- E-ez teljesen biztos? – kérdeztem egészen elképedve.

- Azt hiszem – bólintott El lesütött szemekkel. – Tudod, a reggeli rosszullétek, meg a többi szokásos jel...

- Én ezt akkor sem értem – ráztam meg a fejem összezavarodottan. – Mármint hogyan? Vagy kivel?

- Azt hiszem, a hogyan kérdésre nem kell válaszolnom – pirult el kissé.

- Persze-persze – ráztam meg a fejem. – De akkor is, nekem ez az egész teljesen zavaros. Már lassan egy hónapja, hogy itt vagyunk és... Niall az?

- Micsoda? Nem! Dehogy! – kerekedtek el szemei azonnal a döbbenettől.

- Akkor Alexander, Za... - kerestem a további neveket az agyamban, de valójában egyetlen megfelelőt sem találtam.

- Állj, Addy! – szakított félbe sietve. – Sosem lennék képes megcsalni Louis-t – borzadt el még a gondolattól is.

- Louis? – nyugodtam le kissé. – A barátod? – Eleanor már többször szóba hozta, hogy van valakije, de sosem említette név szerint az illetőt.

- Nem egészen. A férjem – jelent meg egy lágy, szerelmes mosoly a szája sarkában.

- A férjed? - kerekedtek el a szemeim még jobban.

- Igen – bólintott egy aprót. – Lassan egy éve.

- Sajnálom, El – sóhajtottam halkan. – Én már többször is meséltem Nate-ről, de Louis-ról és rólad nem tudok egyáltalán semmit – mondtam, és valóban kissé rosszul éreztem magam figyelmetlenségem miatt.

- Nem, minden rendben – mosolyodott el El.

- Mesélj nekem rólatok! – kértem.

- Nincs itt túl sok minden... – vonta meg a vállát, de szemei csillogtak férje említésére. Olyan furcsa volt hirtelen Elre házas nőként gondolni, habár valóban majdnem négy évvel idősebb volt nálam.

- Ő is Londonból való, mint te? – kíváncsiskodtam.

- Nem, South Yorkshire megyéből, de egy ideje már ő is Londonban lakik. Még azelőtt költözött oda, hogy találkoztunk volna.

- És hol találkoztatok?

- Mondhatni, egy helyen dolgozunk – kuncogott halkan. – Ugyanannál a légitársaságnál, míg én stewardess vagyok, ő pilóta. Az első utazásaim egyike alatt tettek minket egy gépre, onnan pedig minden simán ment – mosolyodott el édesen, ahogy mesélt. – Két éve összeköltözünk, márciusban volt az esküvőnk. Ezen a katasztrofális Sydneybe tartó úton is ő vezette volna a gépet, mert szerettek minket egy útra tenni. A legutolsó pillanatban változott meg a beosztás. Még emlékszem, milyen mérges is voltam miatta – nevetett szomorúan, de kissé talán megkönnyebbülve.

- Akkor terveztétek ezt a babát, igaz? – tértem vissza az eredeti, megoldandó problémára. Természetesen a világ legcsodálatosabb dolga volt, hogy El hasában egy új élet növekszik, de talán a lehető legrosszabb időpontban esett meg a dolog.

- Igen – bólintott egy aprót, és szinte reflexesen a hasára csúsztatta a kezét a baba említésére. – De ennek nem így kellett volna történnie – sóhajtott gondterhelten. – Most mi lesz, Addy? – nézett rám kétségbeesett, könnyes szemekkel.

- Ne butáskodj, El! – öleltem egyik karommal magamhoz biztatásképpen. – Csak idő kérdése, hogy Louis derült égből megjelenjen, és hazavigye a kis feleségét. Te pedig a lehető legcsodálatosabb hírrel fogadod majd őt. - Lágyan elmosolyodott, majd újból lefelé görbültek ajkai.

- De minden olyan bizonytalan. Lehet, hogy már ma jönnek, de mi van akkor, ha csak hónapok múltán – szipogott halkan. – Nekem pedig már régen vizsgálatokra kellene járnom, meg minden, amit egy normális kismama csinál. Mi van akkor, ha nem egészséges? Ha szüksége van valamire a normális fejlődéshez, amit csak az orvosok adhatnak meg neki? Annyira aggódom, Addy... - sírt.

- Akkor lenne baj, ha teljesen nyugodt lennél, de nem lesz semmi gond, El. Egy teljesen egészséges kisbabának fogsz életet adni. Otthon. Egy kórházban. A férjed mellett – szorítottam meg a kezét finoman.

- De mi van, ha mégsem? – nézett rám könnyektől kivörösödött szemekkel. – Nem szülhetek gyereket egy lakatlan szigeten!

- Nem leszünk itt ilyen sokáig, El. Ennek nem is kellene felmerülnie benned.

- De ez is egy opció! – mondta tőle nem megszokott makacssággal. – Mi van akkor, ha a szigeten kell megszülnöm a babát?

- Akkor egy egészséges kisbabát fogsz a világra hozni – jelentettem ki, és szerencsére hangom volt legalább olyan határozott, mint azt szerettem volna, azonban belül én is rettegtem. – Én nővér vagyok, láttam már szülést. Emellett pedig itt van Mrs. Brightmore, aki négy gyerek és egy tucat unoka után már biztosan nagyon tapasztalt.

- És ha komplikáció lép fel a terhességem alatt? – kérdezte Eleanor gyenge hangon. Ez a lány, aki eddig talán az egyik legpozitívabb és reménnyeltelibb volt köztünk, most teljesen összeomlott hittel ült mellettem. Viszont azt hiszem, egészen jól megtanultuk kezelni az ilyen helyzeteket, hiszen már többen is átestünk hasonlón, például Perrie és én is, de abban is biztos voltam, hogy a táborban lévő férfiaknak is előfordultak borúsabb gondolataik.

- Nem lesz semmilyen komplikáció. Erős, egészséges nő vagy. Nem is lehetnél alkalmasabb kihordani egy babát, a többiről és rólad pedig majd mi gondoskodunk.

- Akkor szerinted el kellene mondanom nekik? A többieknek? – nézett fel rám könnyeit törölgetve, amik helyére ezúttal már nem érkeztek újak.

- Jobban oda tudnának figyelni rád, ha hallanának a dologról. Meg amúgy is gyorsan meg fog most már látszani, mert akárhogy is számolom, legalább a második hónapban lehetsz.

- Igazad van – mosolyodott el végre még, ha csak halványan is.

- A legtöbb, amit tehetsz, hogy kiegyensúlyozott legyél – öleltem meg végül. – Ez lesz a legjobb a kicsinek is. Emellett pedig legyél boldog, mert egy kis életet hordasz magadban a szerelmedtől. Ennél csodálatosabb nem is történhetett volna, még akkor is, ha az időzítés nem a legjobb – húzódtam el. Eleanor hasára simította kezeit, mintha az aggódás miatt eddig nem is nagyon foglalkozott volna a helyzet legszebb oldalával. Szemeiben újból könnyek csillogtak, de ezúttal már csak az öröm és a meghatottság könnyei.

- Köszönöm, Addy... - mosolygott szélesen és boldogan, majd ezúttal ő húzott egy szoros ölelésre.

Miután végül Eleanort rá tudtam beszélni, hogy pihenjen le még egy kicsit -, hiszen nem lehetett nyugodt éjszakája sápadt, karikás tekintetéből ítélve -, elmondtam neki, hogy én elmegyek egy kicsit az erdőbe, hogy összeszedjem a reggelire valót, míg a többiek fel nem ébrednek. Valóban nem voltam már fáradt ezután a beszélgetés után, de teljesen igazat sem mondtam Elnek. A reggeli gyümölcsszerzés egy jól kitalált álca volt ahhoz, hogy kicsit ki tudjam szellőztetni a fejem.

Őszintén hasonló idegi állapotban lehettem akkor, mint Eleanor alig félórája. Görcsbe ugrott a gyomrom, és biztos vettem, hogyha lett volna bennem valami étel, biztosan kiadom magamból.

A fák között egészen céltalanul követték egymást majdnem futó lépéseim. Szinte el sem hittem, hogy az előbb volt annyi lelki erőm, hogy fel tudjam vidítani Eleanort. Sosem hittem volna, hogy ilyen jó színésznő is tudok lenni, ha szükség van rá.

Boldog voltam Eleanor öröme miatt, hiszen egy babánál talán nem történhet senkivel sem csodálatosabb, de ennél az időpontnál nem is választhatott volna rosszabbat a pici. Minden adott volt, hogy rendben menjen El terhessége, azonban abban igaza volt, hogy bármikor felléphet valamilyen komplikáció. Emellett mindkettejüknek ellenőrzésekre, vitaminokra volt szükségük. A legjobban az ijesztett meg, hogyha esetleg bármilyen probléma adódna, én képtelen lennék segíteni, nemhogy még egy szülést levezetni, ha arra kerülne sor. Felelősséget éreztem - egészségügybelinek lévén - magam mindenki iránt a szigeten, és képtelen lettem volna elviselni, ha bármelyikünk nem érne haza épségben, mikor végre értünk jönnek. Bármikor legyen is az.

Szinte észre sem vettem, hogy lábaim merre visznek, mígnem egyszer csak a kis vízesésnél találtam magam. Ahogy csendesen leültem a tó partjára, azonnal eszembe jutott Harry, vele együtt pedig rögtön a tegnapi nap, ami egyszerre dobogtatta meg a szívemet, és emellett rögtön meg is dobta aggódásomat. Nem hittem el, hogy ma reggelre már jól érezné magát, ha visszagondoltam, hogy tegnap este milyen állapotban volt. Azon is csodálkoztam volna, ha egyáltalán épségben hazajutott. Így viszont arra adódott alkalmam, hogy vessek rá egy pillantást, hogy kicsit legalább miatta megnyugodjak, vagy segítsek rajta, ha szüksége van rám.

Viszont nem akartam őt megijeszteni véletlenül kicsorduló könnyeimmel, és minden bizonnyal kétségbeesett arcommal. Igyekeztem kicsit megnyugodni, összeszedni vonásaimat, hogy valamivel stabilabb állapotban álljak elé. Legalábbis azt hittem, lesz időm lecsillapítanom magam, de a vízesés csobogását egy már nagyon is ismerős, mély hang törte meg.

- 'Reggel, hercegnő! – köszönt Harry. Hangjából úgy tűnt, mintha csak nemrég kelt volna.

Alig volt pár pillanatom, hogy összeszedjem magam, hogy eltüntessem Harry elől könnyeimet, és mosolyt varázsoljak az arcomra.

- Jó reggelt! – vettem egy nagy levegőt, és szörnyen túljátszott műmosollyal fordultam felé.

- Oh... oh... - hökkent meg kissé, ahogy lenézett rám. Szemei egészen elkerekedtek, azt hiszem, egyáltalán nem erre számított.

- Bocsi... én próbálkoztam... - sóhajtottam halkan, és nem erőltettem tovább a boldogság színlelését. Legalább az egy kis nyugalmat okozott, hogy Harry valóban sokkal egészségesebben nézett ki, mint az előző este. Nem értettem, hogy lett ilyen rövid idő alatt ennyivel jobban, de nem is nagyon értem rá akkor ezzel foglalkozni.

- Nem. Semmi csak... nem igazán tudok mit kezdeni a női könnyekkel – nevetett zavarában egészen halkan. Próbálta enyhíteni a köztünk lévő kissé kínos hangulatot.

- Akkor oda sem nézek – takartam el gyorsan az arcomat. – El is felejtem, hogy találkoztunk. Lehet azért, hogy nemsokára leellenőrzöm, hogy jól vagy-e, de most még elmenekülhetsz. – Pár másodpercig vártam, de nem hallottam a fűben egyre halkuló lépteit, így kinéztem kezeim közül. Nem csodálkoztam, mikor még mindig ott állt előttem, kissé összezavarodott, gondolkodó arccal, mintha nem tudná eldönteni, hogy jó ötlet volt-e maradnia.

- Nem lenne túl férfias lépés a megfutamodás, igaz? – vonta meg a vállát kérdő tekintetemre válaszolva.

- Igazából nem is bánom – vallottam be őszintén. – Jól jönne most egy kis vigasztalás. – Ekkor Harry olyan ijedten nézett rám, hogy azt hittem, mindjárt megfordul, és visszaszalad a barlangjába. Engem viszont szórakoztatott tehetetlensége, és máris kicsit elfelejtettem aggodalmaimat.

- Én... nem igazán... - túrt zavartan göndör fürtjei közé.

- Sosem vigasztaltál még meg senkit? – igyekeztem elfojtani mosolyomat.

- Ha arra a lányos, ölelgetős, egymásra borulós dologra gondolsz, akkor nem igazán. Mi nem így szoktuk - vonta meg a vállát.

- Tudod, mit? – álltam fel hirtelen. – Én már sokat tanultam tőled, most itt az ideje, hogy én tanítsak neked valamit!

- Nem tudom, hogy szükség van-e erre...

- Nem túl bonyolult, esküszöm – léptem hozzá közelebb, de ezúttal már képtelen voltam visszatartani egy kis kuncogást. – Elég, ha egy öleléssel kezdesz. Az mindig jól esik – kezdtem, és egy egyszerű mozdulattal átkaroltam Harry derekát, majd közelebb húzódva hozzá a mellkasára hajtottam fejemet. Kicsit megfeszült, és nem mozdult, mintha csak egy szobrot öleltem volna. Elengedtem őt, de csak egy pillanatra, míg megfogtam teste mellett lógó kezeit, és karjait saját derekam köré fűztem. – Így sokkal jobb – fektettem vissza fejem eredeti helyére. Megmosolyogtatott, ahogy hallottam gyors szívverését, amit biztosan a számára szokatlan helyzet okozhatott. A mosolyom azonban lassan legörbült, és Harry meleg karjaiban nem tudtam tovább türtőztetni magam, és elérzékenyültem, ahogy újból elöntött az aggodalom és a kétségbeesés. Alig felszáradt könnyeim most megint folyni kezdtek, és lassan eláztatták Harry szürke pólóját. – Most... most egy kicsit csak maradjunk így... - szipogtam halkan. Nem akartam elijeszteni Harryt, de pont erre volt szükségem, hogy valakinek a vállán kisírhassam magam. Hálás voltam, amiért várt, és nem kérdezett még semmit. Tetszett a csend, ami körül vett minket.

Már éppen kezdtem attól félni, hogy Harry szoborrá változott, mikor feszült tartása egyszerre ellazult, mintha többé nem érezte volna kényelmetlenül magát az ölelésben. Egy pillanat múlva egyik karja szorosabban húzott magához, míg másikkal gyengéden a hajamat simogatta. Olyan kellemes és megnyugtató volt karjai között lenni, hallgatni szívverését és lélegzetvételeit.

- Mi történt? Nekem elmondhatod, ugye tudod? – kérdezte lágyan, ahogy sírásom csillapodni kezdett, és már egészen egyenletesen tudtam lélegezni is.

- Én csak... - töröltem meg szemeimet, mielőtt felnéztem volna rá. – Nem szoktam én ennyit sírni, de lassan olyan vagyok, mint egy hisztis óvodás – nevettem keserűen.

- Ebben a helyzetben jó, hogy még nem bolondultunk meg. Ez a hely mindenkiből a legrosszabbat hozza ki – sóhajtott halkan.

- De eddig mindent megoldottunk valahogy... - nyeltem le könnyeimet. – Azt hittem, hogy most már nem történhet semmi, és nyugodtan várhatjuk, hogy értünk jöjjenek...

- Mi a baj? – kérdezte Harry összeráncolt szemöldökkel, őszinte érdeklődéssel a szemében.

- Eleanor terhes – nyögtem ki végre, és újra könnyek gyűltek a szemembe. – Én pedig nem tudom, hogy mi lesz, Harry... Nem tudok segíteni, ha valami komplikáció lép fel... Ha pedig itt kell megszülnie a babát... Istenem... Egyetlen szülést láttam eddig életemben... - szipogtam, és újra Harry pólójába temettem arcom. – Én megbolondulok, ha még valakit elvesztünk...

- Miért érzed azt, hogy a te felelősséged mindenkit életben tartani ezen a szigeten? – kérdezte halkan, ahogy meglepetésemre egy apró puszit nyomott a hajamba, mire egy nagyot dobbant a szívem.

- Nem tudom, én csak... - ráztam meg a fejem, miközben igyekeztem összeszedni gondolataimat. – Egy közösség vagyunk ezen a szigeten. Mindenkinek megvan a maga szerepe és felelőssége. Ez pedig az enyém.

- Elég nagy felelősséget vállaltál magadra – ráncolta szemöldökét, miközben hüvelykujjával letörölte könnyeimet szemeim alól.

- Hasznos akarok lenni, mint a többiek. Még Miles is megbirkózik a maga feladatával.

- Ez akkor sem egy olyan dolog, amit te magad befolyásolni tudsz. Nem rajtad fog múlni, hogy hányan érünk egyszer haza.

- De próbálkozhatok, nem? – mosolyodtam el keserűen.

- Del... - sóhajtott kicsit rosszallóan. – Többet tettél, mint gondolnád. Ha te nem lettél volna az első napokban fele ennyien sem lennénk most életben. - Tényleg nagyon jól eltalálta, hogy mire is van szükségem.

- Elég jól belejöttél ebbe a vigasztalás dologba. Mintha a véredben lenne – mosolyogtam fel rá ezúttal már egészen száraz szemekkel.

- Gyorsan tanulok – vonta meg a vállát vigyorogva, ahogy lenézett rám. Csillogó smaragd tekintetével pontról pontra vizsgálta arcomat szemeimtől az orrom hegyén át az ajkaimig, ahol elidőzött egy darabig, majd hirtelen lesütött szemekkel elengedett magától, és hátralépett. Azonnal hiányozni kezdett testének melegsége, és nyugtató ölelését is szívesen viseltem volna még egy darabig. – Reggeli? – kérdezte rögtön.

- Oké – bólintottam egy aprót, hiszen miután végre újra színesebben láttam a világot, egészen megéheztem. Követtem őt a kis barlang bejáratáig, aminek berendezése alig különbözött a múltkori látogatásom alkalmával látottól.

- Van itt pár banán és mangó, de szedhetünk mást is, ha azt szeretnél – ajánlotta fel, ahogy a bőröndjétől egy-két lépésre lévő gyümölcsökre mutatott.

- Jó ez így – vontam meg a vállam, majd felvettem a földről két banánt, az egyiket pedig felé nyújtottam, miközben mindketten letelepedtünk egy pokrócra. – Ha hazaérek, soha többé még gyümölcsre sem nézek, esküszöm – bizonygattam. – Az első hetekben még élveztem, hogy új dolgokat próbálhatok ki, de most bármi mást megennék, csak gyümölcsöt ne kelljen – sóhajtottam halkan, kissé undorodva, miközben rágtam a banánt, amit otthon még hetekkel ezelőtt annyira szerettem.

- Szerintem, ezen itt mindenki túlesik egyszer – nevetett Harry. – Ha éhes vagy, úgyis megeszed, mert nincs más. Utána úgyis megszokod, hogy csak ez van.

- De én beteg leszek ettől a sok egészséges ételtől – kuncogtam. – Amint hazaérek, hetekig csak gyorskaján fogok élni – fogadtam meg ábrándosan felsóhajtva.

- Mi hiányzik a legjobban? – kérdezte Harry, ahogy befejezte reggelijét. Furcsa volt, hogy férfi létére ilyen keveset eszik, ami meg is látszott rajta, én viszont úgy döntöttem, hogy nem jegyzem meg neki a dolgot. Talán ő is csak hozzám hasonlóan már teljesen kivolt a sok gyümölcstől.

- A reggeli kávém a croissant-nal – vágtam rá azonnal. – Van a közelünkben egy kis kávézó. Ha egyszer Sydneyben jársz, megmutatom, mert nagyon otthonos kis hely. Minden reggel ott kezdem a napot a suli előtt - sóhajtottam visszaemlékezve. Egészen úgy tűnt, mintha már ezer éve a szigeten élnénk, az otthoni emlékek pedig olyan távoliak lettek. - És tudod, még mi hiányzik nagyon? A popcorn.

- A popcorn? – húzta fel a szemöldökét meglepetten.

- Imádom a popcornt. Meg merem kockáztatni, hogy még a csokinál is jobban. De a csoki is hiányzik, meg talán minden, ami nem gyümölcs – sóhajtottam fel újból.

- Várj egy percet! – állt fel Harry hirtelen, és a bőröndjéhez lépett, majd hosszasan kutatni kezdett valami után. – Úgy emlékszem, hogy van itt valami... - túrta fel egészen a ruháit.

- Mit keresel? – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Várj... mindjárt meglesz... és... Itt is van! – emelt ki valami fényeset a bőröndjéből győztesen maga elé tartva azt. Azonnal összefutott a nyál a számban, és meredtem néztem rá.

- Most csak káprázik a szemem, vagy az tényleg egy Twix?

- Szereted? – ült le mellém újból.

- Most csak viccelsz, ugye? De nem adtad be a közösbe – néztem rám szúrósan.

- Én nem közösködöm – nevetett.

- Nálunk az ilyenek már réges-régen elfogytak. A nagy részét pedig Theo kapta. – Nem mintha sajnáltam volna a kisfiútól az édességet, hiszen nála szívesebben senkinek sem adtam volna oda az én adagomat.

- A tiéd lehet – nyújtotta felém a csokit.

- Nem-nem. Az a tiéd – utasítottam vissza nagyvonalúan.

- Gyerünk, hercegnő! Tudom, hogy akarod – vigyorodott el.

- Köszönöm – mosolyodtam el a lehető legnagyobb örömmel, ahogy kezeim közé vettem a csokit nem túl hosszú rábeszélés után, ami abban a pillanatban számomra minden kinccsel felért. Mohón téptem fel a csillogó papírt, és máris megéreztem a finomság édes illatát, mire azonnal összegyűlt a nyál a számban. – Azt viszont nem tudom végignézni, hogy te banánt eszel, míg én a te csokidat falom – mondtam, és felé nyújtottam a két rúd csoki közül az egyiket. Nem kellett neki hosszú unszolás, de ahelyett, hogy elfogadta volna az egészet, csak egy gyors mozdulattal kettétörte az édességet, így a másik fele az én kezemben maradt.

Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, aki hosszú ígérgetés után végre cukrot kap. Elhatároztam, hogy lassan eszem a csokit, kiélvezve minden egyes morzsáját, de pár másodperc alatt sikerült eltüntetnem a másfél darabot. Ahogy láttam Harry is csak nehezen tudta visszafojtani vigyorát, ahogy engem nézett. Ezelőtt még sosem vettem észre, hogy mennyire finom is a Twix, a csoki, a keksz és a karamella, ahogy a számban olvadt... Bár valószínű, hogy hirtelen rajongásomat csak az elmúlt hetek töméntelen elfogyasztott gyümölcsmennyisége okozta.

- Ez olyan volt, mint a Mennyország... - sóhajtottam, ahogy elgyengülve hátamat a barlang falának döntöttem. – Esetleg egy repülőt nem rejtegetsz abban a bőröndben? – kérdeztem vigyorogva, ő pedig dallamosan felnevetett.

- Nem – rázta a fejét. – De van igazi angol teám. Ami elég lenne mindenkinek még a táborban is. – Halkan kuncogtam, hiszen jól emlékeztem arra a temérdek filterre a bőröndjében. Azután pedig hirtelen eszembe jutott valami, mire azonnal lefagytam.

- Ó, a fenébe! – álltam fel hirtelen a homlokomra csapva.

- Mi a gond? – nézett fel rám Harry összeráncolt szemöldökkel.

- Azzal az indokkal jöttem ide kiszellőztetni a fejem, hogy gyümölcsöt szedek reggelire a többieknek! Azonnal vissza kell mennem!

- Máris? – állt fel Harry talán egy kis csalódottsággal az arcán.

- Muszáj, de örülök, hogy minden rendben veled, és köszönöm a vigasztalást, na, meg persze a csokit – hadartam sietve. – Majd nemsokára találkozunk, ígérem! – szóltam még neki búcsúzóul.

- Héj, Del, várj! – fogta meg a csuklóm nagy meglepetésemre, és visszahúzott, majd maga felé fordított, de olyan lendülettel, hogy egészen nekiütköztem mellkasának. Megilletődve néztem fel rá, ahogy kezeimmel vállainál támaszkodtam. – Miután neked adtam a kedvenc csokimat, nem lehet, hogy csak így hirtelen elrohansz – rázta a fejét tettetett rosszallással.

- Bocsánat, tényleg sietnem kell. Ígérem, hogy nemsokára itt leszek megint – nyomtam egy gyors puszit az arcára, remélve, hogy ezzel megelégszik.

- Sajnálom, de ez nem várhat egy perccel sem tovább – mondta fenyegetően halk hangon.

A következő pillanatban pedig olyat lépett, amire sosem számítottam volna. Arcomat meleg, férfias kezei közé fogta, hogy ne tudjak ellenkezni, majd ajkait az enyémekre nyomta. Egy másodperc alatt szívem eszeveszett vágtába kezdett, az eszem pedig mintha sztrájkolni ment volna. Kezeivel lágyan fogta arcomat még mindig, habár semmi szükség nem volt rá, hiszen képtelen lettem volna elválni ajkaitól, melyek sokkal puhábbak és édesebbek voltak, mint azt valaha gondoltam volna. Lágyan, hívogatón csókolt, és mégis szenvedélyesen, mint aki hosszú várakozás után felemésztő vággyal csókolja szerelmét. Nem kellett sokáig követelnie, szinte ész nélkül, azonnal visszacsókoltam. Ekkor kezei elengedték arcomat, és nagy, meleg tenyereit a derekamra csúsztatta, miközben bizsergető nyomot hagyott testemen. Karjaim önkéntelenül nyaka köré fonódtak, miközben ujjaim végével tarkójánál göndörödő tincseivel játszottam, mire ajkai közül halk, elégedett nyögés szaladt ki.

Azt hiszem, én voltam az, aki megszakította csókunkat, majd hátra lépve, zavarodottan pillantottam fel az előttem álló göndör fiúra, akinek szemei szemtelenül csillogtak, ahogy előbbi tettünktől duzzadt, rózsaszín ajkaimra pillantott.

Engem pedig egy pillanat alatt elöntött a kétségbeesés és a düh. Mérges voltam Harryre, és legfőképpen saját magamra. Nem szabadott volna megengednem, hogy az előbbi megtörténjen, de megint nem voltam az eszemnél. Nem kellett volna visszacsókolnom, és ilyen közel engednem őt magamhoz.

- Miért... miért csináltad ezt? – kérdeztem riad szemekkel és remegő hanggal.

- Ne nézz rám ilyen vádlón, hercegnő – húzta fel a szemöldökét elvigyorodva. – Te is akartad.

- Te teljesen megőrültél? – csattantam fel.

- Visszacsókoltál. Te is akartad – ismételte meg nyomatékosabban, én pedig nem tudtam tiltakozni, bármennyire is szégyelltem.

- Szóval erről van szó? – horkantam fel. – Ez volt a bosszú, amiért azt mondtam, hogy a tegnapi majdnem csók nem jelentett semmit?

- Én voltam az, aki leállított tegnap, nem? Különben is, mit számít egy meg sem történt ügy? Csak te foglalkozol vele többet, mint érdemes – húzta fel a szemöldökét. Olyan lenézően tekintett rám, mint már régen, én pedig azonnal éreztem, hogy vér szökik az arcomba.

- Akkor mégis mi? – igyekeztem összeszedni magam hirtelen zavaromból, de hangon szerencsére nem hangzott túl gyengének. – Be akartad bizonyítani, hogy mégsem szeretem Nate-et annyira, mint amennyire állítom? Kihasználtad a gyengeségemet, és azt akartad, hogy még nyomorultabbul érezzem magam? – Újból könnyek gyűltek a szemembe, de elég volt már a sírásból, így nem engedtem utat nekik. Régen megfogadtam, hogy nem fogok többet Harry miatt sírni, ezt pedig be akartam tartani bármi áron. Legalább ezt az egyet.

- Nem – válaszolt egyszerűen, de szemében sértődés nyomai csillantak meg.

- Akkor miért?

- Mert akkor helyesnek éreztem – vallotta be megkeményedett arccal.

- De nem volt az... - ráztam meg a fejem finoman, és egy pillanatra arcomat kezeim közé rejtettem. – Nem tudnánk egyszerűen csak elfelejteni, és túllépni rajta? Lehetnénk barátok, és... - kezdtem volna bármit is kitalálni, de leállított.

- Nem tudok csak a barátod lenni – mondta ki megfeszült állkapoccsal. – Már így is túl sokáig türtőztettem magam.

- Akkor viszont tudom a megoldást – mondtam halkan, szinte szoborszerűen, visszafojtva minden érzelmet. – Nem kellene többet találkoznunk – nyögtem ki erőtlenül, hiszen szívem mélyén nem volt más, amit kevésbe akartam volna.

- Ezt te sem gondolod komolyan... - rázta meg a fejét Harry gondterhelten összeráncolt szemöldökkel.

- Barátságon kívül nem lehet más köztünk. Sajnálom – nyeltem egy nagyot. – É-én nem foglak többé keresni, és azt szeretném, ha... ha te sem jönnél többet a táborba.

- Legyen, ha ezt akarod – bólintott egy aprót. Tekintete olyan fagyos volt, hogy szinte a hideg is kirázott tőle.

- Ezt akarom – mondtam ki. Legalábbis az eszem ezt akarja. – Viszlát, Harry... - fordultam meg, és nehéz szívvel indultam a tábor felé. Harry egy szót sem szólt már, ahogy egyszer hátrafordultam, láttam, hogy kemény tekintetével követi mozdulataimat, miközben oldala mellett ökölbe szorított kezei szinte egészen elfehéredtek.

Gyorsan szedtem a lábaimat, nehogy meggondoljam magam, és visszaforduljak. Tudtam, hogy a lehető leghelyesebben cselekedtem még, ha szívem egyre jobban össze is szorult minden egyes lépés után. Józan fejjel tisztában voltam vele, hogy nem dobhatom csak úgy el a lassan négyéves kapcsolatomat egy hirtelen fellángolás miatt, amit Harry iránt éreztem, hiszen ezek után kár lett volna azt állítani, hogy teljesen hidegen hagy a göndör fiú.

Tudtam, hogy helyesen döntöttem, de akkor miért éreztem egyszerre hirtelen ijedtséget és pánikot? Miért éreztem azt Harry csókja közben, mint amit Nate-nél már régen nem?

Miért voltam képtelen másra gondolni, mint a göndör fiú puha ajkaira az enyémeken?