- Szóval mit is szeretnél játszani? – húztam fel a szemöldököm, ahogy kicsit közelebb húzódtam a tűzhöz és ezzel együtt Harryhez is.

- Nem is tudom – vonta meg a vállát mellékesen. – Valami ötlet?

- Te akarsz mindenféleképpen az éjszaka közepén ismerkedni, szóval gyorsan találj ki valamit, különben egy percen belül elalszom! – fojtottam el egy ásítást.

- Rendben, hercegnő, akkor először csak valami bemelegítőt. Húsz kérdés. Nagyon egyszerű. Felteszek egy kérdést, te őszintén válaszolsz, aztán te kérdezel.

- Ezt ismerem – bólintottam egy aprót. – Én kezdek! – jelentettem ki elszántan és máris kissé éberebben. – Mi a teljes neved?

- Most komoly? – húzta a fel a szemöldökét. – Húsz kérdésed van, és ilyenre pazarolod el már a legelsőt?

- Most én kérdezek, Harry. Különben is, ez még csak a bemelegítés. Ha egyszer már játszunk, akkor legalább kidőlésig.

- Persze – vigyorodott el. – Harold Edward Styles. Én jövök. Hol élsz?

- Cherrybrookban, Sydney külvárosában – válaszoltam egyszerűen. – Te pedig Londonban – jegyeztem meg, ahogy a hátizsákomból elővettem egy üveg friss vizet, hogy enyhítsem vele szomjamat.

- Igen, de még régebben Cheshire-ben laktam - bólintott. - Együ... - kezdte volna, de azonnal félbeszakítottam.

- Még én jövök. Egyelőre nem kérdeztem, az előbbi csak egy kijelentés volt – mosolyodtam el győzedelmesen, mire Harry csak halkan felsóhajtott, és újból felém irányítottam minden figyelmét. – Szóval, Harry, tanulsz még?

- Már nem – válaszolta röviden. Kissé bosszús voltam, amiért ilyen gyorsan lezárta a válaszadást még akkor is, ha talán egy kicsit bosszúból is tette. Míg vártam következő kérdését, számhoz emeltem az üvegemet, és lassan kortyolgattam a folyadékot. – Van valami közted és az ír szőke között? – Pontosan ekkor is történt, hogy a vizet félrenyeltem, és köhögve, prüszkölve jött vissza az egész.

- Niall-lel? – kerekedtek el teljesen a szemeim az elképedéstől. – Nem! Nekem van valakim otthon, Niall pedig csak egy jó barátom, akit csupán itt ismertem meg – válaszoltam szörnyen zavartan.

- Oké, hercegnő, csak egy kérdés volt, emiatt nem kell kioltani a tüzet – vigyorodott el kissé gúnyosan, ahogy a nagy mennyiségű vízre célzott, ami a számból a tábortűzre került pár pillanattal ezelőtt.

- Bocsánat – vontam meg a vállam. – Szóval nem, nincs semmi. Miből gondoltad, hogy lenne köztünk valami?

- Elég hosszasan búcsúztál tőle ma reggel – válaszolta egyszerűen.

- Csak jóban vagyunk. Niall egy nagyon könnyen szerethető ember. Ennyi az egész.

- Oké – zárta le azonnal a témát teljes érdektelenséget mutatva. – Szóval akkor mit is csináltál Londonban?

- A barátommal, Nate-tel utaztunk oda egy munkája miatt, én pedig vele tartottam, mert sosem voltam még ezelőtt Angliában. Mivel foglalkozol, Harry?

- Fotográfia szakot végeztem, de főleg a természetfotózás felé hajlok. – Mondattam volna, hogy megleptek a szavai, de ahogy ma kissé megismertem, talán már nem is okozott számomra ez a válasza túl nagy ámulatot.

- Így már egészen értem, hogy tudsz ilyen nyitott szemmel járni – jegyeztem meg legfőképpen magamnak. – Amúgy meg lehet ebből egyáltalán élni? – csúszott ki számon a kérdés, ami Harryből egy hatalmas nevetést váltott ki.

- Nem igazán – vallotta be teljesen lazán. – Gyakran el kell vállalnom mellette más munkákat is, mondjuk rendezvényfotózásokat, de azon kívül a fantáziámra vagyok hagyatkozva. Nem a legjövedelmezőbb állás, de ez az, amit szeretek. Nem tudnám elképzelni magam egy irodában, miközben egy öltönyös aktakukac dirigál nekem – fintorodott el egészen az arca. – Veled mi a helyzet?

- Nővérnek tanulok – vontam meg a vállam mellékesen. – Fél tanévet jártam az orvosira, de rájöttem, hogy nem nekem való. Anya mindig arról álmodott, hogy világhírű sebész lesz belőlem, mint amilyen apa is. Viszont végül belenyugodott a döntésembe, és annyi volt a kikötése, hogy maradjak az egészségügyben, úgyhogy azt a szakmát választottam, amit ő is végez nap, mint nap.

- Szóval soha nem jutott volna eszedbe a mostani szakodat tanulni, ha a szüleid nem befolyásoltak volna?

- Nem befolyásoltak, csak segítettek helyesen dönteni – néztem rá szúrósan.

- Persze-persze – bólintott kissé gúnyosan. – Egyáltalán élvezed, amit csinálsz?

- Túl sok a kérdésed. Nem gondolod, hogy én jönnék most már? – húztam fel a szemöldökömet, miközben igyekeztem elkerülni ezt a számomra kellemetlen témát.

- Nem túl ügyes terelés, de most az egyszer annyiban hagyom. Kérdezz!

- Mi van a te családoddal?

- Semmi különös. Apa egy egyszerű üzletember, anya pedig óvónőként dolgozik – vonta meg a vállát, de hirtelen elkapta a tekintetét az enyémről, mintha kellemetlenül érintené a téma. – A szüleim elváltak pár éve, apám új házasságából pedig van egy mostoha- és egy féltestvérem – fejezte be szűkszavúan. – Miért utaztál teljesen egyedül haza?

- Mert Nate még a munkája miatt Londonban kényszerült maradni, szerencsére – mondtam, miközben beleborzongtam a gondolatba, hogy mi is történhetett volna, ha ő is velem utazott volna haza -, anya viszont könyörtelenül akarta, hogy otthon töltsem a karácsonyt. És te? Miért nem a családoddal ünnepelted ezt a pár napot?

- Nem vagyunk túl jó kapcsolatban az elmúlt időben – mondta gyorsan, miközben a tűzre szegezte tekintetét, én pedig nem feszegettem tovább a témát, mert láttam rajta nagyon is jól, hogy kellemetlenül érinti. – Mit hiányolsz legjobban ezen a szigeten?

- Egy csomó minden hiányzik - kezdtem egy kis gondolkodás után. - A családom, a barátaim, Nate, meg sok minden tárgy is, de talán a legjobban a biztonság. Utálom, hogy attól félek, hogy egyszer csak történik valami, amire senki sem számít, valami betegség, baleset. Olyan sokan haltak már meg, beleőrülnék, ha még valakit el kellene közülünk temetni - halkult el a hangom egészen, de gyorsan összeszedtem magam, hiszen most rajtam volt a sor. - Te mitől félsz a legjobban, Harry? - kérdeztem szilárdan a szemébe nézve. Halkan felnyögött, és felállt a tűz mellől.

- Ezekhez a beszélgetésekhez még túlságosan józan vagyok – sóhajtott fel, ahogy bement a kis barlangba.

- Mit csinálsz? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Kicsit felpörgetem a hangulatot – mondta, ahogy visszaért, és egy üveggel a kezében visszaült előző helyére. A mély karamell színű folyadék engem nagyon is a whiskyre emlékeztetett, aminek gondolatára azonnal elfintorodtam.

- Nem nagyon szoktam inni – vallottam be rögtön.

- Nincs most itt az anyád, hogy megszabja, mit csinálhatsz. Különben is, egy pár kortytól még nem leszel alkoholista. – Próbáltam elengedni megjegyzését a fülem mellett, habár elég nehezen sikerült csukva tartani a számat. – Azt is értékelhetnéd, hogy rád pazarlom az utolsó üveget.

- Hány éves vagy te, öt? – forgattam meg a szemem, majd azonnal mentálisan le is szidtam magam érte. Esküszöm, ez a fiú rosszabb hatással nem is lehetett volna rám.

- Huszonhárom – adta meg inkább az egyszerű választ.

- Rendben – adtam meg magam, hiszen tudtam, hogy pár korty valóban nem fog megártani, sőt, talán még segít is egy kicsit magam mögött hagyni azt a kevés, de folytonos szorongás, amit a gép lezuhanása óta éreztem. – Melyik játékra gondoltál?

- „Még sosem..."

- Egyszer sem játszottam még ilyet – jegyeztem meg.

- Hogy lehet ezeket a játékokat kihagyni a fősuli alatt? – képedt el kissé.

- Általában csak megfigyelő vagyok az ilyen játékoknál – vontam meg a vállam. Mindig is szörnyen gyerekesnek tartottam az ilyenfajta lerészegedéseket, de most az egyszer adtam neki egy esélyt.

- Szóval mond valaki egy állítást azzal, hogy „még sosem...". Ha igaz rád nem iszol, ha pedig nem igaz rád, akkor igen. Ennyire egyszerű. Kezdem én! Még sosem voltam Ausztráliában.

- Héj, ez nem ér! – csattantam fel megjátszott felháborodással.

- Gyerünk, hercegnő! – nyújtotta nekem át az üveget, amit kissé hezitálva el is fogadtam. Összeszorított szemekkel kortyoltam bele a számomra undorító italba, miközben nem tehettem ellene, de egészen grimaszba vágtam az arcom. – Ennyire nem lehet rossz – nevetett Harry.

- Ez szörnyű. Sosem szerettem az erőset – borzongtam meg kissé, majd rájöttem, hogy rajtam a sor, így ideje volt nekem is kitalálnom valamit. – Szóval... - törtem a fejem. – Még sosem... Még sosem építettem hóembert.

- Ez komoly? – szaladt ráncba Harry szemöldöke azonnal.

- Nálunk szinte alig esik, inkább csak egy kis jégeső, maximum havas eső, de az sem marad meg, síelni pedig nem szoktunk járni. Mikor most Londonban voltam, kicsit reménykedtem, hogy lesz alkalmam legalább egy hógolyót gyúrni, de nem jött össze. Bár igazából annyira nem is sajnálom, nem szeretem a hideget – vontam meg a vállam, miközben átnyújtva Harrynek az alkoholt, figyeltem, ahogy meghúzza az üveget.

- Értem – bólintott egy aprót. – Még sosem hagytam, hogy olyan életet kényszerítsenek rám, amit nem szeretnék magamnak – nézett rám várakozón, és felém billentette az üveg száját.

- Most tényleg ezt játszod? – csóváltam meg a fejem rosszallóan. – Én szeretem az életem, mindenem megvan, amire szükségem lehet. Lehetne, hogy tovább játszunk, és abbahagyjuk az életem elemezgetését?

- Amit csak kívánsz, hercegnő – bólintott, de közben az a jól ismert vigyor ott játszott a szája sarkában. Én pedig inkább csak hagytam az egészet, és már a becenév miatt sem szóltam, amihez egészen hozzá is szoktam az elmúlt pár napban.

- Még sosem volt egyéjszakás kalandom – tértem vissza a játékra.

- Soha? – kérdezte, miközben arcomon a hazugság valamilyen jelét kereste. – Meg sem fordult a fejedben? – Megráztam a fejem, ő pedig ivott.

- Nate-tet tizenhét évesen ismertem meg, ő volt az első komoly kapcsolatom.

- Ez még nem válasz a kérdésemre.

- Szeretem őt – mondtam halkabban, és kissé megsajdult a szívem Nate-re gondolva. – Lassan négy éve, hogy együtt vagyunk. Sosem fordult meg a fejemben, hogy megcsaljam.

- Olyan jó kislány vagy – jegyezte meg elvigyorodva. – Kezdem magam rosszul érezni már amiatt is, hogy alkoholt kínálok neked – mondta tiszta gúnnyal a hangjában. Nem voltam olyan formában ezúttal, hogy veszekedjem vele, így inkább csak egy szemforgatással jutalmaztam előző mondatát.

- Én jövök! – törte meg Harry a közénk ülő csendet. – Még sosem voltam Disneylandben. - A számhoz emeltem az üveget, és lehúztam gyorsan egy rövid kortyot, miközben igyekeztem nem elfintorodni.

- Még sosem voltam bilincsben – mondtam, miközben kíváncsian néztem Harryre.

- Én sem – vonta meg a vállát, én pedig jó értelemben csalódtam benne ezúttal. – Még sosem volt két hónapnál hosszabb kapcsolatom – vigyorodott el, hiszen máris tudta, hogy mi következik. Én pedig azonnal kikaptam a kezéből az üveget, és kortyoltam egy kicsit az whiskyből, ami most már többedszerre sokkal könnyebben lement, mint az első alkalommal.

- Hogy lehet ez? Huszonhárom éves vagy, és még sosem találkoztál olyan lánnyal, aki megtetszett volna? Sosem voltál még szerelmes? – képedtem el kissé. Közben pedig magamban megállapítottam, hogy mennyire is különbözik a világunk és a gondolkodásunk. Neki talán hűségem volt a furcsa, míg én az ő laza, kicsit talán túl könnyed életfelfogásán csodálkoztam el teljesen.

- Azt hittem, már más játékot játszunk – jegyezte meg kerülve a válaszadást.

- Még nem fogyott el a húsz kérdésem – ellenkeztem vele azonnal, mire hangosan felsóhajtott, és kinyújtóztatva lábait háta mögött a tenyerére támaszkodott.

- Tudod, senkinek sincs tökéletes élete, mindenki követ el hibákat, néhányunk nagyobbat is, mint kellene – mondta lassan, és szokásosnál is mélyebb hangon, miközben a már kisebb lángokon égő tűzbe bámulva. – Általában a körülötted lévők megenyhülnek, viszont a legnehezebb, mikor a saját magad bocsánatát nem tudod elnyerni... - veszett el egészen gondolatai között. – Tudod, senki sem várhatja el, hogy szeressék, ha önmagával sincsen rendben egészen. – Nem tehettem mást, mert minden akaratom ellenére megsajdult a szívem Harry mély hangját hallgatva, amibe mintha egy kis szomorúság is vegyült volna.

- Tudod, sokkal egyszerűbb lenne, ha engednéd, hogy szeressenek, Harry - húzódtam hozzá kicsit közelebb. - Ha nem adnád be mindenkinek első alkalommal a seggfej figurát, sokkal könnyebben megkedvelnének az emberek, ha hagynád, hogy igazán megismerjenek. Én kedvellek, Harry – csusszant ki ajkaim közül. Biztos voltam benne, hogy valamennyire az alkohol is közrejátszott túlságos érzelemkifejezésemben, de egy szóval sem hazudtam neki. Egy együtt töltött egész nap alatt annyit változtak az érzéseim Harry felé. Tegnap este még kiabálva próbáltuk egymást a földbe döngölni, reggel pedig szinte félve indultam el vele a most már sikeres vízszerző túrára. Azonban azt sosem gondoltam volna, hogy a múltkori veszekedés után képesek leszünk ennyire emberien beszélgetni egymással, és kicsit jobban megismerkedni. Mindig is éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben Harryvel, a múltjával, és most már arra is rájöttem, hogy ehhez a fiúhoz egyszerűen csak idő kell. Túl kell jutni az őt körülvevő kemény falon, de ha ez megvan, máris nem tűnik egy goromba tuskónak.

- Te sem vagy olyan szörnyű, hercegnő, mint azt én gondoltam – mosolyodott el lágyan kicsit közelebb hajolva hozzám, mire én is elmosolyodtam. Sosem vizsgáltam meg még ennyire közelről arcát, ami a kialvó tűz gyenge fényében annyira tökéletesnek tűnt. A sötétben kitágult pupillái körül még látszódtak csillogó, smaragd íriszei. Egészen tökéletesen festett göndör fürtökkel keretezett arcával, finom, mégis férfias vonásaival, az összehatást pedig még szemei alatt húzódó sötét karikák sem tudták igazán elrontani. Ekkor döbbentem rá, hogy sosem láttam még őt igazán elmosolyodni. Az a gúnyos vigyor egészen gyakori volt az arcán, de ez a lágy mosoly teljesen megbabonázott. Hiszen ki is gondolta volna, hogy az általában goromba Harry Stylesnak édes kis gödröcskék jelennek meg szája sarkában, mikor nagy ritkán szívből elmosolyodik? Ez a lágy gesztus egészen megváltoztatta örökösen kemény arckifejezését, ami most egészen angyalian hatott. Rózsaszín, szív alakú ajkai pedig annyira puhának és melegnek tűntek, hogy képtelen voltam szemeimet levenni róluk. Ez pedig megijesztett. Ahogy láttam, ő is óvatosan arcomat vizsgálta, mikor hirtelen hátrahúzódtam. Kissé zavartan nézett rám, miközben én is szörnyen kényelmetlenül éreztem magam közelségétől, saját gondolataimtól és őrülten verő szívemtől is. De az alkoholra fogtam minden. Harry vonzó férfi volt, én pedig csak egy tipikus lány, akinek őrülten hiányzott a barátja, akit teljes szívéből szeretett. Az alkohol bódította csak el egy pillanatra az elmémet, ebben biztos voltam.

- Most már igazán aludnunk kellene – sütöttem le a szemem, és zavaromban alváshoz kezdtem el pakolászni. Nem mondhatnám, hogy túlzottan álmos lettem volna ahhoz képest, hogy alig egy órája még állva is képes lettem volna elaludni, de képtelen voltam tovább Harry szemeibe nézni.

- Igazad van – bólintott ő is egy aprót, majd nesztelenül telepedett le saját pokrócára.

- Jó éjt, Harry – mondtam még utoljára a göndör fiúra nézve, majd elnyújtóztam kialakította alvóhelyemen, és én is lehajtottam a fejem, miközben gondosan a takaró alá bújtam.

- Neked is jó éjt, hercegnő – suttogta bársonyos hangján, miközben éber szemekkel, tarkója alatt támasztott karral pásztázta a fák levelei miatt kissé eltakart csillagokat.

Én sem tudtam rögtön elaludni, mert bűntudat támadt bennem. Harry csábító ajkai helytelen gondolatokat ébresztettek bennem, amik még sosem jártak ezelőtt a fejemben. Lelkiismeretemet próbáltam legyőzni, és győzködtem saját magam azzal, hogy hiszen nem is történt semmi. Talán kicsit elérzékenyültem Harry szomorú hangjától, és megsajnáltam őt, de gondolataimat csakis az alkohol vezette. Csak az alkohol volt. Csak az alkohol...

Igyekeztem lehunyni szemeimet, és Nate szerelmes mosolyára emlékezve próbáltam kiűzni nyomasztó gondolataimat a fejemből, miközben megfogadtam, hogy soha többé nem iszom egy korty alkoholt sem. Még hallottam egy halk sóhajt Harry felől, majd engem el is ragadott az álom.

***

Másnap reggel a megszokottól különbözően ezúttal nem a hullámok lágy hangjára, hanem a madarak dallamos csicsergésére ébredtem. Talán ez volt az első éjszaka, hogy a fák között, eltakarva a nap tűző fényétől végre igazán ki tudtam magam aludni balesetünk óta. Csendesen ásítva ültem fel, majd nyújtóztam egy nagyot. Szerencsére előző este nem ittam magam részegre, talán csak egy kicsit spicces voltam, ami miatt fejfájásom is elég elfeledhető volt. Harry még halkan szuszogott a kialudt tábortűz mellett a hasán feküdve. Természetesen emlékeztem mindre a tegnap estéből, hogy sikerült a göndör fiúval kicsit nyitnunk egymás felé, és igaz, nem lettünk barátok még közel sem, de egy kissé elégedettnek éreztem magam. A már szinte hajnali spicces gondolataim Harryről nem zavartak tovább, hiszen nem történt semmi. Az alkohol hatása alatt sok mindent gondol az ember, amit józanul nem is tenne, és különben sem történt semmi, amiért szégyellnem kellett volna magam.

Megkordult a gyomrom, de a tegnapi gyümölcsből már szinte alig maradt, így elhatároztam, hogy míg Harry fel nem ébred -, hogy visszaindulhassunk a táborba -, elmegyek, és szedek magunknak egy kis reggelit. Különben is akartam vinni Niall-nek pár gyümölcsöt, amilyeneket talán még nem is látott otthon, Írországban, így szinte egy teli hátizsákkal értem vissza a barlanghoz nem is olyan sok idő múlva, majd kicsit kipakolva, egy fának döntve hátamat, elkezdtem csendesen eszegetni.

Nem is telt olyan sok időbe, míg Harry egy-két halk nyögdécselés és morgás után kinyitotta szemeit.

- Jó reggelt, Harry! – köszöntöttem vidáman.

- 'Reggelt – mormogta álmosságtól mély hangon, ahogy felült, és morcos arccal kezdte halántékát masszírozni, miközben orra alatt halkan szitkozódott.

- Ó, nehogy azt mondd, hogy ennyire megártott tegnap az a pár korty alkohol! – nevettem halkan, miközben még a félig teli whiskys üveg felé pillantottam. Mondjuk, az is igaz volt, hogy Harry biztosan többet ivott nálam tegnap, hiszen míg én a részemről nagyon spóroltam azokkal a kortyokkal, addig ő annyira már nem sajnálta magától az alkoholt. - Tudod, aki nem bírja, annak nem... - folytattam volna vigyorogva, de szinte azonnal a szavamba vágott.

- Egy perce keltem fel, és máris sajog a fejem a hangodtól. Nagyon tudnám értékelni, ha legalább öt perc pihenőt adnál – morogta bosszúsan. Őszintén nem ilyen reakcióra számítottam tőle. Azt vártam, hogy egy kicsit csipkelődjön velem ártatlan beszólásom után, de most sokkal inkább viselkedett úgy, mint egy vén, morgós medve.

- Rendben. Esetleg pár gyümölcsöt nem kérsz? – kérdeztem direkt visszavéve hangerőmből.

- Nem! – csattant fel hirtelen, én pedig váratlan reakciójától hirtelen összerezzentem, és biztos voltam benne, hogy elég ijedten festhet az arcom. – Már mondtam, hogy nem vagyok egy reggeli ember. Csak öt percet kérek – morogta újból, de ezúttal már valamivel lágyabb hangnemben, miközben felállt, és belépdelt a barlangba, így egészen eltűnve a szemem elől.

Értetlenül ráztam meg a fejem viselkedésén, hiszen nem értettem, hogy változhatott meg pár óra alatt ennyire a hangulata. Értettem én, hogy nem szereti a reggeleket, de ez akkor sem jogosította fel arra, hogy ilyen csattanós legyen velem szemben, mikor nem tettem vele semmi rosszat, sőt, még reggelit is hoztam neki. Sóhajtva indultam el a vízesés felé, hogy megtegyem azt, amiért végül is idejöttem, és megtöltöttem az üvegeket friss vízzel. Miközben a barlanghoz mentem vissza, összefutottam Harryvel is, aki rám sem pillantva egy törölközővel a kezében igyekezett a kis tóhoz. Próbáltam, minél gyorsabban elmenni mellette, miközben ügyesen befogtam a számat is.

Nem sürgettem őt, csak csendesen várakoztam a barlang előtt rá, miközben megállapítottam, hogy valóban nem evett egy falatot sem. Nem is csodáltam így, hogy ilyen vékony volt, hiszen egész nap járta a szigetet, és alig vitt be valami tápanyagot a szervezetébe. Nem mintha szólni akartam volna érte, hiszen csípős hangulata miatt legszívesebben a táborba vezető távolságot is egyedül tettem volna meg, persze, ha egyáltalán ismertem volna az utat. Legalább abban reménykedtem, hogy a tó kissé hűvös vizében egy kicsit lehűti majd magát.

Azért javára legyen szólva, hogy elég gyorsan elkészült, és alig tíz perc múlva már vissza is ért a barlanghoz kissé vizes hajjal, mitől tincsei egészen hosszúnak tűntek. Egy egyszerű „indulunk" kifejezéssel már be is vetette magát az erdő sűrűjébe, alig adva nekem időt arra, hogy követni tudjam. Hátamat szörnyen húzta a táskám a nagy súly miatt, és Harry is elég sietősre fogta lépteit. Mégsem mertem szólni egy szót sem, nemhogy még megkérni, hogy az üvegekkel segítsen, inkább teljesen kimerülve vánszorogtam utána a fák között, leginkább, mint egy ijedt kisgyerek. Szinte sírni lett volna kedvem, ahogy Harryre néztem. Tegnap még annyira jól ment minden, egy egyszerű fejfájás pedig nem változtatja meg ennyire az embert. Úgy éreztem az éjjel, hogy sikerült egy kicsit közelebb kerülnöm Harryhez, hogy talán egy nagyon vékony rétegben, de lebontottam az őt körülvevő falakat. Most viszont kétségbeesetten, vagyis sokkal inkább értetlenül álltam a történtek előtt.

Próbáltam nagyon figyelni az útra, hogy máskor is eltaláljak majd a vízeséshez már Harry nélkül is, de meglepetésemre időérzékem szerint egy órát sem vett igénybe a kis túra, és máris megérkeztünk a parthoz. Harry megállt a fák szélén, és órák óta először lepillantott rám teljesen érzelemmentesen.

- Innen már magadtól is visszatalálsz – jelentette ki, majd hátat is fordított nekem.

- Harry... - szóltam utána finoman, mire felém fordította arcát. – Köszönöm... a segítséget. Meg a kirándulást – mosolyodtam el lágyan, óvatosan. Ő viszont nem szólt egy szót sem, nem vigyorodott el, ahogy szokott, nem szólított hercegnőnek sem, csak egy aprót bólintott, majd már szinte el is tűnt a fák között. – Harry, várj! Még maradhatnál egy kicsit! Vagy egyáltalán, mikor jössz majd vissza? – kiabáltam utána, de vagy már túl messze járt, vagy talán nem is akarta meghallani szavaimat.

Egészen megszeppenve bámultam a fákat, amik mögött eltűnt, majd igyekeztem lenyelni a gombócot a torkomban. Nem hazudtam, ha azt mondom, hogy megkedveltem Harryt az elmúlt egy napban, amit együtt töltöttünk, még azt is megtanultam, hogy csipkelődős megjegyzéseit sem kell komolyan venni. Kedveltem őt, de nem ezt az embert, akivé ma reggel változott. Azt akartam, hogy ne legyen teljesen egyedül az erdőben, hanem maradjon velünk, de képtelen voltam mindig csak várni, hogy mikor lesz megint önmaga. Vagy talán éppen ez a goromba seggfej lett volna a valódi énje?

Szívem mélyén valahol éreztem, hogy ő nem ilyen, és történt vele még régen valami, ami a mai napig nem hagyja nyugodni. Valamilyen oknál fogva reménytelenül segíteni akartam neki, de kezdtem attól félni, hogy én erre nem leszek képes, ha ő sem hagyja. Azt hittem, hogy tegnap éjjel legalább egy keveset lefejtettem a körülötte lévő falakból, de ma reggelre mintha csak még erősebb védelemmel vette volna körül magát.

Pár perce már ott állhattam gondolataim között a göndör fiúval, mikor Eleanor vidám hangja zökkentett ki hirtelen. Egy szoros öleléssel köszöntött, majd valamit mosolyogva magyarázni kezdett, miközben a többiek is körül vettek minket, és Niall, majd Mrs. Brightmore is a karjai közé zárt. Én mégis szinte képtelen voltam odafigyelni szavaikra, mert eszemet egészen betöltötte, és már szinte fejfájást okozott az a csillogóan smaragd, de közben gyomorszorítóan kemény szempár.