Képtelen voltam elhinni, hogy ennek így kellett véget érnie. Pedig már az elején tudhattam volna, hogy ez lesz, hiszen mi ketten olyan különbözőek voltunk. Túl sokat vártam el Harrytől, és túl sok bizalmat fektettem kettőnkbe. De talán jobb is, hogy így történt, és időben ráeszméltünk, hogy gyerekes fellángolásunk úgy sem juthat messzire. Mégis valamiért úgy éreztem, hogy már késő. Képtelen lettem volna bevallani magamnak, de szívem mélyen tudtam, hogy már sokkal többet érzek Harry iránt ahhoz, hogy ne fájjon. Viszont nem tudtam megérteni magam, hogy hogyan voltam képes megkedvelni egy embert, aki engem nem tud a szívébe fogadni, aki ennyire különbözik tőlem. Utáltam magam, hogy más után vágytam, akit nem kaphattam meg, mikor ott volt számomra a tökéletes is. Nate-tel mindenki számára mi voltunk az álompár, akik után irigykedve súgtak össze. Hibátlanok voltunk együtt, engem pedig mégis máshoz húzott a szívem.

Sírni volt kedvem, mert bármennyire is tagadni próbáltam, de összetört a szívem. Minden tagom Harry után kiáltott. Segíteni akartam neki, és könnyíteni a problémáján, bármi is volt az. Fájt, hogy egyszerűen eltaszította magától a segítségemet. Legfőképpen pedig engem.

Már teljesen besötétedett, de ahhoz sem volt kedvem, hogy a zseblámpámat felkapcsoljam. Annyiszor tettem már meg az utat a barlang és a tábor között, hogy lábaim reflexesen kerülték ki az akadályokat. Mire felfogtam, újra a kunyhók között találtam magam, és még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok mondani a többieknek. Reméltem, hogy Eleanor nem árulta el senkinek sem, hogy hova tűntem, mert képtelen lettem volna Niall szemébe nézve bevallani, hogy üres kézzel, a gyógyszerek nélkül tértem vissza. Ez a látogatás a barlangnál egy hatalmas kudarc volt.

Amint a táborba értem, első dolgom volt, hogy Niallék kunyhójához igyekeztem, hogy megnézzem Theot. Valamennyire megkönnyebbültem, hogy bent csak Mrs. Brightmore-ral találkoztam.

- Adelaide, drágám... - mosolyodott el fáradtan az idős hölgy, mikor meglátott az ajtóban. Nem kérdezett semmit a gyógyszerekről, amiért magamban hálát adtam Elnek.

- Jó estét, Grace – köszöntöttem csendesen. – Hogy van? – kérdeztem Theo nyugodtan alvó alakja felé biccentve.

- Valamivel jobban – válaszolta. – Kissé lejjebb ment a láza, úgyhogy újból elaludt.

- Ez jó jel – sóhajtottam halkan, és letelepedtem a kicsi mellé a pokrócra, majd homlokára tettem a kezem. Még mindig melegebb volt a normálisnál, de egy fokkal jobbnak éreztem a helyzetet, mint mikor elmentem. Reménykedtem benne, hogy talán nem is kellenek majd Harry gyógyszerei, és Theo reggelre már újra a régi lesz. – A többiek merre vannak? – kérdeztem, hiszen mikor beléptem, feltűnt, hogy a kunyhó Grace-en és Theon kívül teljesen üres, pedig már bőven alvásidő volt.

- Úgy döntöttünk, hogy a két legény ma nem alszik itt, hogy a drága nyugodtan tudjon pihenni – magyarázta. – Abban viszont nem reménykedem, hogy a többiek képesek lesznek aludni.

- Igen, mindenki nagyon aggódik Theoért – sóhajtottam halkan. – Niall biztosan beleőrül, ha rövidesen nem lesz jobban.

- Elég fiatal, és máris túl sok mindenkit elvesztett – értett egyet Mrs. Brightmore. – De ezt a kicsit nem fogja.

- Az biztos – bólintottam határozottan. Tudtam, hogyha Theonak szüksége lesz rá, ellopom a gyógyszereket, vagy akár hadjáratot indítok értük, de azt nem fogom hagyni, hogy ennek a drága kisfiúnak bármi baja is essen. – Nyugodtan menjen csak aludni, Grace. Innentől én átveszem.

- Köszönöm, drágám. Szívesen segítek, de kezdenek leragadni a szemeim – nézett rám hálásan, és nem is ellenkezett. – Ha bármire szükség lenne, tudod, hol találsz.

- Rendben. Köszönöm – mosolyodtam el lágyan. – Jó éjszakát.

- Jó éjt, drágám – búcsúzott, majd lassan ki is lépett a kunyhóból.

Örültem, hogy egy picit egyedül maradhattam, mert szükségem volt egy kis gondolkodási időre. Ki kellett találnom, hogy mit mondjak, mikor valaki rákérdez a gyógyszerekre, azonban igazából magam sem tudtam a választ. Az többé nem volt kérdés, hogy Harry egészségével kapcsolatban valami nagyon nincs rendben. Az elmúlt egy hónapban nagy mennyiségű gyógyszert szedett be, ami nem lehetett véletlen. Az első tippem azonnal valami betegség volt, ami talán összefüggött az oldalán lévő sebhellyel, és talán azzal is, hogy épp karácsonykor miért utazott el Ausztráliába, távol a családjától. Ez a gondolat viszont megijesztett, hiszen elképzelhető volt, hogy Harrynek valami komolyabb egészségügyi problémája legyen, és sürgősen orvosi ellátásra lenne szüksége.

Egyszerre rosszabbnál rosszabb elméletek bukkantak fel a fejemben, amikbe kezdtem beleborzongni. Megőrjített a tudatlanság, és egyre dühösebb voltam magamra, amiért ennyire vak voltam, pedig a jelek végig a szemeim előtt álltak. Harry rosszullétei, sápadtsága, fáradtsága, hogy olyan keveset evett, és hogy mennyit fogyott, mióta először láttam. Talán ez lehetett az oka hangulatingadozásainak és zárkózottságának, talán nem akarta, hogy bárki is megsejtse titkát.

Gondolataim közül Theo nyöszörgése és forgolódása zökkentett ki.

- Héj, kicsim, itt vagyok – szóltam lágyan, majd szőke fürtjei közé túrtam, mire kicsit megnyugodott. – Megint nagyon meleg vagy – suttogtam sokkal inkább magamnak, mint Theonak. – Mindjárt jobb lesz, ígérem. – Azonnal törölközőért és vízért mentem, majd megitattam a kicsit, és újból elkezdtem a hidegvizes borogatást. Szegénykém szinte végig halkan nyöszörgött és sírt, mert nem tetszett neki, amit vele teszek, de nem volt más lehetőségem, hogy lejjebb vigyem a lázát.

Hosszú ideig cserélgettem rajta a borogatást, mire végre megint jobban lett. Viszont nagyon aggasztónak találtam, hogy ennyi idő után sem javult sokat az állapota, és féltem, hogy egyszer majd a borogatás sem lesz elég.

Sóhajtva ültem le a földre, és ennyi idő után is teljesen álmatlan voltam. Annyi minden kavargott a fejemben, legfőképpen a Harry és a Theo iránti aggódás, hogy képtelen lettem volna lehunyni szemeimet. Azonban szívet sajogató gondolataimnak nem volt idejük újra elönteni az agyamat, mert hirtelen Eleanor lépett be a kunyhóba.

- Szia, El – erőltettem ki egy halvány mosolyt.

- Szia – viszonozta gesztusomat, majd helyet foglalt mellettem. – Mrs. Brightmore-t jöttem leváltani, de úgy látom, megelőztél.

- Elég fáradt volt már, én pedig szívesen vigyázok Theora – vontam meg a vállam.

- Hogy van?

- Az előbb megint felugrott a láza, de azt hiszem, sikerült lejjebb vinnem – csusszant ki egy sóhaj ajkaim közül akaratlanul is.

- Hogy lehet, hogy még mindig nincs jobban? – kérdezte, miközben könnyek gyűltek a szemébe.

- Minden rendben lesz vele – szorítottam meg a kezét biztatóan. – Nem engedjük, hogy bármi baja is essen.

- Sikerült megszerezned a gyógyszereket? – kérdezte, és gyorsan letörölte könnyeit.

- Nem – ráztam meg a fejem egyszerűen, mert fogalmam sem volt, hogy mi mást mondhatnék még.

- Valamit félrenézhettem? Nem is volt Harrynél gyógyszer? – ült ki azonnal az arcára a lelkifurdalás. Viszont nem hagyhattam, hogy ezen eméssze magát, így hát az igazság mellett döntöttem.

- Nem – ráztam meg a fejem azonnal. – Te mindent jól csináltál. Viszont Harry nem adta oda őket – sóhajtottam, és nagyon kellett vigyáznom, hogy ne lássa meg a szememben összegyűlő könnyeket.

- Hogy tehette? – esett le az álla az elképedéstől.

- Nem tudom igazán – vallottam be nagyon sóhajtva. – Alig volt már neki abból a gyógyszerből. Szerintem rendszeresen szedi.

- Azt gondolod, hogy beteg? – nézett rám El összeráncolt szemöldökkel.

- Nem tudok mást kitalálni – vontam meg a vállam tehetetlenül. – Nem mond nekem egy szót sem az egészről, szóval csak találgatni tudok, de ez a legrosszabb. Utálom, hogy nem árul el nekem semmit – temettem egy pillanatra arcomat kezeim közé. Azt kívántam, bárcsak egy kicsit pihenni tudnék, mert már fájt a fejem ezután a hosszú, történésekkel teli nap után.

- Ha tényleg beteg lenne, az választ adna egy-két dologra a viselkedésével kapcsolatban – gondolkodott el. – Talán valami komoly baja lehet?

- Nagyon remélem, hogy nem – válaszoltam teljes szívemből. – De valójában fogalmam sincs. Túl sok lehetőség van. Attól félek, hogy komolyabb segítségre lenne szüksége, mert bármi baja is van, napról napra látom, hogy egyre rosszabb az állapota. Hiába próbálja takargatni – pillantottam ölembe ejtett kezeimre, hogy Eleanor ne láthassa meg könnyeimet.

- Sosem kedveltem őt túlságosan, de nagyon remélem, hogy nincs semmi komoly gondról szó.

- Biztos csak rémeket látunk, és van egy sokkal jobb válasz – sóhajtottam fel már sokadszorra.

- Akkor nem tudnál vele esetleg még egyszer beszélni? – kérdezte finoman El.

- Nem hiszem, hogy sok értelme lenne – ráztam meg a fejem. – Nem akarja a segítségemet, és ha lehet, még jobban bezárkózott előttem, mint a legelején. Nem hiszem, hogy még találkozni fogunk... - vallottam be, és halk sírásba kezdtem.

- Ó, Addy, ne sírj... - ölelt magához féloldalasan El. – Biztos vagyok benne, hogy nem így lesz. Eléggé megkedvelted őt, nem igaz? – kérdezte lágyan, én pedig nem tudtam mit válaszolni, csak egy aprót bólintottam könnyeim között. – Akkor ne add fel ilyen egyszerűen. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán lesz valaki, aki Harryvel barátságot képes kialakítani ezen a szigeten, de neked sikerült. – Barátság? Régen nem puszta barátság volt köztünk, de ezt nem mondhattam el Eleanornak. – Nem is mertem hinni a szemeimnek, mikor egyszer nemrég eljött, hogy bocsánatot kérjen tőled. Harry, szinte a lábaid előtt hevert. – Képtelen voltam nem felnevetni, és El szavai valahogy felszárították könnyeimet. – Azt mondom, hogy adj neki egy kis időt, hogy gondolkodni tudjon, és rá fog jönni, hogy mi a jó neki. Lefogadom, hogy reggel már a kunyhónk előtt fog toporogni rád várva.

- Nem hinném, hogy még egyszer elkövetné ezt a „hibát". Ha tudná most, hogy miket mondasz róla! Teljesen a föld alá ástad a becsületét – kuncogtam.

- Én csak azt mondom, hogy egyszer már sikerült meglágyítanod. Talán nem kellene ennyiben hagynod most sem – szorította meg a vállam, mielőtt elengedett.

- Nem tudom, El... Nem tudom... - ráztam a fejem. Eleanornak nagyon sok mindenről nem számolhattam be kettőnkkel kapcsolatban, amiknek tudtában talán azt javasolta volna, hogy kerüljem el Harryt jó messzire.

- Te is fáradt vagy. Menj csak aludni, én majd vigyázok Theora, és szólok, ha bármi baj lenne.

- Én megvagyok, El, neked viszont tényleg szükséged lenne a pihenésre – kúszott a tekintetem egy pillanatra a hasára. Persze még nem volt semmi látható jele kisbabájának, de mindenki nagyon óvatosan bánt Eleanorral, és a legjobbat akarta neki.

- Én már eleget aludtam. Különben is, nagyon aggódom Theo miatt, és talán butaság, de akkor vagyok a legnyugodtabb, mikor én vigyázok rá.

- Nem butaság. Csodálatos anya leszel, El – mosolyodtam el teljesen őszintén. Ez a lány annyira kedves és melegszívű volt, hogy nem lehetett nem szeretni. El sem tudtam képzelni nála érdemesebb nőt az anyaságra.

- Köszönöm – mosolygott rám sugárzón. – Te pedig most menj szépen lefeküdni. Holnap, tiszta fejjel sokkal könnyebben ki tudod találni, hogy mi legyen Harryvel.

- És mi van akkor, ha ő még reggelre sem gondolkodik másképpen? – kérdeztem, miközben megadva magam felálltam távozásra készen.

- Akkor bármennyire is nehéz, de muszáj lesz elengedned őt. Akárhogy is szeretnél, nem segíthetsz valakin, aki nem hagyja – mosolyodott el keserűen. Szavai hallatán egészen görcsben állt a gyomrom. El sem akartam képzelni Harryt teljesen egyedül az erdő közepén, betegen. Egyre nagyobb őrültségek jártak a fejemben, amiknek gondolatára is legszívesebben elsírtam volna magam.

Csendesen elköszöntünk egymástól Ellel, majd én a sötétben, egy zseblámpa segítségével elbukdácsoltam a lányokkal közös kunyhónkig. Perrie halkan szuszogva álmodott, én pedig az aznapi ruháimban rávetettem magam pokrócaimra. Lehunytam szemeimet, és erősen próbálkoztam azzal, hogy végre elaludjak. Mégsem voltam túl meglepett, mikor hosszú percek, talán órák elteltével sem voltam képes álomba imádkozni magam. Fejem fájt, és szörnyen fáradt voltam, de zavaros gondolataim és ezernyi kérdésem egészen megbolondítottak.

Hosszú ideig csak Harryn járt az agyam, természetesen. Tudni akartam, hogy ő is pont ugyanúgy álmatlanul forgolódik-e, mint én, hogy bántja-e, amit délután történt, és megbánta-e, hogy eltaszította a segítségem. Olyan nyomorultul és tehetetlenül éreztem magam. Nem is aggódhattam volna jobban Harryért. Tudtam, hogy el kell fogadnom, ha elzárkózik előlem, és inkább az egyedüllétet választja, minthogy elárulja nekem titkait, de abba képtelen lettem volna belemenni, hogy hagyjam, hogy elutasítsa segítségemet, ha valóban szüksége van rá.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve álltam fel, és bújtam vissza sportcipőimbe. Vittem magammal a zseblámpámat, habár lassan hajnalodhatott már. Először a fiúk kunyhójához mentem, hogy ránézzek Theora, és rávegyem Elt a pihenésre, azonban minderre nem volt szükség, mert mindketten édesen álmodtak. A kicsi sem volt már túlságosan meleg, és Eleanor is nyugodtan aludt kis fellélegzésemre.

Ezután azonnal bevetettem magam az erdőbe, és természetesen a barlang felé vettem az irányt. Mire odaértem már zseblámpámat sem kellett használnom, mert ekkora hajnalodni kezdett. Reménykedtem benne, hogy Harry még nem ébredt fel, habár megfigyeléseim szerint nem volt egy jó alvó. Szerencsére könyörgéseim valóra váltak, mert a barlangba belépve azonnal meghallottam hangos szuszogását. Órákig tudtam volna bámulni őt, ahogy aranyosan aludt. Ilyenkor sokkal békésebbnek tűnt, ajkai enyhén szétnyíltak, miközben göndör fürtjei kuszán keretezték az arcát. Képtelen lettem volna ekkor neheztelni rá, még ha csalódott is voltam esti szavai miatt. Legszívesebben takarója alá bújtam volna, és szorosan hozzásimulva én is álomba merültem volna, mert tudtam, hogy karjaiban sikerülne. Azonban egészen más terveim voltak, bármennyire is Harry felé húzott a szívem.

Más esetben biztosan nem tettem volna, de most muszáj volt Harry érdekében cselekednem. Csendesen a bőröndje mellé térdeltem, és bármilyen nyom után kezdtem kutatni, akár gyógyszerért, orvosi leletért, vagy valami árulkodó jelért. Nem tudtam kizárni lelkiismeret-furdalásomat, ahogy holmijai közt kutattam, mint egy rossz nyomozó, de aggodalmam sokkal nagyobb volt Harry iránt. Abban azonban biztos voltam, hogy itt megtalálom a magyarázatot minden kérdésemre.

***

Óra hiányában fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig -, megérzéseim szerint úgy másfél-két órán keresztül -, ültem Harry kialakított ágyával szemben a falnak támaszkodva. Ekkorra megtaláltam mindent, amire szükségem volt, de legfőképpen az agyamat kellett használnom. Miután átnéztem szinte az egész barlangot, csak még kétségbeesettebb lettem. Minden, amit találtam -, vagy amire számítottam, de nyomát sem láttam -, csak még jobban összezavart. Hosszú ideig törtem a fejem, és sok időbe telt, de végül sikerült összeraknom a puzzle darabkáit. Viszont az eredmény teljesen más volt, mint amire számítottam, vagy amit reméltem. Egyszerre ijedtem és botránkoztam meg, de aggodalmam sem múlt el, habár talán egy cseppet megkönnyebbülhettem. Tudtam, hogy képes vagyok segíteni Harryn, habár nem lesz könnyű, de sikerülhet, és sikerülnie is kell.

Alig vártam, hogy Harry felébredjen, de nem keltettem fel, hiszen tudtam, milyen keveset alszik, és szüksége is lesz minden erejére. Hosszú idő után azonban végre egy nagyot fordulva a hátára feküdt, majd mikor már azt hittem, hogy visszaaludt, lassan kinyitotta szemeit. Épp, mint minden alig felébredt ember, ő is egy pár pillanatig álmoskásan a barlang plafonjára bámult. Ezután lassan körbenézett ideiglenes otthonán, majd rajtam állapodott meg a tekintete. Meglepetésemre egy halvány mosoly ült ki az arcára, hogy gödröcskéi is előbukkantak, amiket mindig is úgy imádtam. Ez a mosoly, azonban lassan elhalványodott, majd egészen eltűnt, és homlokát összeráncolva meredt rám. Talán azt várta, hogy bármelyik pillanatban elszökhetek.

- Jó reggelt – köszöntem halkan, miközben figyeltem, ahogy Harry ülésbe tornázza magát.

- Nem gondoltam volna, hogy a tegnap este után még látlak – vallotta be. Én pedig nem tudtam elengedni fülem mellett hangjának lágyságát még szokatlan, álmosságtól való mélysége és rekedtsége mellett sem.

- Ugye nem hitted, hogy annyiban hagyom ezt az egészet? – húztam fel a szemöldököm hitetlenül. Harry egy pillanatra összeszorította fogait, talán dühítette túlzott makacsságom, de ezután újból megszólalt.

- Hogy van Theo? – kérdezte egy pillanatnyi kínos csend múlva, én pedig nem tudtam nem elmosolyodni, hogy a tegnapi után rákérdezett a kicsire.

- Mikor elindultam ide, valamivel jobban volt. Szerintem a nehezén már túl van – sóhajtottam kissé megkönnyebbülve.

- Mióta vagy itt? – mélyedtek el homlokán a ráncok.

- Pár órája – vontam meg a vállam. Harry szemei egy pillanatig elkerekedtek, majd újból összeszedte vonásait.

- És ez épp elég idő volt ahhoz, hogy végigtúrd a cuccaimat? – húzta fel a szemöldökét, miközben bőröndjére szegezte tekintetét.

- Én csak... Én... Honnan jöttél rá? – dadogtam kissé zavartan és meglepődve, hiszen annyira próbálkoztam, hogy eltüntessem kutakodásom nyomait.

- Egy férfi táskájában nem gyakran találsz ekkora rendet – vonta meg a vállát. Valóban igaza volt, és talán túlságosan sokat foglalkoztam ruháinak összehajtogatásával. – Nem aludtál túl sokat az éjszaka, igaz? – lágyultak el kissé szemei. Én pedig nem akartam elképzelni, hogyan is festhetek, mikor lassan huszonnégy órája volt már, mikor utoljára aludtam Harry karjaiban.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Túl sok kérdés nem hagyott nyugodni, de legalább sikerült gondolkodnom.

- És jutottál valamire? – ráncolta össze a szemöldökét.

- Azt hiszem, igen – bólintottam egy aprót. – Sajnálom, hogy kutakodtam a táskádban, de muszáj volt válaszokat kapnom.

- Megkaptad őket? – Szerencsére nem tűnt túlságosan dühösnek nyomozásom miatt.

- Először nem, sőt, még jobban összezavarodtam. Aztán sokáig ültem itt, és gondolkodtam. Az már nem volt új hír a számomra, hogy nem vagy jól, hiszen nem vagyok vak. Nem a tegnapi volt az első, hogy rosszul lettél előttem, és látom, hogy milyen keveset eszel és alszol, meg hogy milyen sokat fogytál, mióta a szigeten vagyunk – kezdtem magyarázni. Harry csak az előzőhöz hasonlóan összeráncolt szemöldökkel figyelte mondandómat. – A hangulatingadozásaid, a zárkózottságod, a magányszereteted. Tudtam, hogy van valami, amit titkolsz mindenki előtt. Miután tegnap megláttam, hogy milyen sok gyógyszert szedtél az elmúlt hetekben, és hogy mennyire ragaszkodsz hozzájuk, biztos lettem benne, hogy beteg vagy. Egész éjszaka azon törtem a fejem, hogy mi bajod lehet – nevettem fel keserűen. – Aztán nem bírtam tovább a tehetetlenséget és a tudatlanságot, így eljöttem ide, és végeztem egy kis kutatást – folytattam ujjaimmal játszadozva. – Újra megtaláltam a gyógyszereket, de semmi mást, ami nyomra vezethetett volna, úgyhogy leültem ide, és gondolkodtam. Egy idő után sok minden eszembe jutott. Például, hogy minek is szednél Aprenolt. Ez egy gyulladáscsökkentő és lázcsillapító gyógyszer, nem szokták hónapokig szedni. Aztán pedig az alkohol. Nemegyszer láttalak alkoholt inni, és van egy olyan megérzésem, hogy a táborból is te vitted el azt az üveg vodkát – egy pillanatra megálltam, de nem ellenkezett, így egészen világos lett, hogy feltevésem bebizonyosodott. – Az Aprenol hatása pedig elég köztudott az alkohollal együtt. Először nem akartam esélyt adni ennek a lehetőségnek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez az egyetlen megoldás. – Alighogy befejeztem mondandómat, hangos tapsot hallottam Harry felől, ami egészen visszhangzott a barlangban. Beszámolóm alatt talán ekkor néztem rá hosszabban egy pillanatnál, arcán viszont nem megbánást vagy szégyent láttam, amire számítottam, hanem elismerést.

- Okos vagy, hercegnő. Okosabb, mint hittem volna – biccentett egy aprót.

- Szóval akkor eltaláltam, hogy te... - Nem igazán tudtam milyen szavakat használni, hogy elkerüljem a nyers igazságot.

- Nyugodtan kimondhatod. Nemegyszer használták már rám ezt a szót, és még rosszabbat is – vonta meg a vállát érdektelenül, de egy pillanatra elkapta tekintetét az enyémtől.

- Szóval akkor függő vagy? Gyógyszerfüggő? – Ez így, kimondva sokkal szörnyűbben hangzott, mint gondolataimban.

- Nem egészen. Ez a gyógyszer csak egy átmeneti megoldás lett volna, míg Sydneybe nem érek, és szerzek valami mást – állt fel, és bőröndje mellé lépett talán ezért, hogy addig se kelljen a szemeimbe néznie. Valójában pont ez volt, amit nem akartam hallani, de még mindig jobban állt a helyzet, mintha Harry valamilyen súlyos betegségben szenvedett volna. Talán a függőséget is annak mondhatjuk, de legalább minden reményem meg volt arra, hogy Harry még menthető, és készen álltam neki mindenben segíteni, ami a gyógyulásához vezet.

- Mióta csinálod? – kérdeztem, és nem tudtam elrejteni szavaim mögött a csalódottságot. Ezt viszont még lenyeltem, ha azzal járt, hogy nem kell Harry életét féltenem. Legalábbis reméltem, hogy még nem olyan rossz a helyzet, hogy az életét veszélyeztetné.

- Egy ideje – vonta meg a vállát, miközben egy pólót vett ki a bőröndjéből, és gyorsan átcserélte éjszaka használt felsőjét.

- Mivel kezdted? Mi volt a legkeményebb, amit szedtél eddig? – kérdeztem, bár előző válasza sem elégített ki igazán.

- Mi ez? Valami kihallgatás? – vonta fel a szemöldökét kissé dühösen. El tudtam képzelni, hogy nem lehet neki könnyű vagy kellemes erről témáról beszélni, de akkor is muszáj volt tudomásomra adnia egy-két dolgot.

- Harry, ez nem játék...

- Nem játék? – csattant fel, ezzel félbeszakítva engem. - Szerinted én nem tudom?

- Én segíthetek neked, Harry. Ha engednéd... - kezdtem, miközben én is felálltam, de újból nem fejezhettem be mondandómat.

- Nem tudsz nekem segíteni – zárta le azonnal a vitát, de én nem hagyhattam ennyiben. – Tudom, hogy van benned egy kényszer, hogy mindenkinek segíteni akarsz – horkant fel kissé gúnyosan. Nem hazudhattam, hiszen szörnyen rosszul estek szavai. – De te sem vagy mindenható.

- Viszont dolgoztam egy rövid ideig hasonló emberekkel, mint te.

- Drogosokkal? Nyugodtan kimondhatod, mondtam már – vetette felém bosszúsan.

- Harry, kérlek... - szóltam halkan. Ő mérges volt, nekem viszont most mindennél türelmesebbnek kellett lennem. – Segítettem pár hetet egy drogrehabilitációs központban. Most is ott lennék, ha nem történt volna ez a baleset.

- Nem vagyok a kísérleti alanyod – horkant fel.

- Hát, persze, hogy nem – sóhajtottam halkan. Egyre jobban megmakacsolta magát, és fogalmam sem volt, mit tegyek, hogy jobb belátásra bírjam. – Kérlek, Harry... Minden, amit akarok, segíteni neked – léptem felé párat, hogy szemeibe nézhessek.

- Nem kell a segítséged. Nincs szükségem rá – rázta meg a fejét.

- De talán segíthetek könnyebbé tenni. Leszokni nem könnyű. Főleg akkor nem, ha egyedül vagy.

- Leszokni? – nevetett fel, mintha csak életem viccét sütöttem volna el éppen. – Köszönöm a nagylelkű ajánlatodat, hercegnő, de nagyon is jól érzem magam így. Eszemben sincs leszokni.

- Az életeddel játszol – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. Úgy éreztem magam, mintha csak arcon csapott volna.

- Csodás – vonta meg a vállát. - Veled ellentétben, hercegnő, nem rózsaszín ködben nőttem fel. – Annyira igyekezett, hogy megbántson, és kezdett nagyon jó úton haladni. - Az Élet évek óta keresztbe tesz nekem. Sosem voltam mintagyerek, de nem érdemeltem meg a felét sem annak, amit kaptam. Most hadd szórakozzam vele én egy kicsit. – Olyan elkeseredetten hangzott, hogy megszakadt a szívem. Annyival könnyebb lett volna, ha egyszerűen csak elmondja nekem, hogy mi van e mögött, hiszen nem lehetett véletlen, hogy a droghoz fordult. – Különben is, ez az én életem. Hagyd, hogy saját magam rendelkezzem felette.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan... - halkult el egészen a hangom.

- Miért érdekel egyáltalán? Olyan könnyen hagytál itt tegnap is. Akkor miért jöttél most vissza? – vette nekem a kérdést.

- Hát, még mindig nem érted? – kérdeztem vissza kétségbeesetten. – Mert abban reménykedtem, hogy van még esély számunkra. Mert törődöm veled. Jobban, mint azt valaha képzeltem volna.

- Jobban, mint kellene – folytatta.

- Ezt hogy érted? Őrültségeket beszélsz. Most is be vagy állva? – kerestem rajta a drog hatásainak bármilyen jelét.

- Nem – rázta meg a fejét. – Még – tette hozzá, és a bőröndje felé pillantott, mintha csak arra várna, hogy eltűnjek, ő pedig elfeledkezhessen minden nehézségről.

- Kérlek, Harry... Hagyd, hogy segítsek neked – simítottam kezemet a mellkasára.

- Nem kellene ezt folytatnunk – fűzte ujjait csuklóm köré, majd kezemet oldalam mellé helyezte. Elengedett, ezzel megszakítva köztünk minden érintést. – Én nem vagyok elég jó neked. Soha nem voltam, és nem is leszek. Nem tudom megadni, amire szükséged lenne. Nem lehetek úgy veled, hogy minden pillanatban csak az jut rád nézve az eszembe, hogy az a másik mennyivel okosabb döntés lenne a számodra – nézett a szemeimbe teljesen komolyan.

- Nem érdekel, Harry, kérlek... - könyörögtem, és sírás kezdte fojtogatni a torkomat. – Az sem érdekel, ha nem akarod, hogy veled legyek. Nem érdekel, ha nem akarsz engem, ha engeded, hogy segítsek rajtad.

- Akkor tisztázzuk. Én nem akarom a segítségedet – mondott ki minden szót lassan, érthetően. – Ideje lenne menned – lépett el előlem, ezzel egyenes utat nyitva nekem a barlang kijáratához.

- Rendben – húztam ki magam. Egy könnycsepp szaladt végig az arcomon, amit gyorsan letöröltem. Igyekeztem a maradék tartásomat megőrizni, bár nem maradt sok, miután kiöntöttem a szívemet Harrynek, és könyörögtem neki, ő pedig egyszerűen elutasított és a földbe tiport. Megint. – De akkor te is tegyél meg nekem egy szívességet – mondtam, ahogy a szabad felé sétálva visszanéztem érzelemmentes tekintetére a vállam mögött. – Ha pár nap múlva elfogy az a gyógyszer, ne keress meg engem. Soha. Soha többé ne keress – néztem a szemeibe keményen, majd kiléptem a barlangból.

Nem vártam meg a válaszát, csak sietve szedtem a lábam, hogy minél messzebb kerüljek tőle, amilyen gyorsan csak lehet. Hiába hallottam hangos csörömpölést és fájdalmas szitkozódást a barlang felől, csak futottam a tábor irányába, és vissza sem néztem.

Eleanornak igaza volt. Képtelen voltam Harry mellé állni, ha magának sem vallotta be, hogy támogatásra van szüksége. Sok hasonló embert láttam, mint ő, és szinte biztos voltam benne, hogy egyedül nem tudja majd végigcsinálni. Akkor mégis ki fog mellette állni, ha én nem tehetem?

Nem akartam túlságosan összeomlani, pedig belül egészen összetörtem. Igyekeztem visszafojtani sírásomat, de egyre több és több könnycsepp szánkázott végig arcomon. Csalódott voltam és szörnyen dühös. Mérges voltam Harryre, aki így átvert. Úgy tett, mintha kedvelne és képes lenne megnyílni nekem, a következő pillanatban pedig ellökött magától. De talán magamra voltam a legdühösebb, amiért túl sok energiát és reményt pazaroltam ebbe a göndör fiúba, aki lassan kezdte ellopni a szívemet, majd egyszerűen visszadobta. Ezzel elérve, hogy minden porcikámmal megvessem, és mégis mást se lássak magam előtt, mint mosolygó smaragd szemeit, hogy még kisebb darabokban heverjen a szívem a lábai előtt.