Godric's Hollow olyan volt mint egy kicsi középkor a siető világban, mintha megállt volna ott az idő. A pirkadat még éppen csak megkezdődött, mikor egy széles térre hopponáltunk. Albus rám mosolygott és a régi háborús műemlékre mutatott. Nem értettem, hogy tetszhet neki ez, de ráfogtam, hogy biztos a fura dolgai egyike. Mikor közelebb értünk a rémes alkotás helyett egy szoborcsoport jelent meg. Egy nő és egy férfi ölelő karjában egy kisbabával.
- A nagyim és a papám, az a gyerek meg az apám. - suttogta oda nekem Albus. Akkor fogtam csak fel, hogy hol is vagyok. Ebben a falucskában vesztette el egykoron a Sötétnagyúr minden erejét. Minden történelem könyvben szerepel ez a legenda, és most hogy itt álltam az épületek között, látva ezt az emlékművet, rájöttem, hogy sok embernek egykoron ez nem csak egy mese volt vagy lecke, hanem maga az élete és annak rettegése.
Apámmal szótlanul követtük a két Pottert végig az utcákon. Albus suttogva tartott nekem idegenvezetést a szülőfalujáról.
- Az ott a kocsma, ahogy látom már kidobták az utolsó vendégeket is... Ott laknak Lizi Edmundék, tudod az a hollóhátas évfolyamtársunk... - és így tovább, amíg elértünk egy emeletes faberakásos házhoz.
- Üdv minálunk. - nyitotta ki a kaput előttem Mr Potter. Nagy gombóc nőtt a torkomba, odabent anyám várt, akinek nagy csalódást okoztam. Egyet bólintottam és beléptem. Albus megveregette a vállam és végig mellettem jött támogatva.
A kicsi előkert belesimult a falu történelmébe, kő falak választották el az úttól. Virágok és bokrok szegélyezték az ajtóig az elszór járólapokat a bejárati ajtóig. Albus ment elől, én utána léptem be.
Meglepődve álltam meg a küszöb után, mert a világ legotthonosabb nappalija fogadott. Nálunk otthon a legtöbb felület szobrokkal és festményekkel volt telepakolva, mert a szüleim imádják a művészeteket. Potterék a meleg színekkel és emlékekkel telekötött tárgyakat preferálták. Régi gyerekrajzok voltak kirakva a falra és a szekrényekre, fényképek minden felületen. Majdnem elnevettem magam a polcról rám vigyorgó kicsi Albustól, nem volt meg két foga, de büszkén emelgette a kicsi seprűjét és egy csillogó cikeszt.
Anyám és Ginny Potter a tágas konyhában ültek egymással szembe. Albus anyukája kedvesen rám mosolygott, majd a világ leggyilkosabb tekintetével nézett Albusra.
- Szia Scorpius. - köszönt kedvesen. - Anyukáddal egy jót beszélgettünk, amíg Harryék értetek voltak. 
- Csókolom. Szia, anya. - néztem a mamámra.
Hermione Malfoy, aki kiskoromba zongorázni tanított és velem volt minden fontos pillanatban. Mindig segített nekem és akinek most nagyon nagy csalódást okoztam.
- Szép ilyenkor a Roxfort parkja?- nézett a szemembe anyám.
- Igen, nagyon szép. - motyogtam válaszolva a cipőmnek.
Ginny Potter felállt és Mr Potternek intve elindult kifele a konyhából.
- Én maradok, ebben én is benne vagyok nyakig. - suttogta a szüleinek Albus, akik kiakarták kísérni őt is.
- Anya, én nagyon sajnálom, hogy csak úgy leléptem Svájcból és... és hogy nem szóltam nektek, tudom kellett volna, de féltem, hogy majd nem engeditek. Sajnálom, hogy lehet a butaságommal bajba is sodortalak titeket. - néztem bele előszőr anyám sötét barna szemeibe.
- Ne haragudjon rá kérem, Mrs Malfoy. Ha Scorpius idén nem jött volna, sose találtam volna rá a legjobb barátomra. - lépett mellém Albus biztatóan.
- Én nem haragszok senkire. - nevette el magát anyám. Nem tudom, hogy abban a pillanatban ki volt jobban összezavarodva, apám vagy én.
- Nem vagy mérges? - ült le anya mellé apa.
- Nem. Tudtam, hogy ha annyit mesélünk neki a Roxfortról és az iskolás éveinkről, ő is megakarja azokat tapasztalni. És tudok a cserediák programról is, azt hitted az iskola nem küld értesítést a szülőknek? - mosolygott vidáman az anyám, nagyon élvezhette amilyen zavarodott fejet vágtam abba a pillanatban.
- Na az egy dolog, hogy én nyugodt vagyok, de hogy te ezen nevetsz, azt nem tudom felfogni. - bámult csodálkozva apa rá.
- Úgyis gondolkodom rajta egy ideje, hogy mostmár visszakellene költöznünk Angliába. Andromeda is biztos szívesebben jár majd a Roxfortba... - nem tudta anyám befejezni a mondatot, mert a nyakába ugrottam örömömbe. Albus tapsikolt a hátam mögött és olyanokat motyogott, hogy ez még a szülenapjánál is jobb. Apám nem szólt, de tudtam, hogy ő is nagyon örül ennek legbelül.
Mikor a szüleim mindent megbeszéltek velünk és Potterékkel, akik ajánlottak egy szép birtokot Godric's Hollow mellett, elküldtek minket Albussal aludni.
- Reggel lefeküdni, még szerencse szombat van.- ásította Albus. Felvittek a szobájába egy pótágyat, így ott aludtam én is. Legjobb barátomról azt kell tudni, hogy a szobája minden centiméterét valami fura tárgy foglalja el, amire nem lehet tudni, hogy vicces eszköz vagy halálos.
- George bácsikámnak varázsvicc üzlete van az Abszol úton, az ikertestvérével Fred-el alapították, csak ő a Roxforti csatában elhunyt.
- mutatott egy képre a komódon Albus, két nyurga fiatal fiú egymást lökdösték és nevettek rajta, annyira egyformák voltak, mint két tükörtojás.
Egy távoli kakas kukorékolását hallottam utoljára mikor elnyomott az álom.

Álmomban egy sötét szobában álltam, régen fényűző kastély lehetett, mára az értékes bútorait tönkre tették és festett tapétái is rongydaraboknak tűntek csupán.
- Megmondtam, hogy ne menj a közelébe. - suttogta a tűzbe egy alak leteremtve valakit. Nagyom sötét és alaktalan köpeny volt rajta, azt sem lehetett megmondani, hogy férfi-e vagy nő.
- Fájt neki mi? Fájón is! - szólt élesen. Behúzódtam a szoba sarkába, féltem, hogy megfordul és észreveszi, hogy hallgatózom.
- A vér nem enyéssz el, ezt jegyezd meg! És aki beszennyezi az nem érdemel mást, csak halált... - az idegen hisztérikus nevetésben tört ki, így a mondat végét már nem is értettem. A tűz valamit válaszolhatott, valami tetszőt a köpenyesnek, mert az csak még jobban nevetett. A csontomig hatolt a hangja, belemart a lelkembe is.

Vízben ázva riadtam fel, kint a nap már magasan járt. Albus hortyogva aludt az ágyon egy karnyújtásnyira mellettem, szerencse nem vette észre, hogy már éjjel is fura dolgok történnek velem. Nem szerettem volna felébreszteni, ezért csendben elkészültem és lement a konyhába. Mr Potter egy újságot lapozva ült, mikor meglátott szélesen elmosolyodott.
- Gyere, gyere. Reggelire már hiába invitállak, mert délután kettő van, de egy jó ebéd mégiscsak jobb. - intett a pálcájával, mire sorra előröppentek a fazekak tele finom illatú raguval és hozza körettel, meg salátával.
- Egyél nyugodtan, Albus aludni fog még egy darabig. - intett magam mellé.
Nem szóltunk egymáshoz, amíg ettem. Mikor másodszorra is kiürítettem a tányérom Mr Potter egy pálcaintéssel elpakolta az asztalt.
- Köszönöm, nagyon finom volt. - dőltem hátra a széken jóllakottan.
- Mrs Weasley receptje, Ginny nagyon fog örülni, hogy ízlett. A szüleiddel van, megnézik a telket. - tette hozzá Mr Potter mosolyogva.
- Értem. - csak ennyit tudtam válaszolni.
- Örülök, hogy ilyen jóba vagytok Albussal. Anyukád legjobb barátom volt nekem is és Ginnynek is az iskolás éveink alatt. - mosolygott rám bátorítóan.
- Anya nem mesélt önről, így konkrétan, de egy fekete hajú fiúról, aki imádott kviddicsezni igen. - néztem bele Albus papájának a szemébe. A kusza hajszálok mögött egy villám alakú sebhely kandikált ki, és milyen történet is állt egy ilyen pici heg mögött.
- Vigyázz Albusra, meggondolatlan néha, de mindig jót akar. - bólintott felém felállva Mr Potter. - Ideje, hogy felébrezd, ha vissz akartok érni a kviddics válogatóra. - tette hozzá nevetve.
Ezután rohamtempó kapcsoltuk magunkat legjobb barátommal és csak egy cél lebegett a szemünk előtt, hogy csapattagok legyünk. Olyam gyorsan búcsúztam el a szüleimtől, hogy felét se értettem annak, amit anyám magyarázott, de köze volt valami barbár sportnak, biztos nem a kviddicsről beszélt. Mr Potter készségesen visszahopponált minket a park bejáratához, ahonnan szaladhattunk a seprűinkért.