- Alec, mi van már? – kérdeztem már sokadszorra, miközben az említett árnyvadász csak idegesen járkált fel-alá a nappalinkban. Egyedül...
- Hol van Magnus? – tettem fel a következő kérdést.
Alec hirtelen abbahagyta a járkálást és egy nagy sóhaj kíséretében egy cetlit nyújtott felém.
- Itt... – csupán ennyit mondott, én pedig gyanakodva nyúltam a papírért.
Eléggé gyűrött volt és az írás sem volt a legszebb, de azért sikerült kibetűznöm.
Döbbenten pillantottam Alecre, majd vissza a papírra.
- Ez ugye most nem komoly?! Nem lehet az...
- De, szerintem nagyon is komoly. Mégis hová tűnt volna Magnus ilyen hirtelen?
- Nem is tudom... Talán...
- Ne fáradj! Ezt nem a mondénok tették. Ez nem egy olcsó tréfa. Mégis honnan tudnának a mondénok bármit is ezekről a dolgokról? - kérdezte feldúlt hangon.
- Igazad lehet... De, akkor most mi lesz?
- Fogalmam sincs. Egyelőre... De kitalálok valamit.
Azzal Alec fogta magát és bevonult a vendégszobába, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, újra a kezemben tartott papírnak szenteltem a figyelmemet.

Nálam van a boszorkánymester.
Ha vissza akarod kapni, keress meg, Árnyvadász! És talán megegyezhetünk...
Ha te nem keresel, majd én megtalállak, de akkor sem te, sem a drága fiacskám nem jut haza többé. Soha többé...
Óra indul, Alexander Lightwood.

Ui.: Ne tartson sokáig, vagy Magnus bánja! Meg persze a drágalátos mondénjaitok.
Jó mulatást!

„Asmodeus”

 
Magnus egy számára teljesen ismeretlen helyen ébredt. Fogalma sem volt, hogyan került oda, vagy hogy ki vitte oda. Ám mikor egy sejtelmes alak lépett a helyiségbe, azonnal tudta, hogy kivel van dolga. Remélte ugyan, hogy ez a nap csak nagyon soká jön el, de úgy látszik nincs szerencséje.
-Nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk – szólalt meg Magnus.
- Én is örülök, hogy látlak.

- Én azért ezt nem mondanám. Mit akarsz tőlem?
- Ó, tőled? Semmit. De a kis barátod... Vagy hívjam inkább... a szerelmednek?
- Alecet hagyd ki ebből! Nem is ismer téged.
- Van egy olyan érzésem, hogy ez nemsokára megváltozik.
- Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Magnus gyanakvóan.
- Tudod, túl kíváncsi vagy. Mindig is az voltál.
- Nem tudsz rólam semmit! – vágott vissza Magnus. – Egy undok démon vagy, semmi több!
- Igen, démon vagyok – felelte Asmodeus. – De, te talán nem vagy az? Talán nem démonvér folyik az ereidben? Vagy most, hogy ilyen jóba lettél az árnyvadászokkal, már elfelejtetted, hogy hova tartozol? Lilith fia vagy te is, Magnus. Ezt nem tagadhatod.
- Igazad van. Nem tagadhatom le azt, aminek születtem. De ez nem azt jelenti, hogy úgy is kell élnem, mint nektek. Én nem azt az utat választottam.
- Ez nem választás kérdése, fiam.
- Ne szólíts a fiadnak!
- Ahogy akarod. Csak aztán meg ne bánd ezt a viselkedést, mikor rájössz, hogy a te árnyvadászod nem képes rá, hogy megmentsen.
- Utoljára kérdem: Mit akarsz Alectől?
Asmodeus lassan Magnus elé sétált és farkasszemet nézett vele. Egy csettintés, és a következő pillanatban Magnust erős láncok kötötték a falhoz, melyek egy-egy bilincsben végződtek.
- Működik a mágiád?! De, hogyan...?! – csodálkozott Magnus.
- Olyan okosnak gondolod magad. Találd ki! – vigyorgott Asmodeus gúnyosan. – Ja, és a válasz a kérdésedre: a lelkét.
- Hogy mi?
- Jól hallottad. A lelkét akarom.
Ha szemmel lehetne gyilkolni, Magnus most biztosan megtette volna.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz...
- Mi lesz?! Javíts ki, ha tévedek, de nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess – mutatott Asmodeus Magnus láncaira.
- Megtalálom a módját, hogy kiszabaduljak. És ha megteszem, visszaküldelek... Egyenesen a pokolba.
- Alig várom – gúnyolódott a démon, majd magára hagyta a boszorkánymestert.

Alec mellettem ült a nappali kanapéján és láthatóan mélyen belemerült a gondolataiba, miközben én már vagy századszor olvastam el újra az üzenetet.
- Tehát, ez az Asmodeus Magnus apja?
- Miért? Nem egyértelmű? - kérdezte Alec, miközben két tenyerébe temette az arcát. Már órák óta ültünk és Alecet eléggé megviselte a dolog. Mondjuk nem is csodálom… Nem is faggatnám, viszont segíteni akarok neki.
- De…, akkor nem bántja, igaz?
- De, Rebecca. Ha az érdekei azt kívánják, akkor megteszi. A démonok nem a családszeretetükről híresek.
- Démon…?! - néztem Alecre elkerekedett szemekkel. - Magnus apja egy démon?
- És nem is akármilyen. Egy magas rangú démon. A pokol hercegeként is emlegetik.
- Nem hangzik túl jól…
- Borzalmasan hangzik! - dőlt hátra Alec a kanapén egy nagy sóhaj kíséretében.
- Hogy fogjuk megtalálni Magnust a rúnáid és minden hókuszpókusz nélkül?
- Fogalmam sincs – sóhajtott újra Alec, majd felegyenesedett és a szemembe nézett. - Nézd, tudom, hogy nem voltam valami kedves, de segítened kell. Ez a te világod, a te városod. Én nem ismerem ki benne magamat úgy, ahogy te.
- Persze, hogy segítek – feleltem. - De mondénként kell gondolkodnunk. Először is, holnap elmegyünk egy ismerősömhöz.
- Milyen ismerősödhöz? - kíváncsiskodott Alec.
- Valakihez, aki talán segíthet, hogy megtudjuk merre induljunk. De most már aludnunk kéne. Neked is, Alec. Legalább próbáld meg!

Alec azonban nem tudott aludni…
Pedig becsületére legyen mondva, megpróbálta. De akárhányszor lehunyta a szemét, Magnust látta maga előtt, és nem tetszett neki, amit látott. Az agya minduntalan olyan képeket vetített elé, melyek sejtetni engedték, hogy Asmodeus mit is érthetett az alatt, hogy „Magnus bánja”.
Alec végül a párnába fúrta a fejét és próbálta leküzdeni azt a rengeteg érzelmet, ami kitörni készült belőle. Ordítani szeretett volna a dühtől és elpusztítani azt az átkozott démont, ám félt is. Sőt, rettegett…
Igen, meg akarta találni Magnust, méghozzá bármilyen áron. Emellett viszont félt, hogy milyen látvány fogadja majd, ha ez megtörténik.
Nem… Inkább bele sem akart gondolni a legrosszabba.
A hátára fordult és a plafont kezdte el bámulni. Úgy érezte, soha többé nem lesz képes átaludni egy éjszakát. Legalábbis addig nem, míg Magnus nem fekszik újra mellette. Borzasztó furcsa volt egyedül lenni. Alec még maga is meglepődött, hogy ő, aki sosem volt egy nagy társasági ember és néha többre értékelt egy kis magányt, mint bármi mást, most egyenesen sóvárog a társaság után. Pontosabban egyvalaki társasága után.
Egy idő után belátta, hogy reménytelen, hogy egy szemhunyásnyit is aludjon, így inkább felkelt és csendben kilopózott a nappaliba, majd az erkélyajtó felé vette az irányt és reménykedett, hogy közben nem rúg bele semmibe, mert esze ágában sem volt felkelteni házigazdáját.
Sikerült a lehető legnagyobb csendben kinyitnia az ajtót és kilépett a friss, éjszakai levegőre. A hűvös szellő kissé kijózanította, ám ettől sem érezte jobban magát, vagy könnyebbnek a helyzetet.
A város fényei úgy világítottak alatta, mint megannyi szentjánosbogár. Alec annyira belefeledkezett a kilátásba, hogy észre sem vette, mikor Rebecca felbukkant az erkély ajtajában.
- Nem rossz, igaz? - kérdezte a lány.
Alec hirtelen megpördült és csodálkozva nézett a lányra. Rebecca a múltkori nyuszis pizsamában volt, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki bármennyit is aludt. Sőt, Alec biztos volt benne, hogy hasonló cipőben járnak ezen a téren, így nem is látta értelmét, hogy szóvátegye a dolgot.
- Micsoda? - kérdezte inkább, kissé értetlenkedve.
- A kilátás.
- Ja, hogy az… Igen, szép.
- Én nem szeretem – Rebecca Alec mellé sétált és rátámaszkodott a korlátra.
- Miért?
- Mert nem igazi – jött a válasz. - Az emberek egyenesen harcolnak érte, hogy olyan lakásuk legyen, ahonnan ezt láthatják – tárta ki a karjait a lent elterülő fényes kavalkád felé. - Én viszont azt jobban értékelném – mutatott most az ég felé.
- De hisz nem is látni semmit – jegyezte meg Alec.
- Pontosan. És épp ez a baj. A sok csillogó-villogó mű dologtól az igazi szépség már nem látszik. És azt hiszem ez a baj az emberekkel. Fejvesztve rohannak minden olyan dolog után, amitől kicsit is csillogóbbnak, vagy többet érőnek hiszik magukat, az igazi kincsekről viszont megfeledkeznek. Ezért nem látjuk a városokban a csillagok fényét.
- Tudod, ahhoz képest, hogy milyen fiatal vagy, nem is vagy olyan ostoba – mondta Alec mosolyogva.
- Ezt most bóknak veszem – mosolyodott el Rebecca is. - Egy teát?
- Végül is, hajnali kettőkor még úgysem teáztam – felelte Alec, majd követte Rebeccát a lakásba.

Hát, sziasztok! 🙂
Meghoztam a folytatást. 😃
Csak annyit fűznék hozzá, hogy néha észrevehetitek, hogy váltogatok a szereplők szemszögei között. Ez nem véletlen. Igazság szerint ki szerettem volna próbálni, hogy E/1-ben vagy E/3-ban tudok-e jobban írni. Remélem nem túl zavaró a dolog.
Ha esetleg igen, akkor szóljatok és akkor csak az egyik formát használom. 🙂
Addig is, jó olvasást! 😉