Fekszem. Fekszem egy fehér szobában. Szépen van csempézve, alapos munka. Próbálok felülni, de nem járok sikerrel, valami meggátol, valami odaköt. Szemlélődöm és rájövök, hogy ki vagyok kötözve. Hirtelen már a szoba sem olyan fehér, elenyészik az alapos munka, a tökéletes összkép összezuhan és helyette marad az idegesítően steril környezet, ahol én rab vagyok. Rángatózni kezdek, mozgatom minden végtagom és mégis semmi eredmény. Ki akarok törni, itt nem maradhatok. Mi lesz, ha bejön? Mit fog tenni? Meg akar ölni? Egyáltalán ki is ő?

A szíjak nem engednek, a homlokomon verejtékből álló patakocskák szántanak végig, de még mindig fogoly vagyok. A fehér szoba, hol összezsugorodik, már-már teljesen összenyomva jelentéktelen kis testem, hol pedig tágul a végtelenbe. Szédülni kezdek, s hányinger gyötör, viszont nem tudok szabadulni. A világos barna bőrövek vasmarokként szorulnak keresztül a testemen, s mocskosan simulnak a kipirosodott bőrömre.

Alattomos jószágok ezek, ölelnek ugyan, de egyúttal meg is fojtanak, amint szabadulni próbálsz. Mindenem remeg és vacogni kezdek. Se ajtó, se ablak, s valahonnan mégis áramlik befele a vérfagyasztóan hideg és szinte nedvesnek nevezhető levegő.

Lépéseket hallok, de nincs egyértelmű forrása, hiába valóan kapkodom a fejem nem látok semmit, aztán egyszer csak az egyik sarokban egy árny suhan el. Ő lesz az. A léptek zaja egyre közelebbi, de az árny eltűnt a csempékről. Átkozott csempék, ezek is őt szolgálják, bárkit is takarjon az ő. Csak játszadozni akar velem, addig, míg feladom, de nem tudja, hogy én már rég feladtam ezt a játszmát. Elegem van a mocskos kis játékaiból, meg abból, hogy nem tudom ki is ő. Annyit tudok róla, hogy sosem játszik tisztán ez az elfuserált szemét, de nem baj, a tiszta játék a jó gyerekeknek valóak, és itt egyikünk sem az.

Ő engem akar, én pedig szabadulni tőle. Itt csak annyi a baj, hogy ő mindig megkapja, amit akar, s én csak azt kapom, amit megérdemlek. Az én érdemeim viszont csak büntetésekben testesülhetnek meg, mert én nem vagyok ő.

Már hallom a lélegzet vételeit, tudom, hogy vigyorog. Mindig ezt teszi. Tudja, hogy nyert ügye van, mert nem szabadulhatok meg tőle. Se könnyen, se nehezen. Nincs kiút. Én az övé leszek. Én az övé vagyok, ezzel ő is tisztában van és most csak élvezkedik a nyomoromon.

Ruha susog. Meg fog érinteni, meg akar érinteni. Egyre nehezebb itt a levegő, a tüdőm szinte sípolni kezd, ahogy oxigénért kiált. Hideg kezek simítanak végig a csuklómon, fel egészen a kulcscsontomig, átugorva az ádáz rabláncaimat. Kényelmesen simogatják kezei a nyakamat, de még most sem látom őt. Undorom a helyzettől, és amikor ezt felfedezi gyengéd kezei hirtelen eszméletlen súlyként feszülnek neki a nyakamnak és kezdi el szorítani. A levegőm fogyni kezd.

Próbálok nagy levegőt venni, érzem, ahogyan a tüdőmbe érkezik a frissítő oxigén, és ez nyugtatni kezd. A nyugalom fontos, lehet így ki is tudok szabadulni. Csak le kell nyugodnom. Ki és be, ki és be. Ez az. Mikor eléggé nyugodtnak érzem magam, összegyűjtöm minden maradék energiám és támadok. A szíjak cérnaként pattannak el és megkönnyebbülve ülök fel az ágyon, de már nem a fehér szobában vagyok.

Kék falak vesznek körül, a sötét parkettára pedig a magányos hold vet egy kis fénynyalábot, engem pedig rózsaszín ágyneműk vesznek körül. Csak egy álom volt, amiből már megint felkeltem. Újra a valóságban vagyok, ahol nincsenek sem fehér falak és csempék, sem ágy és barna szíjak, sem pedig ő.

- Hát itt vagy. – suttogja a nyakamba, majd a sikításomat csak egyedül a fényes, esti hold hallgatja, s mihelyst az is elhal, ő büszke járással, egyenes háttal, és széles vigyorral keskeny ajkain elhagyja a halotti csendtől pangó kék szobámat.