Alec egészen kilenc óráig aludt.
Épp a szendvicsemet fogyasztottam egy bögre tejeskávé társaságában, mikor álmosan kisomfordált a szobából. A haja kócos volt, a pólója kissé gyűrött, de ettől eltekintve egész tűrhető állapotban volt.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdezte szemrehányóan, miközben érdeklődve vizsgálgatta a kávésbögrémet.
- Mert végre elaludtál és nem láttam értelmét, hogy felkeltselek. – Láttam, hogy már épp válaszolni akar, de megelőztem. – Igen, tudom, hogy meg kell találnunk Magnust, de hajnalok hajnalán nem állíthatunk oda senkihez, hogy segítsen.
Alec erre nem felelt, inkább újra a kávésbögrére pillantott.
- Esetleg nekem is jut egy kávé? – kérdezte.
- Persze, hozom – álltam fel a székemből és elindultam a konyha irányába.
- Rebecca! – kiáltott ekkor utánam. – Ne haragudj, hogy ilyen nyers voltam. Csak tudod...
- Tudom – feleltem. – És nem haragszom. Hozom a kávét.

Reggeli után mindketten felöltöztünk, majd a nyakunkba vettük a várost.
- Most már igazán elárulhatnád, hogy kihez megyünk – türelmetlenkedett Alec.
- Oké, elárulom. A nagybátyámhoz.
- A nagybátyádhoz... – ismételte meg, és látszott rajta, hogy eléggé értelmetlennek hiszi a dolgot. - És miben tud ő nekünk segíteni?
- Remélem sok mindenben. Tudod, ő rendőr volt, így van egy kis fogalma, hogy mi a teendő, ha eltűnik valaki.
- De nem mesélhetjük csak úgy el neki az egészet.
- Nem is fogjuk. Majd azt mondom neki, hogy a suliban tartok előadást a témáról. Nyugi! – néztem a mellettem lépkedő Árnyvadászra. – Nem lesz semmi gáz.
- Hát persze, hogy nem... – sóhajtotta Alec.

Hát, gáz az nem is volt, viszont semmi más sem, ugyanis mikor odaértünk, egy zárt ajtóval találtuk szembe magunkat. Hiába kopogtam, hiába kiabáltam és zörgettem, nem történt semmi.
A szomszédok viszont egyértelműen tudomást szereztek az érkezésünkről, ugyanis hamarosan egy fekete hajú nő dugta ki a fejét a szomszéd lakás ajtaján.  Éppen az ebédfőzésben zavarhattuk meg, ugyanis egy fakanál volt a kezében. Nem kellett sok idő, hogy felismerjem. Láttam már párszor, mikor a bácsikámnál vendégeskedtünk és meg kell mondjam, hogy eszméletlen finom sütiket süt.
- Mrs. Peterson! – szólítottam meg. – Csak én vagyok.
- Á, Rebecca! Henry-t keresitek? – kérdezte, miközben kíváncsi pillantásokkal méregette Alecet.
- Igen – feleltem. - Talán elutazott?
- Így is lehet mondani. Horgász túrán van a barátaival.
- Így már mindent értek. Azért köszönjük – Azzal el is indultam volna kifelé a lépcsőházból, ám Mrs. Peterson utánunk kiáltott.
- Rebecca! Átadjak neki valami üzenetet, ha esetleg visszajönne?
- Nem, nem fontos. Köszönjük Mrs. Peterson. Minden jót!
- Nincs mit, drágám. Szervusztok!

- Nem fontos?! – kérdezte Alec szemrehányóan, mikor már újra az utcán voltunk. – Én azért nem így fogalmaznék.
- Én sem gondoltam komolyan, elhiheted. De azt mégsem mondhattam, hogy egy iskolai dolgozat élet-halál kérdése. Normális diákok örülnek, ha ürügyet találnak egy dolgozat elhalasztására. És én eléggé normális diáknak hiszem magamat.
- Igazán...?!
- Na jó, talán nem fordul elő minden nap, hogy a diákok kedvencei kilépnek a tévéből a valóságba, de ettől eltekintve igenis átlagos diáknak számítok.
- Nekem nyolc – mondta Alec. – Van valami más ötleted, hogy mihez kezdjünk?
- Tudod, a krimikben mindig egy elhagyatott épületbe viszik az elrabolt embereket. Raktárakba, régi gyárépületbe, ilyesmikbe.
- És?
- Lehet, hogy Magnus is egy ilyen helyen van.
- Mint a krimikben, mi? – Alec úgy nézett rám, mint egy bolondra. – Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű.
- Mi ebben az egyszerű? Van fogalmad róla, hogy hány elhagyatott épület van a nagyvárosokban?
- Nincs. De akkor sem hiszem, hogy egy démon ennyire emberi megoldást választ.
- Lehet, hogy igazad van. De mi van, ha épp így gondolkodik ő is? Mi van, ha ez benne a trükk? Hogy félrevezessen minket.
Alec nagyot sóhajtott.
- Még ez is előfordulhat. Az Angyalra! Rengeteg lehetőség van.
- Úgy tűnik, hogy ez bonyolultabb lesz, mint gondoltuk.
- Ha legalább a rúnáimat tudnám használni...
- Alec! – kiáltottam fel hirtelen. – Az íjat azért még tudod használni, ugye?
- Hát, ha lenne...
- Szerzünk egyet – jelentettem ki.
- És mégis honnan? És minek?
- Hát, veszünk – vontam meg a vállamat. – Szerintem szükséged lesz valamiféle fegyverre, ha rátalálunk Magnusra és az apjára.
- Na, persze. Mert egy iskolás lánynak csak úgy eladnak egy íjat, mi?
- Nem nekem, hanem neked.
- És hol akarsz íjat venni? A sarki közértben?
- Nagyon vicces – grimaszoltam. – Tudod, az internet csodákra képes.
- Mintha csak Simont hallanám – morogta Alec, de azért készségesen követett hazáig.

******

Még csak egy nap telt el azóta, hogy Magnus fogságba esett a saját apjánál, de már most érezte Alec hiányát. És nem mellesleg rettenetesen össze volt zavarodva.
Szerette volna, ha Alec minél hamarabb rátalál, viszont bizonyos szempontból annak örült volna, ha ez nem történik meg. Ugyanis bármennyire is próbálta meggyőzni magát arról, hogy Alec valahogy kiszabadítja és emellett még a lelke is megmarad, valahol mélyen nagyon is jól tudta, hogy ez lehetetlen.
Asmodeus-szal nem igazán lehet alkudozni, viszont ha küzdelemre kerül a sor, szinte biztos, hogy ő fog győzni. Alecnek esélye sem lesz a fegyverei és a rúnái nélkül.
Magnus idegesen megrángatta az őt fogva tartó, erős láncokat.
Nem először van fogságban, viszont ez az első alkalom, hogy közben nem a saját életét félti.
Bármit megtett volna, hogy Alecnek ne essen bántódása. Bármit a világon...

Drága Árnyvadász palántáim! 😊 Nem bírtam kivárni a hétvégét a következő résszel, úgyhogy most íme, itt van. Egy kicsit talán rövidebb lett, mint az eddigiek, de csak egy kicsit... 😇
Remélem továbbra is tetszik a történet, én mindenesetre örülök, hogy vagytok és motiváltok.
Kellemes olvasást.
Sziasztok! 😘