» owl city: you're not alone

» for DorinaVgh

A tetőn ültem, mint minden éjszaka. Gitároztam, mint minden éjszaka. Álmodoztam, mint minden éjszaka. Néztem az alattam egy percre sem megtorpanó várost, a bogárként rohanó autókat, a siető gyalogosokat, akiknek nem jutott eszükbe felnézni, mint minden éjszaka. Sosem gondoltam volna, hogy ez az éjszaka fogja gyökerestül megváltoztatni az életem.

...

- Gyere nyugodtan! 

A forgalmas út zaja a magas épület tetején csupán egy halk morajlásnak hallatszott, így hangom magabiztosan szelte át az őszi éjszaka csípős hidegét.

Az alak megtorpant a kiáltásomra. Nem gondolta volna, hogy meghallom. Igaz ami igaz, olyan macskaléptekkel osont végig a vaspallón, ahogy addig senki. De én már akkor hallottam, hogy közeledik, amikor halk huppanással átugrott a másik épületről. Hihetetlen, mennyire kiélesednek az ember érzékszervei, ha egy kicsit magára marad, és a figyelésen kívül semmi dolga nincsen. Nekem pedig egy ideje nem volt.

Ám ahogy az idegen meglátta, hogy ott ülök a gitárommal az ölemben, rögtön megfordult, és már le is lépett volna, ha nem szólok utána. De szóltam. Ez nem az én tetőm, hogy kisajátítsam magamnak.

- Nem akarok zavarni - szólalt meg a halk férfihang.

- Engem nem zavarsz. Ha én sem téged, akkor felesleges tovább ugrálnod. Ez a tető a környék legjobbja  - vontam meg a vállamat, és lefogtam egy halk akkordot a gitáromon.

- Oh, hát, köszönöm - habogott a hang, és egy percig még toporgott a vashídon, majd lelépve róla mellém sétált.

A most kivételesen gyönyörű tiszta eget bámulva játszottam, de mikor az idegen letelepedve mellém az ölébe fektette a rajzfüzetét, óvatosan rásandítottam.

A tetőn kellemes félhomály volt, hiszen bár már régen benne jártunk az éjszakában, az utca és a szomszédos házak lámpái épp elég fényt vetettek rá ahhoz, hogy alaposan szemügyre tudjam venni.

Hosszúkás arca volt, halvány rózsaszín szájjal, kéken világító íriszekkel, gyönyörű szemöldökökkel, és rövid, szőkés-barnás hajjal. Széles vállain és irgalmatlanul izmos karjai csak úgy feszült a vékony, sötétkék pulóver, amit fázósan húzott a kézfejére. Tipikusan olyan pasi, akiért egyes lányok összeverekednének. Régen talán még én is közéjük tartoztam volna.

A hátát a téglakupacnak támasztotta, ám lábát nem lógatta le a tetőről, min én, hanem felhúzva a térdét nekidöntötte a rajzfüzetét, és a kezében forgatott, a végéről szinte teljesen lerágott festékű, apró ceruzát forgatott. A város nézve teljesen belemerült a gondolataiba, és az alsó ajkát kicsit beharapva bámult mereven előre. Aztán hirtelen észrevette, hogy a szemem sarkából őt bámulom a játékom közben, mire halványan elmosolyodott.

- Szépen játszol - jegyezte meg az ujjaimat nézve.

- A nagyapám tanított még meg - vontam meg a vállam, egy halvány félmosolyt megeresztve - Nagyon szerette, a zene volt a mindene. Ez a gitár is az övé volt - szakítottam meg a dalt, és végigsimítottam az itt-ott fényesen megcsillanó lakkozott fán - Azóta el sem tudom képzelni nélküle az életem... - sóhajtottam fel szomorúan.

- A zene, a gitár, vagy a nagyapád nélkül? - kérdezett vissza rögtön, mire meglepetten kaptam felé a fejem. 

- Egyik nélkül sem - mosolyodtam el keserűen.

Kérdésével nem bántani akart, csupán kegyetlenül őszinte volt. Nem sok emberről volt ez elmondható a közelemben, erre ezt pont egy teljesen idegentől kapom meg. Nem kertelt, nem bólogatott elfojtott gondolatokkal, hanem tényleg kimondta, amire gondolt, és ez jobban esett, mint vártam.

Óvatosan leraktam a gitárt magam mellé, és az ölembe ejtett kézzel lógáztam apró mozdulatokkal a lábamat, a még ilyen késő este is rohanó várost nézve. Az idegen csendben bámulta az előtte üresen fekvő rajzlapot, és csupán az ujjai között forgatta a csonka ceruzát, de nem kezdett el rajzolni.

- És, mi az, ami miatt nem tudsz aludni? - kérdeztem hirtelen.

Az idegent is látszólag meglepte a kérdésem, mert kizökkenve a gondolataiból felkapott fejjel nézett rám. Már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mégis honnan tudom, de aztán rögtön be is csukta, majd újra kinyitva ezúttal belekezdett.

- Nem igazán találom a helyemet - vonta meg a vállát nagyot sóhajtva, mire megértően bólintottam.

- Van ilyen - húztam el a számat a lábam alatt elterülő kivilágított utcát nézve.

- És te?

- Semmi különös. Csak egy halott szerelem - sóhajtottam fel keserűen, mire az idegen arca rögtön elkomorult.

- Részvétem - mondta halkan,és megbánóan inkább a füzete mögé temetkezett, ám rajzolni még mindig nem kezdett el.

- Köszönöm. Már ideje lenne túl lépnem... - kulcsoltam össze a kezem - Öt éve történt. Három golyó a szívébe, nem szenvedett. Csak... - akadtam meg egy pillanatra - Bár ne miattam történt volna.

Nem lett könnyes a szemem, még a torkom sem szorult el. Úgy közöltem a halálát, mintha legalábbis a híradóban olvastam volna fel. Érzelemmentesen. Fájdalommentesen. Akkor viszont miért is ülök itt a tetőn álmatlanul?

- Katona volt? - kérdezte halkan a férfi, mire bólintottam, neki pedig egy sötét szomorúság suhant át az arcán - Nekem is volt egy barátom, aki szintén... - köszörülte meg a torkát, ám a mondatot végül sosem fejezte be. Nem is kellett.

- Miattam állt be a seregbe. Hogy imponáljon nekem - húztam el a szám keserűen - Talán, ha előbb észreveszem... - rohantak el a gondolataim a messzeségbe, messzebb Iraknál, messzebb a csillagoknál.

- Nem te tehetsz róla. Nem te húztad meg a ravaszt - mondta vigasztalóan, és hallottam, ahogy a grafit sercegve indul meg a papíron.

- Tudom - biccentettem - És köszönöm - tettem hozzá, mire felnézett a rajzolásból.

- Hát, mi sorstársak tartsunk össze - mosolyodott el keserűen, mire bólintottam, és lehunyva a szemem hátradőltem a kemény betonra.

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen idegennek tudom majd úgy kiönteni a szívemet, amit még a családomnak és a barátaimnak sem tudtam? Nagyapa jól mondta, egy idegen a legjobb hallgatóság. Akivel talán sosem fogsz többé találkozni, aki nem fogja tudni az orrod alá dörgölni később a kiborulásod. Ehhez pedig ez a mellettem ülő férfi tökéletes volt. Láttam rajta, hogy átérzi, és nem olyan álszent módon, mint mindenki körülöttem. Neki nem volt egy percig sem érdeke, hogy újra visszarázódjon az életem a normális kerékvágásba, és túl tudjak lépni rajta. Neki nem voltam más, csupán egy gitáros lány a tetőről, aki mellé leült rajzolni. És mégis meghallgatott, pedig én senkije sem vagyok, hogy ezt el lehessen várni tőle. Ezt nagyon tisztelem.

Nem tudom, hogy mikor aludhattam el. Csak arra emlékszem, hogy megdörzsölöm a fáradt szememet, és ahogy megroppant az elgémberedett derekam, ahogy feltornászom magam ülésbe, és ahogy észreveszek a gitárom húrjai alá egy becsúsztatott rajzlapot. 

A csillagos ég felé magasodó felhőkarcolókat ábrázolja, középen egy gitárja mellett alvó lánnyal. Velem.

...

Sosem gondoltam volna, hogy újra látom. Hogy valaha újra találkozni fogok vele. Hogy máskor is ott fog ülni a tetőn. Hogy máskor is ott fog rajzolni. Hogy ott fog ülni mellette, miközben játszom.

De ott volt. Aznap este csak egy órával később jutottam fel a tetőre, mint szoktam. És ő ott volt. Ott ült, ugyanannak a téglakupacnak döntött háttal, ugyanazzal a vázlatfüzettel, ugyanazzal a ceruzával, ugyanabban a pózban.

Amikor meghallotta, hogy jövök, lerakva maga mellé a füzetét, és hátrafordulva elmosolyodott.

- Még mindig nem tudsz aludni? - nézett rám a gyönyörű kék szemeivel.

- Itt lennék akkor? - mosolyogtam vissza rá keserűen - Azért annyira nem kényelmes a betonon feküdni... - tettem hozzá, és az ölembe húzva a gitáromat levágtam magam mellé.

- Kinek mi - vonta meg a vállát - Én éppen az ágyon nem tudok aludni. Olyan, mintha...

- ...elsüllyednél benne - fejeztem be helyette a mondatot, mire elképedve pillantott felém - Bas is mindig ezt mondta, amikor hazajött - sóhajtottam fel, mire megértően bólintott - Egyébként meg... - köszörültem meg a torkomat - Köszönöm szépen a rajzot.

- Nagyon szívesen - mosolyodott el.

Viszonozva a gesztusát biccentettem, majd lefogva az első akkordot a gitáromon belekezdtem a szokásos, egész éjszakán átívelő koncertembe, ő pedig újra maga elé véve a füzetét belefeledkezett a rajzolásba. Azon az estén nem is szóltunk egymáshoz többet, de egyikünk sem beszélgetni mászott fel a tetőre. Mindent ugyanúgy csináltam, mint előtte, de valami akkor is megváltozhatatlanul megváltozott az életemben.

Szinte minden éjszaka ott volt. Persze nem mindig, de az estek többségében eljött. Néha egy egy lila monoklival az arcán, de sosem kérdeztem meg, hogy mi történt vele. Én mindig a szokásos rutinomat folytattam, sötétedéskor fel, majd mikor világosodni kezd az ég, le a tetőről. Általában néhány mondatnál többet nem szóltunk egymáshoz a köszönésen kívül, mindketten elvoltunk a saját kis dolgainkkal. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, de egészen jó hatással volt rám a közelsége. Csak annyi, hogy ott ült mellettem csendben, valamiért megnyugtatott. Jobban, mint bármikor éreztem volna magam a barátaim vagy a családom közelében.

Ez ment egészen olyan két hónapon keresztül. Ahogy mentünk bele a télbe, egyre korábban sötétedett, és egyre hidegebb lett az idő is, ám én sosem hagytam ki egyetlen éjszakát sem, és ő sem maradozott el többet, mint szokott.

Az egyik este pont úgy indult, mint előtte bármelyik. A novemberi hideg már a vastag farmernadrágomon is csípte a lábamat, és a hatalmas, alaszkai időjárásra tervezett télikabátomban ücsörögtem a szokásos helyemen, amikor megjött.

- Gitáros lány - biccentett felém elmosolyodva.

- Rajzos fiú - vigyorogtam rá viccesen, majd rögtön vissza is fordultam a dermesztő hidegben is forrón nyüzsgő városra.

- Fú, de hideg van - dörzsölte össze a kezét fázósan, hiába fedte azt egy vastag kesztyű.

- Nem szereted a telet? - kérdeztem, miközben halkan játszani kezdtem.

- De, dehogynem, csak... Van róla egy nem éppen kellemes emlékem - húzta el a száját, majd levágta magát mellém.

- Hm - bólintottam, és felnéztem az ezúttal teljesen fekete égboltra, ahol a sötét felhők minden csillagnak a fényét eltakarták.

Halkan játszottam, talán már a második számot, amikor azt éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Valami nem olyan, mint szokott lenni. Ösztönösen oldalra sandítottam, mjad rögtön abbahagytam a gitározást is.

Ő nem rajzolt, úgy, ahogy szokott, és bár füzete vele volt, csak az ölében tartotta, s nem nyitotta ki. Helyette viszont engem nézett egy csöppet elbambulva, de amint felé kaptam a fejem, rögtön el is fordította a fejét.

- Történt valami? - kérdeztem csodálkozva, mire csak felsóhajtott.

- Nem, csak... - kezdett bele, majd egy pillanatra megakadt, majd kínosan elnevette magát - De igen.

- Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd.

- Félreérted. Ezt el KELL mondanom - sóhajtott fel, mire leraktam magam mellé a gitáromat, és a fél lábamat magam alá húzva felé fordultam.

- Akkor meg ki vele - mosolyogtam rá biztatóan.

Akkor vettem csak észre, hogy mennyire ideges valami miatt. Az elképesztő hideghez képest apró izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és szemét idegesen kapkodta köztem és a város között.

- Az a helyzet - köszörülte meg a torkát, szigorúan maga elé bámulva - Hogy áthelyeztek Washingtonba D.C.-be - mondta ki olyan gyorsan mintha egy ragtapaszt akarna letépni egy sebről.

Először azt sem tudtam, hogy mit gondoljak. Hát, végül is van ilyen, manapság az embereknek állandóan költözniük kell, ez alól ezek szerint ő sem kivétel. Megértem. Csak hát... Ez egyben azt is jelenti, hogy vége az egymás mellett végigzenélt-rajzolt éjszakáknak. Ez van. De akkor miért vagyok emiatt szomorú? Hiszen még a nevét sem tudom, nem ő nekem senkim...

- Hát ez... remek - nyögtem ki végül, és én is lebámultam az alattunk mászkáló gyalogosokra és türelmetlenül dudáló taxisokra.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani - sóhajtott fel szomorúan, és felém nyújtotta a vastag rajzfüzetét.

Csodálkozva vettem át tőle, és elsőre meg is lepődtem, hogy milyen nehéz. Értetlenül néztem rá, mintegy engedélyt kérve, hogy kinyithassam, ami elég abszurd vol tekintve, hogy ő adta oda nekem. Ő azonban csak egy aprót biccentett, mire elkezdtem fellapozni a füzetet.

A lélegzetem is elállt azoktól a remekművektől, amiket láttam. És nem csak azért, mert olyan szépek voltak, hogy egy múzeumi kiállításon is megállták volna a helyüket. Hanem azért, mert mind engem ábrázolt.

Én, ahogy ülök gitározás közben, és a hajam előrehullik az arcomba. Az arcom egészen közelről, ahogy tükröződik a szememben az éjszakai város összes fénye. Én, ahogy szomorúan a távolba meredek. Én ahogy a lábamat lógatva, és kezemet összekulcsolva az ölemben ejtve nézek magam elé, vagy ahogy lebámulok a nyüzsgő városra. Majd a képek egyre változtak. Először én, ahogy egy szoba közepén ülök ölemben a gitárommal. Ahogy egy virágos rét közepén fekszem lehunyt szemmel, és egy napraforgó szirmait tépkedem. Ahogy egy vitorlásról nézem a háborgó tengert, miközben a hajamat fújja a szél. Ahogy egy magas hegyen ülök, és a szakadék szélén gitározok lenézve a végtelen fenyőerdőre. Ahogy egy sziklacsúcson állok, széttárt karokkal és behunyt szemmel. Ahogy a egy homokos tengerparton állok a bokáig érő vízben feltűrt nadrágszárral. Ahogy egy színpadon gitározom egy hatalmas arénában körülötte őrjöngő közönséggel. Ahogy felnevetve ránézek valakire, aki már nincs a képen. Ahogy egy régi ruhában állok egy táncparkett közepén, és valaki felé nyújtom a kezem...

- Ez... ezek eszméletlen szépek lettek - kutattam elképedve a szavaim után, és még mindig teljesen lesokkolódva simítottam végig az utolsó képen.

- A tied - vonta meg a vállát nemtörődöm módon, és szégyenlősen kapta el rólam a tekintetét.

- De... De ezek igazi mesterművek... Ezeket nem fogadhatom el, annyit dolgozhattál velük - ráztam a fejem elkerekedett szemekkel, és visszanyújtottam felé a füzetet.

- Téged illett - tolta vissza hozzám, és mélyen a szemembe nézett - Tényleg.

- Hát, ő, jó - mondtam zavartan, és óvatosan végigsimítottam a fedelén - Nagyon szépen köszönöm - motyogtam elpirulva, amin én lepődtem meg a legjobban. Hm, mikor is történt meg ez velem utoljára?

- Én köszönöm - mosolyodott el halványan - Ritkán találni ilyen jó alanyt - tette hozzá halkan, és az arca erre rögtön lángba borult.

Kínosan elnevettem magam, ugyanis fogalmam sem volt, hogy erre mit kellene válaszolni. Itt ültünk egymás mellett, mint két szégyenlős kamasz, az egyre inkább zavarba ejtő csendben, és egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon a másiknak. Úristen, mikor éreztem magam utoljára ilyen helyzetben?

Bármennyire is tiltakozott ellen az agyam, ahogy egymás mellett ültünk kínos csendben a sötét éjszakában, muszáj volt beismernem végre magamnak. Totálisan beleestem ebbe a pasiba, akinek még a nevét sem tudom. Nem, nem, az nem lehet, sipítozta egyre hangosabban a józan eszem, azok után, amit Basszal tettél, te nem érdemled meg ezt. Ahogy azonban oldalra sandítottam a mellettem ülő férfire, tudtam, hogy nem tehetem meg ezt vele. Telerajzolt velem egy egész füzetet, nem tehetem meg azt, hogy ezek után így engedem el. Basnál túl későn jöttem rá, hogy mennyire is szeretem igazából, és ez neki a vesztét okozta. Nem eshetek még egyszer ugyanabba a hibába.

Rápillantva óvatosan a megsimítottam a hideg betonon pihentetett kézfejét, mire tágra nyílt szemekkel kapta fel a fejét. Óvatosan végigsimítottam az arcán, majd az ajkamat az övére tapasztottam. Éreztem, hogy mennyire meglepődik, majd ahogy halványan elmosolyodva viszonozza a csókomat. Kezével végigsimítva a tarkómon közelebb húzott magához, én pedig mindkét kezemet a nyaka köré simultam hozzá.

Fogalmam sincs, hogy mióta nem voltam ilyen boldog. Mióta nem éreztem azt, hogy egy pillangóraj akarja szétszakítani a gyomromat, hogy jókedvemben legszívesebben felüvöltenék. Mióta nem éreztem végre ekkora békét magamban és megnyugvást.

Lassan elszakítottam a számat az övéről, és a homlokomat az övének támasztottam.

- Köszönöm - suttogtam - Hogy tőled megkaphattam azt, amit öt éve senki sem tudott nekem megadni.

- Ennél még sokkal többet is kaphatsz - mondta halkan, mire elvigyorodva újra megcsókoltam - Visszajövök, megígérem - suttogta, mire boldogan öleltem át, és a fejemet a széles vállába fúrtam.

- Hát, tudod, hogy hol találsz - motyogtam- Csak most már másért fogok itt ülni.