Másnap Alec és én felkerestük az interneten talált üzletet, ahol sikerült beszereznünk egy íjat. Bár Alec morgott egy darabig, hogy a sajátja jobb, meg hogy ez csak egy ócskaság, stb., stb., de végül beletörődött, hogy nincs más.
- Szóval, akkor hol kezdjük a keresést? – kérdezte, miközben azon fáradozott, hogy újdonsült fegyverét a lehető legjobb formába hozza. – Raktárakban, mint a krimikben? – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Van jobb ötleted? – kérdeztem vissza.
- Egyelőre nincs.
- Akkor meg mi a probléma? Ha elkészültél indulhatunk is. Összeírtam pár helyet.
- Remek. De te nem jössz – jelentette ki.
- Dehogynem – dacoskodtam. – Segíteni akarok.
- És segítettél is. Viszont nem engedhetem, hogy miattam bajba kerülj.
- Tudok vigyázni magamra – erősködtem tovább.
- Azt kétlem... – dünnyögte Alec, viszont én így is elég jól hallottam. – Nézd, ez nem egy kellemes városi séta lesz, oké? Ha nem találom meg Asmodeust, egy elhagyatott épület akkor sem iskolás lányoknak való. Nem jöhetsz. A vita lezárva.
- Alec!
- Nem!
- Ez nem fair... Akkor mégis mit csináljak?
- Mondjuk írd meg a leckédet – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. – És add oda azt a listát!
Egy ideig sértődötten és dühösen meredtem az előttem álló Árnyvadászra, de jobbnak láttam nem ellenkezni, így végül dacosan bár, de átnyújtottam a papírt.
- Remek – szólt újra Alec, majd felkapta az íjat az asztalról. – Igyekszem vissza. És nehogy ki merd tenni a lábad a lakásból! – kiáltott vissza az ajtóból.

Duzzogva vetettem magam a kanapéra és dühösen bámultam az ajtót, mintha csak az lenne a hibás, amiért nem tarthattam Alec-kel.
Megfordult a fejemben a gondolat, hogy csak azért is utána megyek, de aztán végül letettem róla. Három okból is.
Először is, eszem ágában sem volt vitatkozni egy Árnyvadásszal. Másodszor, lehet, hogy tényleg megtalálja Asmodeust, és egy démonnal találkozni valóban veszélyesnek hangzott. Harmadszor pedig, tényleg házit kellett írnom... Nem maradhatok örökké itthon betegség ürügyén. Ha sokáig nem megyek vissza a suliba, valaki biztosan kíváncsiskodni kezd, én pedig magyarázkodhatnék, ha véletlenül betoppannának „beteglátogatóba”.
Úgyhogy fogtam magam, előkotortam a könyveimet és próbáltam minden erőmmel a matematikai egyenletek „szépségeire” koncentrálni Alec és Magnus helyett.
Másfél órán keresztül bírtam, majd úgy ahogy voltam, a kanapén ülve egyszerűen elaludtam a könyv felett.

Órákkal később keltem fel arra, hogy csapódik a bejárati ajtó, hamarosan pedig Alec lépett be a nappaliba.
Már épp meg akartam kérdezni, hogy jutott-e valamire, de mikor megláttam az arckifejezését, inkább meggondoltam magam.
Alec épp hogy csak rám pillantott, dühösen ledobta az íjat a padlóra, majd mit sem törődve értetlen pillantásommal, bevonult a vendégszobába és szó szerint becsapta az ajtót.
Továbbra is értetlenkedve meredtem hol a földön fekvő fegyverre, hol a csukott szobaajtóra.
Az egyértelmű volt, hogy a keresés eredménytelen volt. Igen, ez a Napnál is világosabb. De történnie kellett még valaminek. Nyilván Alec sem gondolta, hogy első nekifutásra megoldjuk a dolgot, meg amúgy sem szokott ennyire kiborulni. Általában a legnehezebb helyzetben is nyugodt tudott maradni.
Vajon mi a fene történhetett?
Mindennél jobban tudni szerettem volna, de nem volt merszem megkérdezni, pláne azok után, hogy Alec így beviharzott a szobába. Nyilvánvaló, hogy nem óhajt velem beszélni a dologról, bármi is legyen az.

Azért óvatosan az ajtóhoz lopództam, hátha meghallok valamit. A fülemet az ajtó lapjához tapasztottam, majd csendben figyeltem.
Először nem hallottam semmit. Ám néhány pillanat múlva egy hatalmas csörömpölés zavarta meg a csendet. És odabentről jött...
Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne rontsak be azonnal a szobába.
Viszont ezek után hallottam még valamit.

Nem, az lehetetlen... Biztosan hallucinálok.

De nem, ez teljesen egyértelmű. Alec... sír?!

Te jó ég! Ennyire rossz dolog történt volna? Ugye nem...? Nem, az nem lehet... Biztosan valami másról van szó...

Na jó, elég volt! Muszáj tudnom, mi folyik itt.
Fogtam magam és óvatosan kinyitottam az ajtót.
Alec az ágy végében ült, könyökével a térdén támaszkodott, fejét a tenyerébe temette, előtte a padlón pedig egy összetört porcelán váza darabjai hevertek.
- Alec... – szóltam óvatosan, mert fogalmam sem volt, hogy miképpen fog reagálni a jöttömre. – Történt valami? – kérdeztem, mikor már biztos voltam benne, hogy nem fog kidobni a szobából.
Sokáig nem felelt. Már azt hittem, nem is fog, ám egyszer csak megszólalt.
- Igen, történt... – mondta, de nem nézett rám. Látszott rajta, hogy próbálja összeszedni magát. – Ez történt – fordult meg végre, és felém nyújtott egy meglehetősen gyűrött papírlapot.
- Mi ez? – kérdeztem, mielőtt érte nyúltam volna. Valami azt súgta, hogy nem akarom elvenni.
- Üzenet. Tudod..., tőle.
- A démontól?! – kerekedtek el a szemeim.
- Igen. Olvasd! – Parancsnak hangzott, ám Alec hangja erőtlen volt. Ettől csak még inkább féltem attól, amit a levélben fogok látni. Óvatosan vettem el, mintha megégethetné az ujjamat, aztán olvasni kezdtem.

Az első pár mondat után egy nyöszörgés szerű valami tört ki belőlem, majd miután tátott szájjal végigolvastam, ismét Alecre pillantottam.
- Hát ez... Te jó ég! – szörnyülködtem. – Hogy jutott el ez hozzád?
- Tűzlevél volt. Az egyik régi raktárépületnél voltam, mikor megláttam.
- Tűzlevél?! Hogyhogy működik az ilyesmi?
- Ő egy démon, Rebecca. És úgy gondolom, miatta kerültünk ide. Ez az egész meg volt tervezve.

Hirtelen még a levegő is megfagyott a szobában. Egy ideig meg sem tudtam szólalni, csak tátogtam, mint valami idióta. Alec sem mondott többet.
- De ez itt azt írja – mutattam a lapra a kezemben - , hogy csupán két hetünk van rá, hogy megtaláljuk Magnust.
- Igen. És ebből már két nap el is telt.

Ismét nem szólaltam meg. Egyszerűen nem voltam rá képes.
Aztán Alec hirtelen megfordult és rám nézett. A szemei könnyektől csillogtak. Szívszorító látvány volt.
- Határidőt kaptunk, Rebecca. És ha nem tudjuk betartani... - nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. – ... meg fogja ölni őt...
Ez a négy szó olyan fájdalmasan hangzott, hogy a szívem majd megszakadt.
Láttam, hogy az előttem ülő Árnyvadász arcán szép lassan legördül egy könnycsepp, amit aztán gyorsan el is tüntetett. Mintha csak tilos lett volna neki a sírás.
Szerettem volna mondani valamit. Valami bátorítót, valami vigasztalót... De nem ment. Csak bámultam Alecet, ő pedig engem.

„... meg fogja ölni őt...” – csengett a fülembe újra és újra.

Nem tudom meddig néztünk egymásra némán, és azt sem, hogy hogy kerültam aztán vissza újra a nappali kanapéjára, csak azt tudtam, hogy véget akarok vetni ennek az egésznek. És akkor, ott megfogadtam, hogy soha, de soha többé nem engedem el Alecet egyedül. Soha...