Napok teltek el, mióta az a bizonyos csók elcsattant Harry és köztem. Azóta nem tudok megbékélni bűntudatommal, és képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy megcsaltam Nate-et. Mindig is olyan biztos voltam kettőnk szerelmében, naiv kislányként az hittem, hogy örökké fog tartani. Mást sem akartam, minthogy ne válasszon el minket ez a hatalmas óceán. Akkor bebizonyíthatná egyetlen csókjával, hogy csakis ő kell nekem, hogy más nem számít. Azonban attól féltem, hogy a közelsége sem javítana sokat a helyzeten, csak még jobban kétségbe esnék, hiszen évek óta nem éreztem azt a tüzet a csókjában, mint amit Harryvel sikerült.

A göndör fiúval kapcsolatban annyi minden más kérdés is felvetődött az agyamban, és nem hagyott nyugodni. Vajon mit érzek iránta? Vagy érzek iránta egyáltalán valamit? Esetleg lehet, hogy csak testileg vonzódom hozzá? Hiszen azért én is csak nő vagyok, sokkal inkább egy lány, aki lassan egy hónapja nem érintette a barátját. És akkor ő... Mit akar tőlem? Kielégíteni a testi vágyait? Esetleg többet?

Ezernyi kérdés bántott az elmúlt napokban, miközben óráról órára egy másik érzelem is befészkelte magát a szívembe. A megbánás. Lelkifurdalásom volt, amiért olyan csúnyán eltaszítottam magamtól Harryt. Teljesen elvágtam magam tőle pár napja, mikor nagyon jól tudtam, hogy nincs senki a szigeten, akivel jóban, vagy egyáltalán beszélő viszonyban lenne. Azóta a nap óta nem találkoztam vele, mert legnagyobb csalódottságomra megtartotta, amit kértem tőle, és nem is jött a tábor közelébe. Bárcsak ne így tette volna...

Hiányzott. Bármennyire is fájt büszkeségemnek, bevallanom, de hiányzott, egyre jobban. Hiányoztak az együtt töltött órák, miközben egyre jobban megnyílt nekem. De többé már nem csak a titkai érdekeltek, hanem önmaga. Nem az a goromba és arrogáns Harry, akinek először megismertem, hanem az az aranyos fiú, aki gitározik nekem, bemutatja a szigetet és megpróbál megismerni. Tudom, hogy helyes volt a döntésem, de egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy most az egyszer kár volt a szívem helyett a józan eszemre hallgatnom.

Az elmúlt napokban sokkal jobban kezdtem hasonlítani egy zombira, mint saját magamra. Gondolataim egy percig sem hagytak nyugodni, és úgy éreztem megbolondulok. Ha otthon lettem volna, most kiönthettem volna a szívem Liamnek, aki talán okos tanácsokkal nem is tudott volna ellátni, de legalább meghallgatott volna, és így nem kellene magamban őrlődnöm buta kérdéseimen.

Persze a lányoknak sem kellett sok, és gyorsan észrevették, hogy valami nincs rendben velem. Mindig is az a lány voltam, aki ott van, ahol kell, néha talán még láb alatt is, szóval gyorsan szemet is szúrt nekik, hogy néha hosszú percekig magányomban elmerengek, de akár egy beszélgetés kellős közepén is. Én azonban minden kérdést igyekeztem minél gyorsabban lerázni magamról, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék nekik, mikor még egészen egy hónapja sem ismerjük egymást. Már most szerettem őket, de annyira még nem volt szoros köztünk a kötelék, hogy egy ilyen kényes dologról beszámoljak nekik. Ezen kívül pedig nem voltam büszke arra egy cseppet sem, hogy megcsaltam Nate-et, azt pedig elképzelni sem mertem, hogy hogyan fogadnák a dolgot. Talán Perrie még valahogyan megértené, és túl tudna lépni a Harry iránti utálatán, de Eleanor biztosan teljesen elítélne. Az az Eleanor, aki olyan hűséges, és mikor férje nevét kiejti, azonnal felcsillan a szeme, az a lány biztosan nem jó tanácsokkal bombázna, ha mesélni kezdenék problémáimról.

Ma reggeli után is a hajnalban kialudt tábortűz mellett ülve éppen elvetettem az ötletet, hogy megosszam velük kételyeimet, mikor Niall jelent meg mellettünk, és csendesen félrehívott.

- Történt valami? – kérdeztem halkan, miközben eltávolodtunk a többiektől, mert láthatóan Niall nem akarta, hogy hallják mások is beszélgetésünket.

- Igazából semmi túl fontos. Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy esetleg nem vittél-e el a raktárhelyről mostanában alkoholt?

- Nem. Miért? Eltűnt valami? – ráncoltam szemöldökömet.

- Egy üveg vodka – válaszolta. – Kimin és Eleanoron kívül mindenkit megkérdeztem, de nem hinném, hogy pont nekik lett volna rá szükségük – mosolyodott el lágyan. – Szóval akkor biztos nem te voltál, ugye?

- Nem. Persze, hogy nem. Nem vennék el semmit a tudtotok nélkül, meg nem vagyok zugívó sem – bokszoltam játékosan a karjába.

- Nem is gondoltam volna rólad – nevetett halkan a jellegzetes Horan-nevetésével. – Csak azt hittem, hogy talán sebtisztításhoz kellett vagy hasonló...

- Nem, én tényleg nem tudok róla – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Mit fogsz tenni most?

- Semmit – vonta meg a vállát nemtörődöm stílusban. – Ebben a helyzetben meg tudom érteni, ha valaki ilyen meneküléshez folyamodik, de ha még egyszer előfordul, akkor talán nem kellene ennyiben hagyni – komolyodott el kissé.

- Igazad van – bólintottam egy aprót, miközben visszaindultunk a többiekhez.

- És veled mi a helyzet? – érdeklődött hirtelen. – Nem is tudom, hogy mondjam... Néha olyan vagy, mintha nem lennél itt egészen.

- Én csak... - sóhajtottam halkan. – Kicsit túl sok a gondolat a fejemben mostanában.

- És megbirkózol velünk? – mosolygott le rám kedvesen.

- Igyekszem – vontam meg a vállam, és nagyon erőlködnöm kellett, hogy megőrizzem könnyelmű mosolyomat. – Uhm... Ma reggel észrevettem, hogy kicsit kifogytunk a vízből – tereltem el a témát sietve, mert a beszélgetésünk számomra nagyon is kényelmetlen irányba kezdett el terelődni.

- Igen-igen – bólogatott egyetértően. – Majd elküldöm Milest. Úgy sem csinált mostanában semmi hasznosat – mondta, én pedig azonnal felkuncogtam. Igen, Miles egy egészen rendkívüli jelenség volt ezen a szigeten.

Miután visszaértünk a többiekhez, Niall valóban megkérte Milest, hogy hozzon nekünk a pataktól egy kis vizet. A férfinak nem is kellett több, és azonnal munkához látott. Nekem pedig összeszűkült a gyomrom, ahogy a vízesésre és a kis barlangra gondoltam. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy nekem kellett volna elmennem, annak reményében, hogy összefutok Harryvel, de aztán megmakacsoltam magam, és inkább levittem Theot a tengerpartra. Tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha távol tartom magam Harrytől, sőt nem is szabadott volna rá gondolnom, ennek ellenére azonban minden percben csak ő járt a fejemben.

Szinte az egész napot Niall unokaöccsével töltöttem. Ő volt az egyetlen olyan társaság, aki őszinte mosolyt csalt az arcomra. Együtt homokvárat építettünk, majd egyszerűen a parton sétálgatva kagylókat gyűjtöttünk. Lassan kezdett lemenni a nap, mikor megvacsoráztattam, de a táborba már karjaimban kellett visszavinnem őt, mert miután teletömte a hasát, szinte azonnal álomba merült. A táborban lefektettem őt Niallék kunyhójába, majd eldöntöttem, hogy míg el nem álmosodom, kicsit leülök a többiekhez, az égő tábortűz köré.

Helyet foglaltam Zayn és Eleanor között, majd igyekeztem becsatlakozni a beszélgetésbe, amit a fiatalabb generáció folytatott az idősebbekkel szemközt.

- Mit gondoltok, milyen lesz, mikor hazaérünk? – gondolkodott el egyszer csak El. Az elmúlt napokban egészen kivirágzott ez a lány. Mindig boldogan mosolygott, és teljesen odavolt a közelgő anyaság gondolatától.

- Remélhetőleg kapunk egy csomó kártérítést, amiből nyithatok egy éttermet – vágta rá szinte azonnal Niall, mintha már régen kiötölte volna ezt a tervét.

- Túl sokat vársz, szőke – bökte oldalba Perrie játékosan, mi pedig felnevettünk.

- Akkor legalább egy büfét – vonta meg a vállát Niall kissé sértődötten. – Miért? Neked milyen terveid vannak, nagyokos?

- Én összeszedem magam, amíg csodabogárnak néznek minket. Írok egy könyvet, vagy nem is tudom... De ki fogom élvezni a rivaldafényt, amíg még érdekesek leszünk a világnak – dobta hátra színpadiasan a haját.

- Zayn? – pillantott Niall a fiú felé. Ekkor vettem észre, hogy az alvó Theon kívül más is hiányzik közülünk. Milest nem láttam sehol, furcsának is találtam, hogy eddig nem vettem észre jellegzetes, hangos beszédének hiányát. Bár annyira nem lepődtem meg távollétén, hiszen többször is elkószált már a parton.

- Hogy én mit fogok csinálni? – húzta fel Zayn a szemöldökét nevetve. – Valószínűleg semmi mást, mint a baleset előtt. Remélem, még meglesz a munkám Sydneyben.

- Igazad van – bólintottam egy aprót egyetértőn. – Én csak azt remélem, hogy hazaérünk, mire kezdődik az új tanév.

- Béna – motyogta Niall, a többiek pedig szégyenszemre kinevettek.

- Héj! – háborodtam fel azonnal. – Ez az utolsó évem, és minél előbb túl akarok lenni rajta – magyaráztam a dolgot sietve.

- Úgy sem lesz már minden ugyanolyan, mint előtte – mondta El halkan. Szavait átgondolva elhallgattunk egy percre, hiszen teljesen igazat mondott. Mindenkit sok kár ért, Niallt, Perrie-t, de még Eleanort is, aki munkatársait veszítette el. Talán Zayn és én jártunk még a legjobban, akik egyedül utaztunk. Azonban mindenki sok újjal találkozott ezen a szigeten, és látott szörnyű dolgokat is. Biztosan nem leszünk már ugyanolyanok, mikor hazaérünk, mint a repülő felszállása előtt, de reményeim szerint nem kárunkra fog alakulni ez a változás.

- Istenem... - kerekedtek el hirtelen Perrie szemei, ahogy a kis csendben mögém bámult, és mintha a szín is eltűnt volna az arcából.

- Mi tö... - kezdtem volna a kérdést, de teljesen feleslegesnek bizonyult, mert amint megfordultam, megpillantottam Perrie elszörnyedésnek és most már a többiek megdöbbenésének is az okát.

A nap ekkorra teljesen eltűnt már a horizontról, de a telihold ezüstös fényében egészen jól lehetett látni. Alig pár méterre a tábortól, az erdőből tűnt elő Harry, vállán az eszméletlen Milesszal. Azonnal megdobbant a szívem a régen látott göndör fiú megpillantására, ami miatt képtelen voltam elrejteni izgalmamat és megkönnyebbülésemet. Másrészről viszont egészen görcsbe ugrott a gyomrom, ahogy tekintetemet nehezen elszakítottam Harrytől Miles irányába, aki falfehéren lógott az angol fiú karjaiban. Nem én voltam az egyetlen, aki azonnal abbahagyta akkori dolgát, és az újonnan érkezők felé vette sietős lépteit.

- Mi történt vele? – kérdezte Perrie összeráncolt, gondterhelt arccal Harrytől.

- Nem vagyok biztos benne... - válaszolta a göndör láthatóan kimerülten. Nehezen vette a levegőt, miközben homloka gyöngyözött az izzadtságtól Miles súlya alatt. – Már eszméletlenül találtam rá – tette még hozzá, miután kellő óvatossággal a part homokjára helyezte a tudattalan férfit.

Egy pillanatra összeakadt tekintetünk, én azonban nem tudtam pár másodpercnél tovább tartani a szemkontaktust, és sietve, szégyenlősen lesütöttem szemeimet. Azonnal éreztem, ahogy arcomat elönti egy halvány pír, miközben már közelségétől is meleg bizsergés áradt szét bensőmben. Utáltam az érzést, amivel a testem reagált rá, de közben egy furcsa, nem kívánt, mégis jóleső boldogság dobogtatta meg a szívem.

Mire feleszméltem Harry bámulásából és Miles segítségére siettem volna, Zayn már meg is előzött, és leguggolt az eszméletlen férfi mellé. Csuklójának belső oldalát tapogatta hosszasan, de minden másodperc után egyre mélyebb lett a ránc a homlokán.

- Nincs pulzusa – mondta halkan, Eleanor pedig felzokogott mellettem.

- Micsoda? – ugrottam meg hirtelen, és mintha a szívverésem is megállt volna egy pillanatra. Azonnal Miles mellé vetettem magam a homokra, és szinte Zaynt félrelökve nyúltam a férfi hideg kezéért. Bárhogy is kerestem ereinek pumpálását, nem találtam semmit. Egy hirtelen adrenalin lökettől vezérelve azonnal elkezdtem a szívmasszást.

- Mi a fenét csináltál vele? – vágta Niall Harryhez a kérdést elszörnyedve.

- Te megőrültél? – csattant fel azonnal a göndör fiú, és hallottam a hangján, hogy elönti a méreg. – Már mondtam, hogy így találtam rá! – Persze gyorsan vitába is bonyolódtak, de én már többé nem tudtam rájuk figyelni vagy bármi másra, egyedül az élettelen Milest láttam magam előtt.

Fülem zúgni kezdett, miközben a kezeim folyamatos munkában voltak, és percről percre - ahogy az adrenalin elfogyott a szervezetemből, - egyre jobban fájtak a fáradtságtól. Egyszerre egy finom kezet éreztem a vállamon, mire azonnal az illető irányába fordultam. Meglepődtem, ahogy Kimit láttam meg fölém magasodni. Nem szólt egy szót sem -, de amúgy sem értettem volna meg a nyelvét -, csak együttérző arccal nézett le rám, miközben szomorú szemekkel rázta meg a fejét.

- Nem, nem, nem... - hajtogattam ellentmondást nem tűrve. – Nem lesz semmi baj... Mindjárt... - fulladt el a hangom. Szívem mélyén nagyon jól tudtam, hogy nincs mit tenni, hiszen Miles már hosszú percek óta halott lehetett, talán már egy órája is. De mégsem tudtam feladni, mert görcsösen is az utolsó kis reménysugárba kapaszkodtam. Könnyek kezdték elhomályosítani a látásomat, ahogy Niall kedves hangját hallottam.

- Addy... Gyere... Nem tehetsz már érte semmit...

- Nem, Niall! Meg tudom... meg tudom csinálni – bizonygattam, de ezúttal már elernyedtek karjaim, és kezeim közé temettem könnyes arcomat.

- Semmi baj, Addy... Menjünk innen. Minden rendben lesz – emelt fel a földről, és fél karral átölelt, miközben hagyta, hogy a pólóját megnedvesítsem könnyeimmel.

- Meghalt... Miles meghalt – szipogtam.

- Tudom. Minden rendben lesz, Addy. Ne sírj... - simogatta a hátam biztatásképp. Mindketten tudtuk, hogy szavai a legnagyobb hazugságok, hiszen ez már sosem lesz rendben. Miles nincs többé, és nem is hozhatjuk vissza őt. – Gyere, Addy. Pihenésre van szükséged. És mindenki másnak is – sóhajtott halkan, miközben a lányok kunyhójába vezetett a korom sötétben biztosan lépkedve.

A kis házikóban a kisírt szemű Eleanorral találkoztunk, majd Niall szinte azonnal magunkra is hagyott minket. Habár nem volt olyan tartózkodó könnyeink miatt, mint Harry, elég sietősen távozott, miután egy „jó éjt"-tel elköszönt tőlünk.

- Hol van Perrie? – kérdeztem, mikor észrevettem a szőke lány hiányát.

- A fiúknak segít éjszakára elhelyezni a... - Nem fejezte be mondatát, mert elcsuklott a hangja.

- Mi történt vele? Ma reggel még az égvilágon semmi baja nem volt – ültem le az „ágyamra" értetlenül, kétségbeesetten.

- Úgy tudom, hogy valami mérgező bogyót evett az erdőben. Legalábbis Harry ezt mondta.

- Hol van most ő? – kérdeztem, és mintha a hatalmas gyász között egy kis reménység szikrázott volna fel bennem. Most, hogy végre hosszú napok után láthattam őt, másra sem vágytam, minthogy beszélhessek vele. Okosabb lett volna távol tartanom őt magamtól, de más sem bizonyult nehezebbnek és fájdalmasabbnak. Beszélnem kellett vele, hogy kitaláljunk valami megoldást kettőnk ügyére, mert ennél a mostani állapotnál semmi sem lehetett volna rosszabb.

- Elment – mondta, engem pedig elöntött a csalódottság. – Niall-lel összekaptak, de utána egy pillanat alatt el is tűnt, ahogy mindig is szokott.

Ennél többet Eleanorral szinte egymáshoz sem szóltunk, hiszen nem tudtunk milyen biztatást mondhatnánk ebben a helyzetben. Egészen csendesen készülődtünk lefekvéshez egy elemlámpa fényében, majd idő közben Perrie is megérkezett. Halk szipogása percek alatt teljesen eltűnt az éjszaka sötétjében.

Talán órákig is feküdhettünk szótlanul takaróink alatt, miközben álmatlanul fészkelődtünk. Mindhárman tudtuk, hogy mindegyikünk képtelen elaludni, de nem tudtuk, hogy mit is mondhatnánk egymásnak. Semmi sem tűnt helyesnek ebben a helyzetben.

Másra sem tudtam gondolni, mint Milesra. Hirtelen hiányozni kezdett idegesítő akcentusa és buta megnyilvánulásai. Nem sokat tudtam róla, de már bántam, hogy nem ismertem meg őt jobban. Tisztában voltam azzal, hogy nem tehettem semmit, amivel megmenthettem volna, mégis elöntött a gyász, ahogy arra gondoltam, hogy megint eggyel kevesebben jutunk majd egyszer haza. Miután túléltük a balesetet, mindenki azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem történhet, és mégis Miles volt számunkra az üzenet a sorstól, hogy annyira csak ne élvezzük a nyugalmas várakozást.

Már későre járhatott, mikor végre El és Perrie is végre elaludtak, és csak halk szuszogásukat lehetett hallani a kunyhóban. Én is másra sem vágytam, mint egy pihentető alvásra, hogy másnap végig tudjam csinálni a temetést, de sehogy sem akart az álom a szememre szállni. A majdnem egyhónapos szigeten tartózkodásunk óta még egyszer sem éreztem magam ilyen egyedül, magányosan. Csak két karra volt szükségem. Valakire, aki csendesen magához von, és akinek szívverését hallgatva elaludhatok végre.

Én pedig nagyon jól tudtam, hogy hol kaphatom meg azt, amire vágyom.

Naivan, gondolkodás nélkül, sietve, de mégis csendesen bújtam bele sportcipőmbe, majd magamhoz vettem a Harrytől kapott dzsekimet, mert kissé lehűlt éjszakára a levegő. Zseblámpámat csak akkor kapcsoltam fel, mikor már kiértem a kunyhóból, hogy a lányokat ne zavarjam meg.

A partot egészen megvilágította a hold ezüstös fénye, így ott nem is volt szükség más fényforrásra. Sosem voltam egy bátor lány, és most is néha összerezzentem, mikor megreccsent egy ág a talpam alatt, de minél előbb a kis barlanghoz akartam érni. Hiányzott az erdőből a madárcsicsergés, és ilyen csendben kicsit félelmetesen hatott a fák rengetege.

Szörnyen nyomorultul éreztem magam, hogy miután elutasítottam Harryt, én keresem fel őt abban reménykedve, hogy közelsége most is ugyanúgy megnyugtat majd, mint a múltkori alkalommal. Egyszerűen szánalmas voltam, és arra is felkészültem, hogy minden bizonnyal lenéző vigyorral elküld, hiszen minden joga meglett volna hozzá. Mégis abban reménykedtem, hogy nem így lesz. Szükségem volt az ölelésére, a közelségére, rá...

Az út a sötétben sokkal hosszabbnak tűnt, mint máskor, így halkan felsóhajtottam, mikor végre meghallottam a kis vízesés lágy csobogását, ami mást sem jelentett, minthogy már közel vagyok a barlanghoz. Egyszerre könnyebbültem meg, és szűkült össze a gyomrom. Egy pillanatra az is az eszembe jutott, hogy Harry talán itt sincsen, de azonnal megnyugodtam, mikor még a barlang bejáratánál meghallottam halk szuszogását.

Csendesen lépkedtem, hogy illendőségből nehogy felébresszem, de közben mást sem akartam, csak hogy kinyissa szemeit, és kisfiús mosolyát rám villantva magához hívjon. Percekig nem tettem mást, csak a zseblámpa halvány fényében – miközben persze nem világítottam bele közvetlenül az arcába, - figyeltem őt. Békés arckifejezését, enyhét szétnyílt ajkait és egy lány számára irigylésre méltó pilláit.

- Harry... - szólongattam halkan, miután pár percig már mellette guggoltam. De nem is kellett neki több, mert azonnal felnyitotta szemeit, és meglepődve ülésbe pattant. Láttam rajta, hogy kicsit megijesztettem, így lábra álltam, és pár lépést hátráltam tőle.

- Del? – kérdezte álmos, a szokottnál mélyebb hangon. Szemét dörzsölgetve próbált magához térni, és meg kellett állapítanom, hogy szörnyen aranyosan néz ki. – Mit csinálsz itt ilyenkor? – érdeklődött, miután kissé magához tért, de még mindig fáradtan nézett fel rám.

- Én csak nem tudtam aludni – vallottam be, és egy lépést tettem felé.

- És miért jöttél ide? – ráncolta szemöldökét.

- Nem tudom... Én csak... olyan szomorú voltam... szomorú és magányos – suttogtam alig hallhatóan. El tudtam képzelni milyen kétségbeesett is lehet az arcom. Már egy ideje nem sírtam, de felpuffadt szemeimmel biztosan elég szánalmas látványt nyújthattam. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de fogalmam sincs, ki máshoz mehetnék. – Hangon egészen elhalkult és megremegett. Félő volt, hogy újra sírásban török ki.

Harry egy darab értetlenül összehúzott szemöldökkel fürkészte arcomat, majd halkan felsóhajtott, és így ellazultak vonásai.

- Gyere ide – szólt, és bátorítóan felém nyújtotta karjait.

Nekem persze nem is kellett más, és egy pillanat alatt ölébe vetettem magam. Nem tudtam többet sírni, csak szorosan fontam karjaimat nyaka köré, és mélyen szívtam magamba régen vágyott illatát. Felsőtestét csupán egy póló borította, így éreztem bőrének megnyugtató melegét, mire megfeszült izmaim egészen ellazultak. Most, hogy karjaiban voltam, szinte el sem tudtam képzelni, hogy lehettem képes ennyi időt távol tölteni tőle. Szinte arcon csapott a felismerés, hogy sokkal erősebben kötődöm Harryhez, mint azt gondoltam volna. Sokkal erősebben, mint azt szerettem volna...

Harry csendesen kibújtatta lábaimat sportcipőmből, majd dzsekijét is levette rólam. Ezután visszafeküdt alvóhelyére, majd engem is óvatosan maga mellé húzott. Egyik karjával szorosan tartott magához, és a mellkasára vont, míg a másikkal alaposan betakarta kettőnket.

- Már akkor nem volt pulzusa, mikor én rátaláltam – mondta halkan, ezzel megtörve a köztünk ülő hosszú, de mégsem kínos csendet. - Nem tehettél érte semmit, ugye tudod?

- Tudom – bólintottam őszintén. Harry egy apró csókot nyomott a hajamba, mire ajkaim halvány mosolyra húzódtak. – Harry, én annyira sajnálom – sóhajtottam halkan. – Buta voltam, hogy így ellöktelek magamtól, de annyira össze vagyok zavarodva. Azt sem tudom már, hogy... - kezdtem volna magyarázkodni, de Harry mutatóujját a szám elé helyezve azonnal elhallgattatott.

- Csitt... - csendesített el. – Majd holnap megbeszéljük – mondta, én pedig szótlanul bólintottam. – Most inkább aludj. Jó éjt, hercegnő – nyomott egy utolsó puszit a homlokomra, és ha lehet, még szorosabban a mellkasához vont.

Talán a rövid séta fárasztott ki ennyire, vagy az is lehet – ami sokkal valószínűbbnek tűnt -, hogy Harry nyugtató karjai voltak ilyen vágyott hatással rám, mert nem kellett sok, hogy leragadjanak a szemeim. Az alattam fekvő göndör fiú szívverését hallgatva pedig végre elragadott az álom.