Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtunk.
Alec nem jött ki utánam a szobából, de tudtam, hogy ébren van. 
Magamra maradtam a gondolataimmal. A gondolattal, hogy Magnus mekkora veszélyben van, hogy mekkora súlya van annak, hogy sikerül-e időben megtalálnunk, és a gondolattal, hogy minderre csupán két hetünk van, vagyis pontosabban már annyi sem.

Amikor Alec és Magnus pár nappal ezelőtt megjelent a nappalink közepén, nem hittem volna, hogy valaha is így megbánom, hogy megtörtént.
Nem mintha nem örültem volna nekik, de ha tudom, hogy ez az ára az ittlétüknek, inkább lemondtam volna az egészről.

Odakint lassan kezdett felkelni a Nap. Mindig is szerettem a napfelkeltét, ám most még ez sem tudott vigasztalni. Csak néztem a mézként folyó, aranysárga sugarakat és arra gondoltam, hogy ha a világ is olyan békét sugározna, mint egy egyszerű napkelte, akkor most nem kéne nyomoznunk Magnus után. De a világ gonosz...

Elszakítottam a pillantásomat a felkelő Napról, és a konyhába indultam. Töltöttem magamnak egy kávét – az éjjel vagy ötöt megittam belőle -, majd leültem a számítógép elé. Egy darabig csak bámultam a képernyőt. Annyira szerettem volna, ha végre találunk valami nyomot, amin elindulhatunk, így végül belevetettem magam a keresésbe.
Kétségbeesetten püföltem a billentyűzetet, hátha rábukkanok valamire, ami hasznunkra lehet.
Még jó néhány elhagyatott épület maradt, ami esetleg szóba jöhetett, de miközben ezeket a helyeket jegyeztem le, Alec szavai motoszkáltak a fejemben.

„ Nem hiszem, hogy egy démon ennyire emberi megoldást választ.”

Mi van, ha igaza van? Akkor csak elpocsékoljuk az időnket, Magnus pedig... 
Ekkor lépteket hallottam a hátam mögül. Mikor megfordultam Alec-kel találtam szembe magam.
- Mit csinálsz? – kérdezte. Látszott rajta az egész éjszakai ébrenlét. És valószínűleg rajtam is...
- Nem is tudom... – mondtam. Eléggé el voltam bizonytalanodva. – Már semmiben sem vagyok biztos. Azt sem tudom, van-e értelme ezeken a helyeken keresni tovább – mutattam a monitorra, ahol mindenféle romos épületek fotói voltak láthatók.
- Muszáj megpróbálnunk – mondta Alec.
- Igen, tudom. De London hatalmas, mi pedig csak ketten vagyunk. Egy iskolás lány, és egy képességeitől megfosztott Árnyvadász.
- Rebecca, nem biztos, hogy neked...
- Micsoda? – kérdeztem. – Hogy nem kéne veled tartanom?
Alec rám nézett, majd bólintott.
- Akkor vedd tudomásul Alexander Lightwood, hogy tegnap megfogadtam, hogy többet nem fogsz egyedül menni sehová. És én egy szavatartó ember vagyok. Én is benne vagyok ebben az egészben, akár tetszik, akár nem. És nem vagyok hajlandó irodai asszisztensként közreműködni.
- Egy démon nagyon veszélyes, Rebecca. Még ránk is, nem hogy a mondénokra.
- Nem érdekel. Akkor taníts meg harcolni, vagy valami. Legalább az alapokra.
- Nem hiszem, hogy lenne rá időnk – mondta Alec szúrós pillantással. – Nem akarom, hogy még valaki bajba kerüljön.
- Nem érdekel, hogy mit akarsz. Nem a beleegyezésedet kérem, szimplán közlöm a tényeket.
Alec nagyot sóhajtott.
- Oké – mondta. – Legyen. De nem tapsolok hozzá.
- Azt nem is várnám. Viszont tényleg rám férne némi edzés.
- Az nem kifejezés – dünnyögte Alec. – Oké, először is megtanítalak íjjal lőni, ha már kéznél van. Keresünk egy helyet, ahol nem zavarunk senkit, közben pedig megnézzük a többi helyet a listádról.
- Oké. Már megyek is öltözni – mondtam, majd beviharzottam a szobámba. Alec is bement a vendégszobába, hogy átöltözzön.

Én végeztem előbb, és amíg Alecre vártam, újra átolvastam a helyek listáját, amit végig kellett járnunk. Mit ne mondjak, nem volt kevés.
- Alec, igyekezz egy kicsit! – kiáltottam, miközben a papírból fel sem nézve indultam el a cipőmért és a kabátomért az előszobába.
Ám ekkor hirtelen nyílt a bejárati ajtó, és két alak jelent meg a küszöbön. Kíváncsian és értetlenkedve meredtek rám, én pedig hirtelen még szólni is elfelejtettem döbbenetemben. Visszatartottam a lélegzetemet, mintha ezzel eltűntethetném magam. Nagyon szerettem volna a föld alá süllyedni, hogy ne kelljen átélnem a következő perceket.
- Anya, apa... – mondtam, de valószínűleg inkább nyöszörgésnek tűnhetett a hang, amit kiadtam magamból. – Haza jöttetek.
- Igen, amint látod... – szólalt meg apa. – Bemehetnénk?
- Persze – mondtam, majd félre álltam az útból.

Francba...! Teljesen kiment a fejemből, hogy anyuék ma jönnek haza.
Te szent ég! Alec! Mit mondok nekik Alecről?

És az említett Árnyvadász éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen a szobából.
A következő másodpercek szinte napoknak tűntek számomra.
A szüleim teljesen ledöbbenve, szobormereven álltak, Alec szintén ledermedt és hol a szüleimre, hol rám pillantott kérdő tekintettel, én pedig továbbra is szerettem volna, ha a föld abban a szent pillanatban elnyel. 
Ám mivel ez nem történt meg, gyorsan ki kellett találnom valami frappáns indokot, hogy miért is van egy idegen fiú a lakásunkban.
- Rebecca! – szólalt meg ezúttal anyu. – Mi folyik itt? Ki ez a fiú? – kérdezte. – És miért van nála egy íj? – mutatott az Alec kezében lógó tárgyra.
- Ő? Hát..., izé. Ő... – hebegtem idegesen.
- Alexander – szólalt meg ekkor Alec, és kezet nyújtott a szüleim felé. – De szólítsanak csak Alec-nek.
- Helló – mondta apu, majd kezet rázott Alec-kel.
- Örvendek – nyújtott kezet anyu is, bár láttam rajta, hogy össze van zavarodva. – Még nem hallottunk rólad. Talán Rebecca osztálytársa vagy? – kérdezte.
Hirtelen egymásra néztünk Alec-kel. Na, most mi legyen...?
Végül én voltam a gyorsabb.
- Ő a barátom... – csúszott ki a számon az első gondolat, ám utána rá is döbbentem, hogy ezt talán át kellett volna gondolnom, de már nem szívhattam vissza.
Most apun és anyun volt a sor, hogy totálisan ledöbbent arccal bámuljanak rám.
- A barátod? – kérdezte apu elkerekedett szemekkel.
- Mármint... De hisz nem is mondtad, drágám – csodálkozott anyu is.
- Hát, akkor most mondom... – feleltem, de eléggé kínosan éreztem magam, és mindennél jobban szerettem volna már véget vetni ennek a beszélgetésnek.
- És minek az íj? – Ismét anyu tette fel a nagy kérdést.
- Izé..., Alec versenyezik vele – mondtam.
- Igazán? – örvendezett anyu, én pedig nem tudtam mire vélni a hirtelen hangulatváltozást. – Hallod szívem? A lányunk egy sportembert fogott ki magának – fordult apuhoz. – Ez fantasztikus.
- Igen, remek – mondta apu, aki láthatóan nem volt különösebben oda ettől a ténytől.
- Igen, tényleg az – mondtam. – De éppen sietünk, úgyhogy...
- Persze, menjetek csak – mondta anyu. – De hozd el a barátodat vacsorára! – kiáltott utánunk, mivel – érthető okokból - elég sietősen igyekeztünk elhagyni a házat.