Napokig nem volt szerencsém az időjárással. Az eső nem akart elállni minden reményem és kívánságom ellenére sem. Harryt a nedves napok alatt egyáltalán nem is láttam, ami valamilyen oknál fogva egy kis csalódottságot hagyott bennem. Amellett pedig, hogy alig vártam a göndör fiú kiengesztelő tervét, nem is volt túl sok elfoglaltság a szigeten, főleg, hogy alig lehetett kimozdulni a kunyhókból. Az idő nagy részét egymás megismerésével töltöttük a lányokkal, de elég gyakori volt, hogy Niall és Zayn Theoval együtt megfordultak nálunk.

Azonban hosszú napok után a felhők is egészen kimerültek, és újból ezer ágra sütött a nap. Zayn szerint talán nem is kezdődött még el igazán az esős évszak, talán csak egy kis figyelmeztetés volt számunkra ez a majdnem egy hét, hogy mire is számíthatunk majd, ha valóban eljön az igazi esőzés.

Mégis a mai reggel képtelen voltam nem elmosolyodni, mert még ki sem nyitottam szemeimet, mikor megéreztem a nap melengető sugarait a bőrömön. Talán első voltam az ébredők között, de a jó idő miatt a többiek is lassan magukhoz tértek. Minden ugyanúgy folytatódhatott, mint az eső kezdete előtt. Alexander és Kimi mentek reggelire friss gyümölcsöt szerezni, szegény japán nő kellemetlenségére, hiszen a német üzletember a szigeten tartózkodásunk napjai alatt nem változott sokat -, tökéletesen megmaradt zsörtölődő, fellengző viselkedése -, sokkal inkább tanultuk meg mi kezelni őt.

Niall és Miles a reggeli órákban elmentek vízért az erdőbe, így én kaptam meg a feladatot Theo vigyázására, amit egy cseppet sem bántam. Mindig is megvolt bennem a szokottnál nagyobb érdeklődés a gyerekek felé, ami azt hiszem, testvér hiányában alakult ki nálam. Mindenesetre Niall unokaöccsével is tökéletesen szót értettünk.

- Szóval ma akkor egy egész napra eltűnsz Harryvel? – kérdezte El, ahogy a tábor lakóival a homokban -, egyesek pedig vastagabb fatörzseken - ültünk a napsütést élvezve. Az idősebbek egymással csevegtek, míg én a lányokkal és Theoval töltöttem az időt.

- Nem tudom – vontam meg a vállam, és minden igyekezetemre szükségem volt, hogy elrejtsem értelmetlen izgatottságomat. – Lehet, hogy nem is gondolta komolyan, vagy talán már el is felejtette. – Ó, mennyire is vágytam ekkor arra, hogy ne legyen igazam...

- Jó ötlet ez? – kérdezte Perrie szemöldökét ráncolva. Azt hiszem, Harry egyáltalán nem lopta be magát a szőke lány szívébe a múltkori beszélgetésük – sokkal inkább vitájuk – alkalmával. Eleanor sem volt túlságosan elragadtatva a kirándulás ötletétől, de ő sokkal jobban leplezte negatív érzelmeit iránta, mint Perrie.

- Mit tehetne velem az erdőben? Nem fog meggyilkolni és elásni egy fa tövében – nevettem halkan.

- Nem is igazán a fizikai épségedet féltem. De, ha megint sírva jössz vissza, akkor nem mondhatod, hogy én nem figyelmeztettelek – emlékeztetett teljes komolysággal. Valamilyen szinten tudtam, hogy Perrie-nek teljesen igaza van. Harry már olyan sokszor megbántott, és nem volt kérdés, hogy bármikor megteheti újból. Ezért nem maradt nekem más, mint a reménykedés, hogy most majd más lesz, és nem rontja el az utolsó esélyét, mert több már nem fog neki járni nálam, ez teljesen biztos volt.

- Csak legyél vele óvatos – szépítette kicsit Perrie szavait El, miközben biztató mosolyt küldött felém.

- Úgy lesz – viszonoztam kedves gesztusát. – Nem fogom hagyni, hogy megint belém rúgjon. Az is lehet, hogy nem mondta komolyan az egészet, vagy már meg is gondolta magát, és nem is lesz semmi ebbő...

- Vagy talán mégis – szólt közbe hirtelen Perrie, ahogy a mögöttem elterülő erdő fái felé bökött a fejével. Egy gyors megfordulás után már meg is láttam az esőerdő lombjai között előbukkanó rendezetlen göndör fürtöket. Hirtelen kedvem támadt felugrani a földről, és izgatottan érdeklődni nála, hogy hova is fog vinni ezúttal. Azonban muszáj volt megtartanom hidegvéremet, hiszen Harrynek nem szabadott azt éreznie, hogy megint ő van főlényben azután, amit tett. Viszont azt képtelen lettem volna nem elismerni, hogy kissé talán megkönnyebbültem, amiért nem felejtette el ígéretét.

- 'Reggelt – köszönt egy apró biccentéssel Harry, ahogy közelebb ért hozzánk. Szokásos sportcipőjét viselte egy sötét rövidnadrággal és fehér atlétával. Eddig még sosem vettem észre, hogy karjait, legfőképpen a balt, ilyen sok tetkó borítja. Sok kisebb minta díszítette bőrét teljesen randomnak tűnő elrendezésben, de biztos voltam benne, hogy mindegyik mögött van valami jelentés, vagy legalább egy történet. Én pedig nem meglepő módon mindre kíváncsi voltam, ahogy arra is, hogy van-e még varrva más minta is a bőrére, amit ruhái miatt nem láthatok.

- Szia – mosolyodtam el halványan, miközben Eleanor is kedvesen visszaköszönt, de még Perrie is motyogott valamit az orra alatt.

- Készen vagy? – kérdezte pici türelmetlenséggel a hangjában.

- Nem tudom... Nem pakoltam össze semmit, mert nem tudtam, hova megyünk – vallottam be.

- Megmutatok egy helyet, utána pedig vissza a partra, ahol a múltkor is voltunk – mondta zsebre vágott kézzel. Hiányzott a vigyora, de kissé mintha feszülten érezte volna magát a többiek társasága miatt.

- Oké, akkor egy percet kérek – pattantam fel a földről, miután az ölemben homokozó Theot átadtam Eleanornak.

Sietve indultam be a kunyhóba, majd a hátizsákomba dobáltam az akkor fontosnak tűnő dolgokat, mint például vizet és egy tiszta váltóruhát -, hiszen megtanultam, hogy Harrynél ezt sosem lehet tudni -, de elraktam egy fürdőruhát és törölközőt is a biztonság kedvéért.

- Megvagy? – dőlt Harry hanyagul a kunyhó falának, majd mikor rájött, hogy az épület stabilitása miatt ez mégsem olyan jó ötlet, inkább felém tett pár lépést. – Ugye tudod, hogy nem egy hétre kell pakolnod? – húzta fel a szemöldökét.

- Ne kezdd... - figyelmeztettem, ahogy elé állva szemeimmel arcát kezdtem hosszasan fürkészni. Azonban teljesen semleges, kifejezéstelen ábrázatából semmit sem tudtam leolvasni legnagyobb csalódottságomra, így pedig kicsit elbizonytalanodtam a mai nappal kapcsolatban.

- Mit csinálsz? – ráncolta össze a szemöldökét. – Miért bámulsz így?

- Éppen próbálom kideríteni, hogy most milyen hangulatban lehetsz. Hogy megtudjam, érdemes-e együtt töltenem veled egész napot – magyaráztam.

- És mégis mire jutottál? – vigyorodott el, mintha egészen jót mulatna rajtam.

- Arra, hogy nagyon profin csinálod a pókerarcot – fújtam egyet kissé frusztráltan. – De mindegy is. Kikapcsolom a seggfej funkciódat legalább a mai napra. Tessék. Kész is – böktem meg a karját, mintha csak egy képzeletbeli gombot nyomtam volna meg rajta. – Most már mehetünk! – dobtam hátamra hátizsákomat, majd Harry halk nevetését hallva kiléptem a kunyhóból. Ez a hang pedig valamiért kicsit megnyugtatott a nap alakulását illetően.

Még egy gyors intéssel elköszöntem a többiektől, majd követtem Harryt az erdőbe.

***

Már lassan egy órája tarthatott a kis túránk Harryvel, de az egész eddigi együtt töltött idő teljesen más érzést keltett bennem, mint a múltkori kirándulás. Igaz, most nem vettem a fejembe, hogy felesleges csevegésemmel halálra idegestem a göndör fiút, így nem kellett sietnünk, egyszerűen csak élveztük a természet közelségét. Emellett pedig Harry is egészen más volt. Talán megfogadta a kérésemet, és ezért nem viselkedett olyan kibírhatatlanul pöffeszkedően, vagy egyszerűen csak jó hangulattal kelt, ami nem is lett volna csoda a megenyhült időjárás miatt. Mindenesetre én boldog voltam, hogy végre nem a seggfej oldalát látom, és még a kis csipkelődéseit is nevetve fogadtam.

- Megérkeztünk – állt meg hirtelen Harry az esőerdő közepén.

- És mégis hová? – kérdeztem kissé elképedt vigyorral, hiszen nem láttam körülöttünk semmi különlegeset. Persze az esőerdő mindenhol bámulatosan szép volt, de az elmúlt egy órához képest nem vettem észre azon a helyen semmi kiemelkedően különbözőt.

- Tedd le a táskádat, arra most nem lesz szükség, csak akadályozni fog – mondta, és ő maga is ledobta hátizsákját az egyik fa tövében. Nem is sejtettem, hogy mit forgathat a fejében, de követtem utasításait.

- Mire készülsz, Harry? Hová megyünk? – kérdeztem miközben szemöldökömet ráncolva elé álltam.

- Oda, fel – mutatott ekkor az egyik fölénk magasló fára.

- Micsoda? – kerekedtek el a szemeim ijedten.

- Nincs tériszonyod, ugye?

- Nincs, de... semmi biztosítókötél, vagy nem is tudom, hogyan szokták ezt!

- Sosem másztál még fára? – húzta fel a szemöldökét, én pedig azonnal megráztam a fejem. – Sosem késő elkezdeni.

- Aha... Biztos nagyon jó móka... Mi lenne, ha én inkább itt lent megvárnálak? – igyekeztem kibújni a feladat alól, miközben próbáltam félelmemet leplezni. Nem voltam túlzottan sikeres.

- Gyerünk, hercegnő! – nevetett ijedtségemen. – Én megyek majd mögötted. Ha te esel, akkor én is. Te legalább puhára érkezel – próbált megnyugtatni, de még mindig leplezetlen játékosság csillogott szemeiben.

- Rendben – sóhajtottam egy nagyot, hiszen jól tudtam, hogy a végén úgyis az lesz majd, amit Harry akar. Ebben az esetben viszont úgy gondoltam, hogy legyünk túl rajta minél hamarabb.

- Segítek felmászni az első ágra, ami magasabban van, utána pedig menni fog – biztatott. Eddig nem is tudtam, hogy ilyenre is képes. – Én már ezerszer voltam ott fent, nem lesz semmi baj.

- Oké, akkor csináljuk! – adtam meg magam végleg, és a vastag törzsű fa mellé léptem.

- Ez a beszéd, hercegnő! Na, akkor fogd meg azt az ágat! - mutatott a mellkasommal egy szintben lévő ágra, én pedig követtem az utasításait. Ezután azonban meglepettnek lenni sem volt időm, mert egy pillanat múlva két erős kéz fogta körbe derekamat, a következő másodperben pedig kissé bizonytalanul, de már a vastag ágon álltam. Hirtelen felgyorsuló szívverésemet csakis a gyors mozdulatnak tudtam be ekkor.

- Rendben – szólalt meg Harry alólam. – Megjelöltem, hogy melyik ágakra kell lépned. Megvannak az „x"-ek?

- Igen, látom őket – bólintottam egy aprót, mikor felfedeztem az egyre feljebb vánszorgó kis karcolatokat a fa kérgén.

- Kövesd azokat, és nem lesz semmi gond, de én is jövök közvetlenül mögötted – biztosított. – Ígérem, hogy egy hajad szála sem fog meggörbülni – mondta sokkal lágyabban, hiszen megérezte idegességemet.

- Oké... - fújtam ki kissé remegve a levegőt. – Akkor gyerünk! – súgtam elszántan magamnak.

Harry jelzéseit figyelve egyre feljebb és feljebb másztam az ágakon, miközben a göndör fiú folyamatosan követett engem, és minden méterrel egyre csak múló félelmemet látva néha biztató szavakat mondott. Türelmes volt velem, nem zavarta, hogy lassan haladunk, és hogy miattam néha pihenni is meg kell állnunk, de még egy csípős megjegyzést sem hallottam tőle. Reméltem, hogy ez az állapot nem múlandó, és legalább egy egész napig eltart majd.

Lassan már szinte sajogtak végtagjaim, ahogy magunk mögött hagytuk az újabb és újabb métereket. Tenyereim kissé izzadtak, de az ágak egyre vékonyabbnak és ritkábbnak tűntek, amit nagyon is biztató jelnek véltem. Azonban a következő mozdulatnál a jobb lábam ügyetlenül megcsúszott, és habár nem volt túl veszélyes a helyzet, egy halk sikoly szaladt ki ajkaim közül.

- Minden rendben, itt vagyok – szólt Harry azonnal, és csípőmre tett kezével azonnal visszaállította egyensúlyomat. – Nagyon jól csináltad eddig. Mindjárt megállhatunk – ígérte. Utáltam, hogy ennyire nem vagyok hozzászokva az érintéséhez, mert ekkor kezének melegsége csak még jobban összezavart, nemhogy támaszt nyújtott volna.

- Nagyon remélem, hogy ezek után megéri majd, hogy kockára tettem az életemet – mondtam a további mászás közben, kissé nehezen lélegezve. – És még reggel azzal viccelődtem, hogy biztosan nem meggyilkolni hozol el az erdőbe – nyögtem halkan, habár szavaimnak felét sem gondoltam komolyan.

- Tényleg azt hiszed, hogy hagynám, hogy bármi bajod essen? – kérdezte kissé sértődött hangon.

- Nem – vallottam be halkan sóhajtva.

- Akkor megállhatsz most már – mondta megenyhülve. Én pedig halkan sóhajtva, szívesen tettem eleget kérésének. – A környék legmagasabb fájának a tetején vagyunk. Nézz körbe, és mondd meg te, hogy megérte-e eljönni idáig! – mászott velem egy szintbe, és leült egy vastagabb ágra azzal szemben, amin én helyet foglaltam, és kicsit végre kifújtam magam.

- Ez... ez gyönyörű, Harry – ámultam el, ahogy szétnéztem. Eddig szinte nem is érzékeltem, hogy milyen magasra is másztunk valójában. A fa valóban az egyik legmagasabb lehetett a közelben, de vaskos ágai ilyen magasban is még biztonságot nyújtottak. – A fák, a tenger, a homokos part... - faltam szemeimmel a látványt, és pislogni sem mertem, nehogy egy pillanatot is elfecséreljek ebből a csodából.

- Innen beláthatod az egész szigetet, ami talán segít a tájékozódásban – mondta, miközben alig láthatóan, de harcolt egy vigyorral a szája sarkában. Csak reménykedtem, hogy rosszul gondolom, de szinte biztosra vettem, hogy az eltévedős sztorim jutott ekkor eszébe. – Ott van a tábor – hajolt közelebb, és a hátam mögé mutatott. – A fák eltakarják, de ott van a vízesés és a barlang is... Ott pedig a hely, ahová tartunk, ahol múltkor a fókákat láttuk – mutatott meg mindent. Olyan volt, mintha csak egy térképen igazítana el. De még milyen élethű és bámulatos térképen!

- Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy. Jártál már mindenhol? – kérdeztem kíváncsian, de le nem vettem a tekintetem a tájról.

- Közel sem – rázta meg a fejét. – Ott van például a sziget egy része, amit sziklák borítanak. Ott még én sem voltam. Talán onnan ered a vízesés, de nem tűnik túl izgalmasnak – vonta meg a vállát.

- Viszont, ha ilyen nagy ez a sziget, akkor miért nem találták még meg eddig? – pillantottam Harryre kérdőn, aki ekkor már régen nem a tájjal volt elfoglalva, hanem álmélkodó arcomat fürkészte. – Vagy minket miért nem találtak meg?

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát, de hangja egy kis csalódottságot engedett hallatni magából. Nem volt csoda, hogy ő is, mint mindenki más haza akart menni. – Az utóbbi napokban nem is hiszem, hogy nagyon lehetett volna errefelé keresgélni a vihar miatt.

- Azt hiszem, igazad lehet – bólintottam egy aprót, és elfordulva tekintetétől a távolba meredtem. Arra vágytam, hogy meglássak egy helikoptert felbukkanni az egyik felhő mögül, vagy repülőt, sőt talán még egy hajó is megláthatott volna minket. De persze, hasztalanul reménykedtem.

- Szerinted még keresnek minket? – szólalt meg Harry pár perc hallgatás után.

- Persze.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? – tette fel a kérdést, amit pár napja egy gyenge pillanatomban még én vágtam hozzá Eleanorhoz és Perrie-hez. - Nem vagyunk mi fontosak – sóhajtott halkan. – Amint megtehetik, lezárják a keresést, és halottnak nyilvánítanak minket.

- Lehet, hogy mi csak kis emberek vagyunk, de van, akinek ennél sokkal többet jelentünk. A szüleinknek, családunknak, barátainknak, szerelmünknek...

- Azt hiszed, hogy a szőke herceged örökké fog várni rád? – horkant fel kissé.

- Nem, de azt tudom, hogy ilyen könnyen nem adná fel – vágtam rá azonnal magabiztosan.

- És mégis mit tehet ő? – húzta fel a szemöldökét. – Elküldi érted a flancos helikopterét? – nevetett, és azonban nem tudtam nevetni vele együtt. Gyorsan fel is fedezte hallgatásomat, és összeráncolt homlokkal meredt rám. – Beletrafáltam? – kérdezte, én pedig bólintottam.

- A szülei repülőtér tulajdonosok – vontam meg a vállam.

- Azt hiszem, akkor értem – horkant fel halkan. – Minden tökéletes. Szőke herceg repülőtérrel.

- Engem nem érdekel, hogy mennyi pénze van – húztam össze a szemöldökömet kissé sértődötten. – Én nem vagyok az anyám – tettem hozzá halkan. – Szeretem Nate-et, és akkor is szeretném, ha az apja csak egy egyszerű árus lenne a tengerparton.

- De így legalább mindenki boldog. Te. Ő. A szüleid – vigyorodott el, de mosolya nem ért egészen a szeméig.

- Igen – mondtam, de egy halk sóhaj minden akaratom ellenére kicsúszott ajkaim közül.

- Ez nem tűnt túl meggyőzőnek – jegyezte meg.

- Nem! Én csak... Nem is tudom, miért beszélem ezt meg pont veled – nyögtem fel halkan, ő pedig felnevetett. – Az utóbbi időben Nate-nek alig van rám ideje.

- Szóval te az a kisajátító típus vagy – állapította meg.

- Micsoda? Nem! Dehogy! – védekeztem azonnal, és nem tudtam nem felnevetni. – Csak tudod, mióta Nate elvégezte az egyetemet, és hivatásos újságíró lett, nagyon hajt, hogy ne csak a szülei miatt ismerjék a nevét, és bármit elvállal, amit rábíznak, még akkor is, ha ehhez a világ másik végére kell elutaznia. Nem vagyok „kisajátító típus" – idéztem Harryt -, de néha kicsit többre vágyom, mint két hétig minden este csupán egy rövid sms-re. Viszont megértem, hogy neki mennyire fontos a munkája, úgyhogy kivárom az én időmet – vontam meg a vállam. – Tudom, hogy nem adná fel egy hónap után – tértem végül vissza eredeti témánkra.

- Jó tudni, hogy legalább valaki miatt haza fogunk kerülni – szólalt meg Harry mellőlem, de könnyed hangja egy nagy adag szomorúságot és csalódottságot hordozott magában. Rá pillantva láttam, hogy kicsit elkalandozott – keserű arckifejezéséből ítélve – nem túl vidám gondolatai között. Aztán egy pillanat múlva mintha újra magához tért volna, és megkeményedtek kissé szétcsúszott arcvonásai. – Szóval megérte ide feljönni? – kérdezte hirtelen elvigyorodva.

- Teljes mértékben – mosolyodtam el őszintén.

- Mehetünk lassan tovább?

- Igen – bólintottam egy aprót. – Imádom innen a kilátást, de kicsit feszélyezve érzem magam ilyen magasan – kuncogtam halkan. – Ugye megint mászunk, és még véletlenül sincs itt valamilyen kötél, amin egyszerűen csak leereszkedhetnénk?

- Sodorjak neked gyorsan egyet?

- Bolond – löktem meg nevetve, de csak épp annyira, hogy könnyedén megtartsa egyensúlyát.

- Én megyek elől, szólok, ha követhetsz – mosolyodott el, hogy gödröcskéi is látszottak. Annyira imádtam ezt az édesen kisfiús mosolyt, hogy azt kívántam, bárcsak sose tűnne el az arcáról.

***

Újabb alig egy óra séta után már számomra is egészen ismerős helyre értünk. Tájékozódásom többször megmutatta hiányosságait, azonban a partnak ezt a részét bárhonnan felismertem volna.

- Nincsenek itt a fókák – jegyeztem meg, és azonnal megütött egy kicsit a csalódottság, mikor megláttam az üres sziklát.

- Még visszajöhetnek – vonta meg a vállát Harry, ahogy lepakolt egy árnyékot nyújtó fa tövében.

- Addig viszont miénk az egész szikla – csillantak fel a szemeim, és hátzsákomat ledobva már el is indultam a nagy kőtömb felé.

A szikla lankásabb oldalán könnyen fel lehetett jutni egészen a tetejéig, ahol lenéztem az alattunk elterülő tengerre. A víz tisztasága miatt egészen le lehetett látni az aljára, így egy-két szép kis kagylót is megpillantottam. Nem sokat fürödtünk eddig a többiekkel a tengerben, de most kedvem lett volna megmártózni a csillogó hullámokban. Azonban ez a szikla az én tetszésemnek túl magasnak bizonyult, és inkább a fürdőruhámat is felvettem volna az úszás előtt.

- Tudtam, hogy azok a büdös fókák a legjobb helyet foglalják el a szigeten – szólalt meg Harry vigyorogva, ahogy utolért.

- Úgy tűnik, hogy akkor azok a „buta szemek" – idéztem őt múltkori ittlétünkről – nem tükrözik a valóságot – piszkáltam Harryt egy picit.

- Adelaide... - kezdte, ahogy elgondolkozott arccal felém közeledett.

- Harry... - biccentettem oldalra fejem kérdőn.

- Tudsz úszni, hercegnő? – állt meg szorosan mögöttem, ahogy tekintetét az alattunk lévő hullámokra szegezte.

- Igen – vágtam rá túl gyorsan, mielőtt még gondolkoztam volna. Azonban ekkor már késő volt, és hiába tiltakoztam, egy pillanat múlva Harry átlendített a vállán, és még közelebb lépett a szikla pereméhez. – Ne, Harry! Nem mondtam igazat! Nem tudok úszni! Már elfelejtettem! – sikítottam, ahogy a torkomon kifért.

- Persze, persze! – nevetett fel Harry. – Tudod, még akkor sem hinnék neked, ha pár hete nem láttalak volna a tóban lubickolni.

- Te meglestél! – kerekedtek el a szemeim a felismeréstől.

- Ennyire erősen ezért nem fogalmaznék. Ez nem fog megmenteni – nevetett kárörvendőn.

- Ne, Harry! Ezt nem teheted! Ne merészelj oda bedobni! – kiabáltam, habár tudtam, hogy úgy sem hathatok rá semmivel.

- Mindig is mondták, hogy csak úgy tapadnak rám a csajok, na, de ennyire! – szólalt meg olyan széles vigyorral az arcán, amilyet még nem láttam tőle. Ekkor vettem csak észre, hogy ő igazából már nem is tart engem, egyedül én csimpaszkodom rá akárcsak egy kismajom az anyjára. Két karom szorosan ölelte a nyakát, míg lábaimat a csípője köré fűztem. Ez a meglátás kissé kényelmetlenné tette a helyzetet, de azt is tudtam, ha elengedem őt, az első mozdulatával a vízbe fog hajítani. – Hát, ha így nem megy, akkor próbálkozhatunk másképp is! – vonta meg a vállát még mielőtt túl ciki lett volna a helyzet. Ő láthatóan nagyon jót mulatott reakciómon.

Figyeltem, ahogy sietve kibújik cipőiből, miközben azért az én lábbelijeimet is megmentette a víztől.

- Figyelj, hercegnő!

- Ne, Harry! Kérlek, ne! Tiszta víz lesz a ruhám! – sikítoztam. Ekkor már szabadulni akartam tőle, de Harry szorosan fonta körém két karját.

- Háromra vegyél egy nagy levegőt! – utasított.

- Nem teheted ezt! Előbb á...

- Három! – kiáltotta el magát, egy pillanattal később pedig már zuhantunk, majd a hűvös, de még kellemes hőmérsékletű tengerbe csapódtunk.

Elsőnek én jöttem fel a felszínre, utánam pár pillanattal pedig Harry vizes göndör tincsei is felbukkantak. Hangosan, dallamosan nevetett, miközben szája szélén kibukkantak aranyos gödröcskéi ma már nem először. Hogy is tudtam volna erre a Harryre neheztelni még, ha csúnyán át is vert?

- Te teljesen őrült vagy! – néztem rá a lehető legdühösebben, de közben az én ajkaim közül is egy kis nevetés szaladt ki. – Valami bajunk is eshetett volna!

- És mégis mi, hercegnő? – vigyorodott el. – Majdnem elvesztetted a koronád? – kacsintott szemtelenül.

- Ó, Harry! Te teljesen bolond vagy! – kiáltottam hangosan nevetve, miközben egy kis lendületet véve kiemelkedtem pár centit a tengerből, hogy bosszúból a víz alá nyomjam azt a göndör fürtös fiút mellettem. Azonban Harry megint derekam köré fonta karjait, és újból magával húzott a hullámok alá.

***

Egy kis úszkálás után kimásztunk a tengerből, legfőképpen azért, mert az én gyomrom hangosan megkordult. Habár elég sok gyümölcsöt elfogyasztottam a parthoz vezető úton, mégis egészen megéheztem a sok járás után. Ezért Harryvel elmentünk ételt gyűjteni, természetesen gyümölcsöt, mivel más ehető nem igazán volt ezen a szigeten. Végül letelepedtünk a napsugaraktól meleg homokban, hogy kicsit megszáradjanak csurom vizes ruháink.

- Annyira gyönyörű ez a hely – sóhajtottam halkan. – Mintha egy aranyból készült ketrecben lennénk – mondtam, hiszen minden csodálatos volt ezen a szigeten, akárcsak egy álomban, azonban a szabadságunkat a körülöttünk elterülő, végtelennek tűnő tenger szinte teljesen elvette tőlünk.

- Értem, mire gondolsz – bólintott egy aprót Harry. – Én szinte mindent megadnék azért, hogy legalább fényképezőgépem velem legyen.

- A baleset alatt tűnt el? - kérdeztem, ő pedig bólintott.

- Nem tudom, hogy a tenger vitte el, vagy egyszerűen csak kiesett valahol a gépből, de nincs sok remény rá, hogy még valaha megtalálom. Pedig éveken át dolgoztam, hogy összeszedjem rá a pénzt – nevetett halkan. – Arról nem is beszélve, hogy milyen képeket lehetne itt készíteni. Biztosan meggazdagodnék, miután a szőke herceged hazavinne minket.

- Mit csinálnál azzal a pénzzel? Mire költenéd? – kíváncsiskodtam.

- Berendeznék egy galériát a gyűjteményemnek – válaszolta egy kis gondolkodás után. – Valahol London belvárosában. Bárki bejöhetne, megvehetné a képeket, vagy egyszerűen csak elgondolkodhatna, hogy milyen történet is van egy-egy fotó mögött.

- Szóval ez lenne az álmod? – kérdeztem lágyan elmosolyodva.

- Igen, azt hiszem – bólintott rá. – És mi a te álmod, hercegnő? Azt már tudjuk, hogy nem a nővér szakma. De akkor mi?

- Nincs álmom – vontam meg a vállam, miközben lesütöttem szemeimet, és a homokkal kezdtem játszani, mint reggel Theo.

- Ezt nem hiszem el – fürkészte oldalra biccentett fejjel a tekintetem Harry.

- Oh, nézd csak! – csillantak fel a szemeim hirtelen, ahogy megpillantottam valamit nem is olyan messze tőlünk, a homokban. Emellett az sem volt elhanyagolható, hogy így sikerült kitérnem a válaszadás elől. Semmiért sem árultam volna el legmélyebb titkomat.

- Mit találtál? – kérdezte Harry, aki el sem mozdult a homokból.

- Azt hiszem, egy gitár – tértem vissza hozzá egy nagy fekete gitártokkal a kezemben, amit óvatosan leraktam a földre. – Hogy kerülhet ez ide?

- Biztosan kiesett a gépből, és idesodorta a tenger – vonta meg a vállát Harry, majd kíváncsian csillogó szemekkel nyitotta ki a fekete anyagot.

- Szerinted még használható? – kérdeztem izgatottan.

- Egész jó állapotban van – állapította meg a hangszert vizsgálgatva.

- Játszol rajta? – kérdeztem, habár kérdésem igazából teljesen feleslegesnek bizonyult, hiszen Harry teljesen profin és gyakorlottan tartotta kezében a hangszert. Ujjaival megpengette a húrokat, majd másik kezével lefogott párat, aztán arca kissé eltorzult a hamis hangoktól.

- Mondhatni – bólintott egy aprót, majd újra visszatért a gitárhoz, és azt hiszem, elkezdte behangolni azt.

- Mikor tanultál meg? – kíváncsiskodtam.

- Tizenévesen. Azt mondták, a lányok buknak a zenészekre – vonta meg a vállát, én pedig halkan felnevettem.

- És végül hasznát vetted?

- Nem azon a téren – vigyorodott el. Azonban, amikor kérdőn néztem rá, tovább beszélt. – Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy az fotózásból nem lehet túl jól megélni? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Hát, az valóban így van. Évekig dolgoztam egy londoni bárban. Zenéltem esténként a vendégeknek.

- De többé már nem?

- Nem – rázta meg a fejét. – Szerencsésnek tartottam magam, mert szerettem csinálni, de később más dolgok léptek a zenélés helyébe. Más dolgok okoztak... örömöt – mondta halkan, gondterhelten összeráncolt szemöldökkel.

- Énekelsz is? – próbáltam kizökkenteni gondolatai közül.

- Vannak próbálkozásaim – vonta meg a vállát.

- Zenélj nekem, Harry – kértem lágyan.

- Egy hercegnőnek nem lehet nemet mondani – vigyorodott el újból. – Milyen zenét szeretsz?

- Lassú romantikusat.

- Szóval nyálasat. Gondolhattam volna – mondta, én pedig csak egy szúrós pillantással jutalmaztam. – Milyen előadókat hallgatsz?

- Öhm... Igazából bármit, régit és újat is. Mint például Birdy, Ed Sheeran, James Blunt, Bryan Adams, The Fray... - soroltam.

- Rendben, akkor... - gondolkodott el, miközben megpengette a már tökéletesen behangolt gitárt. – Azt hiszem, ezt szeretni fogod – mosolygott rám, majd játszani kezdett.

Már az első akkordoknál felismertem a számomra kedves dalt, és meglepődtem, hogy Harry ilyen rövid idő után ilyen jól kiismerte az ízlésemet. Meglepettségemet pedig csak az fokozta még jobban, mikor éneklésre nyitotta ajkait. Hangja mély volt, bársonyos és tiszta. Minden egyes hanggal simogatta fülemet. Egészen angyali dallamok szöktek ki ajkai között, akcentusa pedig még tökéletesebbé tette a dalt. Pár percre teljesen eltűnt körülöttünk minden, a hullámok zaja, a madarak csicsergése, és másra sem tudtam koncentrálni, mint a tőlem alig pár centire lévő elragadó zenére. Harry hosszú ujjai ügyesen váltották az akkordokat, miközben lágy dallamokat varázsoltak a göndör fiú elbűvölő hangja mellé.

Harry néha felpillantott rám smaragd szemeivel, én pedig a dal szövege miatt minden egyes alkalommal elpirultam, ami belőle csak egy gödröcskés mosolyt váltott ki.

Ilyenkor annyira nem az a fiú volt, akinek mutatni akarta magát. Egyre jobban éreztem, hogy az az oldala nem lehet a valódi, mikor itt ül előttem angyalian énekelve. Sok kérdésem volt, válaszokat akartam, de úgy gondoltam ekkor, hogy minden nappal egy lépéssel közelebb kerülök hozzájuk és Harryhez is.

- Ez gyönyörű volt – mondtam csendesen, ámulva, mikor Harry lezárta a dalt az utolsó akkordokkal, és letette a gitárt, majd kissé kérdőn nézett fel rám. – Annyira tehetséges vagy, Harry.

- És te miben vagy tehetséges, hercegnő? – húzta fel a szemöldökét elvigyorodva.

- Semmiben – vontam meg a vállam.

- Ezt nem tudom elhinni. Mindenkinek van valami, amiben kiemelkedően jó. Emiatt merem azt állítani, hogy nem mondasz igazat, és titkolózol előttem, ami elég sértő számomra, miután annyi mindent elmondtam neked magamról – igyekezett kiszedni belőlem a titkomat meglehetősen gonosz módon.

- Még közel sem tudok rólad annyit, amennyit szeretnék – vágtam vissza azonnal. – Eközben pedig te már mindent tudsz rólam. Olyan vagyok számodra, mint egy nyitott könyv.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét teljesen komolyan. – Felállítottam rólad már nagyon régen egy képet, amire minden alkalommal csak rácáfolsz – fújt egyet kissé frusztráltan.

- És mégis milyen vagyok? – hajoltam hozzá egészen közel, mintha egy rejtett titkot akarna felfedni előttem.

- Más – mondta halkan, és szemeimbe nézve smaragdjaival egészen megbűvölt. Képtelen voltam elszakadni tekintetétől, ami mágnesként vonta magához az enyémet. – Annyira más, mint amire számítottam. Annyira más, mint a többiek... - halkult el a hangja egészen. Nyelve hegyével finoman benedvesítette rózsaszín ajkait, melyek olyan puhának és csalogatónak tűntek. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen közel is van arcunk egymáséhoz. Olyan közel, hogy meleg leheletétől jóleső borzongás futott végig bőrömön. Ekkor viszont megijedtem. Megijedtem, mert abban a pillanatban mást sem akartam, mint telt ajkait az enyémeken érezni. Tudtam, hogy rossz, amit teszünk, de abban a pillanatban más sem tűnt ennél helyesebbnek. Meg kellett volna állnom, de mikor orrunk hegye bizsergetően összeért, tudtam, hogy nem leszek rá képes.

- Nem szabad... - súgtam halkan, mikor egy pillanatra szívem fölé az eszem kerekedett. Éreztem, hogy én nem leszek képes megállni, ez a két szó pedig egy figyelmeztetés volt, sokkal inkább talán segélykérés Harrytől.

- Del... - nyögte ki halkan, rekedtes hangon. – Tudom, Del... - nyomott legnagyobb meglepetésemre egy gyors puszit az orrom hegyére, majd hirtelen elhúzódott.

- Hogy szólítottál? – kérdeztem lesütött szemekkel, zavartan.

- Del – válaszolta egyszerűen, mintha egy pillanattal ezelőtt nem csak pár milliméter választott volna el minket egy csóktól. – De tetszik neked – vigyorodott el, ahogy kezét maga mögé támasztotta a homokba. – Nem tiltakoztál, tetszik neked. – Ó, hogy mennyire igaza is volt ekkor. Imádtam, ahogy ezt a rövid becenevet formálták ajkai, és úgy éreztem, mintha mindig is így szólított volna.

- Visszamegyek úszni még egy kicsit – pattantam fel hirtelen, teljesen zavartan, és nem is várva a válaszára, a hűs hullámok felé kezdtem szaladni.

Abban a pillanatban egyszerre voltam neki hálás, és gyűlöltem őt azért, mert sokkal jobban az eszénél volt, mint én. Ha rajtam múlott volna... És akkor Nate...

Elöntött a bűntudat, ahogy a valószínűleg otthon értem aggódó fiúra emlékeztem. Utáltam magam, amiért nem gondoltam rá előbb, amiért nem ő ugrott be az agyamban elsőnek, mikor Harry smaragd szemei olyan áthatóan bámultak az enyémekbe, és teljesen megszédítettek.

Mást sem akartam, mint, hogy a hűs hullámok lemossák rólam a bűntudatot és szégyent, amit éreztem saját gondolataim és érzéseim miatt. Megfogadtam, hogy ezentúl figyelmesebb leszek, és nem hagyom majd, hogy az eszemen kívül más vegye át az irányítást. Ez a gondolat pedig egy kis bátorságot adott ahhoz, hogy újra Harry elé kerüljek. Elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha semmi sem lett volna pár perccel ezelőtt. Hiszen pontosan ez is történt. Az égvilágon semmi.

Ezzel a gondolattal indultam vissza újból teljesen vizesen a partra. Harry még mindig előző helyén ült, és szemeivel követte minden mozdulatomat, mikor lehuppantam a homokra mellette, ezúttal megtartva a tisztes távolságot. Kissé összehúzott szemekkel fürkészte érzelemmentes arcomat. Talán azt várta, hogy mondjak én valamit, de nekem nem volt miről beszélnem.

- Del... - kezdte halkan, az én bensőmben pedig jóleső melegség futott végig új becenevem hallatán. – Tudod, ami az előbb történt... vagyis majdnem történt... - beszélt zavartan, én pedig legszívesebben kezeimmel betapasztottam volna a száját. – Én nem...

- Én sem, Harry – ráztam meg a fejem szemtelenül félbeszakítva mondandóját.

- De...

- Tudom, de nem jelent semmit. Valójában nem is történt semmi – vontam meg a vállam teljesen lazán, de a látszattal ellentétben belül teljesen feszült és görcsös voltam.

- Tudod, mit? – állt fel hirtelen a homokból. – Igazad is van. Nem történt semmi – vonta meg ő is a vállát hozzám hasonlóan. – Bemegyek az árnyékba. Megfájdult a fejem a naptól – jelentette be kerülve a tekintetem, majd hosszú léptekkel a fához ment, ami alatt a csomagjaink is elhelyezkedtek. Ha nem mondta volna éppen az előbb, hogy neki sem jelentett semmit az a pár perccel ezelőtti kis kellemetlen közjáték, akkor azt hihettem volna, hogy valóban csalódottságot láttam megcsillanni a szemében.

Egy kicsit megszárítkoztam a napon, majd az égető sugarak elől visszahúzódva elindultam Harry után, az árnyékba. Képtelen voltam nem elmosolyodni, amikor megláttam a fa takarásában egy törölközőn békésen alvó göndör fiút. Csendesen telepedtem le tőle nem messze, hogy ne ébresszem fel. Annyival fiatalabbnak tűnt ilyenkor. Egy-két göndör tincse kuszán a szemébe lógott, rózsaszín ajkai pedig enyhén szétnyíltak, miközben halkan szuszogott. Olyan édesen nézett így ki, hogy képtelen lettem volna felébreszteni, emellett pedig abban reménykedtem, hogy most ki tudja pihenni picit magát, és hogy végre kicsit elhalványulnak a szeme alatt soha el nem tűnő, sötét karikák.

Azonban egyáltalán nem lehetett Harrynek nyugtalan pihenése, talán rosszat álmodott, vagy csak kényelmetlen volt számára a homok, de gyakran összeráncolt szemöldökkel halkan, érthetetlenül motyogott magában, miközben szinte megállás nélkül forgolódott.

- Felébreszthettél volna – mondta, miután egy halk nyögéssel felült.

- Nem, minden rendben. Elfoglaltam magam – vontam meg a vállam. Téged bámultalak.

- Nagyon elment az idő – nézett fel egy pillanatra az égre, talán a Nap állásából tájékozódott. – Lassan indulnunk kellene, hogy még sötétedés előtt vissza tudjalak vinni a táborba – állt fel, de rögtön meg is dermedt mozdulataiban, és fájdalomtól eltorzult arccal, halkan nyögve a fejéhez kapta a kezét.

- Mi a baj, Harry? – kérdeztem gyorsan mellé pattanva, vállára helyezve a tenyerem.

- Semmi... - nyögött halkan, igyekezve összeszedni magát. – Csak sajog a fejem. Biztos megártott a sok nap.

- Nincs most nálam semmi, de a táborban tudok adni gyógyszert.

- Nincs rá szükség, csak ki kell pihennem magam – mondta, ahogy enyhültek vonásai.

- Akkor legalább igyál sokat.

- Persze – vigyorodott el. Szemében azonban látszódott, hogy valami nincs vele rendben egészen. – Te pedig szedd össze a cuccaidat, hogy mehessünk. Nem lesz több az út egy óránál kerülő nélkül, de lassan elkezd sötétedni.

- A gitárral mi legyen?

- Hagyjuk itt. Legyen a mi titkunk – ajánlotta sejtelmesen elvigyorodva.

- Oké, akkor még gyorsan visszarakom a tokjába.

- Rendben, akkor öt perc múlva indulunk! – zárta le a dolgot, majd pakolni kezdett, így én is követtem a példáját.

Alig pár perc múlva valóban visszaindultunk, azonban a – Harry elmondása szerint – alig egy órás út teljesen más hangulatban telt, mint a délelőtti séta. A mellettem lépdelő göndör fiú teljesen alkalmatlan lett mindenféle kommunikációra, azonban most nem olyan módon, mint mikor seggfej üzemmódba kapcsol. Nem volt bunkó, nem nézett le, egyszerűen csak nem volt önmaga. Leginkább ahhoz hasonlított, mintha alvajáró lett volna.

Ahogy telt az idő, Harry egyre inkább sápadt lett, és mintha a könnyű séta is nehezére esett volna, mert egyre lassult a tempónk, ami egy idő után már számomra sem volt elég gyors. Az egyórás út pedig így még hosszabbra nyúlt ki, már egészen kezdett lemenni a nap is. Azonban ahányszor csak megkérdeztem, hogy jól van-e -, ami láthatóan nem volt -, minden egyes alkalommal csak leintett, és egy szörnyen erőltetett mosolyt villantott felém.

Talán már nem lehettünk messze a tábortól, mikor Harry megállt, és egy fának támaszkodva, összeszorított szemekkel próbálta összeszedni az erejét az út további részéhez.

- Harry, mi a baj? – siettem oda hozzá. Ekkor már szörnyen aggódtam érte. Attól féltem, hogy összeesik előttem, emellett pedig fogalmam sem volt, hogy mi lett vele hirtelen.

- Semmi-semmi – rázta meg a fejét. Homlokán gyöngyözött az izzadtság, de eközben pedig reszketett, mintha fázna, és semmi vér sem volt már az arcában. Nem volt nehéz megállapítani, hogy milyen pocsékul is érzi magát.

- Nem, Harry – álltam neki ellent azonnal. – Mondd, hogy mi a baj, hogy segíteni tudjak! – kértem kissé kétségbeesetten.

- É-én... szerintem napszúrást kaptam – nyelt egy nagyot, és összeszedve erejét ellökte magát a fától. – Innen viszont már visszatalálsz a táborba egyedül is. Alig tíz percre vagyunk a parttól.

- Ugye nem gondolod, hogy így egyedül hagylak? – csóváltam meg a fejem rosszallóan. – Ne kísérjelek el a barlangba?

- Semmi szükség rá – rázta meg a fejét halkan sóhajtva. – Tudni akarom, hogy épségben visszaérsz a táborba.

- Akkor mi lenne, ha te töltenéd ott, velünk az éjszakát? – próbálkoztam tovább.

- Túlliheged, hercegnő – vigyorodott el nem túl valódian. Próbálta előttem mutatni, hogy kutya baja, de még a vak is láthatta, hogy egyáltalán nincs jól. – Csak alvásra van szükségem, nem pedig a babusgatásodra, ígérem - tette gyorsan még oda azt az utolsó szót, ezzel sokkal meglágyítva mondatát. Türelmetlen volt, de minden erejét összeszedte, hogy ne bántson meg újból.

- Rendben – sóhajtottam, és nehezen tudtam csak elfojtani mosolyomat. – De akkor ígérd meg, hogy holnap jelentkezel! Hogy lássam, hogy tényleg minden rendben van. Ha nem jössz, esküszöm, hogy én megyek el a barlangba, és akkor már nem menekülsz ilyen könnyen – igyekeztem hatni rá egy kis fenyegetéssel.

- Persze-persze – bólogatott. – Egyenesen kell már csak menned. Ha sietsz, még visszaérhetsz a táborba, mielőtt teljesen besötétedik.

- Akkor holnap – kezdtem elköszönni. Talán nem is aggódhattam volna jobban Harry miatt, de nem is akartam vitatkozni vele tovább, hiszen semmi kedvem sem volt elrontani ezt a jól sikerült együtt töltött napot. Azonban gyomorgörcsöm támadt, ahogy láttam falfehér, izzadtságtól gyöngyöző arcát, miközben a testét rázta a hideg a nyári melegben, talán még láza is volt. Szörnyű volt őt ilyennek látni, azonban lehet, hogy igaza volt, hogy valóban csak napszúrást kapott a mai nagy hőségben. Tudtam, hogy nem lesz nyugton reggelig, amíg meg nem bizonyosodhatom róla, hogy valóban minden rendben van vele.

- Del, várj! – szólt utánam. – Hogy döntöttél? Megbocsájtasz a múltkori után?

- Ezer örömmel – mosolyodtam el, mire ő is ezúttal őszintén, gödröcskékkel viszonozta gesztusomat. – Köszönöm a mai napot – léptem hozzá közelebb, majd nem is gondolkodva lábujjhegyre pipiskedtem, és egy lágy, megérdemelt puszit nyomtam sápadt arcára.

***

Valóban nem voltunk már túl messze a parttól, de mire megpillantottam a kunyhókat a tábortól nem messze, már szinte teljes sötétségbe borult a sziget. Egyedül a hold ezüstös fénye világította meg a lágyan hullámzó óceánt. Ekkorra már mindenki visszavonult a saját helyére, a lányok is az ágyaikban feküdtek, mikor megérkeztem, és egy-egy álmos köszöntéssel fogadtak. Nem akartam zavarni őket, így én is pár perc alatt lefekvéshez készülődtem. Pillanatok teltek csak el ezután, mire elaludtam, hiszen szörnyen elfáradtam az egész nap során, és a Harry miatti aggódásom sem múlt el. Mégis mosollyal az arcomon tettem le a fejem párnámra, hiszen ez a Harryvel töltött idő nem is lehetett volna tökéletesebb.

Másnap reggel halk szólongatásra keltem, miközben egy kéz finoman rázta a vállam. Azonnal kinyitottam a szemeimet, és ekkor Eleanort pillantottam meg. Kissé sápadt volt, szemei alatt fekete karikák húzódtak, mintha egész éjjel egy percet sem aludt volna.

- Mi az, El? Valami gond van? – ültem fel azonnal.

- Nem... Nem tudom... Nem akartalak felkelteni, de beszélnem kell veled. Nem szeretném, hogy mások hallják – mondta kissé kétségbeesetten.

- Persze, menjünk – kezdtem máris magamra venni cipőimet, és kezét megragadva kihúztam a kunyhóból. A nap nemrég kelhetett fel, még rajtunk kívül senki sem volt ébren. Letelepedtünk az éjszaka kialudt tábortűz mellett elhelyezett fatörzsekre, egészen szorosan egymás mellett. – Történt valami, amíg nem voltam itt tegnap? Mi a baj, El? – kérdeztem lágyan, türelmességet színlelve, de közben alig bírtam kivárni szavait, mert kíváncsi voltam, közben pedig szörnyen aggódtam.

- Nem tudom, Addy – sóhajtott fel gondterhelten. – Kétségbe vagyok esve – vallotta be, ahogy lesütötte szemeit. – Azt hiszem... sőt, szinte biztos vagyok benne... - nyelt egy nagyot, én pedig feszülten figyeltem. – Azt hiszem, terhes vagyok.