Azon a reggel hangos matatásra ébredtem. Sejtettem, hogy későre járhat már az idő, mégis nehezemre esett kinyitnom szemeimet. A tegnapi nap elég fárasztóan telt, és az éjszaka sem zajlott túlságosan nyugalmasan. Harry egész délután erősen szorongott, gyakran csak fel-le járkált a barlangban, én pedig akárhogy is igyekeztem, képtelen voltam elvonni a figyelmét. Kicsit megkönnyebbültem, mikor végre annyira kifárasztotta saját magát, hogy a falnak dőlve álomba merült. Azonban ekkor előtörtek rémálmai, és lassan már hajnalodott, mikor végre mindketten nyugodtan pihenhettünk.

Most viszont elképzelni sem tudtam, hogy Harry mit csinálhat, mert mellettem nem feküdt, az egészen biztos. Hatalmasat ásítva nyitottam ki szemeimet, majd nagyot nyújtózkodva ültem fel a földön. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül figyeltem a pakolászó Harryt, aki a bőröndje mellett, nekem háttal térdelt. Bár sokkal inkább tűnt úgy, mintha csak kupit szeretne csinálni, mert szinte minden holmija a táska mellett hevert, és úgy tett, mintha valamit nagyon keresne.

- Harry, mit csinálsz? – kérdeztem, miután felállva pár lépést közelítettem felé. Hangomon jobban hallatszott a fáradtság, mint azt reméltem.

Egészen úgy tűnt, mintha megijesztettem volna a fiút, legalábbis biztosan nem hallotta, hogy már felkeltem és mögé osontam.

- É-én csak... semmit – rázta meg a fejét. Annyira betegesen nézett ki, még sokkal rosszabbul, mint eddig. Arca kissé ijedt volt, mégis elszánt. Szemei alatt lévő karikák arról árulkodtak, hogy egy percet sem aludt az éjszaka, és szinte eszelős tekintettél nézett rám, mint aki megőrült. Sápadt bőrén patakokban folyt az izzadtság, de ahogy homlokához értem, nem tűnt lázasnak.

- Minden rendben? – ráncoltam össze a szemöldökömet egyre jobban aggódva. – Én pakoltam össze a bőröndödet. Segíthetek megtalálni, amit a keresel.

- Ne-nem... én nem... - dadogott zavartan, és viselkedésével teljesen megijesztett. Aztán egyszer csak elvesztett tekintetében reménység csillant meg. – Igen, te tudsz segíteni – emelkedett hirtelen térdeire, és jobb kezemet szorosan ujjai közé fogta. – Segíts nekem, hercegnő... kérlek... - Szemei tele voltak könyörgéssel, és úgy éreztem, képtelen lennék neki nemet mondani, mikor ilyen lágyan becézget.

- Miben tudok neked segíteni? – kérdeztem, és szabad kezemet nedves arcára simítottam.

- Én nem tudom ezt tovább csinálni – rázta meg a fejét teljesen lemondóan. – Nem megy... Szükségem van rá... - Ekkor értettem meg igazán, hogy mit kér tőlem, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. A gyógyszerekre gondolt, amit semmiféleképpen nem adhattam meg neki. Féltem attól, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mégsem tudtam rá felkészülni. Bármit megtettem volna neki ezt az egyet kivéve.

- Nem lehet, Harry, te is nagyon jól tudod – ráztam meg a fejem. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, nem attól félve, hogy megadom magam kérésnek, de képtelen voltam nézni könyörgő tekintetét, amit egyre inkább elsötétített a pánik és a félelem.

- Kérlek, hercegnő... Nem bírom tovább... - rázta meg hevesen a fejét.

- De meg tudod csinálni, Harry – néztem le rá minden bizakodással. – Túl leszel ezen a holtponton, és utána már sokkal könnyebb lesz, ígérem.

- Csak még egyszer utoljára – kérlelt tovább. – Utána mindent úgy teszek, ahogy te mondod. Csak utoljára...

- Nem tehetem, Harry. A te érdekedben. Ha most megkapod a gyógyszert, meddig lesz jó? Pár óráig, és aztán minden kezdődik újra. Olyan jól csináltad eddig, nem ronthatod pont most el – igyekeztem meggyőzni, de tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű dolgom.

- Del, könyörgöm... Hercegnő... - szaporán kezdte venni a levegőt, és arcára kiült a tiszta pánik. Esedező szemekkel nézett fel rám, amikben mintha könnyek kezdtek volna összegyűlni. El kellett néznem az arcáról, mert ha elkezd sírva kérlelni, akkor össze fog törni a szívem. – Te nem tudod, min megyek keresztül... Fáj... a rémálmok... a hallucinációk... meg... meg fogok őrülni... - csuklott el a hangja. Meglepetésemre elengedte a kezem, de csak azért, hogy körém fonja karjait, és arcát a hasamba rejtse. Szinte egész testében remegett, és hiába játszottam finoman puha fürtjeivel -, amit annyira szeretett -, úgy tűnt, hogy képtelen vagyok megnyugtatni őt. – Kérlek, Del... Te vagy az egyetlen, akire számíthatok. Segíts, kérlek...

- Én a legjobbat akarom neked, Harry. Te is nagyon jól tudod – igyekeztem hangomban megőrizni a nyugalmat. – Viszont azzal segítek neked, ha most nem teljesítem a kérésedet – sóhajtottam halkan. – Minden rendben lesz. Hamarosan túl leszel ezen az egészen, és... - folytattam volna tovább is, de ekkor Harry egy hirtelen mozdulattal ellökött magától, mire pár lépést hátratántorodtam. Egy pillanat múlva már talpra is pattant, és egy hosszú lépéssel zárta be a köztünk lévő távolságot. Szemei szinte izzottak a dühtől.

- Pont olyan vagy, mint a többiek. Nem akarsz te segíteni! – emelte fel a hangját. – Élvezed, hogy szenvedek, igaz? – Egy egyszerű, de kemény mozdulattal nekitaszított a falnak, én pedig képtelen voltam visszafojtani a belőlem kitörő kis sikítást. Sosem bánt velem még ilyen erőszakosan, ez a váratlan tette pedig most nagyon megijesztett. Az adrenalin pumpált az ereimben, így meg sem éreztem a fájdalmat, csak annyit, hogy valami melegség lassan végigfolyik a fejbőrömön egészen a nyakamig onnantól kezdve, ahol épp az előbb a fejem a barlang falának egy kiálló kövébe ütődött.

- Harry, nyugodj meg! – kiáltottam már szinte pánikszerűen. Vállaimat kezeivel a falnak szegezte, én pedig hiába vergődtem szorításában, teljesen felesleges volt minden próbálkozásom. – Ez nem te vagy! Hát nem veszed észre? Ezt is a gyógyszerek teszik veled!

- Te nem érted! Nem értesz te semmit! – kiabálta őrülten az arcomba. – A tökéletes kis életeddel sosem képzelheted bele magad a helyzetembe! Nekem ez az egyetlen öröm az életemben! Amire a legjobban szükségem van! – Egy kis részem mintha csalódást érzett volna, de leginkább mérhetetlen sajnálatot és aggodalmat. Vissza akartam kapni az én Harrymet, nem pedig ezt az elvonási tünetektől dühöngő őrültet.

- Kérlek, Harry, ne csináld ez... - hunytam le a szemeimet abban reménykedve, hogy ezzel majd ez a szörnyű helyzet is megoldódik. Rémült voltam, és egyre gyűltek a könnyeim, de nem engedtem nekik utat. – Ez nem te vagy. Megijesztesz... - vallottam be. Meglepetésemre és még nagyobb megkönnyebbülésemre egy pillanat múlva kezei erős szorításának csak az emléke jelezte, hogy az előbb még a falhoz szorított. Sóhajtva fújtam ki a levegőt, és igyekeztem kicsit összeszedni magam, hogy kissé kiegyensúlyozottabban tudjak Harry szemeibe nézni, de szívem még így is hangosan és ijedten dübörgött a mellkasomban.

Azonban hirtelen egy erős puffanást hallottam meg nem is olyan messziről, majd fájdalmas, elfojtott nyögéseket.

- Te rohadék! – jutott fülembe egy hosszú napok óta nem hallott, ismerős hang sok káromkodást megelőzve. Persze erre már azonnal felpattantak a szemeim, és egészen más látvány fogadott, mint amit valaha elképzelhettem volna. Harry a velem szemközti falnál félig ülő pózban feküdt. Sápadt arcára mégsem a fájdalom ült ki, hanem sokkal inkább az elszörnyedés. Köztünk épp félúton pedig Niall állt, már-már támadó pózban, és vérben forgó szemekkel bámult a teljesen lefegyverzett Harryre.

Nem kellett sok, hogy felfogjam a történéseket. Tiszta volt a helyzet, hogy Niall szabadított ki engem Harry erős fogásából, és most teljesen értetlenül állt a történtek előtt.

- Addy, jól vagy? – fordult hirtelen felém.

- Persze, minden rendben – bólintottam egy aprót. Hirtelen fel sem fogtam, mennyire örülök, hogy újra láthatom Niallt. A legutóbb nem váltunk el túl szépen, és napokig nyomta a lelkemet a bűntudat emiatt. De még túl nagy volt rajtam is a sokkhatás, hogy most erről beszéljek vele.

- Mi a fene történt az előbb? – kérdezte emelkedett hangszínnel, értetlenül a levegőbe dobva kezeit.

- Semmi – sóhajtottam, és igyekeztem egy kicsit összeszedettebben szemeibe nézni. – Nincs semmi baj – igyekeztem megnyugtatni őt, hiszen most leginkább Harry miatt aggódtam, a sebhelyről a fejemen pedig már régen el is feledkeztem.

- Igen, persze... - morogta az orra alatt. – Nem vagyok se vak, se bolond! – csattant fel. – Az előbb pedig nem úgy tűnt, mintha puszta kedvességből ért volna hozzád. Milyen gyakran bánt téged? – szegezte nekem a kérdést, mire teljesen meghökkentem.

- Mi? Dehogy! – védtem Harryt azonnal. Niall szemében már így is elég szörnyű volt a helyzete, nem akartam ezt még jobban fokozni, mert az csak újabb ellentéteket szőtt volna köztünk. – Ez volt az első ilyen alkalom... - biztosítottam. – ...és az utolsó is. Kevés a gyakorlatom, és rosszul kezeltem a helyzetet.

- Mindig tökéletesen el tudod tusolni a ballépéseit – horkant fel gúnyosan.

- Ne beszélj úgy róla, mintha itt sem lenne! – figyelmeztettem kissé haragosan. Harryre vetettem egy pillantást, aki teljesen érzelemmentes arccal bámult a barlang szemközti falát, de szinte hallani lehetett, ahogy kattog az agy. Minden reményem szerint Niall kizökkentette őt mániákus állapotából, abban viszont biztos voltam, hogy magát emészti éppen. Muszáj volt beszélnem vele a lehető leghamarabb, legalább pár szót.

- Szerintem velem kellene jönnöd – bukott ki egyszer csak Niall-ből. – Vissza, a táborba.

- Nem megyek sehova, Niall – ráztam meg a fejem azonnal. – Te ezt nem érted. Nem olyan egyszerű Harry helyzete. Előfordulhat, hogy egyszer csak túl sok lesz az embernek és kikel magából. Viszont napról napra egyre jobban van, és én is már ügyesebben tudom kezelni a helyeztet, ha újból megtörténne.

- Nem foglak egyedül hagyni vele – jelentette ki Niall ellentmondást nem tűrően.

- Túlreagálod – forgattam meg a szemeimet.

- Igaza van. Nem maradhatsz itt – szólalt meg Harry a földről, teljesen váratlanul. Örültem, hogy végre mutat valami életjelet, mégis dühös voltam, amiért ő is ellenem fordult.

- Harry... - kezdtem, de azonnal a szavamba vágott.

- Nem, Del – rázta meg a fejét. – Menj vissza a táborba. – Hangja egy pillanatra megremegett, és tekintetemet is kerülte.

- Látod? Mindketten egyetértünk, és ez ritka – szólalt fel megint Niall. – Hallgatnod kellene ránk.

- Elég! – csattantam fel kissé dühösen. – Niall, nagyon örülök, hogy itt vagy. Beszéljünk egy kicsit, de ne itt. Harrynek pihenésre van szüksége. Indulj el a tó felé, mindjárt megyek utánad – utasítottam határozottan. Meglepetésemre a szőke egy sóhaj után minden ellenkezés nélkül engedelmeskedett nekem, így végre Harryvel egyedül lehettem egy kicsit.

- Minden rendben? – kérdeztem leguggolva elé. – Nagyon megütötted magad? – emeltem egy gyors vizsgálatra kezemet, de még göndör fürtjeihez sem értem, mikor hűvös ujjait csuklóm köré zárta.

- Most ne, Del. Ne csináld ez – vett szaggatottan egy mély levegőt, és tenyeremet az egyik térdemre helyezte vissza. – Ne csinálj úgy, mintha mi sem történt volna – hangjában haragot éreztem. Dühöt, ami elsősorban nem felém irányult.

- Harry, ez az elejétől fogva benne volt a pakliban – sóhajtottam halkan. Nagyon nem volt erre most szüksége azok után, hogy mennyi fejlődést mutatott az elmúlt napokban.

- De bele sem gondolsz, mi történhetett volna még, ha Niall nem ér ide időben – csattant fel feszülten. Én pedig kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy egyáltalán tudja a szőke nevét.

- Tudom, hogy nem bántottál volna – vontam meg a vállam. Igyekeztem könnyeden kezelni a dolgot, hogy ő is gyorsabban túlléphessen rajta, bármilyen nehezen is ment ez nekem ilyen hirtelen.

- Már most megtettem – morogta, és talán nem is akarta, hogy halljam szavait. – Vissza kell menned a táborba – nézett karikás smaragd szemeivel az enyémekbe. Íriszeiben egyszerre láttam a bűntudatot, a hitetlenséget és a szótlan könyörgést, hogy ne engedelmeskedjek szavainak.

- Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem lágyan.

- Azt akarom, hogy biztonságban legyél – kerülte ki a válaszadást.

- Biztonságban? – nevettem fel keserűen. – Ne merészelj biztonságról beszélni, mikor itt vagyunk egy lakatlan szigeten, távol a civilizációtól! Bármelyik pillanatban történhet valami, ami ellen semmit sem tehetünk. Szóval ezek után nem hinném, hogy te jelented rám a legnagyobb veszélyt – álltam fel, mert képtelen voltam Harry szótlanul sajnáló tekintetére pillantani. Halkan sóhajtottam, miközben a barlang kijárata felé igyekeztem. – Nemsokára visszajövök, csak beszélek egy keveset Niall-lel. Addig pihenj le egy kicsit, útközben szerzek valamit enni – léptem ki a szabadba nehéz szívvel. Nem akartam egyedül hagyni, de muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem a fejem, és a szőke is már régen várt rám.

Nem is kellett sok, hogy rátaláljak alig pár lépesre a barlangtól.

- Minden rendben, Addy? – kérdeztem egy lágy mosollyal.

- Persze – sóhajtottam nem túl őszintén. – Csak kicsit túl sok volt ez az egész így rögtön, ébredés után – nevettem fel keserűen.

- Tényleg nem bántott még eddig? – kérdezte Niall hirtelen.

- Nem, soha – ráztam meg a fejem határozottan. – Tudtam, hogy benne van a pakliban, hogy lesznek agresszív pillanatai, de idáig reménykedtem, hogy talán elkerülhetjük – vallottam be.

- Talán az lenne a legjobb, ha visszajönnél a táborba – ajánlotta fel újból, miközben céltalanul indultunk el az erdőben.

- Nem lehet, Niall. Harry egyre közelebb jár a leszokáshoz, de nagyon kritikus ez az időszak. Bármikor visszaeshet, ha nem áll mellette senki. Nem akarom, hogy butaságot csináljon, és tényleg segíteni szeretnék neki.

- Nagyon kedveled őt, igaz? – ráncolta össze gondterhelten a szemöldökét.

- Nem olyan rossz ő, mint ahogy gondolod – tértem ki az egyenes válaszadás elől, de így is mindent elárultam, amire Niall kíváncsi volt.

- Szereted? – bukott ki belőle a kérdés, nekem pedig egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, és megfagyott ereimben a vér. – Mármint... nem kell válaszolnod... - mentegetőzött rögtön Niall elhamarkodott kíváncsisága miatt. – Csak szeretném megérteni, hogy miért csinálod – magyarázkodott. – Nem hiszem el, hogy egy vadidegenért ennyi áldozatot hoznál.

- Én... nagyon kedvelem Harryt, Niall – igyekeztem a lehető legpontosabban megfogalmazni mondandómat. – De hogy szeretni... - gondolkodtam el. – Lassan kezdem azt hinni, hogy már nem is tudom, mi az a szerelem... - vallottam be nagyot sóhajtva. – Eddig annyira biztos voltam benne. Magamban. De most hirtelen úgy érzem, hogy fogalmam sincs az igazi szerelemről.

Egy darabig egészen csendben lépkedtünk egymás mellett, gondolatainkba merülve. Saját vallomásom engem is nagyon elgondolkodtatott, és Niall-től sem vártam világmegváltó prédikációt. Nem kértem tanácsot, egyszerűen csak végre kimondtam, ami már olyan sok ideje nyomasztotta a szívemet. Ez a nap egész egyszerűen szörnyen kezdődött, talán jobb lett volna fel sem ébredni. Viszont jó volt ekkor egy kis időt Niall-lel tölteni. Tisztában voltam azzal, hogy Harryvel kellene foglalkoznom és megnyugtatnom őt, de egyelőre arról gondoskodtam, hogy saját magamba lelket verjek. Önmagam elől nem rejthettem el az igazságot, Harry durva viselkedése kissé megijesztett és meghökkentett, habár nem tudott eltántorítani attól, hogy mellette maradjak.

- Talán... - szólalt meg Niall csendesen egy kis idő múltán. – Talán épp ezért kellene visszajönnöd a táborba. Mielőtt még túlságosan belebonyolódsz – mondta, én pedig kissé értetlenül néztem fel rá. – Nem akarok kötekedni, azért jöttem, hogy tűzszünetet kössünk azok az értelmetlen viták után, de attól félek, hogy Harry nem hozzád való. Egyszerűen csak nem szeretném, hogy bántson.

- Perrie is valami hasonlót mondott – kuncogtam csendesen. Talán mindkettőjüknek igaza volt, és én voltam a naiv, de mertem abban reménykedni, hogy sikerül egyre inkább kiismernem Harryt. – Nem hagyom magam átverni, Niall. Óvatos leszek, ígérem.

- Ellenkező esetben viszont nem állíthatsz meg, hogy szétrúgjam a seggét – fogadkozott.

- Rendben – nevettem, és elfeledkezve egy rövid időre a reggel történtekről, máris jobban éreztem magam. – A tűzszünetet pedig szívesen elfogadom – nyújtottam felé a kezem, mire szorosan megrázta azt és nevetve pillantott le rám. – Most pedig mesélj, hogy mi van a többiekkel! – indultunk tovább egymás mellett. – Hogy van El és baba? Meg Mrs. Brightmore... - érdeklődtem kíváncsian.

Szinte repült az idő, ahogy Niall-lel beszélgettünk, kicsit sikerült utolérnem a tábor történéseit. Megtudtam, hogy Eleanor teljesen csodálatosan van és kicsattan az erőtől terhessége miatt, ahogy a többiek is jól vannak, de most már egyre inkább mennének haza. Szegény Miles halála után Zayn folytatta a napok számlálását, és nagyon úgy tűnt, hogy már több mint egy hónapja a szigeten vagyunk, lassan a januárnak is vége volt.

A tűzszünet megkötése után végre felszabadultan tudtunk beszélni, ahogy régen. Észre sem vettem, hogy milyen hosszú percek teltek el, egyszer csak hirtelen eszméltem fel a nap állásából megállapítva, hogy már elhagytuk a delet is.

- Ideje lenne visszamennem Harryhez, amúgy sem kellett volna ilyen sokáig egyedül hagyom - dorgáltam magam kicsit aggódva. – És még gyümölcsöt is elfelejtettem szedni – csaptam a homlokomra a felismerésben.

- Ó, én is elfelejtettem! Ezt a hátizsákot a lányok küldték! – csúsztatta le válláról a táskát, majd a kezeim közé nyomta. – Azt hiszem, pár ruha van benne meg hasonlók. Ma korán reggel végre sikerült halat fognunk – jelentette ki büszkén. – Úgyhogy Mrs. Brightmore-ral azonnal meg is sütöttük őket, szóval azt is hoztam. Nem ötcsillagos fogás, nem igazán volt mivel ízesíteni, de a sok gyümölcs után...

- Most komolyan? – ugrottam a nyakába örömömben. - Hal? Ti vagytok a legjobbak, esküszöm! Nagyon köszönjük – nyomtam egy hatalmas puszit az arcára hálám jeléül.

- Igazán semmiség – nevetett fel túlzott lelkesedésemen. – Most már teljesen profik vagyunk, úgyhogy nem kell többé csak gyümölcsöt ennünk. Majd hozunk még, a lányok úgyis nagyon szeretnének már látni téged – mosolyodott el. – Viszont ma én stoppoltalak le, hogy elmondjam, hogy szánom-bánom minden bűnömet.

- El van felejtve az egész – biztosítottam újból. Megint elindultunk, de ezúttal már a barlang irányába.

- A másik pedig, hogy szóljak, hogy nyugodtan költözzetek vissza a táborba. Még ez a... - kezdte volna, de nagyon szúrósan néztem rá, mire azonnal elhallgatott. - ...szóval Harry is. Ígérem, hogy nem mondok semmi rosszat, még csúnyán sem nézek rá, sőt, rá sem nézek – ígérte. Ebben az egészben nagyon a többiek kezét éreztem, de örültem, hogy valakinek sikerült Niallt jobb belátásra bírnia. Mindig is tudtam, hogy jó szíve van.

- Köszönöm, Niall – mosolyodtam el őszinte hálával. – Megpróbálom Harryt rávenni, hiszen mégis csak jobb lenne a táborban lakni – vallottam be. Hiányoztak nekem a többiek az elmúlt napokban.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – szólított fel teljesen komolyan. – Ha még egyszer előfordul a ma reggeli, nem fogom hagyni, hogy a közeledbe menjen. Addig viszont ne felejtsd el, hogy egy jól irányzott rúgás csodákra képes!

- Rendben – hagytam rá, hiszen nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez, és különben is megérkeztünk a vízeséshez. – Köszönöm, hogy eljöttél – öleltem meg búcsúzóul. Minden reggel történt ellenére boldog voltam, hogy újra szent a béke köztünk. Azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan bátyám, mint Niall. Azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy miután egyszer hazakerülünk, soha többé ne találkozzak vagy beszéljek vele.

- Vigyázz magadra! – búcsúzott ő is, majd egy halvány mosollyal és kis aggodalommal a szemében eltűnt a fák között.

Halkan sóhajtva bámultam utána és társaságától megfosztva gondolataim megint Harryre terelődtek. Sajnáltam, hogy egyedül kellett hagynom őt éppen most, de szükségem volt egy kis időre és erre a beszélgetésre is Niall-lel.

Csendesen raktam le a szőkétől kapott hátizsákot, majd óvatosan férkőztem a tó közelbe és egy laposabb kőre ülve lábaimat a vízbe lógattam. Csak öt percet akartam egyedül, amiből lassan tíz, majd húsz is lett. Az adrenalin ekkora már teljesen kiveszett belőlem és egy kis fáradtság nehezedett rám, valamint lüktetést éreztem a fejemen, ahol nemrég bevertem a barlang falába. Ahogy odanyúltam, elfintorodtam, mert a hajamat összetapasztotta egy kis megszáradt vér. Nem volt kedvem fürdeni, de a tópartról alaposan kimostam az egészet tincseim közül és a nyakamról. Egy nagyon kevés a pólómra is jutott, de azt hajammal sikerült ügyesen eltakarnom.

Mikor elhatároztam, hogy ideje lenne visszamennem Harryhez, kimásztam a kövek közül. Ekkor szenteltem csak igazán figyelmet a hátizsáknak, aminek tartalmát még nem is néztem meg. Azonban ahogy leguggoltam, és éppen széthúztam a cipzárt, egy kéz érintette meg a vállam, mire akarattalanul is egy halk sikoly csúszott ki ajkaim közül és felugrottam a földről. Nem is hallottam, hogy valaki megérkezett a tisztásra.

- Del... - találkoztam azonnal Harry elkerekedett szemeivel, amikből egyszerre olvastam ki a zavaradottságot és egy kis rettegést. – Nem akartam... - lépett hátra azonnal, ezzel növelve a köztünk lévő távolságot. – Nem érintelek meg, ha nem szeretnéd - biztosított.

- Micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat. – Ne butáskodj, Harry! – ráztam meg a fejem elképedve. – Én csak nem hallottam, hogy jössz és meglepődtem, de ennyi történt. Nem félek tőled - horkantam fel teljes őrültségnek tartva még az ötletet is.

- Pedig lehet, hogy kellene – mondta bizonytalanul, mégis most már inkább csodálkozva.

Nem tagadom, alig két órája, mikor úgy a falnak szegezett, megijedtem, sőt, szinte rettegtem, hogy mit tehet velem. Viszont most a félelem egy szikráját sem éreztem. Tudtam és teljesen biztos voltam benne, hogy nem bántana. Megtanultam, hogy óvatosabban kell viselkednem vele, ha elborul az agya az elvonás miatt, de mikor magánál volt, képtelen lettem volna tartani tőle.

- Ne beszélj butaságokat! – léptem hozzá közelebb. Vártam volna, hogy megérintsen, átkarolja derekamat, de még mindig tartotta a távolságot, csak mélyen lélegzett egyet. – Miért kellene félnem tőled? – kulcsoltam ujjaimat az övére. – Válaszolj nekem, Harry! Bántanál engem valaha is? – néztem mélyen a szemébe.

- Nem! Soha – szólalt meg teljes felháborodással. – Viszont ma reggel...

- Nem fog többet megtörténni – szakítottam azonnal félbe.

- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? És ha megint elborul az agyam?

- El tudod képzelni, hogy a reggeli megint megtörténjen? – biccentettem kérdőn oldalra a fejem.

- Nem, de... - kezdte volna megint, de azonnal elhallgatott. – Biztosan nem akarsz visszamenni a táborba? – húzta össze a szemöldökét.

- Nélküled biztosan nem – ráztam meg a fejem határozottan.

- És ha újra... - kezdte megint az aggodalmaskodást, mikor én másra sem vágytam, minthogy elfelejtsük az egészet.

- Ó, Harry, fogd be, kérlek! – nyögtem fel fáradtan, és belé fojtva a szót, ujjaimat nyaka mögött kulcsoltam össze és lehúztam magamhoz egy édes csókra. Azt nem mondhatom, hogy nem lepte meg a tettem, így kellett egy kis idő, mire feleszmélt és visszacsókolt, nekem pedig egy mosoly terült szét az arcomon, mikor ez megtörtént.

Kissé nehezen vettük mindketten a levegőt, mikor szétváltunk. Harry homlokát az enyémnek döntötte, és olyan sugárzó csodálattal és szeretettel nézett le rám, hogy belepirultam.

- Képtelen vagyok elmondani, hogy milyen őszintén és nagyon sajnálom – suttogta lágyan és bűnbánó szemekkel. – Nem fogok tudni soha elégszer bocsánatot kérni.

- Már így is túl sokszor tetted – kuncogtam halkan, miközben repdesett a szívem, ahogy karjaiban tartott.

- Sokkal könnyebb lenne, ha dühös lennél, de így legalább azt engedd, hogy kiengeszteljelek – kérlelt.

- Szükségtelen, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor lenne itt valami... - gondolkodtam el.

- Mire gondolsz? – csillantak fel szemei.

- Hogyha kényelmetlen a számodra, akkor nem kell – szabadkoztam. – Nyugodtan nemet mondhatsz – biztosítottam.

- Megteszek bármit, amit csak kérsz – közölte elszántan.

- Tudod... - gondolkodtam, hogy hogyan kezdjek neki. – A rehabon mindenkinek van egy története, hogy mi vezetett el addig, hogy a drogokhoz forduljon... Tudom, hogy neked is van egy és nagyon remélem, hogy egyszer majd elmondod nekem.

- Szóval ez lenne az? – mosolyodott el keserűen és kicsit elhúzódott tőlem, miközben tenyerével gondterhelten megdörzsölte az arcát. Én pedig egy aprót bólintottam.

- Mi a történeted, Harry? 

__________________________

Kedves Olvasók! <3
El sem hiszem, hogy végre ezt mondhatom, de visszatértem. Túl vagyok (azon a rohadék) érettségin és kipihentem magam, már csak a pontkihirdetésre kell várni, úgyhogy a Make it out Alive szüneteltetésének vége. :)))
Mivel az utolsó rész szörnyen régen volt, ezért a facebook csoporttal megbeszélve a jövőhét elején felteszek egy rövid összefoglalót, hogy mindenki képben legyen nagyjából. Tudom, ez kicsit így logikátlan, de mindenféleképpen szerettem volna már hozni a 21. fejezetet. :)
Még meg szeretném köszönni a sok türelmet tőletek. Köszönöm, hogy ennyi kimaradás után még mindig itt vagytok. Nagyon jól esett a sok érdeklődés a blog újraindulása után. Eszméletlen a kitartásotok, soha nem gondoltam volna, hogy hat hónap után is ennyien itt lesztek még. :'')
Köszönöm a megértést, igyekszem meghálálni. <3
Ölelek és nagyon szeretek mindenkit,
Csakegylány, <333