Nem sokkal később ismét a nappaliban ültünk, mindkettőnk kezében egy-egy bögre teával.
-Tudod – szólalt meg egyszer csak Alec – meglepett, amit odakint mondtál.
-Igazán? – kérdeztem.
-Igen. Talán nem szeretsz itt lakni?
-Nem erről van szó. Csak... Én nem itt születtem. Vidéken laktunk tizenkét éves koromig. Aztán aput előléptették a munkahelyén, ami egyben azt is jelentette, hogy áthelyezték Londonba, a cég központjába. Úgy döntött elfogadja az állást, így ideköltöztünk. De a magam részéről mindig is jobban szerettem a vidéki életet.
Alec érdeklődve figyelt, miközben bele-belekortyolt a teájába.
-Mit szerettél benne annyira? – kérdezte.
-Rengeteg dolgot, de elsősorban a lovaimat.
-Lovakat?! – nézett rám csodálkozva.
-Igen. Volt egy kisebb istállónk, meg három lovunk. Imádtam lovagolni. Érezni, ahogy lobog a hajam a szélben..., az valami fantasztikus. Te még sosem lovagoltál?
-Hát, nem.
Újból csend telepedett ránk. Láttam, hogy Alec gondolatai ismét Magnusra terelődnek. Szörnyen sajnáltam, de reggelig nem tehettünk semmit.
-Szerinted mennyi időnk van megtalálni? – kérdeztem, és nem kellett magyaráznom, kire gondolok.
-Nem tudom, de gyanítom nem sok.
-Segítek, amiben csak tudok.
-Kösz, Rebecca – És Alecen valóban látszott, hogy hálás érte. Nem csak úgy mondta. Ezúttal nem...
-Tudod – szóltam, kissé bátortalanul – nagyon furcsa pár vagytok ti ketten.
Alec elmosolyodott a kijelentésem hallatán.
-Nekem mondod?
-Igaz... Csak, Magnus olyan...
-Más? – kérdi Alec. – Az nem kifejezés.
-Na igen, jobban nem is különbözhetnétek.
-Főleg, hogy ő Alvilági, én Árnyvadász vagyok. Ez a legnehezebb az egészben. Mert: „A törvény az törvény.” – mondta Alec gúnyosan.
-Ez nem kéne, hogy számítson. Azt hiszem sok törvény értelmetlen.
-Sajnos igen. A többség mégis foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk. Volt idő, mikor én is így gondolkodtam.
-Clary előtt, igaz?
-Igen... és nem. Persze már akkor is áthágtunk rengeteg szabályt, mikor megjelent, de akkor még lelkiismeretfurdalásom volt miattuk. Bűnösnek éreztem magam. Aztán valami, vagy inkább valaki rádöbbentett, hogy a törvény nem mindig áll mellettünk.
-Magnus... – Nem kérdés volt. Szimplán kijelentettem.
-Igen. Tudod, először küzdöttem ellene. Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy amit érzek, az nem jelent semmit. Hogy egyszerűen nem jelenthet... De egy idő után már magamat sem tudtam becsapni. És rádöbbentem, hogy hiába a sok szabály és törvény, az érzéseinket még a Klávé sem tudja irányítani. – Alec olyan őszintén beszélt, hogy nem akartam félbeszakítani, így inkább csendben hallgattam tovább.
-A szüleim nem igazán értik ezt az egészet – folytatta. – Szerintem azt hitték „kinövöm”, vagy ilyesmi. Sosem fogják tudni megérteni, hogy... – ekkor rám nézett. – Ne haragudj – mondta. – Jövök itt az unalmas családi problémáimmal.
-Egyáltalán nem unalmas – mondtam. - Sőt, amit mondtál... Sosem hallottam még embert így beszélni egy másikról. Tényleg nagyon szereted, igaz?
Alec nem felelt, de nem is volt rá szükség. Ahogy lehajtotta a fejét és szomorúan meredt a semmibe... Már tudtam. És azt is tudtam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy Alec visszakapja Magnust.

A boszorkánymester eközben azon gondolkozott, hogyan szabadulhatna ki a mágikus láncok fogságából. A képességei híján viszont vajmi kevés esélye volt a szökésre.
Szerencsére a láncok elég hosszúak voltak, hogy egy kisebb területen szabadon mozoghasson, ám apja gondosan ügyelt rá, hogy semmit ne érhessen el.
Most fel-alá sétált a sötét helyiségben – amiről még mindig fogalma sem volt, hogy micsoda -, miközben a láncok idegesítően csörögtek a kezén minden apró mozdulattól.
Semmi használható ötlete nem támadt. Nem tehetett mást, mint hogy várt. Várja, hogy Alec kiszabadítsa. Ha egyáltalán rátalál...
Bezzeg, ha tudná használni a mágiáját, Alec pedig a rúnáit, egy pillanat alatt megtalálná. De jelen pillanatban ez nem volt opció.
-Csak nem kezdesz aggódni? – hallotta meg Magnus hirtelen apja hangját, mire abbahagyta a járkálást. – Idegesnek tűnsz.
-Ó, valóban? Nem is értem miért – felelte Magnus gúnyosan.
-Még mindig biztos vagy benne, hogy megmentenek?
-Igen. Bízom Alecben, bármit is hablatyolsz nekem.
-Ugye tisztában vagy vele, hogy ha eljön és kiszabadít, a lelkével fizet érte?
-Biztos vagyok benne, hogy kitalál valamit, hogy ez ne történjen meg.
-Lám csak! Ennyire hiszel benne? – nevetett Asmodeus. – Botorság.
-Neked minden az, ami az emberekhez kapcsolódik. Pláne, ha az érzelmeikről van szó... Egyébként, gondolkoztam – váltott témát Magnus. – Azon, amit mondtál. Hogy miért működik a mágiád.
-És mire jutottál?
-Ez a te műved, igaz? Ez az egész dimenziós dolog. Hogy Alec és én ide kerültünk. Te csináltad, azért vannak meg a képességeid.
-Gratulálok – mondta a démon. – Mindig is megvolt a magadhoz való eszed, Magnus.
-Nem kell a gratulációd. Azt mondd meg, mi szükséged van Alec lelkére! Miért épp az övé kell? Miért?
-Mert közel áll hozzád. Így ha elszakítalak tőle, utánad jön. Vagyis ő volt az egyetlen árnyvadász, aki könnyen hozzáférhető.
-Úgy beszélsz róla, mint valami tárgyról. Nem undorodsz magadtól?
Asmodeus felnevetett.
-Azt hiszed, hogy tudsz bármi olyat mondani, ami megállít?
-Próbálkozni lehet – felelte Magnus, bár a hangja már nem volt olyan magabiztos.
-Megszerzem Alec lelkét, Magnus. Ha tetszik, ha nem. – Azzal a démon sarkon fordult és elsétált.

Reggel a kanapén ébredtem, méghozzá a telefonom csörgésére. Gyorsan körbepillantottam, de Alecet már nem láttam a nappaliban.
A telefonért nyúltam, miközben kábán visszadőltem a fekhelyemre.
-Halló! – szóltam bele álmos hangon a készülékbe.
-Rebecca! – hallottam meg Emma hangját a vonal túlsó végéről, mire olyan hirtelen józanodtam ki, hogy azt bárki megirigyelné.

A francba! A suli... Teljesen kiment a fejemből.

-Rebecca, hol a fenében vagy? Történt valami? Miért nem voltál suliban?
Hallottam a hangján, hogy aggódik. Ha valami oknál fogva nem mentem iskolába, mindig előre szóltam neki, hogy elkerüljem a hasonló szituációkat.

Ki kell találnom valamit...

-Igen..., ne haragudj. Nincs semmi baj, csak... nem éreztem jól magam. Akartalak hívni, de szinte az egész napot átaludtam.
-Ó, értem. – Hallottam a hangján, hogy kicsit megnyugodott, hogy nem raboltak el, vagy ilyesmi... – Átugorjak suli után? Ha kell valami...
-Nem! – válaszoltam, talán kicsit túl lelkesen. – Vagyis... nem kell semmi. Csak pihenek pár napot és jobban leszek. Ígérem. Na, meg... nem akarom, hogy elkapd. A doki azt mondta, lehet hogy fertőző. – Még magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen ment a hazugság. Pedig ezidáig sosem hazudtam Emmának, de most nem volt más választásom.
-Értem. Hát, akkor jobbulást. Majd szólj, ha jobban leszel.
-Oké, persze.
-Akkor szia.
-Szia.
Visszaraktam a telefont a dohányzóasztalra, majd nagy nehezen állásba tornásztam magam. Alecet továbbra sem láttam sehol, így elindultam, hogy megkeressem.
A vendégszobában találtam rá. Az ágyon feküdt és aludt, mint a bunda.
Körülnéztem a helyiségben. Ritkán használtuk, mivel nem nagyon jöttek hozzánk vendégek, pláne nem olyanok, akik több napig maradtak.
A szoba nem volt túl nagy, de ennek ellenére nem hatott szűkösnek.
Alec tegnapi, vacsorához felvett ruhái a fotelbe hajítva hevertek, az éjjeliszekrényen a teásbögre, amit az éjjel adtam Alecnek már üres volt. A szekrényen néhány flakon és üvegcse sorakozott, bennük különféle furcsa, színes... valamikkel. Magnus kenceficéi...
Alec továbbra sem ébredt fel. Fekete haja összekuszálódva keretezte az arcát, mely most békességet sugárzott. De vajon meddig? – gondoltam magamban.
Nem akartam felébreszteni, így csendben kihátráltam és becsuktam magam mögött az ajtót. Tudva, hogy mi vár rá, ha felébred, nem volt szívem visszarángatni a jelenbe. Alec is megérdemel egy kis nyugalmat.
Így fogtam magam és a konyha felé vettem az irányt, hogy reggelit készítsek.