Reggel nem kellett kinyitnom a szemem, és máris mosolyra húzódtak ajkaim. Nem tehettem ellene, de amint megéreztem Harry testének biztonságot nyújtó melegét, azonnal egy jóleső érzés terjedt szét a mellkasomban. Agyamat gyorsan elárasztották a tegnapi nap emlékei, a fürdés, a gitározás, ahogy Harry gondoskodott rólam a kis sebem miatt, vagy ahogy könyörgött, hogy töltsem mellette az éjszakát. Hogy is tudtam volna neki nemet mondani?

Rebegve nyitottam ki pilláimat a szemeimet kellemetlenül érő napsugarak miatt. Valahol Harry hasán feküdhettem, a pillangója körül, amit fehér pólója majdnem teljesen elrejtett előlem. Az alattam lévő göndör fiú félig ülve a barlang falának támaszkodott. Kicsit sajnáltam, hogy már megint tovább aludtam, mint ő.

Harry a szemközti falat bámulta gondolataiba mélyedve, miközben mocorgásomból sem vette észre, hogy felébredtem.

- Jó reggelt – szólaltam meg az alvástól kissé eltorzult hangon, mire Harry azonnal felém fordította a fejét.

- 'Reggelt, hercegnő – mormolta, és halványan elmosolyodott, azonban gödröcskéi nem bukkantak elő, ahogy azt szerettem volna, és szemei is fáradtan csillogtak. – Jól aludtál?

- Nagyon is. Ellentétben veled – jegyeztem meg, hiszen le sem tudta volna tagadni rövid éjszakáját a szemei alatt lévő hatalmas, sötét karikák miatt.

- Nem igazán tudtam aludni – vonta meg a vállát érdektelenül.

- Miattam? – ráncoltam össze a szemöldökömet azonnal kis bűntudatot érezve. – Nate többször is mondta már, hogy nagyon rámászom alvás közben. De esküszöm, nem szándékosan csinálom – védekeztem rögtön. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy Nate nevének említésére Harry arca kissé elkomorodott, de egy pillanat múlva csak finoman megrázta a fejét. Az viszont egyenesen megbotránkoztatott, hogy ilyen körülmények között, lelkifurdalás nélkül milyen könnyen ki tudtam mondani barátom – vagyis nem is tudom, milyen cím jár neki ezek után – nevét.

- Nem miattad, Del – mosolygott le rám lágyan, ahogy karját a vállam köré fonta. – Egyszerűen csak nem volt jó éjszakám. Az viszont elég kellemes volt, hogy... éreztem valakit magam mellett – mondta halkan. Az ilyen kis megjegyzéseitől mindig azonnal gyorsabban kezdett dobogni a szívem, hogy végre megtanultam olvasni kimondott szavainak sorai között. Soha nem ismerte volna be, hogy szeret velem aludni, de utolsó mondatai egy kis vallomásként értek el hozzám.

- Nekem is jó volt – mosolyodtam el szélesen, boldogan. – Viszont most már tényleg vissza kellene mennem a táborba – sóhajtottam halkan, habár a végtelenségig tudtam volna feküdni Harry karjaiban.

- Mikor jössz megint? – kérdezte pedig még el sem mentem.

- Nem igazán tudom. Kellene most már egy kicsit több időt töltenem a táborban is. A közösség részeként segítenem kell nekik. Már így is eleget lógtam.

- De visszajössz még ma?

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem elhúzott szájjal. – Nem akarom, hogy tudják, hogy mi van köztünk, amíg még mi sem vagyunk benne igazán biztosak. Már az is elég feltűnő lesz, hogy nálad aludtam.

- Értem. Rendben – bólintott egy aprót komoran.

- Sajnálom. Csak amíg nem tisztázódnak köztünk a dolgok – ültem fel, hogy közelebb kerüljön arcunk, majd egy lágy puszit nyomtam bocsánatkérően a szája sarkába.

- Semmi baj – vonta meg a vállát, de tudtam, hogy hozzám hasonlóan őt is bánja a dolgot. Szerettem volna több időt tölteni vele, de még nem lehetett. – De talán eljöhetnél estefelé, mondjuk, fürdeni, vagy vihetnél vizet a tóból – ajánlotta a jobbnál jobb kifogásokat, hogy találkozhassam vele még ma. Furcsa volt, hogy ennyire ragaszkodott a társaságomhoz, nem mintha bántam volna, sokkal inkább melengette meg szívemet kötődése. Talán csak unta a magányt, én viszont többet nem mertem neki felajánlani a táborba költözés lehetőségét.

- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – mosolyodtam el beharapott alsó ajakkal, habár biztos voltam benne, hogy megint itt maradnék az éjszakára, ha belemegyek a találkozásba a göndör fiúval.

Harry lehajolt hozzám, és szenvedélyesen csókolt meg, nekem pedig ez bőven elég volt, hogy pillangók kezdjenek repdesni a gyomromban. Képtelen voltam visszafojtani buta vigyoromat, mikor elváltunk, így inkább kibújtam mellőle a pokróc alól, és készülődéshez láttam. Még a tegnap este Harrytől kapott ruhákat viseltem, azaz egy rövidnadrágot és pólót. Persze mindkettő túlméretezetten lógott rajtam, ami nem is volt csoda Harry és a köztem lévő nagy méretbeli különbség miatt. A göndör fiú, viszont, azt hiszem, egészen élvezte a látványt, hiszen minden alkalommal, ahogy végignézett rajtam, egy kaját vigyor húzódott az arcára, és talán egy kis büszkeség is csillogott a szemében.

- Most már tényleg indulnom kellene. Pont fél napja kések, a többiek pedig már biztosan aggódnak – sóhajtottam fel kis lelkifurdalással.

- És így akarsz menni? – nézett végig elvigyorodva öltözetemen.

- Nem hiszem, hogy a legjobb ötlet lenne – túrtam hátra alvástól kusza fürjeimet. – Átöltözöm előtte – döntöttem el gyorsan. Könnyű helyzetben voltam, hiszen fehérneműim helyett fürdőruhát hordtam tegnap, így a ruhával sem volt probléma. – Öhm... Ki tudnál addig menni egy kicsit? – toporogtam egy helyben, kissé zavartan.

- Egyezzünk meg, hercegnő. Én elmegyek reggeliért, te addig átöltözöl, de cserébe még velem eszel – ajánlotta.

- Benne vagyok – vágtam rá gondolkodás nélkül. Mit számít még az a pár perc, igaz?

- Mit hozzak? – kérdezte Harry, ahogy lerúgta magáról a pokrócot, és felkeléshez készülődött.

- Teljesen mindegy. Amit először találsz, úgyis... - kezdtem volna kifejteni utálatomat az esőerdő nem túl változatos kínálata felé, de elakadtak szavaim, mert Harryvel mintha valami nem lett volna rendben. Ahogy felállt, egyik kezével a falnak támaszkodott, miközben a homlokát is a barlang kövének döntötte, másik kezével pedig a tarkóját masszírozta, és összeráncolt homlokkal egy fájdalmas fintor ült ki arcára. – Harry... Mi a baj? – dobtam ki kezemben összegyűjtött ruháimat, majd sietős lépteket tettem felé. – Rosszul vagy? – fogtam kezeim közé hirtelen elsápadt arcát. Ő viszont csak megrázta a fejét, és a barlangból kilépve, egy fának támaszkodva hangosan öklendezett, mígnem egészen kiürítette a gyomrát.

- Harry... - simítottam kezemet megnyugtatóan összegörnyedt hátára, miközben ő már nem hányt, de térdeire támasztott kézzel próbálta összeszedni az erejét.

- Csak egy percet kérek... - nyelt egyet halkan, majd kicsit felegyenesedve, összeszorított szemekkel homlokát a vállamnak döntötte. Esküszöm, pont úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elájulhatna, ez a gondolat pedig azonnal görcsbe rántotta gyomromat. Azonban nem kellett neki több fél percnél, és ahelyett, hogy összeesett volna, összeszedte magát, és kissé bágyadt szemekkel nézett fel rám. Homlokán egy kis verejtékcsepp folyt le, és még mindig szörnyen sápadt volt, ami a szemei alatt lévő karikáit még láthatóbbá tette.

- Harry, minden rendben? – fogtam arcát újból kezeim közé aggódva.

- Kutya bajom – rázta le magáról érintésemet, mintha szégyellte volna előbbi gyenge pillanatát.

- Én nem úgy láttam alig pár másodperce. Rosszul érzed magad?

- Nem – rázta meg a fejét azonnal, én pedig képtelen voltam kiolvasni tekintetéből, hogy igazat beszél-e. – Csak az alváshiány miatt lehetett meg talán romlott volt a tegnapi esti gyümölcs. Most már nincs semmi bajom.

- Harry... - tettem felé egy lépést, de nem hagyta, hogy közelebbről megvizsgáljam, mert menekülőre fogta.

- Del, kérlek... - lehelte fáradtan. – Már sokkal jobban érzem magam, mint pár perce.

- Nem tudom, Harry. Elég szörnyen nézel ki – sóhajtottam aggódva. Úgy éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a fiúval, hiszen nem most láttam először ilyen állapotban.

- Ilyen szépet még sosem mondtak nekem – horkant fel, és egy gödröcskék nélküli vigyort eresztett meg felém.

- Sokkal egyszerűbb lenne az egész, ha elmondanád, hogy mi a baj, hogy segíteni tudjak. Hozhatok neked valamilyen gyógyszert a táborból... - ajánlottam.

- Nem tudsz segíteni, Del – rázta meg a fejét, és azonnal elkapta a tekintetét, majd elment a bőröndjéhez, ahonnan egy fogkefét és fogkrémet szedett össze. – Csak arra van szükségem, hogy megmossam a fogam – fintorodott el. – Öltözz át nyugodtan. Én elmegyek addig a vízeséshez, aztán hozok reggelit – szólt hátra a válla felett, majd már el is hagyta a barlangot.

- Harry, várj már! – kiáltottam utána, de vagy már messze járt, vagy úgy tett, mintha egyszerűen nem hallotta volna szavaimat, mert nem is fordult vissza.

Dühösen ráztam a fejem, miközben felvettem földről ruháimat, majd elkezdtem átöltözni. Nem tudtam elhinni, hogy az előbb még majdnem elájult előttem, most pedig az erdőben rohangál. Elhatároztam, hogy megmondom neki a magamét, mikor visszaér. Mégsem szóltam egy rossz szót sem, csak egy szúrós pillantást vetettem felé, mikor megérkezett pár gyümölccsel a kezében, és kissé vizes fürtökkel. Biztosan a vízesésnél frissítette fel magát nagyon is helyesen. Talán tényleg igaza volt, és csak a rossz éjszaka miatti energiahiány tehetett rosszullétéről, bár azt nem hittem, hogy a gyümölcsök árthattak neki. Most viszont kicsit már jobban nézett ki, habár arca még mindig elég betegesen festett.

- Szóval akkor banán, vagy papaja? – ült le, és felém intett, hogy foglaljak helyet vele szemben. Én viszont kissé mogorván méregetve őt meg sem mozdultam. – Ne vágj már ilyen képet, hercegnő – vigyorodott el, mintha pár perce mi sem történt volna. Én pedig nem vitatkoztam vele, mert egészen önmagának tűnt megint, úgyhogy hagytam, hogy csuklómnál fogva lehúzzon maga mellé, egy pokrócra. – Melyiket kéred? – kérdezte újból felém nyújtva a két gyümölcsöt.

- Teljesen mindegy. Őszintén megvallva, egyiket sem kívánom igazán – vontam meg a vállam.

- Én sem – értett egyet. Mindenkinek nagy szüksége lett volna most már valami más táplálékra is, mint ezek a gyümölcsök. – Felezünk? – biccentett a banán felé.

- Oké – bólintottam belegyezve, majd figyeltem, hogy előző rosszullététől még kissé remegő ujjakkal bontja ki a gyümölcsöt, és a felét felém nyújtja. – Kösz – fogadtam el egy kis biccentéssel, majd gyorsan elfogyasztottam a kis darab banánt.

- Tudod... - kezdte halkan, miközben az ujjai közt forgatott gyümölcsre koncentrált. – Azon gondolkodtam, hogy esetleg ahelyett, hogy én laknék veletek a táborban, te is ideköltözhetnél – nézett fel rám, és ha ekkor még nem ettem volna meg a banánomat, most biztosan félrenyelve fuldokoltam volna, de így egyszerűen csak elkerekedett szemekkel bámultam rá pár pillanatig.

- Ez... nem lehet, Harry – ráztam meg a fejem, miután kizökkentem kábulatomból. – Én abba a közösségbe tartozom, és amúgy is... kicsit gyors lenne a dolog – kezdtem magyarázni azonnali döntésemet. – Szeretem veled tölteni az időmet, és az éjszaka is az egyik legjobb volt, amit a szigeten töltöttem, de... - magyarázkodtam, mikor egyszer csak közbeszólt.

- Igazad van. Túl gyors lenne – zárta meg a fejét, és zavartan sütötte le a tekintetét, mire végre egy kis szín szökött az arcába. – Sajnálom, de nagyon új nekem ez a dolog – mutatott kettőnkre. – Nem igazán tudom, hogy mit helyes csinálnom – vallotta be kissé kellemetlenül fészkelődve.

- Semmi baj – kuncogtam fel, mire egy szúrós pillantást lövellt felém. – Eddig mindent meglepően tökéletesen csinálsz – mosolyodtam el lágyan, és közelebb húzódtam hozzá. – Csak ne siess túlságosan előre – nyomtam egy gyors csókot ajkaira, mire elmosolyodott, majd visszafordult reggelijéhez. Szörnyűségesen hosszú ideig nyámmogott azon a fél darab banánon, de örültem, hogy jut egy kis táplálék a gyomrába. Miután végzett, én elkezdtem sietősen összeszedni cuccaimat, hogy lassan indulni tudjak vissza a táborba. Tegnap Harry azt ígérte, hogy visszakísér majd ma reggel a többiekhez, de jobban szerettem volna, ha előbbi rosszulléte után inkább pihenne a barlangban. Persze, mikor ezt megemlítettem neki, azonnal saját védelmére kelt, miszerint semmi baja sincsen egy kis pihenéshiány mellett. Ezért, és a lebukás félelme miatt egyeztünk meg, hogy csak a vízesésig kísér el. Szóval miután felöltöztem, és mindent összepakoltam, el is indultunk. Csendesen sétáltunk egymás mellett, én pedig minden lépéssel egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy összekulcsoljam kezünket. Viszont féltem, hogy ez már túl sok lenne Harrynek. Tudtam, hogy nagyon próbálkozik, de néha olyan bizonytalan volt, hogy helyesen cselekszik-e vagy sem, ahogy ma reggel is. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, mert eddig nagyon jól csinált mindent. Bármi is volt ekkor köztünk.

Túl gyorsan is a vízeséshez értünk, ahol megtorpantam, és Harry felé fordulva, kicsit felpipiskedve egy gyors puszit nyomtam ajkaira.

- Menj vissza a barlangba, és próbálj meg pihenni. Legkésőbb estefelé még benézek – ígértem. Először egyáltalán nem terveztem visszanézni Harryhez másnap reggelig, de éjszaka álmatlanul forgolódtam volna, ha nem tudom, hogy biztos minden rendben van-e vele. Nagyon nem tetszettek nekem ezek a rosszullétei, az pedig még nagyobb elégedetlenséget váltott ki belőlem, hogy ennyire félvállról vette a dolgot.

- Oké, anyuci – vigyorodott el pimaszul.

- Harry – igyekeztem szigorúan nézni rá. – Aggódom érted, és azt hiszem, jogosan.

- Tudom, hercegnő, és értékelem – mosolygott le rám ezúttal egészen lágyan, és felém hajolva egy finom csókot lehelt ajkaimra.

- Este találkoztunk – leheltem, majd még egy utolsó puszit nyomtam arcára, és elindultam a tábor felé.

- Viszlát, hercegnő! – kiáltott utánam, mire egy buta vigyorra húzódott a szám.

A tábor felé közeledve azonban elöntött egy szorongó érzés. Nem akartam aggodalmat okozni a többieknek, és ilyen messze Harrytől megint elfogott a lelkifurdalás. Mikor mellette vagyok egészen olyan, mintha az eszem sztrájkolni menne. Ilyenkor a köztünk lévő távolságtól pedig újra működni kezd, teljesen elítél, és rossz érzést kelt bennem. Csak az a gondolat adott érőt az önmarcangolás közepette, hogy az este úgyis újból láthatom őt.

Még alig pillantottam meg a parton a tábor kunyhóit, mikor Perrie alakja futott felém.

- Addy, hol a fenében voltál? – torpant meg előttem, és szemében aggodalmamra pánikot láttam.

- Nagyon elment az idő Harrynél tegnap, és besötétedett, úgyhogy inkább ott maradtam az éjszakára. Meg nem is érezte túl jól magát, szó... - magyarázkodtam, de sietősen közbevágott, és csuklómnál fogva szapora léptekkel a tábor felé kezdett húzni.

- Most ez lényegtelen – fojtotta belém a szót. – Azonnal velem kell jönnöd!

- Mi történt, Perrie? – kérdeztem, és egyre jobban aggódni kezdtem. Mi történhetett csupán egy nap alatt, amíg Harryvel voltam?

- Jaj, Addy... Alig aludtunk az éjjel. Tegnap este a legtöbben a tengerben a fürödtünk, és Theo... - hadarta, de ekkor már beértünk a tábor területére, ahol Niall szaladt felém hasonlóan, mint Perrie nemrég, sőt, talán még több pánikkal a szemében. De az nem lehet, hogy valami történt Theoval... Ó, Istenem...

- Addy, hála az égnek! – szorított egy pillanatra magához, és hangosan felsóhajtott, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Én viszont ettől csak még jobban összezavarodtam.

- Mi történik itt? – fakadtam ki hirtelen.

- Tegnap este a parton Theot megcsípte egy medúza. Zayn eltávolította a lábából a csápokat, de egész éjjel sírt meg talán felment a láza. Valami nincs rendben vele – magyarázta Niall színtiszta aggodalommal a hangjában.

- Oké. Nálunk egy csomószor előfordultak ilyen balesetek. Ránézek. Merre van? – kérdeztem, és azonnal elfacsarodott a szívem, hogy ilyen dolgokat kellett hallanom arról az édes kisfiúról.

- A kunyhóban – válaszolta, majd előttem haladva mutatta az utat, mintha nem ismertem volna. – Most Eleanor van vele. Az előbb sikerült elaludnia végre – mondta elhalkulva, ahogy az ajtó elé értünk. – Nem volt túl könnyű éjszakánk – sóhajtott gondterhelten. Le sem tagadhatta volna álmatlanságát fáradt, kissé nyúzott arca miatt. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen a szigeten, aki az elmúlt éjjel békésen kialudta magát.

Csendesen léptünk be a kunyhóba, ahol a félhomályban azonnal megláttam El fáradt, mégis rendíthetetlenül vigyázó alakját az alvó Theo mellett.

- Hogy van? – kérdeztem a lánytól, miközben a földre raktam hátzsákomat, és letérdeltem a kicsi mellé.

- Nemrég aludt el, de még így is fájdalmai lehetnek – válaszolta, mint aki mindjárt elsírja magát. Theo aranyos, örökké mosolygós kis arcán valóban fintor ült, és látszott, hogy most sem lehet túl nyugodt az álma. – Hol voltál, Adddy? – kérdezte halkan Eleanor. – Azt mondtad, visszajössz éjszakára. - Kicsit közelebb hajoltam a kicsi lábaihoz, majd a jobbon gyorsan meg is találtam a fájdalmait okozó piros, hólyagos csípést, ami elég ismerősen festett eddigi kórházi gyakorlataimból.

- Nagyon elment az idő Harrynél, és a sötétben nem akartam az erdőben bolyongni – füllentettem, ahogy nemrég Perrie-nek is. Kicsit örültem, hogy Theo sebesülése miatt elterelődött a figyelem arról, hogy kimaradtam éjszakára.

Mielőtt azonban El válaszolni tudott volna, Theo halk nyöszörgéssel felébredt, majd egy pillanat alatt szívszorító sírásba kezdett.

- Semmi baj, kicsim – hajoltam oda hozzá, és lágyan suttogtam a fülébe. – Mindjárt jobb lesz, ígérem.

- Tudsz valamit csinálni? – kérdezte Niall türelmetlenül, karba tett kezekkel az ajtóban toporogva, miközben le nem vette a szemét síró unokaöccséről.

- Zayn szép munkát végzett. Egy kis tengervizes borogatás pedig segítene a fájdalmán. Azt nem hiszem, hogy láza lenne, talán egy kis hőemelkedés, de semmi komolyabb – mondtam biztatóan.

- Máris hozok akkor vizet meg valami ruhát – ajánlkozott Eleanor azonnal, majd sietve elhagyta a kunyhót.

- Minden rendben lesz, Niall – álltam fel, és biztatóan megöleltem a szőke fiút.

- Köszönöm, Addy... - sóhajtott halkan, majd lassan elengedett feszült tartása.

A borogatás valóban jót tett Theonak, mert egy kis idő után abbahagyta a sírást, és gyorsan újra álomba is merült. Néha kicsit nyöszörgött, mikor megmozdította lábát, de szerencsére egész nyugodtnak tűnt.

Felváltva vigyáztunk rá, és lassan mindenkinek az aggodalma lecsillapodott, még végre Niall is egészen megnyugodott. Már nem ragaszkodott hozzá, hogy minden percet Theo mellett töltsön. Míg más felügyelt a kicsire, ő is leült velünk a tábortűz köré.

Már bőven délután volt, mikor éppen Mrs. Brightmore tartózkodott Theo mellett, de ekkor újból meghallottuk a kicsi keserves sírását. Niall volt az első, akinek arcára kiült az aggodalom, és futóléptekkel sietett a kunyhó felé. Én is követtem őt igyekezve, és nagyon reméltem, hogy Theo csak egy rossz álomból ébredt fel, és ez okozza sírását.

A kunyhó elé érve azonban bentről Niall aggodalmas hangját hallottam meg kiszűrődni, úgyhogy én is sietősen beléptem utána.

- Adelaide drágám, gyere ide, légy szíves – hívott Mrs. Brightmore.

- Mi történt? – kérdeztem elszakítva tekintetem Theo keservesen síró arcától.

- Szerintem felszökhetett a láza – válaszolta Grace. Én azonnal lehajoltam a picihez, és homlokát, majd hasát tapogatva megállapítottam, hogy most már nem csak egy kis hőemelkedésről lehet szó.

- Valóban lázas – bólintottam egy aprót. – Csináljunk neki vizes borogatást elsősorban, hátha az leviszi. Niall – fordultam a kétségbeesett fiú felé. – Mi vigyázunk Theora, ti pedig a fiúkkal menjetek el vízért az erdőbe, mert csak annyi van a táborban, ami nekünk ivásra elég.

- Oké – bólintott egy aprót Niall gyorsan, majd lehajolva valami súgott a pici fülébe, mire az pár pillanatra elhallgatott. Azután egy lágy puszit nyomott izzadtságtól nedves homlokára. – Sietünk, ahogy tudunk – mondta határozottan, majd gyors léptekkel hagyta el a kunyhót.

Amíg Niall, Zayn és Alexander távol voltak, mi rögtön elkezdtük Theo gyógyítását a táborban lévő vízzel és törölközőkkel. Mire a fiúk visszaértek, sikerrel is jártunk, mert Theo újra elaludt, és a láza is lejjebb ment. Örömünk azonban nem tartott sokáig, mert még le sem ment a nap, mikor újból felment a hőmérséklete, de ekkor már a borogatás sem segített sokat.

- Mi történik? Miért nincs jobban? – kérdezte Eleanor könnyes szemmel, miután Perrie segítségével sikerült az aggodalomban eszét majdnem elvesztő Niallt kizavarnunk a kunyhóból. Bent csak a feszültséget keltette, amire semmi szükség nem volt, hiszen ekkorra már mindenki elég nyugtalan lett.

- Nem tudom – sóhajtottam remegve. – Nem tudjuk, milyen medúza csípte meg, és azt sem, hogy mennyi méreg kerülhetett a szervezetébe. Az normális, ha fáj a csípés helye, de nagyon aggaszt a láza – vallottam be. – A baleset után összegyűjtöttük a gyógyszereket a megtalált bőröndökből. Nem emlékszem, hogy lázcsillapítót találtunk volna, de meg kell néznem, mert talán valami elkerülte a figyelmemet.

A gyógyszerek a mi kunyhónkban voltak, és szerencsére az odavezető úton el tudtam kerülni Niallt. Teljesen megértettem idegességét, de én is aggódtam Theo miatt, és így nem tudtam volna neki túl biztos támaszt nyújtani.

Ahogy gondoltam is, a gyógyszerek között nem találtam semmit, ami Theon segíthetett volna. Hangosan sóhajtva törtem a fejemet valamilyen megoldást keresve, miközben gondterhelten kezeim közé rejtettem az arcomat. Tehetetlenséget éreztem, ami mindennél dühítőbb volt. Azonban mást nem tudtam tenni, mint reménykedni, hogy Theo kis szervezete legyőzi a mérget.

- Semmi? – hallottam meg El csendes hangját a hátam mögül, mire azonnal felpattantam a földről.

- Semmi – ráztam meg a fejem csalódottan.

- Van az a gyógyszer. Mi is a neve... - gondolkodott erősen. – Aprenol? Az segítene?

- Bármit megadnék most azért a gyógyszerért – sóhajtottam halkan.

- Emlékszel, hogy első nap én is segítettem a bőröndök átnézésével? – kérdezte, én pedig aprót bólintva, kíváncsian figyeltem, hogy hova fog kilyukadni. – Én találkoztam ezzel a gyógyszerrel.

- Ez biztos? – kerekedtek el a szemeim. – De mégis hol? Miért nincsen itt, a többi gyógyszer mellett?

- Harry bőröndjében volt – mondta, és ezzel máris választ adott az összes kérdésemre.

- Most azonnal elmegyek érte – jelentettem ki, és sietősen elkezdtem felhúzni cipőimet.

- Elkísérjelek?

- Nem, köszönöm. Jobban tudok bánni Harryvel, ha egyedül vagyunk – magyaráztam. – Ti addig vigyázzatok Theora. Próbáljátok megitatni, és folytassátok a borogatást. Igyekszem, ahogy csak tudok – vettem elő még egy működő zseblámpát, hiszen lassan lement a nap, így biztos voltam benne, hogy visszafelé sötétségben kell jönnöm. – Köszönöm, El – néztem rá hálásan, már csak a remény miatt is, amit adott.

- Vigyázz magadra – mosolyodott el lágyan, én pedig viszonoztam kedves gesztusát, majd már sietős léptekkel el is indultam az erdő felé.

Egyetlen zseblámpával a kezemben futottam a fák között, mígnem elértem a vízeséshez, majd egy perc múlva a barlanghoz. Már a közelben hallottam a gitár lágy dallamait, de addig nem lehetett nyugtom, míg a kezemben nem voltak a gyógyszerek. Azonban nem kellett megszólalnom, mert alig értem el a bejárathoz, mikor Harry abbahagyva a játékot felnézett rám.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni – mosolyodott el gödröcskéivel, de ezt a lágy gesztust most képtelen voltam neki viszonozni. Azonban legalább azt meg tudtam állapítani, hogy sokkal jobban van, mint reggel.

- Nem maradhatok sokáig – válaszoltam kissé szaporán véve a levegőt a futás miatt. – Vészhelyzet van a táborban.

- Mi a baj? Elég zaklatottnak tűnsz – jegyezte meg összeráncolt szemöldökkel, miközben a gitárt maga mellé helyezte.

- Szükségem van a gyógyszeredre – térdeltem azonnal a bőröndje mellé. Más esetben biztosan nem kutattam volna a holmijai között, de ez most kivételes helyzet volt. – Theot megcsípte egy medúza, és nagyon belázasodott.

- Mi a fenét csinálsz? – termett egy pillanat alatt mellettem elkerekedett szemekkel. – Nincs nálam semmilyen gyógyszer.

- Eleanor azt mondta, hogy látott nálad Aprenolt – ellenkeztem tovább kutatva.

- Hagyd békén a bőröndömet. Nincs ott semmiféle gyógyszer – mondta határozott hangon, talán még egy kicsit dühösen is. Tudtam, hogy nem szereti, ha más a holmiját piszkálja, de nem értem rá foglalkozni a hisztijével.

- És akkor ez mi? – emeltem fel két dobozt az említett gyógyszerből.

- Azokat most rakd vissza – követelte, de eszemben sem volt rá hallgatni.

- Csak pár szemre lenne szükségem – igyekeztem egyezkedni, habár nem értettem hirtelen ellenszenvességét, hiszen nála két doboz gyógyszer volt, Theo kis szervezetének pedig messze nem volt szüksége ennyire. Azonban elkerekedtek a szemeim, mikor kinyitottam az első dobozt, és meg kellett állapítanom, hogy az teljesen üres. A másikkal is ezt tettem, de abban is már csak fél levéllel találtam. – Mi-mit csináltál ennyi gyógyszerrel? – kérdeztem teljesen értetlenül.

- Tedd vissza – parancsolt rám összeszorított állkapoccsal. Elég félelmetesen festett, de nem futamodhattam meg, hiszen itt most Theoról volt szó, és most már az én értetlenségemről is.

- Harry, ezt most nem értem... - vallottam be, miközben felálltam a földről. – Te szeded ezeket a gyógyszereket? Vagy mit csináltál velük?

- Ebből elég volt – mordult fel, és egy erős mozdulattal tépte ki ujjaim közül a levelet.

- De Theo...

- Ha ezért jöttél, akkor jobb lenne, ha most inkább elmennél – nézett keményen a szemeimbe. Az előbb még örült, hogy megérkeztem, most pedig szíve szerint kirúgott volna. Mi a fene folyik itt?

- Harry, én ezt nem értem... Nem értek semmit – ráztam meg a fejem összezavarodottan, tehetetlenül. – Harry... te beteg vagy? – szegeztem neki a kérdést halkan, a válaszától viszont mindennél jobban tartottam.

- Ezt te nem értheted – válaszolta elhalkult hangon, miközben elfordította rólam a tekintetét.

- Akkor magyarázd el nekem – kértem lágyan. Felé léptem, de kezem hiába helyeztem a mellkasára, mert azonnal elhúzódott érintésem elől.

- Nem lenne értelme – rázta meg a fejét, és még mindig nem nézett rám csalódottságomra.

- Kérlek... - fogtam arcát kezeim közé, és tekintetét magam felé fordítottam. Szemében semmi érzelmet láttam. Ez a Harry cseppet sem hasonlított arra a fiúra, akivel együtt töltöttem az elmúlt napot. Sokkal inkább volt az, akivel annyit harcoltam, mígnem elkezdett kicsit megnyílni nekem. – Segíteni akarok neked... - néztem a szemébe könyörgőn.

- Segíteni? – nevetett fel keserűen, de azt nem engedtem, hogy újból elnézzen. – Nem tudsz segíteni.

- Harry... Mondj valamit... Segíts nekem, hogy jobban megértselek – kérleltem kétségbeesetten. – Tudom, hogy te nem ilyen vagy. Tudom, hogy nem hagynál szenvedni egy kisgyereket. Tudom, hogy van valami jó magyarázat minderre.

- Vannak dolgok, amikről nem kell tudnod – nézett szemeimbe teljesen ellenségesen, mintha csak arra várna, hogy eltűnjek innen.

- Kérlek, Harry... Ne hagyd, hogy csalódjak benned – könyörögtem.

- Úgyis ez lett volna a vége – vonta meg a vállát pont ugyanolyan érzelemmentesen, mint eddig. Azt hittem, hogy ennyi együtt töltött idő után valahogy tudok rá hatni, de még könyörgésem sem érintette meg. Megbuktam.

- Akkor ez így nem fog menni – suttogtam legyőzötten, és magam mellé ejtettem kezeimet.

- Ezt meg hogy érted? – ráncolta össze a szemöldökét, és végre egy kis érzelmet láttam szemeiben. Félelmet.

- Elfogadtam, hogy vannak titkok, amiket nem akarsz megosztani velem. Én megértem. De ez már nemcsak rólad szól, hanem Theoról is. Ha beszélnél, lehet, hogy mindkettőtökön tudnék segíteni. Viszont egy cseppnyi kis bizalom nélkül nem megy. Ahogy ez a kialakuló dolog kettőnk között sem – ráztam meg a fejem lemondón.

- Ez nem könnyű nekem... - mondta halkan, de ő is tudta, hogy teljesen értelmetlen ezt ragozni.

- Hagyd, Harry... Nem állsz készen még egy kapcsolatra. Egy olyan kapcsolatra, amire nekem szükségem lenne.

- Sajnálom – mondta, miután átgondolta szavaimat, és legnagyobb szomorúságomra egyetértett velük. Mindennél jobban vágytam arra, hogy próbáljon meggyőzni, hogy maradjak, és adjunk egy új esélyt magunknak, de semmi. Egy egyszerű bocsánatkéréssel elállt az utamból, és elengedett.

Én pedig elmentem, és csalódottan vissza sem néztem. Nem lett volna értelme a gyógyszereket sem elkérnem tőle, úgysem adta volna oda. Valamilyen oknál fogva jobban ragaszkodott hozzájuk, mint a saját életéhez. Nekem viszont most már az egyetlen Theo volt, akiről gondoskodnom kellett és szabadott.

Harry könnyedén feladta. Mindketten feladtuk.