Mielőtt belekezdenék, igen tudom régen volt rész, és ennek a magyarázata az ihlet hiány.... Nos igen. És sajnálom....
Még valami: Kérlek, ha van ötletetek, kivel szeretnétek ilyen kis storyt, akkor azt privátban írjátok meg, és ha kérhetem, akkor egy picike alaptörténetet mellé, azzal rengeteget segítenétek😅. Előre is nagyon köszönöm, de akkor kezdődjék is a történet.

Kémia... A legutáltabb tantárgyad. És nem csak azért mert a tanár hobbiként osztogatja a beírásokat, kb mindenkinek, hanem mert nem sokat értesz belőle.

És ebben a pillanatban csöngettek be kémiára. Utolsó órád volt ez, tehát már fáradt, és éhes voltál. A szerencséd az volt, hogy a labortársad, Peter legalább értett ahhoz, amihez te nem.

Mikor belépett a tanár, érezted ahogyan az idő, automatikusan lelassul, hogy minél tovább kelljen szenvedned. Peter leült melléd, majd elkezdődött az óra. A mai feladatotok, nem hangzott nehéznek.

-Ez annyira nem lehet nehéz.-mosolyogtál boldogan.

-Hát, könnyűnek hangzik, de a látszat néha csal. Fontos hogy se kevesebbet, se többet ne önts ebből a löttyből abba a zöld.....be.-akadt el Peter szava, ugyanis te már az összes folyadékot beleöntötted, és vártad mi lesz az eredménye.

-Tessék?-kérdeztél vissza, de Peter csak feszülten figyelt, amikor megtörtént a baj. A keverék "robbant" egyet, majd zöld füst kezdett szállingózni a kémia laborban.

-Na basszus....-motyogtad, majd arra lettél figyelmes hogy rajtad kívül már csak Peter áll az ajtóban, téged noszogatva hogy menj már ki a teremből. Gyorsan felpattantál a székedről, és kimentél a teremből.

-Jól vagy?

-Aha, de ezt jól elszúrtam.-mondtad lehajtott fejjel.

-A lényeg hogy senkinek nem esett baja. De azért legközelebb halgass végig.-mosolyodott el.

-Oké, bocsi.-mosolyodtál el te is. -Amúgy többiek hová mentek?

-Öhm.... Nem tudom. Én téged vártalak, és nem figyeltem, de valószínűleg az udvarra.-vonta meg a vállát.

-Akkor menjünk. Addig sincsen kémia.

-Nem értem mi a bajod vele.-nézett értetlenül a fiú.

-Nem értek belőle sok mindent.-vakartad a tarkódat.

-Korepetáljalak?-kérdezte miközben kereste a szemkontaktust.

-Aha, az jó lenne.-hirtelen nem értetted mi van veled. Innen közelebbről olyan....cuki. Sosem fordult meg ez a fejedben. Peter-re mindig is egy jó barátként gondoltál.

-Mi az?-kérdezte a fiú, ugyanis már eléggé feltűnően bámultad egy ideje.

-Bocsi, csak elkalandoztam.-mondtad zavarodottan.

-Észre vettem. Na de menjünk, a végén azt hiszik meghaltunk.-megfogta a kezedet, és kivezetett az udvarra. A keze meglepően puha volt. Akaratlanul is elmosolyodtál.

Mikor kiértetek az udvarra, pár osztálytársatok "húúúú"-zott egyet, mire Peter kicsit elpirulva, de elengedte a kezed. Ezen mosolyognod kellett, aztán el is múlt a jókedved, mivel a tanártól nem úsztad meg a fejmosást.

•••••••••

A suliban elég későn végeztél, szóval sötétben kellett hazamenned. Ezzel nincs is semmi baj, nem ez az első hogy este mászkálsz a városban.

Éppen az egyik mellék utcába kanyarodtál, amikor előtted termett egy férfi.

-Elnézést.-mondtad félénken, és kikerülni készültél, amikor a falnak lökött, méghozzá a nyakadnál fogva. Ütötted, rúgtad, ami csak az eszedbe jutott, de hiába.

A férfi a zsebében kezdett matatni, de mielőtt előkaphatta volna a fegyverét, hirtelen valami rátapadt, és a földön landolt.

Tudtad ki volt megmentőd. Nem egyszer mentett már meg. Ő volt a híres Pókember. Hogy a való életben ki ő, azt nem tudtad, és ez egy kicsit elszomorított.

-Megkérdezhetném hányszor kell még megmentenem az életedet?-kérdezte, és hangjából kihallottad hogy mosolyog.

-Nem tudom. De nem ez volt az utolsó.-gondolkodtál el, aztán elnevetted magad.

-Nem is baj.-válaszolt lágy hangon. Egy picit azért elpirultál, a hangja most valahogy máshogy csengett, és ilyen hatással volt rád.

-De egyébként is, mért vagy te mindig ott ahol én?-kérdezted olyan hangleejtéssel mint egy 5 éves.

-Nem tehetek róla. Megérzem ha egy hölgy bajbajutott.

-Nem vagyok bajbajutott hölgy.-kérted ki magadnak.

-Akkor mi?

-Talán egy lány, aki keresi magának a bajt, hogy ismét láthassa a híres-nemes Pókembert.-ezzel a mondattal igazából csak az volt a célod hogy kicsit zavarba hozd, de máshogy sültek el a dolgok.

-Óh, valóban?-közelített hozzád. -És miért szeretnéd látni? - körülbelül 15 centire állt meg tőled, és a hangjából kiszűrted hogy egy pimasz vigyor húzódik az arcán.

-Nos, erre nincs igazi magyarázat. Egy belső hang arra indít hogy kerüljek bajba, majd ő úgyis megment.-mondtad leplezve a zavarodat.

-Értem. És ez a Pókember szerinted milyen ember?-kérdezte mintha nem is róla lenne szó.

-Nos, kedves, segítőlész, vérbeli hős, és természetesen jó humorú.-kuncogtál.

-Igazán köszönöm. És mit gondolsz, kapna tőled egy esélyt?-váltott a hangja komolyabbra.

-Mármint mire?

-A szerelemre.-szegényke, hiába viselt maszkot, szinte még azon át is láttad ahogyan elpirult. A bátor és hősies Pókember valahogy eltűnt, és a helyére került egy szégyenlős, aranyos kisfiú. Valahogy ez az aranyosabbik oldala emlékeztetett valakire.

-Nem is tudom..... Kicsit furcsa lesz így, hogy nem tudom ki vagy. De..... nem lenne rossz.-mosolyodtál el, és már le se tudtad tagadni hogy elvörösödtél.

-Akkor nem gond ha elviszlek az első randinkra ugye?-kapott fel menyasszony pózba.

-Csak nyugadtan.

-Akkor csukd be a szemed.-suttogta a füledbe, amitől kirázott a hideg.

-Miért is?-kérdeztél vissza.

-Csak csukd be a szemed, és bízz bennem.-modta egyfajta megnyugtató hangon, ígyhát hallgattál rá, és lehunytad a szemed. Hirtelen egy széllökést éreztél, és elképzelted, ahogy Pókemberbe kapaszkodva, átszelitek az eget. Vagyis inkább ahogy a házak között ugráltok. Szívesen kinyitottad volna a szemed, de az igazság az hogy kicsit féltél a magasságtól, másrészt meg nem akartad lelőni magadnak a meglepetést.

-Itt is vagyunk.-hallottad meg azt a jellegzetes hangját mostmár a fiúdnak. Őszintén, nehéz volt elhinni hogy városotok hősével vagy együtt. De természetesen örültél neki, mert egy ideje elkezdtél érdeklődni a fiú iránt, csak magadnak még nem vallottad be. -Nyisd ki a szemed.-szólt ismét Póki.

Úgy tetted ahogy kérte, és valami gyönyörű látvány tárult eléd. Pont egy olyan helyen voltatok, ahol rá lehetett látni az esti városra. Látszott hogy ilyenkor is zajlott az élet, de mintha most nyugisabb lett volna az egész.

-Ez eszméletlen!-tátottad a szád.

-Örülök hogy így gondolod.-ült le az épület szélére Póki. -Amikor időnként bánt valami, esténként ide szoktam kijönni. Itt valahogy elszállnak a gondolataim, és csak úgy..... csak úgy létezem.-a mondata végére picit elnevette magát, veled együtt.

-Ez tényleg jó hely ha kell az embernek egy kis kikapcs.-mély levegőt vettél. Ott fent valahogy tisztább volt a levegő. Aztán leültél te is az épület szélére, és lóbálni kezdted a lábadat.

Egy darabig csendben ültetek egymás mellett, majd a Pókember megszólalt:

-Figyelj. Megbízhatok benned?-kérdezte, és te ösztönösen bólintottál. -Ismered Peter Parkert?

-Igen. Aranyos srác. Miért?-kérdezted mosolyogva.

-Öhm... Tudod mit. Mindegy.-kicsit furcsán néztél rá, aztán megvontad a vállad. Ismét fellépett a csend köztetek. Aztán valami megfogta a kezed. Azaz valaki.

Kérdőn a fiú felé fordutál. Ő csak lefelé bámult. Ami azt jelentette hogy igenis zavarban van. Viszont egy pillanattal később annyit láttál hogy Pókember leveszi a maszkját. Te sem tudod miért, de becsuktad a szemed.

Aztán olyan történt amire, őszintén nem számítottál. A híres-nemes közkedvelt Pókember megcsókolt. Természetesen viszonoztad, ugyanis te sem tagadtad volna hogy rég vártál erre.

Mindeközben próbáltad csukva tartani a szemed, de egy pillanatra csak rápillantottál. Nos... Sokra nen mentél vele, ugyanis csak az orráig húzta fel a maszkot. De mégis ismerős volt. Mikor Póki eltávolodott, automatikusan ismét lehunytad a szemed.

-Nyugodtan nézhetsz. -szólalt meg. Mikor ismét kinyitottad a szemedet, Pókemberen megint rajta volt a maszk. -Bocsi. -törte meg a csendet zavartan.

-Semmi gond. Őszintén megmondom hogy már egy ideje vártam erre. -mondtad és közben nem tudtad letörölni a vigyort az arcodról.

-T-Tényleg?

-Hát. Igen. Mondjuk az egy kicsit zavar hogy nem tudom hogy ki vagy a való életben. Így egy kicsit elbizonytalanodok hogy kivel is csókolóztam. -nevettél fel és közben a csók gondolatára el is vörösödtél.

-Hát.. nem is tudom. El akarom mondani, csak félek hogy csalódott lennél. -vakarta zavartan a tarkóját.

-Ugyan miért?
-kezedet a vállára tetted és bíztatóan rámosolyogtál.

-Huh... Hát rendben. De ne feledd, előre szóltam. -ekkor Pókember elkezdte lehúzni a fejéről az arcát takaró anyagot. Ahogy levette, neked tányér méretűre kerekedtek a szemeid.

-Peter?!