"Hallgattam ahogy beszélgetnek.
-Vége. Sajnálom. Már csak egy órája lehet.-suttogta a lehető leghalkabban. De én meghallottam. Kintről zokogás hallatszott, majd egy magassarkú cipő távolodó kopogása. Elment. És nem láthatta a mosolyomat. Az első igaz mosolyt. Mert én pedig boldog voltam. Boldog voltam, mint a kalitkából szabadult madár. Mert szabad voltam. Szabad mindörökké. Hisz már csak egy órám maradt."

A neve Anna. Senki sem ismeri. Az orvosok is csak a fizikai testét látják, ahogy a szülei is. De a lelkét senki. 12 éve. 12 hosszú éve. 

Minden gyermek a kórházban születik. Pár napig megfigyelik.
-Egészséges. -állapítják meg az orvosok.-Viszlát anyuka! Szia pici!-köszönnek el, és már mehetnek is haza. Nekem a kórház az otthonom. Amikor megszülettem, rákötöttek gépekre. A szívem nem elég erős, a tüdőm alig műkszik, de jól vagyok. Ha valaki ráakad erre a levélre, ami körülbelül egy órán belül bekövetkezik, addigra én vidáman ugrálva a felhőkön játszom az angyalgyermekekkel a Mennyországban. Hisz ez vár rám. Ez az élet rendje. Megszületünk, élünk, majd meghalunk. Mint egy közlekedési lámpa. állsz a pirosnál. Amikor még piros nincs tudatod, majd a lámpád zöldre vált és megszületsz. Újra piros. a szerencsés emberek akár nyolcvan évig is álldogálnak így, majd érzik; a piros fény alatt kigyulladt a sárga is. A lámpa bármikor zöldre válthat. Mehetnek tovább. A Túlvilágra. Az én életem nem ilyen szabályos. A piros lámpáról egyből a piros-sárga kombinációra váltottam. Tizenkét évig vártam, hogy a lámpám zöldre váltson, hisz nem élhettem soha igazán. A monoton csipogás, mely az ágyam mellett lévő gépből jött, a szívemet szimbolizálja. Minden egyes csippanással közelebb kerülök régi vágyamhoz. Ahol már nem kell tétlenül feküdnöm, ahol az olvasáson és a tanuláson kívül bármit megtehetek. Mert így van. Simán le tudnám tenni az érettségit. Anyanyelvi szinten beszélek franciául, japánul és spanyolul. Nem volt mivel elütni az időt, hisz nem ismertem senkit szüleimen és orvosaimon kívül. És senki sem ismert engem. Nem tudom milyen lehet iskolába járni esetleg óvodába, játszani a többi gyermekkel, vagy épp felnőni. Eddig mindig mosolyogtam. És eddig senki sem vette észre a vegytiszta közömbösséget. Ezen az utolsó napon fakadt csak szívből minden nevetés, minden mosoly. Megölelném a világot olyan boldog vagyok. Nem értitek miért ugye? Ti nem érthetitek. Hallgattam ahogy beszélgetnek. Édesanyám és az orvos.
-Vége. Sajnálom. Már csak egy órája lehet.-suttogta a lehető leghalkabban. De én meghallottam. Kintről zokogás hallatszott, majd egy magassarkú cipő távolodó kopogása. Elment. És nem láthatta a mosolyomat. Az első igaz mosolyt. Mert én pedig boldog voltam. Boldog voltam, mint a kalitkából szabadult madár. Mert szabad voltam. Szabad mindörökké. Hisz már csak egy órám maradt. Vége lesz a monoton csipogásnak az ágy mellett. Vége az unalomnak és az álmosolyoknak. Az emberek azt hiszik jó vagyok. Mert soha nem öltem meg senkit, mert soha nem loptam el semmit, mert soha nem csináltam semmi rosszat. Mert nem volt rá lehetőségem. Az orvosok keze alatt többször is halnak meg emberek. De ők jók, mert képesek gyógyítani. Tizenkét évig csak feküdtem. Nem volt másra lehetőség. És most félig-meddig ülve felhúzott térdekkel írok az ágyamon. De mindjárt vége. Kiesik a kezemből a toll, mellkasom még Egyszer megemelkedik, elmosolyodom, vörös lokniaim  lágy hullámokban omlanak a vállamra, és eközben szárnyalok felfelé a Mennybe. Ahol fellegről-fellegre ugrálva bejárhatom a világot. Csókot lehelhetek édes szüleim orcájára. Ne sírjatok majd utánam, hisz én már boldog vagyok! Ezzel a levéllel elküldöm nektek minden boldogságomat! Kedves orvosaim, drága szüleim!

Utolsó csókkal: Anna

Az utolsó betűk már szinte olvashatatlanok voltak. Ebben a pillanatban, ahogy Anna leírta utolsó gondolatait, a toll kiesett a kezéből, karjai mellé zuhantak, mint a szálló madár a szél szárnyán szállva. Vörös lokniai lágyan terültek szét a fehér párnán. Szeplős orcáján ott virított az előre megjósolt szívből jövő mosoly. Mellkasa megemelkedett, majd kiengedte a bent rekedt levegőt és a mellette álló szerkezet egy hosszú sípolással jelezte; Anna már az angyalgyermekek közt játszik, azután észbe kap, és egy utolsó csókot lehet édesanyja orcájára.