöveljek náluk, de mindenkinek jobb, ha nem megyek a gyerekei közelébe. Bárhová megyek, én csak bajt hozok az emberekre.

- Dehogy is – tiltakozott rögtön Peter – Ez egyáltalán nem igaz!

- Ha te mondod – dünnyögte a lány – A tata is mindig ezzel traktált – húzta magán szorosabbra a pulcsiját, majd mikor látta Peter arckifejezését, hozzátette – Mármint Steve – javította ki magát, mire a fiúnak leesett a tantusz.

- Akkor biztosan van benne valami igazság, ha Amerika Kapitány is ezt mondta – próbálta felvidítani a lányt.

- Na ja. Aztán ő is lelépett – horkantott fel Wanda – Ne értsd félre, örülök én ám neki, hogy legalább neki jutott egy úgy, ahogy normális élet, és hogy marha boldogan éldegélt Peggyvel, de itt hagyott, amikor szükségem lett volna rá. És nem csak nekem. De ez van – magyarázta Wanda egyre jobban belelendülve – Szokóvia után ő és Vízió volt az, akik segítettek feldolgozni a tesóm halálát. Most pedig – törölte meg az orrát a zsepivel – Egyikük sincs mellettem.

- Én... én tudom, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint ők, de... ha szükséged van valakire, nyugodtan szólj, én itt leszek. Mármint nem a tetőn, hanem ha társaság kell, akkor én szívesen beszélgetek veled. Vagyis igazából a tetőn is, mert az esték nagy részét itt töltöm, de érted. Fú, ezt de összekavartam – hadarta elvörösödve a fiú.

Wanda azonban rámosolygott, és bár a fiú nagy zavarában ezt nem látta, de ez volt a lány elő őszinte mosolya hosszú idő után.

- Köszönöm Peter – sóhajtotta, és a fejét a másik vállára hajtotta.

A fiú először annyira meglepődött, hogy levegőt is elfelejtett venni, de aztán ahogy rápillantott a nekidőlt lányra, nem tudta megállni, hogy ne vigyorodjon el szélesen, egy pillanatra még Mr. Starkról is elfeledkezett. De csak egy pillanatig, aztán rögtön eszébe jutott, hogy Tonynak már ezt sem tudja elmesélni.

A férfi tudott arról, hogy a pókfiúnak tetszik Wanda, és ezt titkot magával is vitte a sírba, nem mondta el senkinek. Peter még Maynek sem mondta el, hiszen tudta, hogy lány mennyire odavan Vízióért, így inkább ő is próbálta kiverni ezt az egészet a fejéből. Mindig is azt remélte, hogy talán közelebb kerülhetnek egymáshoz a boszival, de most mégis bűntudatot érzett. Ő ezt sosem így képzelte el.

- Részvétem Stark miatt – szólalt meg hirtelen Wanda, mire Peternek úja elszorult a torka – Tudom, mondtam már a temetésen is, de... Nagyon sokáig gyűlöltem. Őt hibáztattam a szüleimért, az otthonomért. Egy bomba miatt, amit a terroristák lőttek ki, csak az ő neve volt rajta. Ez hajtott minket Pietroval sok éven át, ez segített át minket a rengeteg szenvedésen a HYDRAnál. A bosszú gondolata. Aztán csatlakoztunk a Bosszúállókhoz, és az ikertesóm meghalt. Ultron miatt. Immár az ő oldalán álltam, de sokáig így is Starkot hibáztattam a tesóm halála miatt. Hiszen ő teremtette Ultront, ha nem is szándékosan. Ahogy viszont közelebb kerültünk egymáshoz Vizzel, úgy bocsájtottam meg neki. Az ő teremtménye vett el tőlem valaki fontosat, de ő teremtménye is adott nekem olyat, amit azelőtt senki.

Peternek Wanda mesélése közben lassan folytak le a könnycseppek az arcán, és ahogy a lány Víziót említette, még inkább összeszorult a torka.

- Aztán jött a Szokóviai Egyezmény, és bezárt a bázisra. Jót akart, tudom. De mégis. Az sem az ő hibája volt, hogy a víz alatti börtönbe kerültünk, és meg is bocsájtottam neki, amikor miután Steve kiszabadított minket, a szárnyai alá vett, azok után, hogy a kocsik alá temettem. Jó volt hozzám, nem úgy, mint a Kapitány, de rettentő sokat köszönhetek neki. Így visszagondolva viszont fájdalmasan keveset beszéltünk, és azt kívánom, bárcsak felül tudtam volna előbb kerekedni a haragomon, és gyorsabban megbocsájtani neki, és nem rá haragudni olyan dolgokért, amiről nem is tehetett. Az egyik legjobb ember volt, akit ismertem – csuklott el a lány hangja a végére, és nagyot trombitálva fújta ki az orrát a zsebkendőjébe.

Peter csak hallgatott. Hallgatta, ahogy a lány kiönti neki a szívét, miközben ő a csillagokra nézve igyekezte visszanyelni a könnyeit, amennyire csak lehetett. De bármennyire is próbálkozott, nem tudta. Borzasztóan hiányzott neki Tony, és nem tudta megzabolázni a benne kavargó sírást.

- Sírj nyugodtan – szólalt meg hirtelen Wanda, megtörölve az orrát – Nem szégyen az egyáltalán, ha valakinek vannak érzései. Ne próbáld meg visszatartani, jobb az, ha kiengeded.

Peter makacsul összeszorította a száját, de aztán nem bírta tovább, a tenyerébe hajtva a fejét kitört belőle az egészen mélyről jövő zokogás. Wanda lassan átkarolta a fiú rázkódó vállát, és magához húzta.

- Ahnyi-hra hi-hiány-zhik – kapkodott levegőért a fiú rángó gyomorrral, patakzó könnyekkel.

- Tudom – suttogta Wanda, a vállát simogatva – Tudom.

. . .

Egyikük sem tudta, mennyi idő telt el. Arra eszméltek csak fel, amikor már egészen kivilágosodott, és a romjaiból éledező New York újra megkezdte a reggeli rohanását. Peter gyorsan elköszönt a boszilánytól: nem szerette volna Mayre a frászt hozni azzal, hogy nincs az ágyában, mikor reggel benyit hozzá. Wanda viszont még egy kicsit üldögélt a tetőn, neki nem volt hová sietnie.

Következő este azonban újra egymást találták a tetőn, és onnantól kezdve minden éjszakájukat együtt töltötték. Sokat beszélgettek, nevettek, és még többet sírtak közösen. Ha jobb kedvük volt, együtt járták be a város a tetőkön, Peter egyik épületről a másikra lendülve, Wanda pedig a vörös füstjével követve őt. Ha pedig rosszabb hangulatban voltak, csak ültek egymással szemben, időnként belopózva Peterékhez lopni néhány tábla csokit a konyhaszekrényből és a fiú titkos tartalékaiból. Wanda sokszor játszadozott a vörös varázsával a fiú kérdésére, mindenféle képeket formázva a piros füstből, és Peter büszkén mutatta be akrobatamutatványait, amin a lány csak úgy ámult s bámult. A gyász könnyebb volt együtt, és így az álmatlanul forgolódás helyett kiönthették egymásnak a szívüket. May is örült, hogy Petert napközben sokkal többet látja vigyorogni, és még ha tudta is, hogy lány van a dologban, nem kérdezett rá, ahogy a sötét karikákra sem a fiú szeme alatt.

Egyik este Peter a szokásosnál korábban kapaszkodott fel a tetőre. Ezt az este különlegesnek számított: meglepetést hozott a boszilánynak. Egy karkötő volt az, abban biztos volt, hogy a nyakláncát semmi pénzért nem cserélné le. A fekete bőrből és lószőrből fonott karkötőn egy vörös ékkőből készül félhold himbálózott két kis fekete csillagocskával körülvéve. Igazán különleges darab volt, ahogy a fiú meglátta az egyik ékszerüzletben, rögtön tudta, hogy ennek örülne a lány. Így az összes zsebpénzét, sőt, az ebédpénzét is ráköltötte, így aznap csak Ned fél szendvicsét ette. Még a legjobb barátjának sem szólt Wandáról, így azt hazudta, elhagyta a pénzt útközben. Ezt a titkot szerette volna megtartani magának, azt akarta, hogy az éjszakák tényleg róluk kettőjükről szóljanak, és erről csak ők tudjanak. Tudta, hogy a lány sem mondta el senkinek, Strange-t pedig hidegen hagyta, hogy hová szökik ki minden eset a varázslótársa.

Peter vigyázón szorongatta a kezében az ajándékot, miközben a hátára feküdve a tetőn várta a lányt. Lehunyva a szemét annyira belemerült az álmodozásba, hogy észre sem vette, mikor a lány megérkezett.

- Hello Pókfiú! - szólalt meg egyszer csak Wanda incselkedő hangja a feje felett, mire a szeme rögtön kipattant.

- Szia Boszilány! - vigyorodott el szélesen válaszolva neki a szokásos köszönésükkel.

Peter rögtön feltornázta magát, miközben a lány is levágta magát törökülésbe a fiúval szemben, elkezdve játszani egy kis kavicskával, szemét azonban partnerén tartotta.

- Khm... Wanda – kezdte Peter kicsit zavarban.

- Mondjad – mosolygott rá a lány, elhajítva a kavicskát.

- Nos, az van, hogy izé... Ezt neked hoztam – nyújtotta felé ügyetlenül Peter a karkötőt, rákvörös arccal.

- Úristen, ez de szép! - kapta a szája elé a kezét Wanda – Nagyon-nagyon szépen köszönöm! - vigyorodott el, és közelebb csúszott a fiúhoz, hogy jobban szemügyre vegye az ékszert – Ez állati jól néz ki! - lelkendezett tovább, mire Peter zavartan mosolyodott el – Felcsatolod nekem légyszí? - nyújtotta felé a kezét, mire a fiú bólintott.

Óvatosan, enyhén remegő kézzel kapcsolta össze a karkötőt a lány hófehér, kecses csuklója körül. Annyira koncentrált arra, hogy jól csinálja, hogy észre sem vette, milyen közel került egymáshoz az arcuk a lánnyal. Ahogy szinte tökéletesen egyszerre néztek fel, mindketten meglepődtek a másik közelségétől, de egyikük sem húzódott el. Peter teljesen megbabonázva nézett a lány hatalmas, gyönyörű szemeibe.

- Köszönöm szépen – suttogta Wanda – Mindent – tette hozzá, és közelebb hajolva egy puszit nyomott a fiú szájára.

Peter teljesen lefagyott, lángba borult arccal el sem akarta hinni azt, amit történt. Ahogy pedig egy csöppet magához tért, rögtön kinyögte az első dolgot, ami az eszébe jutott, mielőtt akár egy egy pillanatot is gondolkodott volna rajta. És ez így volt jó.

- Wanda... én... szeretlek – suttogta halkan.

- Tudom. Már régebb óta, mint te – mosolyodott el a lány, majd látva a fiú arckifejezését hozzátette – Én is szeretlek téged, te pupák! - rázta meg a fejét vigyorogva és odahajolva hosszasan megcsókolta a fiút.

Peter a kezdeti lefagyása után viszonozta a lány édes csókját, és fél kézzel beletúrt a lány hosszú, selymes hajába. Mikor elszakadtak egymástól, mindketten szélesen vigyorogtak a másikra. A néhány másodpercig tartó hallgatást végül Peter törte meg.

- Hogy... Hogy értetted, hogy már régebb óta tudod, mint én? - kérdezte a pókfiú egy cseppet összezavarodva.

- Boszorkány vagyok, tudod. Tudok olvasni a gondolatokban – vonta meg a vállát mosolyogva.

- Szóval te tudtad... Egészen az elejétől kezdve? - motyogta Peter rákvörösen.

- Mondjuk úgy, hogy igen.

- Jézusom. Ez... elég gáz – dörzsölte meg az arcát kínosan a fiú.

- Dehogy – rázta a fejét Wanda – De máskor számíts erre, ha egy boszival kezdesz ki – bökte viccesen oldalba, Peter azonban elkapta a karját, és magához húzva a lányt újra szenvedélyesen megcsókolta.