Rideg napok voltak Tony Stark számára, amikor az űrben sodródott.

Céltalanul. Nem tudta, van-e még esély rá, hogy valaha hazajut.

Elfogyott a víz, az élelem, és tudta, hogy hamarosan az oxigén is el fog. És akkor neki annyi.

Fülében még mindig visszhangzottak a hangrögzítőre mondott szavai.

Helló, Miss Potts.Ha megkapod ezt a felvételt, ne légy szomorú. Egyszer minden véget ér. Egyébként az űrben sodródni úgy, hogy semmi esély a túlélésre, nagyobb buli, mint amilyennek hangzik. Se kajám, se vizem, már négy napja. Holnap reggelre az oxigén is elfogy. És mégis, mielőtt eljön a vég, rólad fogok álmodni. Mint mindig. 

Most már inkább arra vágyott, hogy Peppernek ne kelljen hallania ezt a felvételt, hiszen nem akart neki fájdalmat okozni. Az igazat megvallva, abban sem lehetett biztos, hogy a nő él még egyáltalán. De ebbe inkább bele sem akart gondolni. 

A legijesztőbb az volt, hogy fogalma sem volt arról, meddig kell még az űrben céltalanul sodródnia, vagy hogy egyáltalán valaha megmenekül-e innen. Bár nagy valószínűséggel itt fog meghalni, amit meg kell hagyni, nem túl szép vég. Hiszen ő Vasember! Hogy is fog kinézni, hogy még a holttestét se találják meg, nemhogy nemes módon halna meg. Nem, az inkább Steve-re lenne jellemző, ő sokkal inkább... Erre a kérdésre már a választ sem tudta, egy idő után szinte elfelejteni, ki is ő valójában. 

Végülis teljesen felesleges strapálni magát, felesleges reménykedni. 

Hiszen nagyon jól tudta, hogy az út része a vége.