Jaehyunnak egy kifejezetten jó játékos kellett a kapuba, Bomin három labdát való kivédésével pedig Kevin véleménye szerint nem tartozhatott ide. Valóban ezért nem lehet ő a kapus, mert hátvéd és, mert a teljesítménye felfedésekor Jaehyun nem jelent meg, ezáltal nem érvényes?

Zavarták a gondolatok, és nem bírta elfogadni, hogy tényleg az áll a dolgok mögött, hogy a kapitányuk egyszerűen ki nem állhatja őt.

— Minden oké? — Chanhee érintése a vállán olyan volt, mint egy puha mancs. Egy puha mancs, amivel jobb vigyázni, mert a végén azon kapod magad, hogy karmok fúródnak a bőrödbe.

Kevin hümmögött. Nem szeretett volna magyarázkodni, és nem is volt szükséges: a nővér azt mondta, bemehetnek.

A múltkor üres ágyon most egy ismerős alak fetrengett a telefonja társaságában. Egy csúnya duzzanat foglalt helyet az arcán lilakáposzta színben. A vendégeket észlelve mosolyogva felpillantott. Sangyeon és Changmin aludtak.

— Egyébként ez a szarképű, ha még nem ismernéd, Sunwoo. Ő törte el Changmin karját — Chanhee fejével először a fiú irányába bökött, majd a szuszogó felkötött kezű felé.

— Ő meg feldagasztotta az egész arcomat! — háborodott fel a sérült, törökülésbe küzdve magát. A bevetett takarónak, amit Kevin legutóbb látott - és csodamód emlékezett rá -, nyoma sem volt.

— Fogd be, Kevint nem érdeklik a kifogásaid. Te hívtad ki, viseld a következményeit. — A rózsaszín hajkoronás barátja mellé lépkedett, ez alkalommal valószínűleg nem azért, hogy leteremtse.

Sunwoo érdeklődve mérte fel a másik srácot. Ha eddig nem, Kevin egyre kényelmetlenebbnek érezte a helyzetet, kínosabbnak a jelenlétét. Kimentésére a telefonja sietett: csörgött.

Az anyukája kereste. Sütit akart sütni, de nem volt elég tej - a málnás-tejesbe jutott.

— Rendben, anya, elmegyek tejért — ígérte, és ezen szavaival, meg egy intéssel búcsúzva a kórházi társaságtól, elhagyta a szobát, és nemsokára az épületet is, útban a boltba.

:::

Kevin már látott Sunwooénál egy kicsit lilább puffadást is szem körül: azt nem ököl, hanem focilabda eredményezte. Egy jól megküldött focilabda.

Az előző kapitányon, aki kapus volt, és az egyik régi játékos annyira béna volt, hogy telibe rúgta a fejét. Kevin emlékezett, hogy onnantól kezdve az edzések után kiültek a lelátóra, és megsimogatta a sérülés alatti bőrt, mert imádta az arc lágyságát, tapintását a tenyerén, a cirógatásának érzését, és azt, ahogy a fiú belesimult a kezeibe és mosolygott. Aztán csókolóztak.

Milyen szép idők is voltak azok. Amikor még nem következett be a hatalmas vereség, amikor a srác nem lépett le, amikor nem volt Jaehyun, és Kevin sem viselkedett egy rakás szerencsétlenségként valahányszor hátvéd szakmájában felé gurult egy labda.

Kevin, ahogy az ismeretlen üzletben a sorok közt bolyongott, elveszett. Nem ott, lelkileg. Azzal, hogy felidézte, milyen szép élete volt, mennyire sikeres és szerelmes volt, megint rá kellett ébrednie, hogy minden jót elvesztett a nagy vereségtől.

Szakítottak vele, az önbizalma megroncsolódott, aztán megjelent Jaehyun, aki nemhogy inspirálta volna, de tovább rombolta amúgy is földön fekvő, összekuporodott lelki valójának bajait.

Érzékelte a fényt az alagút végén: hosszas keresgélés után a tejtermékeket a hűtőszekrényben.

— Ezek a konzervek... — Valaki az orra alatt zsörtölődött, ezzel pedig Kevin meglepetten megtorpant, majd folytatta útját, egy sorral arrébb, a hanghatáshoz.

És meglátta a srácot, a szemébe hulló fekete hajjal, amit egykor ő birizgálhatott, az összeszorított ajkaival, melyeken cicás mosoly nyugodott, amikor észlelte Kevint a pályán, és bármikor készen álltak megcsókolni őt.

Aztán felnézett a kezében tartott marhakonzervből, és azok a gyönyörű szemek is felbukkantak, amik előbb mondták Kevinnek, hogy szeretik, mint a szavak, majd azt is, hogy útjaik elválnak. Észrevette tehát az ex-kapust, aki kapus címszó nélkül is ex volt számára.

— Kevin? — A hangja halk volt és édes, mint valahányszor megnyugtatta Kevint, ha valami nem jól ment az edzésen, meg akkor is, amikor szerelmes vallomásokat kívánt suttogni neki. Kevin apjának lelépésekor is ez a törődő orgánum vigasztalta.

— Hyunjoon...

Kevin haragudni akart rá: hogy a veszteség szégyene fontosabb volt számára, mint a kapcsolatuk. Hogy Kevinnel az egyik gyakorlás előtt szakított, és a másik érzelmeit szilánkosra törő monológját követően, még egyszer utoljára megsimogatta Kevin arcát, ahova imádott puszikat szórni a fiú nyaka mellett. Milyen kár, hogy az ilyen dolgokra pont emlékezett.

De abban a percben a hiányt tapasztalta csak, a hónapok óta gyülemlő magányt, így megölelte a néhai barátját, és testét átjárta az emlékek melegsége, és a nosztalgia kellemessége.

— Jó újra látni téged. — Hyunjoon mosolyogott. — Ha segíthetek valamiben, nyugodtan szólj.

— Csak tejért jöttem. Anyának kell — avatta be megjelenésének okába.

A fiatalabb felajánlotta, hogy segít. Éppen úgy, mint első találkozásuk másnapján: egy lehengerlő vigyorral, melynek még egy mesebeli gonosz, befásult boszorkány sem lett volna képes ellenállni, még ha a fiú arra is kéri, hogy térjen át a helyes útra.

Kevin egy karton tejet vásárolt, amit a másik elvállalt, neki csupán a konzervvel és üdítővel tömött zacskót kellett hoznia. Hyunjoon felajánlotta, hogy elkíséri. Kevin nem ellenkezett, meg eleve, a társánál volt a cucca.

— Miért mentél el? — Kevinnek percekbe telt, mire kiejtette kérdését. Nehezek voltak a kifejezések a hangszálainak is, de legfőképpen a szívének.

— A szégyen miatt, már mondtam. — Ám Hyunjoon a lábfejét nézte, valahányszor lódít. A szakításnál Kevin túlságosan sokkolt volt ahhoz, hogy erre figyeljen, azonban most a tény szembetűnő és egyértelmű volt.

— Akkor máshogy kérdezem. Miért mentél valójában el? — Hyunjoon sóhajtott.

— Emlékszel, amikor bemutattál a szüleidnek?

Kevin hogyne emlékezett volna: az étkezőasztalnál ültek, szendvicset ettek és narancslét szürcsöltek, amikor Kevin megszorította barátja kezét, és elárulta, hogy együtt vannak. A levegő a fagyos feszültségtől sűrűbbé vált, amíg Kevin apja - mert akkor még ott élt - ki nem sietett a mosdóba egy hitetlen grimasszal.

Kevin anyja a kezeit bámulta az ölében, nem szólalt meg, halkan sírt. Aztán megfogta a fiúk kezét, a kézfejüket simogatta, és mosolygott. Megkérte őket, hogy legyenek boldogok.

A nagyobb hümmögött a kérdésre.

— A vereségünk után, pontosan a másnapján, úgy döntöttem, beavatom a saját szüleimet is. Mert aznap el voltam kenődve, de bátorítottál a folytatással kapcsolatban és megcsókoltál. Úgyhogy magabiztosan eléjük álltam, és bevallottam, remélve, hogy legalább az egyikük hasonlóan reagál majd, mint az anyukád. — Keserű nevetés szakadt fel.

— Itt hibáztam, Kevin. Hogy bíztam ebben. Ugyanis ők nem voltak, és sosem lesznek olyanok, mint az anyukád. Először is megrettentek. Betegnek neveztek, aztán meg is találták a megfelelő kórt. Átírattak még azon a héten, ezzel együtt a pszichológushoz is szereztek időpontot, mert állításuk szerint nárcisztikus személy vagyok.

— Az mit jelent?

— Azt, hogy az ember saját magába szeret bele. — Kevin kételkedőn megrázta a fejét.

— Ez egy hatalmas hülyeség. Attól még, hogy egy kicsit hasonlítottunk, nem magadba szerettél bele.

— Tudom, de nem hatotta meg őket. Ahogy az sem, hogy az iskolában szeretnék maradni. Nem választhattam, Kevin. Nem maradhattam veled, vagy a te életeddel is elbántak volna. Fociznom az új helyen viszont változatlanul kellett. Ebben pedig az a legigazságtalanabb, hogy az ellenséghez írattak be, akik ellen olyan szerencsétlen vereséget szenvedtünk.

— Természetesen nem voltam többé kapitány, és a becsületemből is vesztettem, sőt, azt is hinni kezdtem, hogy valóban szerelmes vagyok magamba. Egy önimádó, kicseszett béna barom voltam a saját szememben.

— Aztán a kapitány segített rajtam. Juyeon, akit meg akartam gyapálni a mérkőzésen a labdával, és az öltözőben az anyját átkoztam, ha rémlik, segített nekem. Nem volt ellenszenves, sőt, barátságosan állt hozzám. Azt mondta, hogy már én is a csapat tagja vagyok, és gondomat viseli. Feljavított, és arra is ráébresztett, hogy ez a nárcisztikus személyiségzavar egy nagy szarság: szerelmes lettem újra, Kevin. Először szörnyű volt, mert ismét piszkosul hiányoztál. — Hyunjoon nem tudta letörölni a könnycseppét, mert két kézzel fogta a kartont.

— Aztán végleg megtanultam felejteni. Nemcsak emlékeket, de érzelmeket is. Tudom, hogy vannak részletek, amikre nem lettél volna kíváncsi, de tartoztam annyival, hogy beavassalak. Sajnálom. — Bár nehezen fonta a történet szálát, akadozva, meg-megállva, végül belejött. Mondatai csalódottságtól és haragtól, egy elmúlt szerelem képeitől és egy új reményeitől, édességétől voltak telve.

— Veled minden rendben, ugye? A szüleim nem bántottak mióta elmentem?

— Nem, nem bántottak. — Kevin megsimogatta az alkarját. A lehetséges válaszokon törte a fejét a folytatással kapcsolatban. — Minden rendben, persze. — A legnagyobb hazugságot választotta mind közül.

:::

Az ágyán feküdt, miközben hallgatta a rádiót, melyet szülője a konyhai ténykedéshez kapcsolt be.

A beszélgetéstől a saját hibájának vélte, hogy Hyunjoonnak el kellett mennie. Emellett rájött, hogy a fiú sem volt a toppon az ellenséges csapatban, mindent a nulláról kezdhetett, mint ahogy Kevin is. Annyi különbséggel, hogy a kapitány, basszus, az addig rivális kapitány teljes körű játékosként kezelte, fejlesztette, megmentette az összeomlás nagyobb mértékeitől.

Ehhez képest Jaehyunnál Kevin sosem volt idegen focialakulat tagja, mégis megveti és elveszi a kedvét, a reményeit, hogy esetleg más poszton, valami újban jobb lehetne. Nos, Kevin nem fog beleszeretni még egyszer a kapitányába, az fix, egy ilyenbe nem.

Elkeseredésében elővette a telefonját, meg a füzetét, és beírta a számot - igazából ott volt az előzményeiben, de megfeledkezett kikeresni. Az idősebb jól tette, hogy felírta neki.

— Mit csinálsz, ha szomorú vagy? — Amint, Jacob felvette, Kevin érdeklődött.

— Iszok egy Málnás-tejes Különlegességet és hintázok.

— Hintázol? — Kevint meglepte a felelet. Bár mondjuk Jacobra úgy tekintett, mint egy magas gyerekre, ezért hamar megbarátkozott a gondolattal, hogy egy ilyen játékon csücsül.

— Hmm. Elvihetlek a kedvenc hintámhoz?

— Az jó lenne.

Kevin egy félmosolyt eresztett, és remélte, Jacob képes lesz a társaságával kicsit felvidítani. Kapitányos jellemnek tűnt, a maga bohókás rajongásával a málnás-tejes iránt, és a hintázási szokásaival együtt is. A focista a készülődés közben szembesült az információval, miszerint Jacob egy kicsit hasonlít Hyunjoonra.

:::

Jacob kedvenc hintája egy dombon volt, melyet minden oldalról színes panelházak határoltak. Az említett egységben ült, amikor Kevin megérkezett a megbeszélt helyszínre, és felkínálta a mellette levő ülést, melyet a kicsit komor fiú bólintva elfogadott.

— Kanadában születtem, és miután Koreába költöztünk, minden nagyon idegen volt. Abban a házban laktunk — mutatott az egyik kék lakástömbre —, a hatodik emeleten. Hét éves voltam, és nem mertem kijönni a lakásból. Nem beszéltem még teljesen tisztán a nyelvet, és az egész ország idegen volt számomra. A barátaim és a megszokás nélkül kerültem ide. Aztán észrevettem ezt a játszóteret, és anyukám lekísért. A kedvenc helyem lett, az új otthonom, Korea szíve. Ezáltal szerettem meg itt élni. Ezért ez a kedvenc hintám.

— Kanadában születtél? — Jacob bólintott. — Én ott jártam ki az általánost. Apámnak volt ott egy jól fizető autószerelő állása, de leépítés volt, és Koreában jobb lehetőségeket ígértek, így visszaköltöztünk.

— És, mi a baj, Kevin? Miért vagy szomorú? Mi történt?

Jacob őszintén, érdeklődve pillantott felé. Mintha valóban kíváncsi lenne a dologra, és figyelmesen hallgatná, mit óhajt közölni vele. Kevinre így, ennyire aggódóan, ennyire foglalkozón régen nézett bárki is. Erre összehozza egy idegen srác, akinek pusztán egy üdítőt csinált.

Ő el szerette volna mesélni a sérelmeit: hogy bár senki sem ilyen szerencsétlen, ő fél a pulykáktól, hogy hiába igyekszik, Jaehyun minden próbálkozását figyelmen kívül hagyja, hogy összezavarta a Hyunjoonnal való találkozás, és nem érti Changmin, és most már Chanhee közvetlenségét sem. De ez túl sok információ lett volna, amit kizúdított volna, így csak annyit felelt: sok minden.

Pityeregni kezdett. Csendben, szipogósan. Amennyire a hinta engedte, Jacob vállára hajtotta a fejét, aki a hátát simogatta, és támaszt nyújtott. Nem gúnyolta, hogy fiú létére miért sír, csupán megtartotta, hogy ne essen előre a teste, és ne érezze magát magányosnak, és kisírhassa a sok mindent.

Amikor Kevin lenyugodott, és visszahajolt, hogy törölgesse az arcát a nedvességtől, Jacob mosolyogva megbökte a hintájával.

— Akkor most megmutatom, hogy szoktam felvidítani magam, ha nem áll rendelkezésemre Málnás-tejes Különlegesség. — A fiatalabb biccentett. — Szóval akkorát lódítasz magadon, amekkorát tudsz, és repülsz a felh-

— Nem tudok bizonyítani a csapatkapitányomnak. — Kevin lebiggyesztett ajakkal avatta be a legterjedelmesebb gondjába a sok mindenen belül, mely régóta őrölte és gyengítette lelki erejét, és ebben volt a legnagyobb szüksége egy megmentő ötletre.

Jacob letörölte az utolsó könnycseppet a fiú orra széléről, majd megosztotta vele bölcs tanácsát, melyet Kevin aznap fel is írt a füzetébe, amint a hintázástól boldogan hazaért:

Ahhoz, hogy bizonyíts másoknak, először bizonyítsd saját magadnak!