Alec-kel egész nap a várost jártuk, miközben én folyton azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam el a szüleimnek, hogy Alecnek nálunk kell maradnia éjszakára - valószínűleg többre is -, de nem jutott eszembe semmi. Vagy ha mégis, a végén mindig rájöttem, hogy hülyeség.
Alec nem igazán szólt hozzám. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin. Vagy valakin...
Néha próbáltam egy-egy beszédtémát feldobni, de egy-két szónál többet nem igen sikerült kipréselnem belőle.
Mondjuk, ez a mentőakciósdi engem is eléggé lehangolt.

- Próbáld meg még egyszer! – kiáltotta Alec valahonnan a hátam mögül, én pedig ekkor eszméltem rá, hogy még mindig a kezemben tartom az íjat.

Az egyik régi gyárépület mögött voltunk, ahol mostanra már szinte mindent benőtt a gaz, és a fák is jócskán elburjánzottak.
Alec az egyik fa törzsére kreált nekem egy rögtönzött céltáblát, mely még mindig sértetlen volt, pedig már nem egyszer kíséreltem meg eltalálni.
Kezdtem azt érezni, hogy az íjat nem nekem találták ki.

- Nem fog menni – válaszoltam elkeseredetten. – Talán tényleg ostobaság volt ez az egész...
- Ha így állsz hozzá valóban nem fog sikerülni – hallottam Alec hangját, immár kicsit közelebbről. – Van fogalmad róla, hogy egyes gyakorlatokat mennyi időbe telt megtanulnom?
- Neked? – néztem rá meglepetten.
- Igen, nekem. Még mi sem születünk harci tudással, Rebecca. És egyesek igen csak megküzdenek az edzésekkel, hogy belejöjjenek. Úgyhogy, próbáld csak meg még egyszer azt a lövést.

Bár a célt ezúttal sem sikerült eltalálnom, elhatároztam, hogy nem fogom feladni.

Mikor este hazaértünk, nagy nehezen kimagyaráztam anyuék előtt, hogy Alecnek miért kell nálunk aludnia. Annyira ideges voltam, hogy össze-vissza hadováltam mindenfélét valami iskolai feladatról, meg arról, hogy a szülei nincsenek itthon, vagy valami hasonló.
Valahogy azonban mégis megértették, hogy mit akarok kinyögni, és végül rábólintottak a dologra. De csupán pár napig, mondták. Mondjuk az is több a semminél... Mire letelik az a pár nap, remélem megtaláljuk Magnust, ha viszont mégsem – amit nagyon nem szeretnék – keresünk Alecnek valami helyet, ahol megszállhat.

Miután véget ért a vacsora, Alec azonnal elment lefeküdni, és én is bevonultam a szobámba. Eléggé elfáradtam. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzem. Pontosabban gondoltam rá, csakhogy rádőltem az ágyra, gondolván, hogy pár percet pihenek, aztán megfürdöm, ám ebből aztán nem lett semmi, ugyanis szinte azonnal elaludtam.

*****

Alec is elaludt ugyan, viszont közben elég furcsát álmodott.
Álmában újra otthon volt. Magnus-szal...

Éppen karácsony volt. Odakint esett a hó, a hangszórókból kellemesen halk, ünnepi zene szólt, a nappalit pedig betöltötte a fahéjas süti illata.
Alec a fenyőt díszítette, mikor egyszer csak két kar ölelte át a háta mögül.
- Magnus! – kiáltotta az Árnyvadász. – Teljesen összelisztezel!
- És?! – kérdezte Magnus ártatlanul, majd Alec vállára hajtotta a fejét, miközben a fiú továbbra is a díszeket próbálta felakasztani a fára.
- Különben is, mióta tudsz te sütni? – kérdezett most Alec, közben pedig végre sikerült a helyére illesztenie egy boszorkányfényes csillagot.
- Ha az ember ilyen sokáig él, megtanul ezt-azt – felelte Magnus.
Alec ekkor megfordult, hogy Magnus szemébe nézzen, ám ekkor a szoba hirtelen eltűnt a szeme elől, akárcsak a boszorkánymester, Alec pedig zuhanni kezdett a semmibe.
Majd hirtelen egy hangot hallott a nagy sötétségből. Nem lehetett megállapítani, hogy honnan szól, de mintha mindenhonnan hallatszott volna egyszerre. Alecnek csak úgy zsongott tőle a feje.
Egyre csak zuhant és zuhant, a hang pedig szüntelenül kiáltozott valamit, amit Alec nem értett. Aztán egyszer csak kitisztultak a hangok és Asmodeus kiáltozása töltötte be a feketeséget. A démonnak csakis a hangja hallatszott, látni továbbra sem lehetett.
- Siess Árnyvadász! Itt van a boszorkánymestered! Gyere érte! Tudod, hogy nincs sok időd! Találd meg és megmentheted! Gyere...! Gyere...! Gyere...!
Alecnek majd szétrobbant a feje a zsongástól, a démon pedig szüntelenül ismételgette a mondandóját. Alec dühös volt és félt, ám egyszerre elhallgattak a hangok, és néhány másodpercig síri csend lett. Ám a csend után Alec újra hallani vélt valamit. Először csupán igen-igen halkan, majd egyre hangosabban, végül már azt is tudta mit hall. Magnus hangja volt...
- Alec... Alec... – Csupán ezt az egy szót ismételgette, de ezt olyan meggyötört hangon, hogy Alec úgy érezte, mintha valaki a markában szorongatná a szívét, és épp készülne kifacsarni, akár egy narancsot.

Ekkor ébredt fel.
Verejtékben úszva és zihálva, mintha kilómétereket futott volna, és egyre csak Magnus hangja visszhangzott  a fejében, ahogy a nevén szólította.
- Magnus... – suttogta Alec maga elé az üres szobába.
Próbálta elhitetni magával a gondolatot, hogy ez az álom csupán a kimerültség és a stressz hatása, vagy netán Asmodeus játszadozik az elméjével, de semmiképpen sem akart arra gondolni, hogy ez a valóság is lehet.
Alec megfogadta, hogy ha Asmodeus csak egy kisujjával is ártani merészel Magnusnak, akkor minden lehetséges eszközt bevetve ő maga fogja azt az ocsmány démont örökre eltűntetni a Föld színéről.

Halihó mindenki!
Visszatértem (legalábbis egyelőre...).
Igen, igen tudom...
Sorry, hogy ilyen soká jött a kövi rész, de nem sok időm volt sajna, meg közbe egy kis ihlethiányban is szenvedtem (meg még egy kicsit most is xD), úgyhogy köszi a türelmeteket. ❤
Nem igérem, hogy a következő hamarabb jön, mert mostanában nem vagyok kiszámítható, de próbálkozom, ígérem. 😊
És továbbra is köszi mindenkinek, aki elolvassa. 😘

Puszi 💕