Magnus-szal vásárolni kábé olyan érzés, mintha az ember egy divatbemutató zsűritagja lenne. Egyik üzlet a másik után, én pedig lassan kezdem azt érezni, hogy Magnus ezt sosem unja meg.
Annak ellenére, hogy vasárnap van, sok üzlet tart nyitva. Végül is egy nagyvárosról beszélünk.
Körülbelül két órája járhatjuk a boltokat. Magnus nagy lelkesedéssel szeli az utcákat, Alec - beletörődve a sorsába – lépked mellette, én pedig táskákkal a kezemben és fülig érő vigyorral követem őket. Egyesekkel ellentétben én nagyon is élvezem a helyzetet.

- Ó, nézzétek azt a kabátot! – kiált fel hirtelen Magnus, a következő pillanatban pedig már el is tűnik az üzletben. Mosolyogva követem, tudva, hogy egy újabb „van már elég belőle” című eszmecsere következik Alec vezényletével.
Magnus meg sem áll az említett ruhadarabig, mi pedig követjük. Tisztában vagyok vele, hogy nem csupán a kabát lesz felpróbálva, így inkább kényelembe helyezem magam a próbafülkék előtt felállított kanapék egyikén. Magam mellé dobom a ruhákkal teli táskákat is.
A következő pillanatban Alec huppan le mellém egy nagy sóhaj kíséretében.
- Hogy lehet az, hogy te ezt nem unod? – kérdi.
- Nehéz megmagyarázni... Azt hiszem szórakoztat Magnus lelkesedése a ruhák iránt. Igazán... mókás – felelem.
- Mókás...?
- Azt látom, hogy te nem élvezed – állapítom meg.
- Figyelemreméltó a megfigyelőképességed – mondja Alec gúnyosan. – Miből vontad le ezt a következtetést?
- Ugyan már! Lehetne ennél rosszabb elfoglaltságod is.
- Igazad van. A cipővásárlás sokkal rosszabb.
- Hát, nem épp erre gondoltam, de...
- Látom végre szóba álltok egymással. Remek – szakít félbe minket Magnus, ám szinte ki sem látszik a kezében tartott nagy halom ruha mögül.
- Azt mind fel fogod próbálni? – kérdi Alec halálra vált arccal én pedig újfent elmosolyodom.
- Igen, azt terveztem. Ti csak várjatok itt – mondja, majd eltűnik előttünk a próbafülkében.
- Ennek sosem lesz vége... – folytatja Alec a sajnálkozást.
- Ahelyett, hogy itt sopánkodsz, miért nem veszel inkább te is valamit? – kérdem.
- Úgy nézek én ki, mint aki szabadidejében vásárolgat?
- Őszintén? Kicsit sem. De ez nem jelenti azt, hogy ezután sem teheted meg.
- Nem tudsz meggyőzni... Hogy is hívnak?
- Rebecca... – nézek rá jelentőségteljesen. – És fogadjunk, hogy ráveszlek a vásárlásra.
- Nem fogadok kislányokkal.
- Te sem vagy épp aggastyán...
- Hát nem, de nálad érettebb vagyok.
- Igazán? Akkor az érett fejeddel találd ki, hogy ugyan mit fogsz felvenni, ha Magnus elvisz vacsorázni. Ezt? – mutatok végig Alec öltözékén, ami még mindig a fekete nadrág, fekete póló kombóból áll.
Látom rajta, hogy elértem a kívánt hatást, ugyanis hirtelen nem tud mit mondani erre. Szélesen elmosolyodom, tudva, hogy nyertem.
- Szóval? Elismered, hogy igazam van? – kérdem.
- Talán...
- Talán?! Bár, felőlem akár pizsamában is mehetsz az étterembe.
- Oké, oké... Felfogtam, rendben?
Győzelmem teljes tudatában rávigyorgok a mellettem ülő árnyvadászra és felállok a kanapéról. Egyenesen ahhoz a próbafülkéhez sétálok, ahol Magnus öltözik és bekiabálok.
- Eltart még egy darabig, igaz?
- Talán sietünk? – hallom Magnus hangját a függöny mögül.
- Dehogy, próbálj csak nyugodtan, de mi addig átmennénk Alec-kel az egyik szomszéd üzletbe.
Hirtelen eltűnik a függöny én pedig szembe találom magam egy ledöbbent és kíváncsi Magnus-szal.
- Alec... és a vásárlás... Mit tettél vele? Vagy mit mondtál neki, hogy rávedd?
- Meggyőző tudok lenni – vigyorgok.
- Oké, végül is mindegy. Menjetek, én még elleszek itt egy darabig. Vihetitek a bankkártyámat is – mondja, miközben visszabújik a függöny mögé. – Csak aztán gyertek is vissza. Lehetőleg élve... Tekintve Alec vásárlásfóbiáját...
- Nem lesz gond – nyugtatom meg Magnus-t (és egy kicsit talán magamat is).
- Akkor jó. Sok sikert kislány!
Azzal – Magnus bankkártyájával a kezemben – visszaballagok Alec-hez, aki továbbra is a kanapén ül.
- Indulhatunk – lobogtatom meg a kártyát.
- Azt hogy szerezted? – kérdi.
- Nem kellett megszereznem. Önként adta.
- Ti aztán jól összeszövetkeztetek.
- Ne légy már ilyen! Még senki sem halt bele egy kis vásárolgatásba.
- Ahogy mondod. Még...
- Na jó, ebből elég. Indulás! – Nemes egyszerűséggel karon ragadom Alec-et és kivonszolom magam után az üzletből.
Néhány épülettel odébb megállok az egyik kirakat előtt.
- Ehhez mit szólsz? – kérdem, az üveg mögött kiállított próbababára mutatva. Egy sötétkék öltönynadrág van rajta, hozzá pedig egy fekete ing, apró aranygombokkal a mellkasán.
- Szerintem...
- Tudod mit? Inkább menjünk be és próbáld fel. – Azzal kinyitom az ajtót és beterelem rajta Alec-et.
Megkérem az eladót, hogy hozzon a kiállított darabokból Alec méretében és míg ő öltözik, türelmesen várakozok a próbafülke előtt.
Néhány perc múlva Alec kilép a függöny mögül én pedig szerintem még a számat is eltátom a csodálkozástól.
- Na? Milyen? – kérdi.
- Hogy milyen?! Magnus helyében meg sem engedném, hogy levedd – mondom és hirtelen rájövök, hogy kicsit talán túl lelkes vagyok. – Vagyis... tökéletes. Ki is fizetheted.

Miután Alec rendezte az anyagiakat, visszaindultunk Magnus-hoz, aki addigra végleg előkerült a próbafülkéből, a kezében vagy tíz darab új ruhával.
Készségesen visszaadtam a kölcsönkért bankkártyát, majd Magnus elment fizetni.
- Jobb lesz, ha hamar megejtitek azt a vacsorát – súgom oda Alec-nek.
- Miért?
- Mert nem foszthatod meg Magnus-t attól a látványtól – felelem, ám mire Alec bármit is válaszolhatna, Magnus visszatér két újabb tele táskával, majd elhagyjuk az üzletet.
Sikerül meggyőznünk, hogy mára talán elég lesz a vásárlásból, így elindulunk vissza a lakásba.