Nem tudtam ezek után mit válaszoljak. Nem mondott olyat, amit ne tudtam volna és a gyomromban érzett félelem kevésbé volt éles, mint először amikor rájöttem mit veszíthetek, ezért csendben visszavonultam az asztalomhoz, amely az erődöm volt a kis harcunk során. Őszintén, azt reméltem feladja és egy ideig alszik, hogy visszatérjen az ereje. Nyilván ezt fel tudta használni, egyre makacsabb és makacsabb lett, de ez a Joker szokása, fáradhatatlanul kitartó volt, amikor akart valamit - egyike a legjobb és egyben a legrosszabb tulajdonságainak. Abban a pillanatban rettentően idegesítőnek bizonyult, ugyanis nem titkolta a tényt, hogy a flaskát akarja, amit elloptam tőle (az ő szavával élve, mintha előre elterveztem volna) és ha nem adom vissza, nem alszik.

- Mióta kell neked alkohol ahhoz, hogy aludni tudj? - kérdeztem, a magazinom felett nézve rá.

- Ne ítélkezz felettem! - válaszolta. Díjnyertes hangulatban volt most, hogy elkezdtük a csúnya kis vitánkat és gyanítottam, hogy ez a gúnyos magatartás is csak a bosszantásom miatt kellett. Persze részben a kedve is ilyen volt. A szemei jobb esetben is csak félig voltak nyitva, ültében lejjebb csúszott és átfordult, mintha máris részeg lenne, a szavak szabadabban hagyták el a száját, ami miatt egy végtelen mantrát ismételgetett „a flaskámat akarom, a flaskámat akarom, a flaskámat akarom". A szememet forgattam.

- Nem. Nem hagyom, hogy a tüdőd mellett a májad is károsodjon. Arról nem is beszélve, hogy kiszáradnál tőle és a folyadék most kulcsfontosságú.

- Ó, szóval azt állítod az anyád sosem adott neked piát, mikor meg voltál fázva? - gyanakodva néztem rá. Válaszként felhúzta a szemöldökét ezzel is megerősítve a kérdést, vonakodva elgondolkodtam rajta mégis mibe kevertem magam. Megráztam a fejem.

- Persze, hogy nem. - tettem hozzá tétován. - A tiéd igen?

Időről időre ezt csináltam, nyíltan próbáltam megtudni dolgokat a Joker Gotham előtti életéről. Ez nyilvánvalóan olyan információ volt, amit nem tartott fontosnak és én ráhagytam a dolgot, de az ember kíváncsisága egy idő után felszínre tör és fúrja az oldalát. Viszont a kísérleteim általában kemények és átlátszóak voltak, gyanítottam, hogy azért mert valójában nem is akarom tudni a múltját. Részben nekünk kedvezett, hogy sosem tudtam megmondani mi lesz a következő lépése. A kiszámíthatóság számomra a gonoszság gyökere volt, természetesen szerettem ezt a vonását, annak ellenére, hogy gyakran kényelmetlenné tette az életemet. Mindenesetre nem lehetett becsapni. Általában olyan pillantással nézett rám, ami azt sugallta „Most komolyan Harley?" és nem volt hajlandó válaszolni, de alkalomadtán belekezdett egy történetbe. A történetei gyakran változatosak voltak, ellentmondásosak és minden bizonnyal komplett baromságok. Mégis szinte biztos voltam benne, hogy apró igazságokat is csempész a sok hazugság közé, ezért mindig figyeltem és észben tartottam a történeteket. Ebben az esetben azonban nem voltak történetek. Durván megrázta a fejét, inkább elutasította a kérdést, mint megtagadta és azt mondta:

- Ideadod vagy el kell magyaráznom hogy működik ez? - biztos voltam benne, hogy tudom mit akar elmagyarázni - végtére is ebben a világban élek. Pamnek meg volt az a szokása, hogy forró puncsot készítsen a megfázásra - vállat vontam, mert hallani akartam a mondandóját. Biztos voltam benne, hogy emlékezetes lesz. Sóhajtott, de felemelte a kezét, az ujjait széttárta, a tenyere felém mutatott szemléltetésképp.

- A baktériumok - undorral és megvetéssel mondta a szót úgy, ahogy Darwin diákja mondaná a „Teremtés" szót. - kényelmesen befészkelik magukat... a test üregeibe. Csak gondolj bele - meleg, sötét és segít az életben maradásban, nem csoda, hogy a kis rohadékok besurrannak és kényelembe helyezkednek. Szóval. A legjobb amit tehetünk, hogy a közvetlen környezetet... olyan barátságtalanná tesszük amennyire csak tudjuk. Hogy... tudod a bacik eltűnjenek. Megmozgatta az ujjait és a megfelelő gesztusokkal kísérte a beszédét, majd leejtette a karját, a bal karját akadályozta a bilincs, amit most figyelmen kívül hagyott. - És ilyenkor van szükség whiskeyre. - nehezen fojtottam el a nevetést.

- És amiatt nem aggódsz, hogy miközben méreggé alakítod a tested az alkohol segítségével, azzal megölöd a jó sejtjeidet is?

- Nincs szükséged jókra, ha nincsenek rosszak. - felelte. - Egyébként, a jó sejtek visszajönnek. És kis szerencsével... ah a rosszak nem. - összepréseltem az ajkam.

- Nem is tudom. - kissé haragos lett.

- Nézd, akarod hogy jobban legyek? - kérdezte gyorsan. - Mert én tudom hogy működik a testem. Add ide a flaskát és ennek az egésznek sokkal hamarabb vége lesz.

Felsóhajtottam, fejemet oldalra döntve vonakodva bámultam a flaskát, majd ismét ránéztem. Az ösztöneim azt súgták, hogy az alkohol nem megoldás és hajlandó voltam távol tartani tőle, de... Nos, tényleg jobban ismerte a testét, mint én, akkor is ha eltökélt szándéka volt figyelmen kívül hagyni a korlátait és bátorított, hogy látszólag áttért a B tervre: jobban lenni minél előbb (A terv: kierőszakolni, hogy engedjem el). És ha megadom neki amit akar, talán befogja egy időre. Ne értsd félre, szerettem hallgatni J-t, de ha bosszantó hangulatban volt és pokollá tette az életemet, a legjobb megoldás az volt, ha leállítom, ami viszont elég nehéznek bizonyult. Felvettem az üveget az asztalról. Megbizonyosodtam róla, hogy a tető rendesen rá van csavarva, majd felé dobtam. Lepattant a mögötte lévő falról és pörögve leesett a földre, pár méterre onnan, ahol ült. Rám nézett, majd a flaskára és előrehajolt érte. Pár centire volt tőle, amikor a bilincs megállította és a teste megrándult. Vetett rám egy gyors, csalódott pillantást, mielőtt kinyújtózott, a karjaira nehezedve megpróbálta a lábával elérni. Mezítláb lehet több szerencséje lett volna, de ahogy a cipője hozzáért, kissé távolabb tolta. Tovább próbálkozott, de láttam ahogy a karjai remegni kezdenek, ahogy támasztotta magát és bűntudat hasított belém. Nem tudtam megállni. Gyorsan felkeltem a székből és odamentem, kikerülve a kartávolságát leguggoltam, hogy felvegyem az üveget. Igen. Kiderült, hogy alábecsültem a távolságot, kétség sem férhetett a szándékához. Talán összefogta a bilincs láncát, hogy rövidebbnek tűnjön, talán rácsavarta az ágykeretre - francba, talán valami fekete mágiát használt, ami úgy tűnt mindenhová követi. Nem tudom. Abban a pillanatban csak annyit tudtam, hogy eredménytelenül nyúl a flaskáért, de ahogy előre hajoltam és az ujjaim elérték a hideg fémet, az ujjai a csuklómra fonódtak és épp csak annyi időm volt, hogy felpillantsak és ráébredjek mi történik, mielőtt erősen lerántott a lábamról. Erősen nekiütköztem és küzdeni kezdtem. A kezem kettőnk teste közé szorult, a mellkasára támaszkodtam, de nem akart közel tartani magához - ujjai olyanok voltak az arcomon, mint az acél, megszorított és fehér csillagokat láttam, ahogy a fejem nekiütközött valaminek. Hátrahőköltem, gyorsan pislogtam és lassan megértettem mi történt - beleverte a fejemet az ágy vaskeretébe. Időm sem volt feldolgozni a történteket és reagálni sem, mielőtt megragadott és megismételte, keményen és ezúttal inkább a fájdalmat éreztem, mint a bénító sokkot ami az első ütést kísérte. Ezután visszahúzta a kezét. Most, hogy nem tartott, ráestem, majd rájöttem, hogy ez valószínűleg a legrosszabb hely ahová kerülhettem, megpróbáltam felállni és eltűnni előle, de a hátamra estem. Szédülni kezdtem, a fájdalom elhomályosította a látásom, próbáltam megmozdulni, de néhány gyenge kézmozdulaton kívül nem voltam képes másra. Megjelent előttem az arca. Egy pillanatig egy helyben maradt, a fejét kíváncsian oldalra döntötte, majd eltűnt, amikor megállapította, hogy nem megyek sehova. Felnyögtem és hiábavalóan igyekeztem az oldalamra fordulni. A keze élesen, elítélően a vállamba nyomódott, majd kóborolni kezdett. Az agyamnak beletelt egy kis időbe felzárkózni, de végül rájöttem, hogy a kulcsot keresi - a régi ismerős helyeken, zsebekben és a melltartóban, mindenütt megnézte. Kinyílt a szám. Lassú, fájdalmas kuncogás tört ki belőlem - ah, itt nem fogod megtalálni. Persze, hogy nem. És nem tettem el semmit, amivel kinyithatná a zárat. Nem, az egyetlen amit nyerhet az a büntetésem - amit igazából megérdemeltem, de nem azért amiért ő gondolta.

Hányszor fogsz még bedőlni a régi trükköknek? Kérdeztem magamtól, pislogással próbáltam eltüntetni a feketeséget a látásomból. Durván alám nyúlt, ujjai a hátsó zsebeimet kutatták át, eredménytelenül. Fojtott, frusztrált morgást hallottam, aztán néhány centire ellökött és visszazuhant az ágy mellé. Visszatért az erőm. Sikerült átfordulnom a hasamra, feltérdeltem és fájdalmasan elmásztam a szoba végébe. Fáradtan megfordultam, hátammal a falnak támaszkodtam és ellenőriztem, hogy tényleg kartávolságon kívül tartózkodom, mielőtt számra vettem a legújabb sérüléseimet. Az arcom bal oldala, ahol beütöttem az ágykeretbe, égett, gyorsan rendkívül gyengéden megérintettem a szemöldökömnél lévő csontot, ahol már kezdett felduzzadni az arcom és számos helyen vérzett is. Összerándultam, nem akartam tovább irritálni - egész biztos, hogy legalább egy monoklim lesz. Az ajkaim is szokatlanul nagynak tűntek és egy gyors ellenőrzés után észrevettem egy-két égő, vérző sebet is a bal oldalamon.

- Ah, menj a francba J! - vicsorogtam - a szédülés egyre erősebb lett most, hogy egyenesen ültem és felismerve az enyhe agyrázkódás jeleit, (milyen szintű lehet? Hármas? Négyes?) amennyire csak lehet mozdulatlan maradtam, kipislogtam a könnyeket a szememből.

- Ezzel nem segítettél magadon. - morogtam, miközben ránéztem. Az erő amit ahhoz gyűjtött, hogy felülkerekedjen rajtam, elhagyta és az ágynak esett, a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, miközben levegőért küzdött. Hallottam ahogy a levegő zajosan elhagyta a tüdejét, a szemét összeszorította a fájdalomtól. Oda akartam menni hozzá, de a fájó fejem bizonyíték volt arra mi történik, ha közel megyek hozzá. Mellesleg, nem az a fajta volt, aki értékelte a dédelgetést és egyébként sem tehettem érte sok mindent. Verjem át valahogy, hogy lenyelje a köptetőt? Nem sikerülne.

Mégis elgyengülve figyeltem, ahogy a levegőért folytatott küzdelemben megterhelt és irritált torka miatt ismét köhögni kezdett, így még nehezebben kapott levegőt. Semmi örömömet nem leltem benne, a saját sérüléseim ellenére, amiket neki köszönhettem. Kinyújtottam a lábamat, lábujjaimmal rátalálva a flaskára, amit aztán odarúgtam neki. Könnyen csúszott a padlón, nekiütközött a lábának és megállt, rögtön felkapta, levette a fedelét és jól meghúzta. Segített. A köhögése eltűnt (mindig azt hittem az alkoholtól csak köhögnie kell az embernek, de ez az ember mindig megszegte az alapszabályokat) és könnyebben vette a levegőt. Néztem, meggyőződtem róla, hogy nem fog megfulladni a saját váladékában és amint biztos voltam benne, hogy biztonságban van felálltam, a falat használva támasznak. Lenéztem a görnyedt vállaira és hidegen azt mondtam:

- Ne csináld ezt többet.

Nem válaszolt, az üveget szorongatta és nem vesződött azzal, hogy rám nézzen. A falat használva, hogy megtartsam a remegő egyensúlyom, lassan beléptem a fürdőbe. Hideg vízzel leöblítettem az arcom, ami segített a hányingeremen, de elindította a vérzést. Felvettem egy rongyot és a lehető leggyengédebben a fejem oldalához szorítottam, néha megemeltem, hogy lássam a kárt. Elég durván nézett ki. A zúzódás duzzadt és rózsaszín, a szélei kékek voltak, a fejem több része is felszakadt az ütközéstől. A szám nem volt olyan rossz állapotban, csak lassan fognak gyógyulni - nem, a monokli miatt fogok durván kinézni. Előrehajoltam és figyelmesen vizsgáltam a szemem tükröződését, először az egyiket, majd a másikat, oda-vissza. Nem, nincs pupilladilatáció. A hányinger is gyorsan elmúlt. Megállapítottam, hogy ez vagy egy nagyon enyhe agyrázkódás vagy egyáltalán nincs agyrázkódásom.

Nos legalább szerencsém van, gondoltam, hátrébb húzódtam és újra megtapogattam a zúzódást. Gondoltam rá, hogy kimegyek egy kis jégért, ami csökkentené a károkat, de gyorsan elvetettem az ötletet. Akkor bárki bejöhetne a szobába, hogy megakadályozza a tervemet és már belekezdtem - nem fogom most feladni. Lekapcsoltam a villanyt és magammal vittem a szobába a nedves rongyot. Úgy tűnt a Joker végre megadta magát a fáradságnak, de ezt természetesen a maga makacs módján kellett tennie - ahelyett, hogy kényelmesen felmászott volna az ágyra, elnyúlt mellette a padlón, a jobb karja eltakarta a szemét, a bal a teste többi részéhez képest merőlegesen függött a bilincsek miatt, az ujjai lazán behajlítva, az ujjpercei a mennyezet felé mutattak.

- Hé! - mondtam bosszúsan, a fájdalom házsártossá tett. - Menj fel az ágyra! Keringési problémáid lesznek!

Nem válaszolt. Láttam a mellkasa egyenletes mozgását, fel és le ahogy vette a levegőt, észrevettem, hogy ellazultak az izmai és úgy döntöttem ezúttal én veszítek. Végre elaludt, ami máris több volt, mint amiben reménykedtem - boldogabb lennék, ha kényelmesen elfeküdne az ágyon, de átkozott legyek, ha odamegyek hozzá és felráncigálom a nehéz seggét rá, főleg azok után ami az előbb történt.

***

A csend biztosan aggasztotta a srácokat, mert egy órával később kopogtak az ajtón. Figyelmen kívül hagytam a fejfájásom és az asztalra tettem a lábam, majd fölé hajoltam és lilára festettem a körmeimet. Nem éreztem kényszert arra, hogy válaszoljak hacsak nem erősködnek. Egy perccel később a léptek elhaltak a folyosón, vetettem egy gyors pillantást a Jokerre, aki mozdulatlan volt, teljesen kiütötte magát. Helyeslően bólintottam és visszatértem a munkámhoz. Viszont néhány perc múlva hallottam valami kaparászást az ajtón - alig hallhatóan, de a szoba viszonylagos csendjében meghallottam és azonosítottam. Óvatosan kihúztam az egyik fiókot és halkan kitettem a revolveremet az asztalra. Amikor az ajtó csendesen kinyílt, nem voltam meglepve azon, amit láttam. Ace állt ott. Viszonylag új tag volt, csak egy-két hónapja dolgozott velünk, de máris rendkívül kellemetlen embernek tartottam. A koszos padlót is imádta, amin J végigment - imádta és ez az imádat problémásnak bizonyult számomra. Míg a legtöbb férfi könnyen elfogadta a kapcsolatomat J-vel és elviselte a jelenlétemet, sőt néha értékeltek is, addig Ace olyan ellenszenvesen viselkedett velem, mint ahogyan egy ex barátnő viselkedne egy jelenlegivel. Amennyire csak lehetett figyelmen kívül hagyott, főleg azok után, hogy J egy ablakhoz csukta a fejét, mert elege lett a rólam szóló passzív-agresszív megjegyzéseiből (nem voltam jelen, de Javier így mesélte a történteket). Most egy csúnya, gyógyuló seb húzódott a homlokán. Úgy gondoltam semmi jó nem származik abból, hogy itt van. A tekintete J-re tévedt, nem engem látott meg először, egy-két lépést tett a szobába. Hangosan csettintettem a nyelvemmel ezzel megállítva, megfordult és csökönyösen rám nézett.

- Hé, Harley, - kezdte óvatosan, nem zavartatta magát, nem rejtette véka alá a megvetését. - Mit csinálsz?

- Festem a lábkörmeimet Ace. - feleltem ugyanazzal a hangsúllyal. - És te mit csinálsz? Legutóbb az hallottam ez nem egészen a te... helyed. - kissé dühösen vetett még egy pillantást a Jokerre.

- Miért van az ágyhoz bilincselve? - kérdezte.

- Szeretünk játszadozni. - mondtam egyszerűen, szégyentelenül és felvontam a szemöldököm. - Tehetek érted valamit?

- Elengedheted. Szükségünk van rá. - mondta és elfordult.

- Ah, ah, ah. - feleltem élesen, egyik kezemmel a fegyveren. - A főnök alszik. Ha nem vetted volna észre az influenzával vagy valami hasonlóval küzd. Amikor pihen, te nem zavarod meg! Világos? - vonakodva elfordult az alvó alaktól és félelmetesen nézett rám.

- Szép monokli.

- Kösz, én is büszke vagyok rá.

- Korábban veszekedést hallottunk. - gúnyosan rákacsintottam.

- Ace. Figyelsz rám? Egyetlen apró lépésre vagy a zaklatástól, édesem. Talán tehetnél ellene valamit. - rám bámult.

- Igen, persze. Nem hiszem, hogy a Joker szeretne az ágyhoz bilincselve lenni Harley. Szerintem nagyra értékelné, ha elengedném, szóval ha nem bánod, én csak...

Az ágy felé indult, most már félúton járt. Úgy döntöttem ideje drasztikus lépéseket tenni. Megragadtam a pisztolyt, az alját az asztalon pihentettem és felhúztam a kakast egy jól hallható és igencsak felismerhető hanggal. Lefagyott és lassan felém fordult. Türelmes mosolyt villantottam felé.

- Valójában Ace, igenis bánom. Amint látod most alszik és szüksége is van rá. Most ideje döntened. Ha úgy gondolod akarata ellenére van odabilincselve, akkor valószínűleg segítened kéne rajta. Viszont nem hiszem, hogy örülne neki, hogy az egyik szeretett bandatagja - hangsúlyoztam a szót, hogy értse a lényeget - fogságban látná. Azonban, - folytattam, a pisztolyt döntögetve egyik oldalról a másikra. - ha nincs fogságban, csak szundikál egy kicsit, amire most nagy szüksége van, akkor szerintem a közbeavatkozásodnak feleannyira sem örülne. Ez az ő szobája, Ace. Egyáltalán voltál már itt korábban?

A bizonytalansága volt az egyetlen válasz, amire szükségem volt. Mindenki tudta, hogy csak én lehetek a hálószobában, ha nem is osztoztam rajta minden nap - mindig kidobott amikor teljesen beletemetkezett a munkájába, de ez magától értetődő volt. Ez volt az ő szentélye, egy apró fizikai ábrázolása az elméjének és a Joker nagyon magának való volt. Rámosolyogtam.

- Még ha be is van zárva, nem látom hogy reagálna a jelenlétedre. De eltekintve ettől a kis dilemmától, figyelembe kell venned, hogy van egy golyókkal teli Coltom, ami egyenesen a képedre mutat. - az emlékeztetőtől tett egy lépést hátra az ajtó felé, sajnálkozva sóhajtottam és megráztam a fejem. - Ha a közelébe mész, beléd fogom üríteni a tárat. Nem vagyok valami jó lövész, de ebből a távolságból...

A fogaimon keresztül szívtam a levegőt, demonstratívan rákacsintottam.

- Szóval, - folytattam és szándékosan felemeltem az egyik kezem, majd az államon nyugtattam, a pisztolyt továbbra is ráfogva. - Szerintem... fel kéne tenned magadnak egy kérdést.

Elakadt a lélegzete, a szemei összeszűkültek mintha tudná mi következik, de képtelen lenne elhinni. Elmosolyodtam.

- Szerencsésnek érzem magam? - tettem fel a kérdést lágyan. Pislogott, feljebb emeltem a fegyvert, az egyik szemem behunytam és csücsörítettem a számmal. - Nos? Mit gondolsz? Punk?

Semmi. Teljesen megkövült arccal az ajtó felé lépett. Lejjebb eresztettem a pisztolyt, csalódottan nézve rá.

- Ó, ne már! Semmi mosoly?

- Őrült ribanc. - morogta mihelyt elég közel ért az ajtóhoz és kirohant amikor felálltam a székemből.

- Ez aranyat ért. - kiáltottam utána. - Az ember azt hinné a Joker csatlósának jobb a humorérzéke.

Semmi válasz. Szememet forgatva az ajtóhoz mentem, berúgtam és újra bezártam. Megfordultam és mogorván az alvó Jokerre néztem.

- Te nevettél volna. - mondtam kedvetlenül és visszaültem a székembe, hogy befejezzem a körmeimet.