Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy egészen nyugodtan keltem fel aznap reggel, mikor végül már egészen közelivé vált az a bizonyos vízszerzési akció Harry kíséretében. Még nem igazán sikerült ekkorra hozzászoknom a világosban való alváshoz, így általában a nappal együtt tértem aludni, és keltem fel én is. Azonban aznap már egészen hajnalban, mikor még csak a horizont alját festette bíbor színre a nagy égitest, már akkor kinyíltak fáradt szemeim, és képtelen lettem volna tovább pihenni, mert a kis kirándulás gondolatára azonnal egy apró görcsbe rándult a gyomrom, amit igyekeztem nem is venni tudomásul. Nem mintha féltem volna Harrytől, hiszen meglátásaim szerint nem volt az az erőszakos ember, sokkal jobban szerette a szavaival és puszta hidegvérével bántani a másikat. Idegességemnek talán a legnagyobb oka az volt, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ma éppen milyen lesz a hangulata. Sosem tudtam kiszámítani ezt a fiút, hogy mit miért tesz, vagy, hogy hogyan viselkedik. Egyszer egy arrogáns bunkó volt, aki majdnem fellök a repülőgépen, máskor pedig egy jószívű fiú, aki gondoskodik a reggelimről. Másik szempontból pedig egyelőre még nem értettem, hogy mi a célja ezzel a kirándulással. Messze nem én voltam a táborban a legfittebb személy, nem bírtam sokáig a hosszú túrát, és túl sok vizet sem tudtam volna elcipelni. Különben is, éppen egy veszekedés közepén választott engem társának, ami számomra teljesen felfoghatatlannak tűnt, hiszen, miért is akart volna velem tölteni egy teljes napot -, mikor enyhén fogalmazva nem volt túl zökkenőmentes a kapcsolatunk -, ha nem azért, mert valami hátsó szándéka lett volna? Az elmúlt éjszaka nehezen aludtam el, mert ez a fiú nem tudott kiszökni a gondolataim közül, hiszen meg akartam fejteni őt, de végül csak egy jó kis fejfájás lett a jutalmam, mintha még a sors is azt üzente volna, hogy nem kellene beleavatkoznom más dolgába. Én mégsem adtam fel egészen, és azt gondoltam, hogy talán ez a nap segít majd, hogy kicsit közelebb kerüljek a válaszokhoz a kérdéseimre.

Én voltam az első a felkelők közül, így komótosan kezdtem a napomat. Fogat mostam, természetesen a lehető legjobban spórolva a talált fogkrémmel és a maradék ivóvízzel, majd gondosan kifésültem a sós vízben való tisztálkodástól kissé összetapadt hajtincseimet, és pakolni kezdtem. Másra sem vágytam, mint egy normális - már amennyire a körülmények engedték - fürdésre, ami reményeim szerint nem is olyan sokára egészen elérhető lesz, ha Harry valóban igazat mondott arról a kis patakról, vagy fene tudja mit is talált igazából. Másrészt pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy mi lehet ott az erdő mélyén, amiért Harry ennyivel jobban ragaszkodik hozzá, mint a biztonságot nyújtó parthoz. Meg akartam ismerni a sziget minden szépségét és lehetőségeit, és abban reménykedtem, hogy Harry segítségemre lesz majd ebben.

Csak a legszükségesebbeket készültem magammal vinni egy hátizsákban, pár ruhadarabot, egy-két tisztálkodószert, alvás esetére pokrócot, és természetesen egy üveg vizet a többi üres palackkal együtt. Mire elkészültem, a többiek szintén elkezdtek ébredezni. Miles és Alexander már el is mentek gyümölcsökért reggelire, azonban Harrynek még nyomát sem lehetett látni, pedig reméltem, hogy korán elindulhatunk, hogy még azon a napon vissza is érjünk a táborba.

- Biztos vagy benne, hogy el akarsz menni? - kérdezte Zayn kissé kétkedve, miközben a mostanra kialudt tábortűz körül fogyasztottuk el reggelinket.

- Igen, persze - bólintottam egy nagyot, miután lenyeltem a számban lévő falat gyümölcsöt. - Szívesen segítek, és kíváncsi is vagyok a szigetre - magyaráztam.

- Még mindig elmehet helyetted valaki más, ha meggondolod magad, vagy esetleg elkísérhet valaki titeket - emlékeztetett Niall. A többiek egészen mással voltak elfoglalva, volt olyan, aki a tűző nap ellenére is képes volt aludni a kis, gyenge, rögtönzött sátrunk alatt, amit betegek hiányában most mi használtunk ki.

- Minden rendben, Niall. Tényleg szeretném ezt - biztosítottam egy lágy mosollyal.

- Csak az a fiú, Harry, olyan... - kereste a megfelelő szavakat - ...furcsa.

- Harry teljesen ártalmatlan - legyintettem le. - Nem azért visz az erdőbe, hogy meggyilkoljon - kuncogtam halkan. - A többit pedig szerintem el tudom viselni.

- Van nálad minden, amire szükséged lehet? - kérdezte Zayn.

- Persze, ne aggódj, megleszek! - nevettem kicsit ok nélküli aggódásán.

- Ezt vidd magaddal! - nyújtott felém Zayn egy kisebb bicskát. Kissé értetlenül és talán félve vettem át a kést pár pillanatnyi hezitálás után. - Nem hiszem, hogy szükséged lesz majd rá, mert úgy tűnik, hogy semmilyen veszélyes állat nincs ezen a szigeten, de a biztonság kedvéért rakd el - magyarázta.

- Oh, köszönöm - dobtam bele a hátzsákomba a kis éles eszközt.

- Viszel magaddal valami ételt? - kérdezte Niall.

- Nem - ráztam meg a fejem azonnal. - Az erdő biztosan tele van mindenféle gyümölccsel, és nem szeretném, hogy valami feleslegesen foglalja a víz helyét a táskámban.

- De csak azt edd meg, amit ismersz! - figyelmeztetett Zayn. - Nem minden ehető, ami annak néz ki.

- Tudom, tudom! - legyintettem le kettejüket. - Sosem voltam kiscserkész, de nem lesz bajom, ne aggódjatok már ennyit! - nevettem túlzott féltésük miatt. Nem láttam, milyen veszély is érhetne abban az erdőben. A legnagyobb fenyegetésen már túl voltam, hiszen túléltem a balesetet, így nem értettem, hogy ezek után mi árthatna még nekem egyáltalán. - Csak ne hagyjatok itt minket, ha véletlenül értünk jönnének!

- Ezt megígérhetem - vigyorodott el Niall.

- Mi pedig addig elkezdhetjük megépíteni, vagy legalább is megtervezni azt a kunyhót, ha még egy darabig idekényszerítenek minket - mondta Zayn. - Egyre közelebb már a csapadékos évszak. A hőmérséklet, ha minden igaz, nem fog túlságosan lehűlni, de az eső ellen szükségünk lesz valami fedélre a fejünk fölé. Talán nem is lesz majd rá szükségünk, de legalább valamivel elütjük az időt - vonta meg a vállát.

- Jó ötlet - bólintottam rá azonnal. - Csak az én szobámat ne hagyjátok ki! Egy tengerre nézőt szeretnék, ha lehet.

- Hát, persze! - nevetett Niall.

- Az enyémmel ne fáradjatok - szólalt meg egy mély hang a hátunk mögül, amitől egész reggel épp annyira tartottam, mint amennyire vártam is rá.

- Még jó, hogy téged nem kérdezett senki - álltam fel egy erőltetett vigyorral a földről, majd vállamra vettem nem túl nehéz hátizsákomat.

- Még el sem indultunk, de már nagyon csípős hangulatban vagy, hercegnő - állapította meg.

- Veled kell töltenem a napot. Nem elég ok?

- Te egyeztél bele, hogy velem tartasz, vagy csak nem épp most megfutamodsz? - húzta fel a szemöldökét, és közben mintha jót mulatott volna rajtam.

- Indulhatunk? - engedtem el megjegyzését a fülem mellett, miközben hatalmas erőt kellett vennem magamon, hogy ne forgassam meg a szemeimet, amit anya mindig is annyira ellenzett.

- Ahogy óhajtod - válaszolta gúnyosan általa kitalált becenevemre célozva.

- Vigyázz magadra! - adott Niall egy gyors ölelést. - Ha nagyon nem tudod elviselni, csak nyugodtan vágd tarkón egy kókuszdióval - tanácsolta humorosan a fülembe suttogva, hogy más ne hallja.

- Persze, persze! - nevettem halkan, ahogy elhúzódtam tőle. - Észben tartom - ígértem.

- Egy haja szála sem fog meggörbülni, esküszöm - szólalt meg Harry a hátunk mögül. - Na, gyerünk, hercegnő! - intett a fák felé.

- Egy pillanat - vettem magamhoz hátizsákomat, majd még sietve elbúcsúztam egy nagy intéssel a többiektől.

- Ha így fog ez menni, soha az életben nem indulunk el - sürgetett a göndör, habár hangszíne teljesen nyugodt maradt, mintha neki teljesen mindegy lett volna, hogy mi történik körülötte.

- Te beszélsz? - húztam fel a szemöldökömet, és mellé léptem indulásra készen. - Fent voltam, mikor már a nap felkelt, te vagy az, aki elég langyosra vette a tempót - ellenkeztem vele teljesen szándékosan.

- Nem vagyok egy reggeli ember - vonta meg a vállát közömbösen. - De akár már most is elindulhatnánk, vagy esetleg van még valami? - nézett rám kérdőn.

- Egyelőre nincs.

- Akkor csak előre, hercegnő! - intett a fák közé, indulásomra várakozva.

- Fogalmam sincs, hogy merre kell mennem. Vezesd csak az utat!

- Na, gyerünk akkor! - fordított nekem hátat, és hosszú lépésekkel indult befelé az erdőbe.

- Mikorra is fogunk visszaérni a táborba? - kérdeztem mikor alig, hogy pár perce mentünk még csak, de már nehezen tudtam tovább elviselni a csendet.

- Holnap reggel - válaszolta Harry röviden. Egyelőre képtelen voltam megállapítani, milyen hangulatában van, hogy a kedves fiúhoz vagy a goromba tuskóhoz beszélek éppen.

- De azt mondtad, hogy a vízforrás nincs olyan messze - jegyeztem meg.

- Teszünk egy kis kitérőt - mondta, és hiába nem láttam, biztos voltam benne, hogy egy kis vigyor ékesítette éppen arcát. Nem igazán volt túl beszédes hangulatában, és még tempója sem volt valami gyors, így könnyen tartottam vele a lépést, azonban egy kis idő után szörnyen el is untam magam a nagy szótlanságban.

- Hova is megyünk most? - szólaltam meg újból.

- Az előbb mondtam. Teszünk egy kis kitérőt - ismételte meg magát unottan.

- Tudom, de mégis hová lesz az a „kis kitérő"? - kíváncsiskodtam tovább.

- Nemsokára meglátod - zárta le a témát röviden, azonban én nem hagytam magam. Különben sem volt jobb dolgom, mint vele beszélgetni, így pedig legalább egy kicsit megismerhettem őt, ami reményeim szerint majd segíteni fog jobban kiigazodni rajta.

- Szóval Angliából jöttél? - igyekeztem megindítani egy értelmes beszélgetést.

- Igen - válaszolta egy nagy sóhajjal, mintha máris unná az egészet.

- Tudod, az akcentusodból jöttem rá. Szeretem a brit akcentust, nem is olyan sznob, mint azt mondják - fecsegtem. - Szóval Anglia... Pontosabban hol is élsz? - kérdeztem, de mikor nem kaptam választ, tovább folytattam ezt a céltalan, egyoldalú társalgást. - Én is épp Londonból indultam haza, mikor a baleset ért minket. Csodálatos város, de ha tudom, hogy ez az ára, talán inkább el sem indultam volna - vallottam be teljesen őszintén.

- Te mindig ennyit beszélsz? - nézett hátra Harry egy pillanatra teljesen unott arccal, felhúzott szemöldökkel.

- Egyáltalán nem - válaszoltam őszintén. - De meg akarlak kicsit ismerni, és valamivel el kell töltenem az időt, míg meg nem érkezünk, ahová tartunk. Ami... hol is van? - kérdeztem rá már sokadszorra. Ezúttal azonban egy visszautasítást sem kaptam, egyszerűen csak egy hangos sóhajt hallottam Harry felől. Ekkor határoztam el, hogy megpróbálok egy kicsit a göndör fiú agyára menni talán csak unalomból, de lehet, hogy esetleg egy kis bosszúból is. Mindig is az a lány voltam, aki szeret beszélgetni, megismerni új embereket, azonban a céltalan fecsegésnek sosem voltam a híve. Most azonban muszáj volt megnyitnom agyam beszélőképességének csapját, hogy ajkaim közül csak úgy folyjanak a szavak. Az elején még elég nehezen ment, de belejöttem a felesleges szövegelésbe gyorsabban, mint azt gondoltam volna. Lassan már saját magamat is idegesítettem.

Egy kis idő után arra lettem figyelmes, hogy Harry tempója egészen felgyorsult. Magas fiú volt, hosszú lábakkal, én pedig egészen alacsonynak számítottam a saját nembelijeim között, így egyre nehezebben, majdnem kocogó sebességben kellett követnem őt. Nem is volt csoda aztán, hogy elég gyorsan egészen kimerültem a nem éppen egyenletes talajon, a fákat kerülgetve. Pár perc múlva már levegőt alig kaptam, nemhogy még beszéljek is, azonban nem vallhattam kudarcot, így hősiesen próbáltam helytállni, tervem azonban sajnos nem túl sokáig volt sikeres. Többé ez már nem volt jó szórakozás, és egészen feladtam ötletemet, miközben biztos voltam benne, hogy Harry szándékosan akarta, hogy kifogyjon belőlem a szusz is.

- Harry, meg... megállhatnánk egy kicsit pihenni? - szóltam a fiú után levegőből kifogyva. - Teljesen elfáradtam.

- Nem - adta meg az egyszerű választ, és tovább folytatta útját a fák között.

- Kérlek, Harry... Nem bírom tovább - lihegtem kifogyva minden erőmből. - Teljesen kimerültem. Kérlek... Ígérem, hogy többet egy szót sem szólok... Csak-csak öt percet adj! - könyörögtem teljesen kiszolgáltatottan, és összerogytam egy vastag fa tövében, hiszen éreztem, hogy pihenő nélkül egy méter sem tudnék tovább menni.

- Legyen - adta be a derekát, és visszafordulva pár lépést tett felém. - Úgy sem vagyunk már olyan messze - jegyezte meg inkább magának, mint nekem.

Halkan, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, majd táskámért nyúlva elővettem a törölközőmet, és megtöröltem kevés izzadtságtól nedves homlokomat. Ezután az üres üvegek közül kihalásztam az egyetlen telit, és hatalmas, mohó kortyokkal ittam a hűs folyadékot, miközben abban reménykedtem, hogy holnapra az üres flakonok is egészen tele lesznek már. Nem kellett sok idő, és máris könnyebben vettem a levegőt.

- Tényleg nem árulod el, hogy hová is tartunk? - kérdeztem pár perc csend után.

- Azt ígérted, nem fogsz beszélni - emlékeztetett unottan felsóhajtva, és hanyagul egy fának támaszkodva. Nem tudtam türtőztetni magam, és neveletlenül megforgattam szemeimet.

- Tudod, lehet, nem halnál bele, ha egy kicsit barátságosabb lennél néha - csattantam fel kissé. - Különben is, ha ennyire idegesítelek, miért is engem hoztál el magaddal? Alexanderrel vagy Milesszal például sokkal többre mentél volna.

- A sznob üzletember és az érthetetlen ázsiai - horkant fel. - Náluk még a te társaságodat is jobban élvezem.

- Ezt nem fogom bóknak venni.

- Nem is annak szántam - húzta fel a szemöldökét elvigyorodva. - Különben pedig, te akartad, hogy megmutassam neked a szigetet, ha úgy vesszük, csakis neked teszek most szívességet.

- Szívességet? Nekem? - kerekedtek el a szemeim hitetlenül. - Szerinted minden álmom rohangálni a dzsungelben, mint egy félőrült? Világ életemben egy kényelmes, városi lány voltam, sosem tettem meg hosszabb utat gyalog, mint ami a tengerpartig tart.

- Hálás lennél nekem, ha egy pillanatig tovább látnál az orrod hegyénél - nyögött fel tettetett fájdalommal, és kínlódva döntötte a homlokát a fának.

- Persze - nevettem fel szarkasztikusan. - Olyan kihalt itt minden, semmi élet és puszta csönd, na, meg fa, inda, fa és még több inda... - Sajnáltam a dolgot, de bármennyire is akartam, képtelen voltam meglátni a szépséget ezen a helyen. El sem tudtam képzelni, hogy szerethet valaki itt jobban élni, mint a meleg, homokos tengerparton. Valóban kíváncsi voltam, hogy mi van az erdőben, de végül semmi lélegzetelállítót nem találtam benne.

- Te komolyan nem látod, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk? - nézett fel rám Harry szinte megbotránkozva, én pedig csak kétségbeesetten meredtem rá. A tengerpart számomra mindig is otthoni terep volt, azonban az erdő nagyon messze állt tőlem. - Csak figyelj egy picit, és fülelj! - kérte feltartott mutatóujjal. Próbálkoztam, tényleg nagyon próbálkoztam, de a puszta csendnél többet képtelen voltam észrevenni. - Tényleg semmi? - kérdezte pár perc után meghökkenve.

- Nem, sajnálom - ráztam meg a fejem, és már kezdtem őszintén szégyellni magam.

- Több dolgom lesz veled, mint gondoltam - sóhajtott már sokadszorra a mai napon. - Gyere ide! - kérte -, jobban mondva inkább parancsolta -, én pedig sietve keltem fel a földről, és szembe álltam vele. - Csukd be a szemed!

- Mi? Minek? - húztam össze szemöldökömet zavartan.

- Gyerünk, hercegnő! - Nem is várta meg, hogy cselekedjek, mert egy könnyű mozdulattal háttal fordított magának, és meleg, férfias kezei azonnal szemeim elé kerültek, feketévé varázsolva látóteremet. - Most pedig figyelj nagyon - hajolt közelebb, hogy mellkasa hátamnak préselődött, és halkan suttogott a fülembe. Képtelen voltam azt tenni, amit kér, hiszen nem voltam hozzászokva, hogy Nate-en kívül bárki így szóljon hozzám, és érintsen meg. Nehezen tudtam megállítani kellemetlenül zakatoló szívemet, de megpróbáltam inkább hangjára, mintsem közelségére koncentrálni. - Ne kocsizúgást vagy emberi kiabálást keress, hanem valami olyasmit, amit a nagyvárosban nem hallanál, és ami miatt egy pillanatra sem állnál meg. Megvan? - Meglepően bársonyos hangját követve nagyon próbáltam hegyezni a fülem, és végül mégis meghallottam, hogy mi is szól közbe ezen a helyen az erdő csendjébe.

- Madárének - mondtam halkan. Annyira szembetűnő és mindennapi dolgot kellett keresnem, hogy az már szinte fel sem tűnt füleimnek. - Hol van? - kérdeztem, és kezemmel lefejtettem Harry ujjait szemem elől.

- Mindenhol - válaszolta, ahogy körbenézett. - Például azon az ágon! - mutatott a fejünk fölé, én pedig azonnal megtaláltam a kis piros madarat. Alig kellett körbenéznem, és máris újabbakat fedeztem fel mindenütt, kékeket, sárgákat, de kissé nehezebben észrevehető szürkéseket is. - Szóval tényleg ez tűnik olyan kihaltnak és élettelennek?

- Olyan szépek - ismertem el kissé letaglózva.

- Mindvégig itt voltak a szemed előtt. És ez nem minden! - vette fel a földről hátizsákomat, és feladta a vállamra, majd lelkesen indult tovább, én pedig hosszú léptekkel siettem követni őt. - Látod ezt? - mutatott egy fára nem messze tőlünk. Bólintottam, és azonnal összeszaladt a nyál a számban. - Nem unod még a sok banánt és mangót? Ha kicsit beljebb jössz az erdőbe, annyi gyümölcsöt találsz, hogy el sem tudod dönteni, honnan kezd a kóstolást. Szereted? - kérdezte, ahogy leszakított egy gyönyörű sárkánygyümölcsöt.

- Az nem kifejezés - bólintottam egy hatalmasat, ahogy a kezembe adta az ebédem egy részét.

- Biztos vagyok benne, hogy annál sokkal finomabb is, mint amit a piacon vagy a szupermarketben megveszel. Emellett pedig van itt még annyi minden, csillaggyümölcs, kivi, gránátalma, narancs, papaja és sok más, amit egyelőre én sem fedeztem fel. Vagy ha jobban figyelsz, olyan bámulatosan szép virágokat találsz, amiket még soha életedben nem láttál. Tudod, csak körbe kell nézned, hiszen annyi minden van itt, ami mellett egyszerűen csak elsiklik a szemed, és nem találod meg benne a szépségét, mikor az ott van az orrod előtt. Elismerem, szörnyű dolog, ami velünk történt, de a balesetet leszámítva egy káprázatos helyre kerültünk. Más körülmények között azt hinném, hogy megnyertem a főnyereményt erre a szigetre. Én csak egy senki vagyok az esős Londonból, számomra ez a hely maga Paradicsom. - Olyan lelkesen beszélt, hogy képtelen voltam nem elcsodálkozni. A mogorva ember, akit megismertem, most egyszerre eltűnt, és az eddig életuntnak tűnő fiú hirtelen elveszett a minket körbevevő természet szépségeiben. Olyan lelkesen mesélt, mint egy kisgyerek hazaérve a vidámparkból. Kedveltem ezt a Harryt, nagyon is kedveltem.

- Akkor mutass nekem többet - kértem. Én is akartam ezt, úgy akartam mindent látni ezen a helyen, mint ő. Nem akartam a tipikus nagyvárosi kislány maradni, aki nem lát túl a bevásárlóközpontokon és a mesterségesen kialakított tengerpartokon.

- Egyszer megmutatok mindent, de most gyere! - hívott, és tovább folytattuk utunkat. Ezúttal azonban nem volt már szükség a lecsendesítésemre, hiszen kitágult szemekkel és nagyra nyitott fülekkel próbáltam érezni ennek a helynek a szépségét. Már észrevettem a madarakat repdesni a fákon, mintha azok csak utunkon követtek volna minket. Hallgattam az éneküket, miközben egészen megtelt a gyomrom a sok, ízlelőbimbót kényeztető gyümölccsel.

Talán az idő telt el gyorsan új ismereteim mellett, de az is lehet, hogy egyszerűen csak Harry igazat mondott, és már tényleg nem voltunk messze az általa kijelölt helytől. Hiszen nem is olyan sok további megtett út után az előttem sétáló göndör fiú megtorpant, majd rám irányította figyelmét.

- Megérkeztünk - jelentette ki végre, azonban hangja feltűnően halk volt ezúttal.

- Miért kell suttogni? - kérdeztem lejjebb vett hangerővel.

- Nehogy elijesszük őket. Na, gyere, de nagyon csendesen! - hívott, majd óvatosan indult el előttem újból.

Fogalmam sem volt, hogy miért ez a nagy felhajtás, de azért azt reméltem, hogy nem valami nagymacska odúba akar bedobni bosszúja jeléül, habár Zayn szerint semmilyen veszélyes állat nem tartózkodott a szigeten.

Alig tettünk meg pár lépést, de a nagy csöndben egyszer csak a tenger hullámait hallottam meg, majd nem is olyan sokára az erdő párás árnyékából kiértünk újra a homokra, a napsütésbe. Először egészen értetlenül meredtem körbe, hiszen nem értettem, hogy Harry miért hozna ki a tengerpartra, mikor épp az előbb beszélt az erdő szépségeiről. Különben is, talán átjártuk az egész szigetet, és mindennek ellenére egy egészen hasonló helyre értünk, mint ahol a táborunk foglalt helyet.

- Látod azt a sziklát? - kérdezte suttogva, ahogy közelebb hajolt, és a hátam mögé állva egy hatalmas kőtömbre mutatott nem is olyan messze, egészen a víz mellett. Egy aprót bólintva vettem közelebbről szemügyre a helyet amerre ujjai irányultak, és ekkor vettem észre a nem túl közeli sziklán valamit, sőt valamiket mozogni.

- Ezek micsodák? - kérdeztem összeszűkített szemekkel koncentrálva.

- Menjünk kicsit közelebb - hívott. Ledobtam cipőimet, és csendesen lépkedtem utána a nap melengette, finom homokban, majd pár méter után már egészen jól ki tudtam venni az először olyan kicsinek tűnő, mégis méretes állatokat.

- Fókák! - csillantak fel a szemeim hirtelen. - Vannak vagy legalább tizenöten! - kiáltottam fel lelkesen és mégis meglepetten.

- Londonban ilyet csak állatkertben látni, nem tudom, nálatok milyen gyakoriak - sétált tovább mellettem.

- A kontinens déli részén egészen sűrűn előfordulnak, de nálunk szinte sosem. Meg különben is, ez így egészen más! - mondtam odaadással. - Ezt muszáj megnéznem közelebbről is! - jelentettem ki, és elfeledve az eddigi megtett hosszú kilométereket, szinte futva közelítettem meg a nagy sziklát, ami mellett a homokban és azon kiterülve egyre több állatot láttam meg.

- Adelaide! Állj meg! Gyere vissza! - hallottam, ahogy Harry utánam szólt, de én csak nagy vigyorral az arcomon mentem tovább, még arra sem figyeltem fel szinte, hogy a teljes nevemen szólított. Sajnos csupán addig szaladhattam, míg egy erős fogás nem ért kezemhez, és határozottan meg nem állított.

- Mi a baj? - kérdeztem Harryre meredve, felhúzott szemöldökkel.

- Nem mehetsz csak így oda. Elijeszted őket, de meg is támadhatnak - figyelmeztetett kissé szigorú arckifejezéssel.

- Nem fognak megtámadni. Olyan édesek. Különben is, olyan hatalmasak, hogy kétlem, hogy meg tudnának moccanni egyáltalán - kuncogtam halkan.

- Ne légy ennyire, naiv, hercegnő! Attól, hogy ilyet buta fejet vágnak, még lehetnek veszélyesek. Ha az egyik megharap, biztosan elfertőződik a sebed, azt pedig nem sokáig élnéd túl ezen a helyen, de ezt te már úgy is sokkal jobban tudod - próbált megfélemlíteni.

- Rendben - adtam meg magam halkan sóhajtva. - Amúgy sem akartam olyan közel menni hozzájuk, csak egy kicsit közelebb - vontam meg a vállam. Harry már nem válaszolt semmit, így egy kis csend telepedett közénk, én pedig csak ekkor fogtam fel, hogy kezeink még nem engedték el egymást, mióta Harry visszatartott. Kissé kényelmetlenül éreztem magam ebben a pozícióban, hiszen tényleg nem szoktam hozzá, hogy Nate-en kívül bárki is így érjen hozzám, ezért szívem hirtelen zakatolni kezdett, ahogy ujjainkra meredtem. Azonban a pillanat egy másodpercig sem tartott, mert Harry szemei is kezeinkre tévedtek, mire gyorsan elengedte ujjaimat, és mélyre temette zsebébe tenyerét.

- Uhm... Öhm.. Esetleg kicsit közelebb mehetünk, ha még maradni akarsz - hangja sokkal mélyebb és halkabb volt a megszokottól. Esküszöm, ha tovább tartottam volna a kissé kényelmetlen szemkontaktust, talán még egy kis pírt is felfedezhettem volna örökösen sápadt arcán. Ehelyett azonban elfordulva tőle, ezúttal egészen lassan, óvatosan indultam a nagy szikla felé.

- Tudod, nagylány vagyok már, nem kell ennyire aggódnod értem - vigyorogtam vissza rá.

- Na, persze, hercegnő, pár perccel eze... - kezdte volna, de hirtelen megállt a beszédben, mikor igazán felfogta szavaimat. - Én nem aggódom érted - ráncolta össze a szemöldökét kissé bosszúsan.

- Akkor az sem zavarna, ha most levetném magam arról szikláról a sekély tengerbe? - álltam meg előtte mellkasom előtt összefont karokkal.

- A legkevésbé sem érdekel, hogy mi történik veled, de megígértem, hogy épségben visszaviszlek a táborba. Nincs szükségem arra, hogy azt mondják rólam, én löktelek le onnan. Ha nem az én felelősségem alatt vagy, azt csinálsz, amit csak akarsz - vontam meg a vállát teljesen egyszerűen.

- Ideje lenne legalább magadnak bevallanod, hogy törődsz az emberekkel, Harry. Nem vagy olyan rossz, mint amilyennek beállítod magad - biccentettem kissé oldalra a fejem, ahogy igyekeztem bevetni a lélekbehatoló pillantásomat, azonban a göndör egyszerűen csak felnevetett.

- Azt hittem, hogy nővérnek tanulsz, hercegnő, és nem pszichológusnak - nézett rám gúnyosan.

- Reménytelen vagy - fordultam meg újból, de arról gondoskodtam, hogy még előtte jól megforgassam szemeim. - Inkább nézzük meg ezeket a fókákat, sokkal barátságosabbnak tűnnek nálad még, ha halálos is a harapásuk. - Hallottam, ahogy halkan nevet mögöttem, majd újból megszólalt.

- Átgondoltam a dolgot, és lassan ideje elindulnunk a forrás felé, mert jó lenne már ott éjszakázni.

- De még csak most értünk ide - biggyesztettem le ajkaimat csalódottan.

- Viszont már délután van. Nem szeretnék korom sötétben az erdőben mászkálni. Muszáj mennünk, de még bármikor visszajöhetünk, most már te magad is tudod az utat - mondta, bár utolsó kijelentésében én nem lettem volna ennyire biztos.

- Rendben - bólintottam egy aprót. - Azt hiszem, úgy is igénybe veszem azokat az órákat, amiket felajánlottál - vontam meg a vállam, mire Harry egyszerűen csak elvigyorodott szinte mulatva rajtam. Még egy utolsó pillantást vetettem a fókákra, majd visszabújva cipőimbe, kissé csalódottan és nehéz szívvel indultam vissza az erdőbe a göndörrel a nyomomban.

A forráshoz vezető utat sokkal nehezebben bírtam, mint a délelőtti kirándulást. Lábaim már szinte sajogtak a sok járástól, és egy fürdő sem ártott volna a hosszú testmozgás miatt. Úgy éreztem, hogy bármelyik fa tövében leülve boldogan el tudnék aludni. Így Harrynek nem is nagyon kellett hallgatnia kérdéseimet és felesleges csevegésemet, mert még talán a beszédhez is túl kimerült voltam.

Mindez épp addig tartott, míg még naplemente előtt el nem értünk egy fáktól kissé ritkább területre, mikor Harry végre bejelentette, hogy megérkeztünk. Úgy nézett ki a hely, mint egy kis tisztás az erdő közepén, ami viszont megdobogtatta a szívemet az a víz csobogásának hangja volt. Én csupán egy apró forrásra vagy patakra számítottam, viszont ehelyett egy igaz, nem túl nagy, de mégis gyönyörű kis vízesés állt előttem. Tényleg elég apró volt, de hangos zubogással egy kőfalról zuhant alá egy kis tóba. Olyan boldog lettem hirtelen, hogy minden fáradtságom eltűnt, mintha sosem létezett volna, és legszívesebben Harry nyakába ugrottam volna a gyönyörűségtől.

Nem is kellett nekem több, és habár a nap már narancssárgára festette az égboltot, én boldogan álltam neki a fürdésnek egy üveg szappannal és törölközővel. Elég óvatosan kellett megközelíteni a kis tavat a sekélyebb részeken lévő csúszós, zöld réteggel fedett kövek miatt. Azonban olyan érzés volt újra édes vízben áztatni magam, mintha tejben-vajban fürödtem volna. Úgy éreztem, hogy most először vagyok az eltelt napok alatt igazán tiszta, a hajam pedig végre nem a sós tengertől ragadt össze. Másrészt pedig végre megoldódott a vízkérdés is. Ez a kis vízesés biztosította végre nem csak az én, de a többiek életét is.

Már szinte korom sötét volt, mikor végre megszárítkoztam, és sietve öltöztem át tiszta ruhába. Természetesen a fehérnemű fürdés közben is rajtam maradt, hiszen nem bíztam meg Harryben, habár ő már régen el is tűnt ekkorra. Azonban így kissé értetlenül álltam táskámmal a kezemben a sötétben teljesen egyedül és tanácstalanul, hogy mit kellene tennem ezek után, de mire alkalmam lett volna megijedni a fák között egy kis fényt láttam, amit csakis egy tábortűz adhatott. Pár perc múlva a tűz fényében azokat a kusza göndör fürtöket is sikerült kivennem. Most vettem csak észre, hogy a kőfal, amiről a vízesés is érkezik, egészen félkör alakban körbevette ezt a tisztást és a körülötte lévő fákat.

- Azt hittem, már teljesen elkoptál a sok fürdéstől - jegyezte meg Harry kissé gúnyosan, mikor meglátott közeledni.

- Mondtam már, hogy nem kell értem aggódnod - vágtam vissza, azonban ezúttal nem tudtam Harryt zavarba hozni, mert egyszerűen csak kinevetett. Reméltem, hogy az egész napos kedves Harryt nem váltotta fel újból az a kibírhatatlan tuskó. - Ez egy barlang? - húztam fel a szemöldököm, ahogy megláttam a göndör háta mögött egy sötét lyukat a kőfalban.

- Inkább csak egy mélyedés. Alig pár méter hosszú.

- Szóval itt laksz? - csodálkoztam kissé el, mert, ahogy közelebb mentem, rájöttem, hogy egészen belakta már valaki azt a kis barlangot. A göndör nem válaszolt kérdésemre, de nem is nagyon volt szükség rá, hiszen láttam Harry már ismerős bőröndjét, hátzsákját, egy kissé összetúrt alvóhelyet a repülőgépből kihozott párnákból és pokrócokból kialakítva. Nem láttam túl jól a tábortűz kis fényében, de mintha az egyik sarokban üres üvegek és műanyagpalackok hevertek volna, néhol pedig mindenféle ruhák. Más környezetben talán tökéletesen megfelelt volna egy fiú albérletének, kicsit szerényebb, ősemberi kiadásban.

Miután eléggé körbenéztem Harry szállásán, én is letelepedtem a tűz mellett, pár lépésre a fiútól. Kivettem hátizsákomból a pokrócot, és törzsem köré tekertem, habár igazán nem volt hideg esténk. Hajamat kicsit még szárítottam a törölközőmmel, majd átfuttattam nedves fürjeimen ujjaimat.

- Vehetek egyet? - mutattam egy csillaggyümölcsre Harry mellett, a többi színes gyümölcs között.

- Persze - bólintott egy aprót. Én csendben majszoltam vacsorámat, miközben csend telepedett közénk. Miután végeztem, nesztelenül hajtottam le a fejem kissé kényelmetlen, rögtönzött párnámra, azaz a hátizsákomra. - Csinálnunk kellene valamit - szólalt meg Harry rövid időn belül.

- Szerintem is. Mondjuk, most már igazán aludhatnánk - javasoltam egy nagy ásítást elfojtva, hiszen ekkorra már igazán erőt vett rajtam a fáradtság.

- Nem vagy valami szórakoztató - jegyezte meg. Nem tudtam elképzelni, hogy a mai hosszú, fárasztó gyalogtúra után, hogy képes még ilyen éber maradni.

- Sajnálom, de nincs erőm a szememet sem nyitva tartani - motyogtam, miközben lecsukódtak pilláim, és még megvédeni sem tudtam magam.

- Játsszunk valami! - ajánlotta, mire kissé furcsállva a dolgot felpattantak a szemeim, és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Mennyi idős vagy te? Ötéves?

- Azt mondtad, meg akarsz ismerni, de most inkább az alvást választod, hercegnő? - vigyorodott el.

- Ez nem fair - nyögtem fel halkan. Szinte az egész napomat az ő megismerésére szenteltem, és mindennek ellenére annál többet, hogy Londonban él, nem tudtam meg róla. Viszont tényleg szörnyen fáradt is voltam ekkorra már. - Rendben, Harry - sóhajtottam fel, ahogy ülésbe tornáztam magam, hiszen ez volt az én nagy lehetőségem, hogy megfejtsem ezt a fiút. - Akkor játsszunk!