Az üdítővel a kezemben, feszengve pillantok hol Magnus-ra, hol Alec-re. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak, csak arra vagyok képes, hogy folyamatasoan bámulom őket.
Egy darabig ők sem szólalnak meg, csak csendben kortyolgatják a narancslevet.

Magnus most is hozza szokásos formáját, már ami az öltözködést illeti. Egy csillogó fekete nadrágot visel, hozzá pedig egy sötét - úgy értem nagyon sötét - kék inget. A haja is ugyanúgy néz ki, mint a sorozatban. Hozzáteszem, mindig is imádtam Magnus haját.

Alec sem változott. Fekete nadrág, fekete póló, fekete haj... szóval a szokásos.

- Tehát - töri meg hirtelen Magnus a csendet - azt állítod, hogy mi valójában nem is létezünk, mivel egy állítólagos televíziós sorozat szereplői vagyunk. Jól értem?

- Kábé - felelem bizonytalanul. Úgysem fognak hinni nekem. Legalábbis Alec biztosan nem.

- Tegyük fel, hogy így van - folytatja. - Van rá magyarázatod, hogy akkor miért vagyunk itt?

- Hát, őőő... - és hirtelen beugrik valami. - A vihar! - kiáltok fel ujjongva.

- Mi? - kérdi most Alec.

- Tegnap este épp a sorozatot néztem, mikor kitört a vihar. Elég durva volt, villámlással, meg hatalmas dörgésekkel...

- És...?

- Hát... szerintem a vihar csinálhatott valamit. Valami... varázslatot.

Na jó... ez eléggé gázul hangzott. Ha eddig nem néztek hülyének, akkor most már biztosan.

Alec tényleg úgy néz rám, mintha épp bejelentettem volna, hogy én vagyok a Római pápa. Ellenben Magnus mintha gondolkodna. Lehetséges, hogy komolyan vette, amit modtam?

- Még hogy a vihar - morogja Alec. - Ez badar...

- Nem biztos, Alexander - vág közbe hirtelen Magnus.

- Hogy?! - A kérdést szinte egyszerre tesszük fel Alec-kel.

- Az elektromos viharok sok galibát okoztak már... és azt mondtad, hogy villámlott. Igaz?

- I-igen.

- Lehet benne valami.

- Magnus, ezt most nem gondolod komolyan, ugye? - kérdi Alec.

- Még nem vagyok benne biztos, de talán ez okozta... ezt. Utána fogok járni, viszont addig is ki kell találnunk, hogy mit fogunk tenni. Rebecca!

- Igen?

- Ha jól sejtem, ez a világ nem „az" a világ, ugye?

- Mármint az, ahol Intézetek és démonok vannak? Meg Idris és Valentine és...

- Igen, igen. Erre gondolok.

- Nem. Itt nincs ilyesmi. Ez a világ „ahhoz" képest tök unalmas.

- Értem.

- Majd segítek beilleszkedni - dobom fel az ötletet és Alec-en látom, hogy neki máris nem tetszik. - Addig itt maradhattok, amíg nem találunk ki valamit.

- És a szüleid? Nyilván vannak szüleid, ugye?

- Igen, de csütörtökig konferencián vannak, úgyhogy az enyém a ház. Szóval?

- Nem is tudom...

- Én tudom - csattan fel Alec. - Magnus, mégis miben segíthet nekünk ez a lány?

- Ő ismeri ezt a világot, Alec, úgyhogy néhány dologban rá kell támaszkodnunk, ha vissza akarunk jutni.

- Akkor segíthetek? Légyszi, légyszi...

- Igen, segíthetsz - mondja végül Magnus, Alec pedig egy lemondó sóhajt hallat, de nem érdekel. Úgy ugrok fel a fotelből, mintha kilőttek volna és örömömben ugrándozni kezdek, mint valami kisiskolás. Mikor rájövök, hogy éppen bolondot csinálok magamból életem párja előtt, abbahagyom az ugrándozást. Bocsánatkérően elmosolyodom, ők pedig kérdő tekintettek néznek rám.

- Ez gyakran előfordul nálad? - kérdi Alec.

- Csak ha rólatok van szó - csúszik ki a számon. Upsz... Na, ebből mi lesz?

- Ezt most magyarázd el, kérlek - szólal meg Magnus is.

- Hát... izé... Ti vagytok a kedvenceim a sorozatból és... - Mégis hogy magyarázzam el? - Minden vágyam volt, hogy valódiak legyetek, erre most hirtelen itt vagytok és nem tudom mit kezdjek magammal, szóval elnézést, ha néha furán viselkedem - hadarom el egy szuszra. Továbbra is csak bámulnak rám, ám egy idő után Magnus elmosolyodik.

- Mi voltunk... a kedvenceid?

- Aha...

- Miért?

- Hát... - Muszáj ilyeneket kérdezni? Miért? Miért? - Mert olyan édesek vagytok - nyögöm ki végre és eléggé kínosan érzem magam. Fura, pedig mindig erről álmodtam, erre mikor valóra válik, leblokkolok. Gratula Becca, tényleg...

- Na jó, ez kezd egyre furább lenni - mondja Alec homlokráncolva és továbbra is ferde szemmel néz rám. - Biztos, hogy muszáj segítséget kárnünk... tőle? - mutat rám, de úgy, mintha valami idegesítő élősködő lennék, vagy ilyesmi.

- Igen Alec, muszáj - feleli Magnus én pedig megkönnyebbülve sóhajtok fel.

- Tehát... - folytatja Magnus - mesélj egy kicsit erről a te világodról.

- Oké. Szóval... A helyzet úgy áll, hogy itt nincsenek Árnyvadászok, sem boszorkánymesterek, sem semmi ehhez hasonló dolog. Nincs mágia, sem démonok, amiket le kéne győzni. A többi kábé ugyanolyan, mint a sorozatban... vagyis ahonnan jöttetek, csak ezek nélkül.

- Akkor lehet, hogy Magnus mágiája sem működik? - kérdi Alec.

- Azt hittem nem hiszel nekem - vágom rá azonnal.

- Nem is, de egyelőre nincs jobb ötletem, mint ez a hablaty, úgyhogy...

- Alexander! Hát ennyi év után sem tanultad még meg, hogy semmin sem kéne meglepődnöd? - mondja Magnus, majd kortyol egyet a narancsléből.

Alec nem felel, csupán fintorogva ő is a poharáért nyúl.

- Hol is tartottunk? - kérdi Magnus.

- A mágiánál - felelem készségesen.

- Á, igaz.

- Talán tégy egy próbát és ha mégis működik, nyitsz egy portált és haza megyünk - mondja Alec.

- Legyen - feleli Magnus, majd feláll a kanapéról és a nappali közepére sétál.

Ne működj... Ne működj... Ne működj...

Igen, lehet, hogy gonosz dolog, hogy ezt kívánom, de nem akarom, hogy elmenjenek. Még nem...

Magnus lazán megáll az ablakkal szembe, majd lehunyja a szemét. Felemeli a kezét, hogy elvégezze a portálnyitáshoz szükséges mozdulatokat..., de nem történik semmi. Újabb próbálkozás... szintén semmi.

Ezzzaaaz! - ujjongok magamba.

- Hát, ez nem jött be - mondja Alec egy lemondó sóhaj kíséretében. - Most mi lesz?

- Maradnunk kell, Alexander.

- Hát persze... - morogja Alec.

- Ne is törődj vele - fordul felém Magnus. - Csak azért morcos, mert úgy volt, hogy ma este vacsorázni megyünk.

- Magnus! - csattan fel Alec. - Muszáj mindenről beszámolni? És nem is vagyok morcos...

- Ó, hát persze, hogy nem - feleli a boszorkánymester, de közben egy cinkos kacsintást küld felém. Nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam.

- Szóval, most mit fogunk csinálni? - kérdi Alec, figyelmen kívül hagyva a kacarászásomat.

- Szerintem egyértelmű, Alexander. Egyelőre itt maradunk Rebeccánál, aztán majdcsak kitalálunk valamit.

- Hát jó... Végül is, nagyobb szarból is kimásztunk már - feleli Alec.

- Szuper - szólalok meg én is újra. - Megmutatom hol alhattok.

Azzal felpattanok a kanapéról és integetek, hogy kövessenek. Miközben a vendégszoba felé vezetem őket, szinte érzem, hogy minden porcikám kicsattan a boldogságtól.

Sziasztok!
Hát, itt volna a 2. rész, remélem ez is tetszik nektek. 🙂
Nem hiszem, hogy túl sűrűn tudok majd részt hozni, de hetente egyet be tudok ígérni. Igyekszem tartani magam ehhez, de munka mellett elég kevés időm van sajna, plána, hogy nemsokára a suli is elkezdődik, úgyhogy elég húzós lesz, de majd igyekszem. 😉
Addig is, köszi, hogy olvassátok.
Puszi 😘😘