. . .

» stephen strange x bailey hammond

» john newman: feelings

» for SzSara7

. . .

- Stephen, hazajöttem! - ordítottam el magam teli torokból, majd a biztonság kedvéért bevágtam a bejárati ajtót is, hogy biztos legyek abban, hogy észrevette érkezésem.

A csapódásra az egész hát beleremegett, és a plafonon lógó lámpa vészesen messzire lengett ki, de csak elhúzva a számat megvontam a vállamat, és levágtam a földre a táskámat. Hosszú napom volt, a klinikán teljesen kiborítottak a szerencsétlen kétbalkezes segédek, akik még a szikét is fordítva fogják meg, aztán csodálkoznak, hogy összevágta a kezüket. Pfff. 

Stephennel második hónapja lakok együtt, de mielőtt ebbe bárki is bármit belegondolna, le kell szögeznem, hogy ez inkább mindkettőnknek a terhére van. Tudniillik, a Los Angeles-i kórházból, nos, szó szerint kivágtak a deviáns viselkedésem miatt, de mit tehettem volna, egy füstölt sertésbordába több értelem szorult, mint abba a főorvosba. Christine uncsitesóm szervezett be ide NYC-be, de mivel a pasiját ki nem állhatom, hallani sem akartam arról, hogy hozzájuk költözzek. Mivel azonban pénzem sem volt, Christine dumálta rá Stephent, hogy egy régi szívességet viszonozva hadd csöveljek már nála, amíg össze nem szedem magam. Ezt szerintem mind a hárman már réges-régen megbántuk.

Odatrappolva a hűtőhöz feltéptem az ajtaját, ugyanis majd' éhen vesztem, amikor meghallottam magam mögött Stephen szemrehányó hangján.

- Bailey, te megzakkantál? - förmedt rám, én azonban még arra sem méltattam, hogy megforduljak, inkább a szinte teljesen üres hűtőből egy joghurtot kivéve próbáltam kitalálni, hogy vajon nem járt-e már le.

- Hello - dünnyögtem a kezem között forgatva a műanyag dobozt, ugyanis az istennek se találtam a lejárati dátumot.

- Kérdeztem valamit. Azt akarod, hogy összedőljön a ház? - durcizott tovább, én viszont egészen felvidultam, ugyanis az epres joghurt nem volt romlott - Hahó, méltatnál válaszra? - kocogtatta meg a vállam dühösen, mire nagy kegyesen megfordultam.

Stephen közelebb volt, mint gondoltam, így egészen meghökkentem, amikor nagy felbontásban meredt rám mérgesen.

- Aludtál? - kérdeztem, mikor észrevettem a kócos haját.

- Igen. Egészen addig, amíg nem érkeztél meg egy buldózert megszégyenítő rombolással - dünnyögte, majd ásított egyet - Ha még egyszer ezt csinálod, kiraklak az erkélyre - tette hozzá.

- Én nem egy hangoskodó kakadu vagyok, aki ha zavar, kirakod a kalitkáját - háborodtam fel.

- Technikailag ez még mindig az én házam, és te jöttél ide csövezni, szóval de - vágott vissza, én azonban csak lesajnálóan vigyorogtam rá.

- Ha akartál volna, már régesrégen kivágtál volna. De nem akartál, mert még mindig itt vagyok - vontam meg a vállam - És ha megbocsájtasz - toltam volna arrébb, ugyanis pont a fiók előtt állt, amiből viszont nekem igen nagy szükségem lett volna egy kanálra, ő azonban megvetette a lábát, és így nekem , lévén, hogy a válláig érek, esélyem sem volt.

- Igen, nem raktalak ki, mert nem akartam, hogy elérd a célodat - mondta dühösen, mire felvontam a fél szemöldökömet. Nocsak. - És különben is, megígértem Christinenek - tette hozzá.

- Ő, mert Dr. Stephen Strange ígérete annyit ér - csóváltam meg a fejem lesajnálóan.

- Igen, képzeld, én betartom őket - húzta el sértődötten az orrát.

- Jaja, hát persze, hogyne - legyintettem - De nem állnál odébb? Kell egy kanál - próbáltam arrébb tolni a vállánál fogva, de ez a kísérlet már akkor kudarcra volt ítélve, mikor elkezdtem.

- Kanál? - fordult meg, és kikapott a fiókból egy műanyag kanalat a fiókból.

- Aha - kaptam utána, de ő feltartotta a kezét - Komolyan ezt fogod csinálni? - pillantottam fel rá unottan, mert nagyon úgy tűnt, hogy a legaljasabb módon akar megszívatni.

- Megkapod a kanaladat, ha őszintén válaszolsz egy kérdésemre - billentette kicsit balra a fejét.

- Elmész te a fenébe! - háborodtam fel, és csak azért nem vágtam az arcába a joghurtot, mert később még meg akartam enni, amikor Stephen arrébb cipelte a hátsóját. Tudja, ki a franc fog neki kiskutyát játszani a jutifalatért, jelen esetben a kanálért...

Helyette inkább újra kinyitottam a hűtőt, ám az pont ugyanolyan üres volt, mint első látásra. Sőt, hogy pontos legyek, a joghurt volt az egyetlen normális ehető dolog, ugyanis egy kiürült ketchupos üvegen kívül csak néhány répa árválkodott az alsó polcon. Stephen miért nem tud soha bevásárolni? Értem én, hogy rendeljük a kaját, de az még sem állapot, hogy ilyen üres a hűtő!

Mivel azonban tudtam, hogy Stephen szélesen mosolyogva figyel, és csak arra vár, hogy feladjam, egy nagyot óhajtva kikaptam azt a három szál répát. Strange állati idegesítő, elégedett tekintettel méregetett, miközben megmostam őket. De, csakhogy ne okozzak neki örömet, mosolyogva fordultam feléje, és győzedelmesen haraptam bele az egyikbe.

- Utálod a répát - jegyezte meg Stephen nem leplezve vigyorát. A szemét állat.

Igen, rühelltem kiskoromtól kezdve, nagy szerencsétlenségemre ezt egyszer elszóltam Stephennek is, ő meg persze nem felejtette el. Úgyhogy túlságosan is élvezte, ahogy eltorzult vigyorral próbálom leerőlködni a torkomon. Egyeteln egy dolog állított meg abban, hogy az egészet sugárban Stephen arcába hányjam, mégpedig az, hogy rám is jutna belőle.

- Kapd be, Strange! - dünnyögtem felmutatva neki a középső ujjam, majd felkapva a táskámat beviharoztam a szobámba, ismételten olyan erősen bevágva az ajtót, ahogyan csak tudtam.

Még hallottam, hogy utánam ordít valamit, de én rögtön az ablakhoz siettem, és kitárva azt egy cseppet sem érdekelt, hogy kire érkezik, de kiköptem az egészet a forgalmas New York-i utcára. Majd ha reklamál valaki, akkor beszéljen Stephennel. Miután megszabadultam a számban lévő répától, a többit beraktam az ajtó mögé, csakhogy ne is lássam majd úgy, ahogy voltam, cipőstől levágtam magamat az ágyamra. 

A szobám egyébként tök szép volt, makulátlan fehér falakkal kaptam meg (na jó, azóta lett rajta egy két bakancs, meg kajafolt, de na), az ágyam is baromi kényelmes volt, pedig én arra nagyon kényes vagyok, és a gardróbszekrényem is hatalmas és tágas volt, én azonban még mindig nem pakoltam ki a bazinagy bőröndömből, pedig már második hónapja laktam itt.

Már mikor beköltöztem, akkor azon voltam, hogy minél előbb felhúzzam annyira Stephent, hogy kirakjon, és ez azóta sem változott. Mindent elkövettem, csakhogy kihúzzam a gyufát, és minél előbb elváljanak egymástól az útjaink, de sajnos eddig ez mind sikertelen volt. És ezek szerint mind amiatt, mert Stephen nem akarta,hogy az legyen, amit én szeretnék. És még én viselkedek úgy, mint egy óvodás, pfff.

Nem tudom, mióta bámulhattam már a plafont, csak azt éreztem, hogy kezd leragadni a szemem és lassan álomba szenderülök. Vagyis, szenderültem volna, ugyanis két rövid, és egy hosszú, éles kopogást hallottam. Márpedig senki sem kopog ilyen nyomorék módon, csak Stephen.

- Hagyjál Strange - morogtam magamban, nem törődve azzal, hogy ő ezt rohadtul nem hallja.

Kop-kop-kopp.

- Hagyjááál - fordítottam hátat az ajtónak, és a fejemre húztam a párnámat.

Kop-kop-kopp.

- Hagyj békén! - üvöltöttem el magamat, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy vette az infót, és eltakarodott, amikor azonban újra hallottam a kopogást.

Kop-kop-kopp.

- Mi a franc van?! - kiáltott am ki neki, ugyanis semmi kedvem sem volt felkelni. Azzal, hogy majdnem elaludtam, ignorálni tudtam valamennyire az éhségemet, bár az is igaz, hogy a joghurt csábítóan hívogatott.

- Kaja - hallottam Stephen hangját.

- Hm?

- Megjött a rendelt kaja. Csak gondoltam, szólok, ha esetleg kérsz. Lasagne - mondta. Á, dehogy kérek, egyáltalán nem voltam már halál éhes, amikor megjöttem, á, nem.

Azzal a lendülettel fel is ültem az ágyban, és nem törődve azzal, hogy mennyire kócos a hajam vagy gyűrött az arcom, és feltéptem az ajtómat, hogy kisprinteljek az étkezőbe. Arra azonban nem számítottam, hogy Stephen még mindig pont az ajtóban áll, így egyenesen, faltörőkosként rohantam neki a mellkasának, ezzel mindkettőnket lesodorva a földre. És mit ad Isten, ha nem lett volna még elég szar napom, a homlokunk is erősen összekoccant.

- Áúúú - üvöltöttem fel, ami így teljességgel elnyomta Strange szisszenését, ugyanis miközben én ráestem, ő a kemény padlóra vágódott hátra.

Legördülve róla folyamatosan a fejemet szitkozódtam mindenféle cenzúrázandó szavakat, a szavak közti szünetet nyavalygással kitöltve.

- Ezek szerint éhes vagy - nyögte Stephen, fél kézzel a tarkóját, fél kézzel meg a homlokát tapogatva.

- Ááááá, betört a koponyám - nyöszörögtem összeszorított szemmel.

- Ezt sem hallani sokat egy orvostól - jegyezte meg Strange, utalva arra, hogy mégiscsak sebész vagyok, ne mondjak már ilyen baromságokat, amikor mindketten tudjuk, hogy hülyeség.

- Kuss. Ez is a te hibád - terültem szét a padlón továbbra is a sajgó homlokomat tapogatva.

- Az enyém? - röhögött fel Stephen - Te rohantál nekem!

- Miért állsz az ajtómban? - vágtam vissza.

- Ó, bocsánat, hogy nem állhatok ott, ahol szeretnék, a SAJÁT LAKÁSOMBAN - horkantott fel.

- Annyiszor hangoztatod ezt, akkor miért nem raksz ki? Amikor én mindent megteszek, hogy elküldj, mégsem teszed meg. Miért? - szegeztem neki dühömben azt a kérdést, amit már szívesen vágtam volna rég a fejéhez.

Azt reméltem, hogy Stephennek most elege lesz, és rávágja, hogy akkor itt az idő, hogy húzzak el a francba, illetve arra számítottam, hogy valami csípős megjegyzéssel lerendezi az egészet, de nem az történt. Néhány másodpercig a tekintetét az enyémbe fúrta kifejezéstelen arccal, majd felkönyökölve kínosan elröhögte magát.

- Ott a kaja az asztalon - szúrta még oda, aztán ahogy feltápászkodott, nagyon úgy látszott, hogy készül bevonulni a szobájába.

- Stephen, várj! - néztem utána kikerekedett szemekkel, és én is meglepődtem magamon, hogy ezt a két szót is kimondtam egymás után - Jaj, ne csináld már ezt! - pattantam fel, de ettől rögtön meg is szédültem, úgyhogy muszáj volt megkapaszkodnom az ajtófélfában - STEPFEN! - mordultam rá ő azonban rám sem hederítve csukta be az ajtaját - Megeszem a lasagnedat! - üvöltöttem utána, hátha ez meghatja, de az ajtó természetesen zárva maradt.

Dühösen toppantottam egyet, mintha ezzel bármit is elérnék, aztán az asztalon illatozó kajára néztem, és rögtön el is szomorodtam. Még meg is melegítette nekem, amikor máskor egy alkalmat sem hagyott volna ki, hogy szenvedjek a rohadt bonyolult mikróval, amit még mindig nem sikerült megtanulnom kezelni. Fenébe már...

Hirtelen elhatározástól odaléptem Stephen ajtajához, hogy bekopogtam. Semmi. Még egy kopogás. És megint csend.

- Stephen, figyelj... Sajnálom - mondtam ki, bár még magam sem tudtam, hogy ez pontosan mire értettem. Valahogy úgy éreztem, hogy ezzel tartozok az elmúlt két hónapért.

Semmi. 

- Én nem úgy értettem. Vagyis de - javítottam ki magam - Tényleg megtettem mindent azért, hogy elküldj... mert... ahh, olyan szar ez így, olyan mintha skizofrén lennék! - sóhajtottam fel a sajgó homlokomat az ajtajának támasztva - Szóval... mindig is utáltam, ha kiszolgáltatott helyzetben vagyok, vagy ha valaki szívességet tesz nekem, mert félek, hogy nem fogom tudni viszonozni, és főleg egy ekkorát... - vallottam be - Ezért gondoltam, hogy izé, kirúgatom magam, mert az mindkettőnknek jobb lesz, te mondhatod Christinnek, hogy vadparaszt voltam, a szívessége viszonozva lett, nem te voltál a hibás, én meg, nos, elmentem volna. De nem tettél ki, minden bunkóságom ellenére, és ahjjj, ettől csak még rosszabbul érzetem magam... - hadartam el gyorsan, majd a végén felsóhajtottam - Na, mindegy, a lényeg, hogy, izé, én tényleg sajnálom. És nem eszem meg a lasagned - tettem hozzá, mire hallottam, hogy Stepfen felnevet az ajtó másik oldalán, meglepően közelről.

- Te végig itt álltál az... - kezdtem el a mondatot csodálkozva, ám befejezni nem tudtam, ugyanis az ajtó kinyílt.

Én meg mivel azon támaszkodtam (a még mindig fájó) homlokommal, elegánsan beestem a szobába, egyenesen Stepfennek, tíz percen belül másodszor.

Most azonban ő velem ellentétben számított az (újabb) esésre, és mielőtt elsodortam volna, elkapott, és segített visszanyerni az egyensúlyom.

- Huh, akkor elfogadod a bocsánatkérésem? - pillantottam fel rá reménykedve abban, hogy nincsen örihari.

- El - bólintott Stephen, mire automatikusan elvigyorodtam.

- Wow, ez marha jó, mert nagyon szar vagyok az ilyenekben - túrtam a hajamba megkönnyebbülve, majd eszembe jutott valami - Amúgy... Mit akartál kérdezni?

- A kanálért cserébe?

- Ühüm.

- Hogy miért utálsz ennyire - vonta meg a vállát könnyedén, mintha nem is lenne olyan nagy dolog.

Én azonban kínosan felröhögve temettem az arcomba a kezemet. Miért vagyok egy ekkora szerencsétlen?

- Én nem utállak, Stephen - motyogtam halkan a homlokomat masszírozva. Hűha, kezdek magamra sem ismerni, miket mondok... És a legrosszabb, hogy komolyan is gondolom.

- Nem? - vonta fel a fél szemöldökét - Eléggé úgy tűnt... - jegyezte meg, teljesen jogosan.

- Én, ahjjjj. Én tényleg nem utállak, csak ez... - fújtam ki a levegőt idegesen, a megfelelő szavakat keresve - Komplikált - böktem ki végül.

- Komplikált? - kérdezett vissza furcsán nézve rám. Jól van na.

- Aham.

- Bailey, egy műtét lehet komplikált, de nekem ez elég egyértelműnek tűnt - csóválta a fejét.

- Jesszus, én tényleg sajnálom, csak... Nem nagyon tudom rendesen kimutatni az érzéseimet - nyögtem ki, mielőtt rendesen végiggondoltam volna, mit is mondok. És akkor meg már késő volt.

- Érzéseidet? - rökönyödött meg Stephen, mire legszívesebb elástam volna magam.

- Én nem úgy... nem úgy értettem - próbáltam menteni a menthetetlent rákvörösen, de természetesen teljességgel sikertelenül.

Mielőtt azonban még fokoztam volna a szerencsétlenkedésemet, Stephen felém hajolva az ajkait az enyémre tapasztva belém fojtotta a szavakat. Ösztönösen viszonoztam a csókját, aminek sikerült az összes gonosz kis kételkedő hangocskát kiűznie a fejemből.

Amikor elszakadtunk egymástól, a fejem vagy százezer fokon égett, és legvörösebb árnyalatban díszelgett a fejem, amit Stephen persze, hogy szóvá tett.

- Nahát, Bailey, leégtél? - viccelődött.

- Hülye - dünnyögtem halkan, mire Strange felnevetve szorosan átölelt.

- Azt hiszem van mit megbeszélnünk - sóhajtott fel, mire bólintottam. Az biztos - Viszont szerintem mindjárt éhen halsz, szóval együk meg a lasagnet, mielőtt kihűl - tette hozzá, mire vigyorogva fúrtam a fejem a mellkasába.

- Pompás ötlet - suttogtam.