. . .

» sebastian stan x skye hayes

» jonas blue: perfect strangers

. . .

I Skye I

- Hello – köszönt valaki vidám hangon.

Nem törődtem vele. Úgysem nekem szólt... Ki köszönne nekem?

- Khm, hello... - szólt újra a hang.

Lassan oldalra sandítottam a sűrű barna tincseim alól. Talán mégis én vagyok a címzett?

Láttam, hogy éppen mellettem álldogál egy fekete farmeres és fehér pólós alak, vállán egy fekete sporttáskával, kezében pedig egy szendviccsel.

- Hahó – hajolt le vigyorogva, hogy a szemembe tudjon nézni, mire ösztönösen a fülem mögé tűrtem a rakoncátlan, arcomba lógó hajamat. Fú, egy cseppet elbambultam.

Egy kedves, kölyökképű, első látásra velem nagyjából egykorú srác volt az. Világosbarnás, gondosan beállított haja volt, szép ívű szemöldökökkel. Szürkéskék szeme vidáman hunyorított rám, rózsaszín vékony ajkát pedig pimasz félmosolyra húzta.

- Szia – szólalt meg újra – Már azt hittem, soha nem veszel észre – csóválta meg a fejét, mire rögtön lángba borult az arcom. Hogyan égessük le magunkat az első idegennel a repülőn, első lecke.

- Bocs – köszörültem meg a torkomat.

- Semmi baj... Csak, tudod, beengednél? - bökött a mellettem lévő üres fejre, mire automatikusan odakaptam a fejemet. Hát persze.

- Ööö, aha – tápászkodtam fel sietve, de a nagy kapkodásomban nem vettem észre, hogy a táskám nyitva volt, így az egész tartalma a fülhallgatótól elkezdve a könyvekig át a képregényeken egészen a pulcsimig kiborult a földre, nem beszélve a telefonomról és a laptoptöltőmről.

Basszus – mormoltam magamban – Jól kezdődik ez az út...

- Várj, hadd segítsek! - szólt rögtön az idegen srác.

Szerencsétlenségünkre éppen ugyanakkor guggoltunk le mindketten, és a két üléssor közötti szűk volt a hely, jól összekoccant a homlokunk, amire tökéletesen szinkronban szisszentünk fel. Ez egyre szuperebb.

- Úúú, annyira sajnálom, jól vagy? - nézett rám rögtön a fiú aggódva.

Ahogy azonban felém fordította az arcát, olyan vészesen közel kerültünk egymáshoz, hogy szinte összeért az orrunk. De finom illata van... Egymás szemébe nézve szinte egyszerre tört fel belőlünk a kínos, ám rendkívül őszinte nevetés.

- Jó szerencsétlen vagyok – ráztam meg a fejem, és annyira nevettem, hogy az ülésbe kapaszkodva egyszerűen muszáj volt leülnöm a földre. Milyen rég is nevettem szívből?

- Vagyunk – javított ki az összes valószínűtlenül fehér fogát kivillantó széles vigyorral – Bocsi még egyszer, ezt nem így terveztem – nézett bocsánatkérőn a szemembe, én azonban legyintettem. Ezzel az irtó édes mosolyával mindent megbocsájtok neki – Egyébként – köszörülte meg a torkát, majd felém nyújtotta a kezét – Sebastian Stan. Csak hogy tudd, ki fejelt le – tette hozzá aranyos félmosollyal.

- Skye Hayes. Csak hogy tudd, ki ez a szerencsétlen – mutatkoztam be én is az ő mintáját követve, mire elnevette magát. Ez a nevetést tudnám még egy ideig hallgatni.

- Megkérem kedves utasainkat, hogy foglalják el fejüket, perceken belül megkezdjük a felszállást – hangzott a hangosbemondóból, mire az ezek szerint Sebastian nevű fiú sietve összekapkodta a földről a cuccaimat, és feltette az ülésemre.

- Jó estét. Segíthetek valamit? - állt meg mellettünk az utaskísérő udvarias hangsúllyal, ám a rosszalló tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy az ilyen hangoskodó kölköket legszívesebben levágná a repülőről.

- Nem köszönjük, már megoldottuk – pattant fel Sebastian rávillantva kedves mosolyát az utaskísérő nőre, majd felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon – Ugye, Skye?

- Igen, köszönjük, minden rendben – ragadtam meg a kezét. Hú, milyen jó meleg a tenyere.

- Örömmel hallom. Akkor legyenek szívesek elfoglalni a helyüket, és a jövőben nem zavarni a hangoskodásukkal a többi utast – nézett szigorúan mindkettőnk szemébe, majd továbbhaladt az üléssorok között.

- Vén szipirtyó – morogta Sebastian az orra alatt, mire akaratlanul is újra kibuggyant belőlem a nevetés, amit alig bírtam belefojtani a tenyerembe.

- Naaa – vettem védelmembe ösztönösen a nőt, aki abban a pillanatban egy szúrós tekintettel hátrafordult, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélünk.

Sebastian csak unottan megforgatta a szemét, jelezve, hogy ezt én sem gondolhatom komolyan, majd felém fordult.

- Szeretnél az ablak mellett ülni? - kérdezte, mire rögtön felcsillant a szemem.

- Szabad?

- Persze – nevette el magát a lelkesedésem láttán, mire elvigyorodva (és ezúttal figyelmesebben) felkaptam a cuccomat, és bemásztam az ablak melletti üléshez.

Ahogy lehuppantam, és bekötöttem a biztonsági övemet, akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen én magamra sem ismerek. Mégis mitől lettem ilyen nyílt emellett a fiú mellett? És komolyan nevettem, és ennyit mosolyogtam? Mégis mi történik velem? Ugyanakkor olyan kellemes melegség hullámzott a testemben, amitől legszívesebben táncra perdültem volna, és ahogy féloldalasan a csomagját pakoló Sebastianra néztem, éreztem, hogy megborzongok, amikor a szemembe nézett.

- És, ööö, Sebastian... -kezdtem bele, de ő félbeszakított.

- A barátaim mindig Sebnek hívnak, mert az rövidebb. Szóval te se szenvedj az egésszel – huppant le mellém, és ő is bekötötte magát.

- Oké, akkor Seb. Te is New York Citybe utazol? - kérdeztem, és magam is meglepődtem, hogy én kezdeményezek. És azon, hogy magamban egy igenlő válaszban reménykedek...

Ő csak sejtelemesen elvigyorodott, mire értetlenül ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Mi az? - néztem rá kattogó aggyal, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit mondtam rosszul.

- Semmi, csak még senkitől sem hallottam a város egész nevét – vigyorgott rám, és látszott rajta, mennyire próbálja visszatartani a nevetését. Majd ahogy látta a grimaszba fordult arckifejezésem, hozzátette – Na, ezt nem úgy értettem, csak aranyos volt – mondta, mire a gyomrom rögtön ugrott egyet – De amúgy igen... Pedig szívesen megállnék még egy hónapra Hawaiin is. Vagy inkább egy évre – dőlt hátra kényelmesen.

Éppen azon törtem a fejem, hogy erre mit válaszoljak, amikor újra megjelent mellettünk a légutaskísérő nő, hogy szigorú tekintetével ellenőrizze, bekötöttük-e az öveinket, majd a gép elejébe állva elmutogatta a gép utasainak, hogy mi a teendő vészhelyzet esetén. Seb az egészet végighülyéskedte, mindenféle pofákat vágva, amitől alig bírtam megállni, hogy ne törjön ki belőlem a vihogás minden pillanatban, amikor rápillantottam. A nő persze kiszúrta Seb baromkodását és az én, visszatartott nevetéstől eltorzult arcomat, így a végeztével oda is sétált hozzánk.

- Esetleg rosszul érzi magát? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel, amikor nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a vihogás.

A nő felvont szemöldökkel bámulta, ahogy a nevetéstől folyó könnyeimet törülgetem, Seb pedig kedvesen meglapogatta a hátamat.

- Ne tessék aggódni, ez nála rendszeres – mosolygott, ám ez nem győzte meg a légiutas-kísérőt, úgyhogy hozzátette – Mondták már, hogy jól áll magának a konty? - vigyorgott rá, mire fuldokolva igyekeztem visszanyelni az újból kitörő nevetésemet, aminek az lett az eredmény, hogy az félrenyeltem a saját nyálamat, így levegőért kapkodva, előregörnyedve kezdtem el köhögni. Remek.

A nő láthatóan teljesen lemondott rólam, és Seb megjegyzése után csak egy elnyomott sóhajtással hagyott bennünket.

- Na-na, meg ne fulladj itt nekem – súgta a fülembe Seb a hátamat ütögetve, majd pimaszul hozzátette – Abból kiindulva, hogy mennyire megutált ez a vénasszony, nekem kell újraélesztenem téged...

- Ha-ha, vicces vagy – köhögtem továbbra is, de ugyanakkor tudtam, hogy az arcom nem csak az levegőhiány és az erőlködésem miatt vörös.

- Köszi. De komolyan, ha így folytatod, ki fog téged hajítani. Máskor is ilyen renitens vagy?

- Csak te vagy rám ilyen rossz hatással – ráztam a fejemet, és lassan csillapodni kezdett a kaparászó inger a torkomban. Végre.

- Akkor a 23 órás út végére embert is fogsz rabolni, hm? - poénkodott tovább.

Mielőtt azonban válaszolhattam volna neki, a gép megindult alattunk.

- Ú, indulunk! - pillantottam ki oldalra, hogy nézzem a táj elsuhanását, de szomorúan konstatáltam hogy a sötétségen kívül semmi sem látszik. Persze, mire is számítottam este tízkor.

A következő pillanatban azonban gép egy nagyot rázkódott, mire halálra váltan lapultam bele az ülésbe, kezemmel görcsösen szorítva a kéztámaszt.

- Mi ez? - nyöszörögtem összeszorított fogakkal és szemekkel, visszafojtott lélegzettel.

- Csak egy kis turbolencia nyugi, már vége is van – simította meg a kezem gyengéden, mire rögtön kipattant a szemem.

- Úristen, de bedugult a fülem! - mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, mire Seb felnevetett.

Szúrós szemmel és égő fejjel pillantottam felé. Ez meg miért vicces?

- Most repülsz először? - hunyorított rám szélesen mosolyogva.

- Aham – bólintottam fülig vörösödve – Ennyire látszik?

- Hát ja. De nagyon aranyos – mondta biztatóan, ez azonban nem segített abban, hogy az arcom visszanyerje az egészséges színét, sőt, pont az ellenkezőjét váltotta ki – Tessék, itt egy rágó, attól majd kidugul – nyújtott felém egy darabot.

- Köszi – vettem el, majd bekapva élveztem, ahogy a mentolos íz szétterül az egész számban, majd újra az ablak felé pillantottam – Akkor most repülünk?

- Igen. Ha most a másik oldalon ülnénk, akkor még Sydney fényeit is látnánk – bólintott.

- Kár. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy néz ki felülről – szontyolodtam el egy kicsit. Na, majd legközelebb.

- Itt laksz? - kérdezte Seb, de megráztam a fejem.

- Nem, de ausztrál vagyok. Az Outback peremére születtem, meg a fősuli miatt Adelaideban is laktam. Ennyire érződik az akcentusom? - húztam el a számat kínosan, ugyanis azt már az elején észrevettem, hogy Seb amerikai.

- Egy kicsit – mosolyodott el – De nekem is volt nagyon sokáig – vonta meg a vállát.

- Tényleg? - kerekedett ki a szemem – Baromira nem érződik – hitetlenkedtem fejcsóválva.

- Pedig de. Romániában születtem, csak tizenkét éves korom óta lakom New Yorkban – mesélte, és látszott rajta, hogy ezt már mennyiszer kellett megtennie.

- Ó – biccentettem, és nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom.

Néhány másodpercnyi hallgatásig csak a rágómat csócsáltam a számban, aztán Seb úja megszólalt.

- Akkor neked ez az első repülőutad. Mi sodor NYC-be? - kíváncsiskodott.

- Egyetemre fogok ott járni, de szerettem volna előbb beköltözni az albérletbe – simítottam hátra az arcomba lógó, előre esett hajtincseim. És nem mellesleg felejteni.

- Nocsak. Akkor még lehet, hogy össze is fogunk futni – mosolyodott el, majd kicsomagolta a szendvicsét – Kérsz? - kínált meg felém nyújtva, de megráztam a fejemet.

- És te? - bukott ki belőlem a kérdés ösztönösen.

- Én mi? - harapott bele a szendvicsbe.

- Te mivel foglalkozol? - fordultam felé, majd sietve hozzátettem – Már ha nem tolakodó a kérdésem, nem muszáj rá válaszolnod – mentegetőztem elpirulva, de ő mosolyogva félbeszakított.

- Színészkedek, mondjuk úgy – vonta meg a vállát, mintha az nem lenne olyan nagy dolog.

- Ú, tényleg? - csillant fel a szemem – Az nagyon menő! Kiskoromban színésznő akartam lenni, de erről elég gyorsan letettem. Semmi tehetségem nincs hozzá – húztam el a szám.

- Nem is kell – legyintett – Szerinted nekem van? Egyszerűen csak szerettem azzal szórakoztatni anyukám meg a nagyszüleim, hogy embereket utánozok nekik. Ennyi az egész – harapott egy újabb darabot a szendvicséből.

- És színházban, vagy filmekben? Vagy nem nagyon tudom hogy megy ez... - szerencsétlenkedtem felé fordulva, de őt láthatólag nem zavarta.

- Leginkább filmekben – bökte ki.

- Neee – esett el az állam – Muszáj megnéznem az egyik filmedet! - kutakodtam a táskámban a laptopomért szélesen vigyorogva.

- Ó, biztosan nem – rázta a fejét – Nem szeretnéd te azokat látni. Bűn rosszak – ragadta meg a csuklómat, mikor látta, hogy nem hagyom abba a keresést.

- Naaa, olyan kíváncsi vagyok – kérleltem, de ő továbbra is sziklaszilárd meggyőződéssel rázta a fejét.

- Ha elkezded nézni valamelyiket, átülök – fenyegetőzött, mire szomorúan lebiggyesztettem a számat.

- Jó – egyeztem bele durcásan – De nélküled tuti meg fogom nézni – vigyorogtam gonoszan rá. Ebben nem tud megakadályozni.

- Nézzed – legyintett – Magaddal teszel rosszat.

Egy kemény, tizenegy órás út elé néztünk, és én már az első fél órában nem tudtam magammal mit kezdeni. Hál«istennek, hogy Seb ült mellettem, fogalmam sem lett volna, hogy mit csinálok, ha valami büdös vénember telepszik a szomszédos ülésre. Azonban így is elég gyorsan eluntam az agyamat, mivel nézelődni sem tudtam, hiszen kint koromsötét volt, és Seb is valamit olvasgatott a telefonján, amibe úgy gondoltam, jobb, ha nem ütöm bele az orrom. Olvasni nem volt kedvem, ahhoz túlságosan fáradt volt a szemem, ami annyira nem is nagy csoda, hiszen már bőven este tizenegy körül jártunk a Sydney-i idő szerint, de mivel valahol a Csendes-óceán felett suhantunk, a pontos időről fogalmam sem volt.

- Zavarna, ha most egy kicsit zenét hallgatnék? Olyan álmos vagyok – fordultam Seb felé ásítva, mire elmosolyodott.

- Dehogyis, nyugodtan, én is azt terveztem – mosolygott rám, mire rögtön elkezdtem feltúrni a kézpoggyászomat a fülhallgatóm és az MP3-as lejátszóm után. Amiket azonban sehol sem találtam. Fenébe már, biztosan ott van még a földön.

Jobb ötletem nem volt, így felállva megpróbáltam leguggolni a két üléssor közti szűk helyen, és közben nem tudtam kiverni a fejemből, hogy hogyan is sikerült a legutóbbi ilyen akcióm. Azonban hiába próbáltam benézni az ülések alá, nem találtam semmit.

- Mi keresel? - kérdezte Seb, aki annyira belemerült a telefonjába, hogy csak akkor vette észre, lemásztam az ülésemből.

- Az MP3-am, meg a fülhallgatóm. Nem láttad? - kúsztam előrébb, és óvatosan odébb toltam Seb lábát is, ám a fehér fülesemnek továbbra sem volt nyoma.

- Nem. Biztosan elraktad? Én mindent felszedte a földről, amit láttam – hajolt le ő is a két lába között, hogy körülnézzen, de természetesen ő sem látott többet.

- Tuti – erősködtem – Itt kell lennie valahol – dünnyögtem tovább magamban, majd következő pillanatban fájdalmasan szisszentem fel, ugyanis bevágtam a könyököm az előttünk lévő ülésbe – Uh, bocsánat – mentegetőztem rögtön, de Seb legyintett.

- Alszik, meg sem érezte. Viszont jön a szipirtyó, kelj fel! - kapta fel a fejét hirtelen, mire úgy ugrottam fel, mintha a magasfeszültség rázott volna meg.

Pontosabban, ugrottam volna fel, ugyanis arról elfeledkeztem, hogy bemásztam Seb lába alá is bemásztam a nagy keresésben, így egyenesen belefejeltem a térdhajlatába.

- Jesus, mit csinálsz? - jajdult fel, és ösztönösen elkapta a lábát.

- Bocs – motyogtam elvörösödve, ám ahogy felnéztem, pont találkozott a tekintetem a büfékocsit toló szigorú utaskísérővel.

- Valami problémája akadt, hölgyem? - vonta fel a vékonyra kiszedett szemöldökét, és csak úgy sütött az arcáról, hogy már így, az út elején is teljesen kikészítettem.

- Dehogy, jól vagyok – borult lángba az arcom. Miért vagyok ekkora kétbalkezes szerencsétlen? - Csak, khm, leestem – jöttem elő a lehető legbénább magyarázattal, mire hallottam, hogy Seb halkan kuncog az orra alatt. Haha, nagyon vicces.

- Ez esetben kérem, máskor mihamarabb üljön vissza, ugyanis balesetveszélyes így utazni. Maga meg – vetett egy gyilkos pillantást az orra alatt szélesen vigyorgó Sebre – Vigyázzon jobban a barátnőjére.

- Én nem vagyok a... - háborodtam fel, de addigra a nő már tovább is tolta a büfékocsit. Remek – Te meg ne röhögj, ez nem vicces! - förmedtem Sebre, akiből persze rögtön kitört a nevetés.

- Ne haragudj, de nem tudtam megállni – nyújtotta felém a kezét, mire rögtön megenyhültem.

Hogy a fenébe haragudhatnék rá, amikor ennyire aranyosan nevet?

- Mi? - ráncolta Seb a szemöldökét, és akkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg kimondtam a gondolataimat. Ó, hogy az a...

- Semmi, semmi – ráztam a fejem rákvörösen, és beletámaszkodva a tenyerébe és az ülésbe felhúztam magam – Viszont, továbbra sincs meg se a fülhallgatóm, se az MP3-am – sóhajtottam fel, és reméltem, ha elterelem a témát, akkor nem fog tovább kérdezősködni. És be is vált.

- Majd leszállásnál megnézzük tüzetesebben, meg beszélek a kedves személyzettel is, hátha megtalálták – nyomta meg erőteljesen a „kedves" jelzőt, amire muszáj volt elvigyorodnom, miközben visszahuppantam a helyemre. Hát igen, szerintem nem lettem a kedvencük. Pedig én tényleg jó kislány voltam mindig is... Seb komolyan rossz hatással van rám – Addig is – rángatott vissza az elmélkedésemből – Itt az enyém, odaadom szívesen, bár nem tudom, hogy neked mennyire tetszenek ezek a számok – húzta el a száját, és nagylelkűen a kezembe nyomta az övét.

- Ú, köszönöm szépen! - vidultam fel – De elég a fele, csak addig kell, amíg el nem alszom – adtam vissza a lejátszót és a másik zsinórt – Ami pedig a zenét illeti... nálam színesebb ízlése kevés embernek van, szóval válassz nyugodtan – vontam meg a vállam, és bedugtam a fülemet.

Nemsokára felcsendül Pink Floydtól az Another Brick In The Wall, mire elmosolyodtam az ismerős dallamok hallatán. Van ízlése a srácnak.

- Jó lesz? - kérdezte halkan, mire bólintottam.

- Tökéletes – suttogtam, és hátradöntve a fejemet hagytam, hogy az álmosság átvegye rajtam a hatalmat.

I Sebastian I

Amint lassan felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Álmosan nyitottam ki a szemem, és ahogy kiélesedett az előttem lévő ülés, majd a gép többi része, lassan kezdtek visszaszivárogni az infók az agyamba. Sydney. Nyaralás. Telefon az előrehozott forgatásról. Taxi. Repülés haza. Skye.

Skye.

Ahogy visszatért az élet a testembe, éreztem az arcomon a lány puha, barackillatú haját, és ahogy óvatosan oldalra sandítottam, láttam, hogy a vállamra csuklott fejjel szuszog halkan. Lassan, vigyázva, hogy ne csússzon le, felemeltem az övére döntött fejemet, és óvatosan, nehogy belerúgjak az előttünk ülőkbe, kinyújtóztattam az elgémberedett lábamat. Kihúzva a fülemből az időközben elnémult fülhallgatót, megtornáztattam egy kicsit az elgémberedett ujjaimat is. Basszus, de jól esne most egy kávé! Kár, hogy minden rohadt drága itt a gépen. Na, majd Hawaiin...

Visszakaptam a tekintetem Skyera, és muszáj volt elmosolyodnom. Időközben lerúgta magáról a sportcipőjét, és összegömbölyödve felhúzta maga alá a lábát.

Mint egy kiscica - mosolyodtam el.

Kezét pedig fázósan fonta össze maga előtt, és láttam, hogy a karja is libabőrös. Na, nem csoda, az ausztrál kánikulához képest itt, a levegőben jó hideg van... Óvatosan elkotortam a táskámból a szürke pulcsimat, és rettentő bénán, de valahogy ráterítettem.

- Mmmm – nyöszörgött mellettem fáradtan Skye, mire rögtön felé kaptam a fejem – Hol vagyok? - kérdezte álmos hangon, majd ásított egyet.

- Velem – mosolyodtam el, és mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek, megsimítottam a haját – Felébresztettelek? - húztam el a számat.

- M-m – dünnyögte – Már félálomban voltam egy ideje, csak lusta voltam kinyitni a szemem. Ez a te pulcsid? - tapogatta a ráterített pulóverem.

- Aha. Láttam, hogy fázol. Vedd fel nyugodtan.

Skye lassan elemelte a vállamról a fejét, majd valahogy megpróbálta elrendezni valahogy a totálisan elaludt és kócos haját. Éppen hogy nem csúszott ki a számon, hogy így is gyönyörű. Akkor is ezt gondoltam, amikor először megláttam. Ahogy a karfára támaszkodva, az arcába lógó mézbarna hajával bambult, majd amikor a sokadszori köszönésem után rám nézett a mélykék szemeivel... Arról nem is beszélve, hogy tök normális, és még inkább aranyos lány. És mesterien be tudja égetni magát az utaskísérők előtt.

Most éppen a szemét dörzsölgetve bújt bele a pulcsimba, és önkéntelenül is rajta felejtettem a szemem az apró, rózsaszín ajkain. De jó lenne, ha...

- Seb! - lóbálta meg a kezét az arcom előtt, mire ijedten hőköltem hátra. Huh, kicsit tovább bámultam a kelleténél.

- Igen? - kérdeztem megdörzsölve az arcomat, mire halványan elmosolyodott.

- Már azt hittem, nyitott szemmel visszaaludtál – forgatta a szemét – Csak azt kérdeztem, hogy nem tudod, hány óra még Hawaii? Az órám még mindig a Sydney-i időt mutatja, és fogalmam sincs, hogy vannak itt az időzónák – tárta szét tanácstalanul a kezét.

- Jó kérdés – vakartam meg a tarkómat, ezzel egy kicsit megnyújtva az elgémberedett vállam – Megkérdezem a banyát, biztosan tudja – vigyorodtam el.

- Jaj, ne már! - nyögött fel, én azonban addigra már odaintettem a nőt, aki láthatóan nem éppen szívesen jött oda hozzánk.

- Elnézést, nem tudja, mennyi idő, mire elérjük Honolulut? - villantottam rá a mogorva utaskísérőre a legbarátságosabb mosolyomat, de ugyanolyan fagyosan szigorú maradt az arca.

- Hozzávetőlegesen öt óra, de előfordulhat késés az előttünk lévő vihar miatt – darálta unottan. Még ilyen sok?!

- Vihar? - sápadt hófehérre Skye, mire rögtön felé pillantottam.

- Hölgyem, rosszul van? - előzött meg kérdésével a légiutas-kísérő, aki láthatóan mind a 150 emberből szegény lányt pécézte ki magának.

Skye megrázta a fejét, ám továbbra is falfehér maradt, így nem nagyon lehetett hinni neki. A nő viszont látszólag ezzel le is rendezte a dolgot.

- Segítetek még valamiben, uram? - fordult felém.

- Nem, köszönöm – legyintettem Skye arcát vizslatva, majd ahogy lenéztem a kezére, láttam, hogy remeg – Hé – simítottam végig a szürke pulcsimba bújtatott vállán – Nem kell félned a vihartól, a pilóták tudják a dolgukat, nem vezetik bele életveszélyes viharba a gépet, oké? Minden rendben lesz, higgy nekem.

- Ühüm – bólintott sápadt alsó ajkát rágcsálva, de ugyanakkor látszott rajta, hogy egyáltalán nem nyugodott meg, sőt, a keze egyre jobban remegett.

- Fázol még? - kérdeztem, ám csak egy fejrázás volt a válasz – Hát jó – vontam meg a vállam, de nagyon nem tetszett nekem Skye állapota. Muszáj elterelnem valamivel a figyelmét - Hé, akarsz filmet nézni. Mármint nem az enyémet – tettem hozzá gyorsan.

Skye halványan elmosolyodott. Haladunk.

- Oké, de én választok – kötötte ki, én pedig nem ellenkeztem.

Hátradőlve figyeltem, ahogy előveszi a laptopját, és ujjaival sebesen gépel a klaviatúrán, majd diadalmasan elvigyorodik.

- Vasember. Láttad már? - fordította felém a képernyőt.

- Nem, nem időm elmenni... De ez tök új film, hogy szerezted meg? - csodálkoztam, ugyanis az rémlett, hogy idén tavasszal jött ki.

- Pszt – vigyorodott el a szája elé téve a mutatóujját – Vannak módszereim, meg gyakorlatom. Nem hiába jártam infós fősuliba – tette hozzá sejtelmesen – De, akarod nézni, vagy sem?

- Persze, hogy akarom – vágtam rá.

Így láttam tehát először a Vasembert, de be kell vallanom, csak fél szemmel néztem a filmet. A laptopot az én lábamra támasztottuk, és így Skye a vállamra döntött fejjel nézte, ami éppen elég volt ahhoz, hogy elterelődjön a figyelmem. Néha-néha megszólalt, magyarázni valamit a képregényekről meg mindenféléről, amit mosolyogva hallgattam. Látszott rajta, hogy otthon van a témában, és fogadni mertem volna rá, hogy a filmet is látta már vagy hatszor. Ettől függetlenül baromira élvezte, teljesen elterelte a figyelmét a viharról, és lassan falfehér arca is visszanyerte az egészséges színét. Mellesleg a film is elég fasza volt, meg tudtam érteni Skye rajongását, ha az enyém nem is volt olyan nagy, mint az övé.

- Na? Tetszett? - fordult felém csillogó szemekkel, és kipirult arccal.

- Aha, nagyon – mosolyogtam az óceán kék szemébe. Hogy lehet valakinek ilyen élénk mélykék szeme?

- Képzeld, lesz még egy csomó új része, meg a többi képregényszereplőről is... Annyira várom – lelkendezett, miközben elcsomagolta a laptopját.

- Ühüm, biztos szupi lesz – bólogattam, de közben a szépen lebarnult kézfejét figyeltem, amin egy vékony forradás húzódott, ahol a bőre fehérebb volt. Ezt már akkor kiszúrtam, amikor megláttam, de azóta sem kérdeztem rá. Végül is nem tartozik rám... Majd elmondja, ha akarja.

- Te is szeretnél szerepelni valamelyikben? - kérdezte hirtelen, kizökkentve a bambulásomból.

- Hm?

- Mit szólnál, ha a te is játszhatnál az egyik Marvel filmben? - ismételte meg a kérdését mosolyogva.

- Ööö, ja, menő lenne – ismertem be. Hogy én egy ilyen nagyszabású filmben szerepeljek? Á, álmodik a nyomor...

Skye kicsit balra döntött fejjel, hunyorítva fürkészte az arcomat, a fogai közti résen kidugva a nyelvét. Milyen aranyos, pici orra van. Ezt még nem is figyeltem meg tüzetesebben. Most veszem észre, hogy van egy szőkésebb tincs a haja bal oldalán. És bakker, az a szem... Eskü olyan élénk, mint amilyen az óceán volt. És olyan mély...

- Tudom már! - csettintett hirtelen boldogan, megtörve a varázst, amitől egy pillanatra zavarba jöttem. Ööö, mit is tud? - Te született Bucky vagy! - tapsikolt örömében, én azonban csak értetlenül meredtem rá.

- Ki a franc az a Bucky? - csúszott ki a számon.

Bármennyire is nem akartam tudatlannak tűnni, fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Ő azonban ezen láthatóan nem ütközött meg.

- Amerika Kapitány legjobb barátja – magyarázta, de mivel látta, hogy továbbra is csak egy zavarodott grimasszal meredek rá, mosolyogva megforgatta a szemét – Szerencséd, hogy pont itt vannak nálam a képregényeim... Kiművellek téged – vigyorgott rám viccesen, majd a rumlis táskájában kezdett kotorászni.

- Te ennyire nagy képregényrajongó vagy? - érdeklődtem hátradőlve, a tarkóm mögé kulcsolva a kezem – Engem ez valahogy teljesen kikerült.

- Aha. A bőröndöm felében is az van, hatalmas a gyűjteményem – mondta, és látszott rajta, hogy mennyire büszke rá – Egyébként, én is csak kevés olyan emberrel találkoztam, akik érdeklődnek utána, és hát, mindegyikük fiú volt... A lányokat más dolgok érdeklik. Legtöbb esetben a fiúk – vonta meg a vállát, miközben tovább keresgélt.

- És téged nem? - csúszott ki a kérdés, és mire észbe kaptam, már késő volt visszavonni.

Láttam Skyeon, hogy fülig vörösödik, amiért legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Vagy inkább az előttem lévő ülésbe. Miért nem tudom tartani a szám?

- Igazság szerint – szólalt meg végül – Egy nehezen ismerkedek, sosem voltak igazán barátaim, főleg, mióta – csuklott el a torka egy pillanatra, de aztán megrázta a fejét – Mindegy. A lényeg, hogy most legalább majd New Yorkban lesz valaki, akit ismerek – vonta meg a vállát, és óvatosan rám mosolygott, de ahogy elkaptam a tekintetét, elvörösödött. Milyen aranyos, hogy ilyen könnyen zavarba jön...

- Az biztos – erősítettem meg – Rám számíthatsz – néztem mélyen a szemébe, hogy érezze, komolyan gondolom.

Időközben megtalálta amit keresett, és győzedelmesen kapta ki a füzetet a táskájából. A következő pillanatban viszont egy hatalmas dörgés és egy villám csattanása rázta meg az egész gépet, mire Skye összerezzenve pattant fel, a képregény pedig halk puffanással esett a padlóra.

 » sequel is coming soon