Az izmaim már sajogtak, és egyre nehezebben vettem a levegőt a fáradtságtól és a torkomból feltörő halk zokogástól. Hajam nedves tincsekben tapadt a fejbőrömhöz, ahogy ruháim is teljesen átáztak már. Szinte megszámlálhatatlan alkalommal csúsztam meg, és estem el az egyre nagyobb sártengerben, így egész alsótestemet kosz borította be. Könnyeimet ezúttal már nemcsak a Harry által okozott düh és megaláztatás okozta, hanem a kétségbeesés is. Mérges voltam arra a goromba göndör fiúra, akit nem tudtam kiverni a fejemből, ami miatt elveszettem az utamat, és teljesen eltévedtem az erdőben, a zuhogó esőben és hatalmas sárban.

Az alig félórás utat ekkorra már legalább két órája jártam, legalábbis óra nélkül ennyinek jósoltam meg az időt, amit a táborba jutással töltöttem eddig. Valójában nem igazán tudtam, hogy hogyan sikerült ennyire elvesznem, de magamban Harryt okoltam az egészért szörnyű tájékozódásommal és az esővel együtt.

Száraz kabát nélkül amellett, hogy egészen eláztam, még teljesen át is fagytam. Teljes testemet libabőr borította, miközben minden tagommal remegtem. Elfáradtam, alig álltam már a lábaimon, és egészen feladtam. Semmi erőm sem volt tovább menni csak azért, hogy még jobban elkeveredjek az erdőben, miközben sejtelmem sem volt, hogy egyáltalán merrefelé lehetek a szigeten. Halkan zokogva ültem le egy fa tövében, és hátamat a vizes törzsnek döntöttem. Összegömbölyödve, térdeimre hajtott homlokkal, halkan sírva vártam, hogy történjen valami végre. A szigeten tartózkodásunk óta nem akartam még ennyire hazamenni. Minden vágyam volt, hogy egy meleg kávé mellett az ágyam takarói közé bújjak, és egy rossz álomként tekintsek már csak az elmúlt hetekre.

Egyszerre azonban megtörtént a csodám. Nem jött értünk senki, nem hallottam semmilyen helikopter zaját sem, de meleg kezeket éreztem meg a vállamon. Hirtelen felpillantottam, és ekkor könnyeim végre már csak a megkönnyebbülés miatt folytak.

- Addy, mi a fenét keresel itt? Órákra eltűntél! – dorgált Niall kis lágysággal a hangjában.

- E-eltév-vedtem... - vacogtam összekoccant fogakkal. Az ír fiúnak ekkor máris a felismerés kis szikrája gyulladt fel a szemében.

- Te reszketsz – állapította meg a nyilvánvalót. – Azonnal visszaviszlek a táborba! – jelentette ki. Karom alá nyúlt, majd egy erős mozdulattal emelt fel a sárból és állított talpra. Dzsekijéből kibújva azonnal a vállamra terítette a meleg ruhadarabot, engem pedig hirtelen átjárt a melegség egy kis hulláma.

Az elkövetkezendő alig fél órában minden erőmmel azon voltam, hogy lábaimat összeakadásuk nélkül egymás elé tudjam rakosgatni, miközben Niall egyik karjával szorosan ölelte a derekamat, így irányítva engem, mialatt halkan morgolódott az orra alatt.

Halk sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor végre megláttam azokat az ismerős kis kunyhókat a part mentén az elázott tábortűz körül. Egy pillanat múlva Niall már be is tuszkolt az én ideiglenes otthonomba, ahol Perrie és Eleanor azonnal felpattanva körbevettek minket, miközben kérdések áradatával támadtak ránk.

- Addy, jól vagy? Mi történt?

- Hol voltál ennyi ideig?

- Eltévedt az erdőben – csillapította le őket azonnal Niall, miközben én még mindig meleg testéhez simulva vacogtam.

- Azonnal meg kell szárítanunk téged. Mindjárt szerzünk neked tiszta ruhát – cselekedett azonnal Eleanor.

- Akkor én el is tűnök, de ha bármi segítség kellene, engem megtaláltok – szólt Niall. Sajnáltam őt elengedni, hiszen mikor elment, még jobban rám tört a hidegrázás, de persze neki is át kellett öltöznie csurom vizes ruháiból.

Az elkövetkezendő pár perc, mintha teljesen kiesett volna, mert a következő pillanatban már végre száraz ruhákba öltözve, pokrócokba bugyolálva kezdtem felmelegedni. Azt hiszem, Harry is hasonlóan szörnyen érezhette magát még a délelőtt, ez azonban mégsem jogosította fel arra, hogy a rabszolgájaként viselkedjen velem, mintha felettem állna. Ahogy végre sikerült hosszú percek után felmelegednem, úgy tűnt el belőlem a fáradtság, és helyét újra a düh és csalódottság vette át a göndör fiú felé.

- Héj, Addy, mi a baj? – ült le összegömbölyödött, takaróba burkolt testem mellé Eleanor kissé aggódó arckifejezéssel.

- Semmi. Jól vagyok – mondtam kissé rekedten, miközben imádkoztam, hogy csak ne fázzak meg az előző kis kalandom hatására. Ülésbe tornáztam magam, és szorosabbra húztam magam körül a pokrócokat.

- Akkor miért sírsz? – foglalt helyet másik oldalamon Perrie is, ahogy egy lágy mosolyt eresztett meg felém. Arcomhoz kaptam kissé még mindig fagyos ujjaimmal, és valóban megéreztem pár meleg könnycseppet szemeim alatt.

- Én csak haza akarok menni... - tört el kicsit jobban a mécses. Pont úgy nézhettem ki ekkor, mint egy hisztis kislány az óvoda első napján.

- Jaj, Addy... - ölelt szorosan magához Eleanor, amit szívesen viszonoztam volna, ha nem akadályoz meg minden mozdulatomban az a körém csavart tucatnyi takaró.

- Haza fogunk menni. Értünk fognak jönni – simította hátamra biztatóan a kezét Perrie is.

- Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – szipogtam halkan, és egyszerre minden pesszimizmusom felülkerekedett rajtam.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hát, persze, hogy haza fogunk jutni! – szólt Eleanor is kissé felháborodva.

- Szerinted, örökké fognak keresni minket? – nevettem fel keserűen, gyászosan.

- Miért, szerinted, a szüleid hagynák, hogy abbahagyják a keresést? – húzta fel Perrie a szemöldökét. – Szerinted a szüleink feladnák, míg legalább a holttesteinkre rá nem bukkannak?

- Vagy a szőke herceged? Nate – nézett rám El mindentudón elmosolyodva. – Szerinted ő feladná a reményt, hogy még láthat téged? – mosolyodott el lágyan.

- Nem – ráztam meg a fejem egy pillanatnyi gondolkodás után, és hirtelen melegség öntött el belülről, ahogy az otthoniakra gondoltam. Anyára, apára, Nate-re, Liamre... - Nem. Nem adják fel.

- Akkor te se tedd! – lökte meg gyengéden, játékosan Perrie az oldalamat.

- Rendben, ígérem – mosolyodtam el lágyan, de éreztem, hogy mosolyom nem az igazi, amit a mellettem ülő két lány is gyorsan észrevett, azonban nem szóltak érte egy szót sem.

- Mi történt ma? Hogyan tudtál ennyire eltévedni, mikor te jártál arra közülünk a legtöbbet? – kérdezte Perrie halkan kuncogva.

- Nem tudom. Még simán odataláltam a vízeséshez, de visszafelé már... - halkult el a hangom, ahogy újból a göndör fiúra gondoltam, mitől azonnal görcsbe rándult a gyomrom.

- Mi történt visszafelé? – kérdezte Eleanor kíváncsian.

- Nem tudom, csak összezavarodtam, meg az a sok eső és sár... - sóhajtottam halkan.

- És mi történt a vízeséssel? Kiszáradt a nagy esőzésben? – kuncogott halkan Perrie.

- Micsoda? Nem... Én csak... Ó, a fenébe! – csaptam hirtelen a homlokomra, ahogy a hátizsákomban sorakozó üres palackok az eszembe jutottak. – Teljesen elfelejtettem a vizet!

- De nem azért mentél oda? – húzta fel a szemöldökét El.

- Nem – vallottam be nagyot sóhajtva újból.

- Na, most már én is kíváncsi vagyok! – húzódott a lehető legközelebb Perrie.

- Nem vízért mentem oda. Harryt akartam meglátogatni – vallottam be végül.

- Harry? Göndör haj? Lekezelő stílus? – tisztázta Perrie.

- Pontosan – bólintottam. – Én csak... Már napok óta nem láttam, és kezdett aggasztani a dolog, mert ennyi ideig még sosem tűnt el nyomtalanul. Tudtam, hogy úgyis kell vizet hozni, a lakhelye pedig majdnem a vízesésnél van, ezért úgy döntöttem, hogy meglátogatom...

Hosszasan meséltem el nekik a délelőtt történteket, és minden egyes szó után, mintha kicsit engedett volna magából a szívemet nyomó súly. Elmondtam, hogy Harry hogyan bánt velem, mikor én csak segíteni akart, hogy mennyire nem tudok rajta kiigazodni, és hogy mennyi fejfájást is okoz nekem minden egyes alkalommal, mikor találkozunk.

- Nem is értem saját magamat, hogy ezek után egyáltalán miért foglalkozom még vele. Nála utálatosabb emberrel még nem találkoztam, de valahogy úgy érzem, hogy van e mögött a szörnyű maszk mögött valami. Jó színész, de mikor elfeledkezik a szerepéről, teljesen megváltozik, és egy ritka kedves fiú lesz belőle. Pár percig – sóhajtottam.

- Akkor talán nem kellene vele ennyit foglalkoznod – mondta Eleanor elgondolkodott arccal. – Talán nem az a fiú, aki azt akarja, hogy törődj vele, lehet, hogy nem is akar megváltozni, vagy megoldani a problémáit.

- Nem is fogok több időt pazarolni rá – jelentettem ki határozottan. – Ebben a pillanatban is utálom és megvetem őt – mondtam haragosan. – Remélem, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Fulladjon bele a bőröndnyi teájába! Mit bánom én!

- Persze, persze... - nevetett halkan Perrie, miközben lágyan megpaskolta a vállamat. – Aludj egy picit, mert fárasztó délelőttöd volt.

- Vacsora előtt felébresztünk! – szorított még meg gyorsan El, majd elengedett.

Igazuk volt, hiszen tényleg szörnyen elálmosodtam, miközben meséltem nekik. Most pedig, hogy végre kicsit felszabadultam sok nyomasztó gondolatomtól, már csak nehezen tartottam nyitva szemeimet, ahogy lefeküdtem kis, összedobott ágyamra.

- Ha mérges, olyan, mint egy kiscica, akitől elvették a gombolyagot – kuncogott Perrie csendesen El fülébe.

- Szerinted tudna valakire tényleg haragudni?

- Ezt hallottam... Mérges vagyok, de tényleg... Nagyon, de nagyon dühös... - bizonygattam alig motyogva a fáradtságtól, mire még egy halk nevetés hallottam a kis kunyhó másik feléből, majd újra elkapott az álmosság, én pedig azonnal el is aludtam.

***

Nem hiszem, hogy túl sokáig hagytak volna pihenni, hiszen még álmodni sem volt időm, mikor egy elfojtott, de éles szóváltás ébresztett fel. Nem nyitottam ki azonnal a szemeimet, először csak füleltem.

- ...ez a lányok kunyhója, kivéve, ha nem vagy három év alatt. Ide nem jöhetsz be. Különben is, nem akar ő most látni téged, meg úgy máskor sem. Egy gyökér voltál vele, ő pedig teljesen ki volt, mikor hazaért – hallottam Perrie halk, de mégis meglepően határozott hangját. A következő pillanatban, mikor megtudtam, hogy kihez is intézi semmiféleképpen sem kedves szavait, azonnal felpattantak a szemeim.

- Csak beszélni akarok vele. Nincs szükségem hozzá az engedélyedre – horkant fel Harry megszokott lekezelő stílusával.

- Nem én vagyok az, aki a rabszolgájaként kezeli őt. Olyan kis naiv és jóhiszemű, ne használd ki őt! – állt neki ellen továbbra is a lány. Hirtelen kedvem támadt megvédeni magam, de inkább csak lapítottam, remélve, hogy Harry lassan távozik, ha Perrie nem adja fel. De talán, bármennyire nem akartam, igaza is lehetett a lánynak...

- Te ezt nem értheted – szűrte a fiú a fogai között most már valóban dühösen. – Engedj be, vagy én engedem be magam! – fenyegetett.

- Niall csak nemrég találta meg az erdőben teljesen átfagyva, alig két órája sikerült elaludnia, szüksége van a pihenésre – folyamodott Perrie más eszközökhöz, de még így is vesztésre állt sajnos.

A következő pillanatban meghallottam a szőke lány felháborodott kiáltását, majd pár halk lábdobogást. Nemsokára pedig megláttam azokat a már túlságosan is jól ismert, nedves, göndör fürtöket tőlem alig pár méterre. Harry egy szokásos kék rövidnadrágot viselt sportcipővel és pulcsival, táskája pedig kissé vizesen lógott a jobb vállán.

- Ne, kérlek, ne! – nyögtem fel, majd egy hirtelen mozdulattal teljesen elrejtőztem a pokrócok alatt. Nem mintha ezzel az akciómmal bármit is elértem volna, hiszen Harry nagyon is jól tudta, hogy merre talál.

- Mi a fenét csinálsz? – hallottam meg a hangját egészen közelről, amiből arra következtettem, hogy leguggolt az ágyam mellé.

- Próbálok felébredni ebből a rémálomból – sóhajtottam összeszorított szemekkel. Azonban nagyon is rá kellett jönnöm, hogy ez nagyon is a valóság. Nem akartam őt a közelemben, főleg nem ennyire közel és ilyen kevés idő után. Emellett elképzelni sem tudtam, hogy mit akarhat tőlem. Megint megalázni? Beszólogatni?

- Ne légy ilyen drámai, hercegnő! – Elképzeltem, ahogy ebben a pillanatban is gúnyos mosolyra húzza ajkait. Kezeket éreztem meg magamon, majd egy másodperc múlva eltűnt arcom elől a takaró, és azok a smaragd szemek néztek le rám azzal a jól ismert vigyorral együtt.

- Mit akarsz, Harry? – sóhajtottam, ahogy egy-két kósza tincset kisöpörtem arcomból.

- Beszélni – adta meg az egyszerű választ.

- Nem akarok veled beszélni – vágtam be a durcás arcomat.

- Gyerünk, hercegnő! Tudom, hogy egy seggfej voltam a délelőtt...

- Valóban az voltál – néztem rá a tőlem telhető legmérgesebben, és ezután nem értettem azt az elfojtott mosolyt a szája sarkában.

- Te is nagyon jól tudod, hogy mással nem tenném meg ezt, szóval ne kéresd magad.

- Most érezzem magam megtisztelve? – nevettem fel hitetlenül, ő pedig nem válaszolt, egyszerűen csak megforgatta a szemét. Tudtam, hogy nem fog engedni, és egyetlen választásom, hogy belemegyek a dologba. Egy részem a föld másik végébe kívánta őt, míg a másik majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy most éppen mit akarhat tőle a fiú, aki alig pár órája teljesen másként bánt vele. – De akkor vissza kell fognod magad! – figyelmeztettem, miközben felültem rögtönzött ágyamon, és ujjaimmal hosszú, barna fürtjeim közé túrtam, hogy alvás után kissé helyre igazítsam azokat.

- Nem lesz rá szükség – állt fel, és türelmesen várta, hogy kövessem őt. Belebújtam sportcipőmbe, majd egy halk sóhajjal indultam az ajtó felé. Út közben kifelé találkoztam Perrie dühös, sértődött, valamint Eleanor kissé aggódó tekintetével. Én pedig csak egy biztató mosolyt küldtem feléjük, majd kiléptem a még mindig szemerkélő, de legalább már nem szakadó esőbe.

A szabad levegőn azonnal megcsapott a hideg, habár a kunyhóban sem volt éppen túl nagy hőség. Hiányzott az ágyam, és minden vágyam volt visszabújni a pokrócok alá. Összefontam mellkasom előtt karjaimat, és kissé összehúzódva közelítettem meg a pár méterre álló Harryt.

- Öhm... - kezdett el kutatni a hátizsákjában, ahogy odaértem hozzá. Egy pillanat múlva kezembe nyomott egy sötét dzsekit, mire kérdőn néztem rá. – Neked hoztam. Ahelyett, amit tönkretettem.

- Köszönöm – mondtam halkan. Mást nem is nagyon tudtam volna szólni, mert a mellettem lépkedő göndör fiú teljesen összezavarta fejemet. Már megint.

Csendesen bújtam bele a kabátba, ami pont elég volt ahhoz, hogy átmelegedjek. A ruhadarab csakis Harryé lehetett, hiszen bőven nagy volt rám. Szinte kétszer is belefértem volna, miközben ujjai is bőven túlnyúltak kezeimen. Meg kellett állítanom magam, hogy ne szagoljak bele az anyagba, ami egy meglepően finom illatot árasztott magából.

- Tudod... - törte meg a köztünk lévő pár percnyi kínos csendet, ahogy a kissé viharos tenger mellett sétáltunk. – Egy szót sem gondoltam komolyan abból, amit a délelőtt mondtam. – Ahogy beszélt egy pillanatra smaragdjaival az én szemeibe nézett, majd mintha kissé kellemetlenül érezné magát, lesütötte tekintetét, és cipője orrával gyengéden a vizes homokba rúgott.

- Én csak segíteni akartam – mondtam halkan.

- Tudom – sóhajtott alig hallhatóan. – Én pedig csak nem vagyok túlzottan hozzászokva, hogy valaki törődik velem – mondta szinte suttogva, mintha utolsó mondatát nem is kellett volna hallanom.

- Akkor miért vagy itt, Harry? – nyögtem ki végre a kérdést, ami az elmúlt percekben a legjobban foglalkoztatott.

- Nem igazán tudom – vallotta be, miközben idegesen a hajába túrt. Nagyon erősen látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, és máris megbánta ezt a beszélgetést. Én viszont semmi áron nem könnyítettem volna meg a helyzetét. – Talán azért, mert te vagy az egyetlen, aki szóba áll velem ezen a szigeten. Nem vagyok egy társasági ember, de egy idő után elég embertelen és magányos az a barlang.

- Szóval azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – húztam fel a szemöldököm. Bevallom, kicsit élveztem, hogy most az egyszer én vagyok a jobb helyzetben, és magabiztosan nézhetem Harry kényelmetlenséget.

- Mondhatni... - vonta meg a vállát, és elrúgott egy nagyobb kavicsot a partról a tengerbe.

- Harry... Én nem biztos, hogy akarom ezt – vallottam be. – Nem tudok lépést tartani a folytonos hangulati váltásaiddal. Kedvelem ezt a Harryt, aki most vagy, de a délelőttit puszta egyszerűséggel bele tudnám fojtani a tengerbe – mondtam kissé dühösen. Harry halkan, dallamosan nevetett fel. Ilyenkor olyan nehéz volt haragudnom rá. Mikor ez a kedves fiú állt előttem, nem tudtam neheztelni Harryre.

- Szóval akkor teljesen feleslegesen töröm itt magam? – vigyorodott el, de szemében egy kis csalódottság bukkant fel.

- Ezt nem mondtam. Viszont azt tudnám értékelni, hogy mikor éppen seggfej funkcióba kapcsolsz, nem igazán jössz a közelembe.

- Szóval akkor szent a béke? – mosolyodott el úgy, hogy ezúttal kisfiús gödröcskéi is látszódtak, ami az elméleteim szerint azt jelentette, hogy őszinte a gesztusa. Lehetett ennek ellent mondani?

- Nagyon csúnyán bántál velem ma délelőtt... - gondolkoztam. – Engesztelj ki!

- Engeszteljelek ki? – húzta fel a szemöldökét kissé meglepődve, mintha sosem hallotta volna még ezt a szót. – Hogyan?

- Ebben nem segíthetek – nevettem halkan, és úgy vettem észre mintha ő is benne lenne a játékban.

- Rendben, akkor... - gondolkodott el összeráncolt szemöldökkel pár pillanatig. – Amint eláll az eső. Az első reggel, mikor kisüt a nap. Idejövök érted, és velem töltöd a napot.

- Benne vagyok – bólintottam rá azonnal. – Utána pedig majd meglátjuk – tettem hozzá, hiszen nem akartam, hogy túlságosan is elbízza magát. Nagyon sáros volt még a szememben a délelőtt történtek miatt. Nem voltam többé dühös, sosem voltam azaz ember, aki túl sokáig haragudni tud, viszont annál inkább éreztem még magamon a megaláztatást és csalódottságot. – Le fogod harapni a fejem, ha megkérdezem, hogy vagy? – mosolyodtam el lágyan.

- Nem, egyáltalán nem – rázta meg a fejét vigyorogva, de szeme kissé elkomorodott. – Jól vagyok. Már sokkal jobban.

- Jobban is nézel ki – állapítottam meg. - Amikor először megláttalak a fa tövében, az esőben, olyan voltál, mint egy halott – vallottam be nem is takargatva a valóságot.

- Köszönöm. Ilyen szépet még sosem mondtak nekem – horkant fel kissé. – És mi van veled? Miért kellett a szőkének rád találnia?

- Uhm... Hát... Eltévedtem... - nyögtem ki lesütött szemekkel. A következő pillanatban Harry hangos nevetésben tört ki mellettem. – Héj, nem éri kinevetni! Az egész a te hibád volt! – háborodtam fel, de én is nehezen tartottam vissza a mosolyomat.

- Ó, és mégis mit tettem, hogy az én hibám legyen? – nevetett még mindig.

- Összezavartál a buta viselkedéseddel – néztem rá szúrós szemekkel. – Teljesen eláztam. Ha beteg leszek, az is csak a te hibád lesz – mutattam rá.

- Rendben, ha beteg leszel, vállalom a felelősséget, és még teát is főzök neked – ígérte nehezen visszafojtott vigyorral.

- Megegyeztünk - bólintottam egy nagyot. - Viszont ideje lenne visszaindulnunk a táborba. Lassan besötétedik – állapítottam meg hirtelen, miután jól a fejembe véstem ígéretét. – Nem akarsz itt maradni az éjszakára? Niall és Zayn biztosan szívesen adnának neked is egy helyet.

- Uh, nem... - fújt egyet. – Inkább kihagyom. Viszont nekem el kellene indulnom a barlanghoz minél előbb, mielőtt még teljesen lemegy a nap. Nem látok túl jól a sötétben. Bízhatok benne, hogy innen visszatalálsz egyedül is, ugye? – kérdezte megtorpanva.

- Persze, csak vissza a tenger mellett. Tudom – bólintottam egy aprót.

- Biztos? Ne rajzoljak térképet? – cukkolt, én pedig csak felhorkanva hátat fordítottam neki, és elindultam a tábor felé.

- Viszlát, Harry! – köszöntem még vissza sem fordulva, hogy ne láthassa azt a kis előbukkanó mosolyt az arcomon.

- Jó éjt, hercegnő! Ne felejtsd el, az első napsugárral itt leszek! – szólt még utánam, de mikor újra hátranéztem volna, már el is tűnt az erdő fái között.

Az eső miatt szaporán szedtem a lábaimat a tábor és a kis kunyhó felé, és magam sem értettem, de minden egyes lépéssel mintha nőtt volna az arcomon lévő vigyor. Az egészet csakis a fejemben keletkezett zavarnak tudtam be, hiszen nem volt csoda, hogy ezek után nem tudtam reálisan gondolkodni. Harry teljesen összezavarta az agyamat, de nem aranyos mosolyával vagy szép szemeivel... De miket is beszélek, mert nem mintha annyira érdekeltek volna Harry szemei vagy mosolya.

Azonban újból és újból összezavart viselkedésével. Nagyon jól tudtam, hogy akkor tenném a legjobban és leghelyesebben, ha hagynám az egészet, és Harryre sem gondolva próbálnám hasznosan tölteni napjaimat ezen a szigeten. Valamilyen módon azonban ez a fiú mégis megbabonázott, és valahogy nem engedte, hogy csak úgy elmenjek mellette. Minden pillanattal egyre jobban tudni akartam a titkait, ismerni akartam őt, és magaménak hinni a barátságát.

Zavarodottan léptem be a kunyhóba, ahol Perrie és El feszült figyelemmel és kíváncsisággal meredtek rám, szemeikben tele ki nem mondott kérdésekkel. Én azonban nem szóltam egy szót sem, csak lemondóan sóhajtottam, és legyintettem egyet. Harry vizes kabátjából kibújva, egyszerűen levetettem magam a sarokban elhelyezkedő ágyamra teljesen tehetetlenül.

- Én teljesen megőrültem... - nyögtem halkan a párnámba, hiszen mindennek ellenére tudtam, hogy ostoba vagyok és -, ahogy Perrie is mondta, - szörnyen naiv. Tudtam, hogy Harry megint csak bántani fog, de amikor ilyen kedves és gondoskodó volt, szívem mélyén mást sem akartam, mint újabb esélyt adni neki.

Abban a pillanatban mást nem utáltam jobban a szakadatlanul szemerkélő esőnél, és miden vágyam volt, hogy másnap reggel meleg napsugarak ébresszenek majd fel.