Roppant idegesen ülök a franciaágyon. Egyáltalán nincs ínyemre számonkérni az öcsém, de sejtem, nincs más választásunk. Amennyiben tényleg látott minket ma reggel, jogosan hiheti, hogy összeszűrtük a levet. Holott ilyesmiről szó sincs, mindössze valamiért úgy gondolta az alvó énem, király dolog rámászni Waylenre. Sosem vallanám be hangosan, viszont tényleg az. Hosszú ideje nem aludtam ennyire mélyen.

Nem véletlen igyekeztem hallgatni egész délelőtt, valahogy dűlőre kellett jutnom ezekkel a fura tapasztalatokkal. Soha nem kerültem még ennyire közel egy sráchoz sem, és ez kicsit megrémisztett. Közben tudom, ez nem a világvége. Valóban nem történt köztünk semmi, egy véletlen folytán keveredtem a közelébe, öntudatlanul bújtam oda hozzá, mégis kínos. Akárhányszor felidézem a bőre forróságát, vöröslik a fejem: a méregtől és a pírtól egyszerre, hiszen... a fenébe is! Hosszú ideje féltem az érintésektől, most pedig megtapasztaltam valami ahhoz hasonlót, ami abszolút nem rossz. Sőt, kellemes!

Az agyam viszont pontosan tudja, ennek semmi jelentősége. Waylen még mindig a mostohatestvérem, szóval teljességgel lényegtelen, mennyire jó érzés rajta feküdni. Sosem történhet meg újra. Normális, hogy ez még annál is jobban kiborít, mint illene? Végeláthatatlannak tűnő évek után jutok el idáig, végre képes vagyok elviselni egy férfi érintését, erre pont azét, akivel egyáltalán nem is kellene érintkeznem. Tévedésből sem. Ennyire nyomorék is csak én lehetek.

– Sokáig olvasol még, vagy megejthetjük végre, amit kéne? – Waylen nyugodt hangja szakít ki a merengésből, és rájövök: valóban van egy könyv a kezemben, ám egy sort sem fogok fel belőle. Kiváló!

Bólintok, és feltápászkodom az ágyról. Megigazgatom a kezeslábasom, aztán követem a srácot kifele. Idegesen ülök le Cameron mellé, hiszen eddig készültem a nagy beszélgetésre. Egész délután, míg a városban sétálgattunk ezen agyaltam, de azóta sem találtam ki, hogyan kezdhetnénk ennek neki.

Waylen leereszkedik Cam másik oldalára, mire a fiú felváltva kapkodni kezdi köztünk a tekintetét.

– Igen? – kérdezi néhány pillanat múlva. – Most fogjátok közölni velem, hogy titokban dugtok?

– A picsába, Cam! – csattanok fel zabolátlanul. – Nem csinálunk ilyet!

– Meglepődnék – sandít rám.

– Miből gondolod ezt? – csatlakozik Waylen is az eddig elég szarul kezdődő beszélgetéshez.

– Reggel benéztem hozzátok – hunyorog felém. – Láttam, amit láttam! Nem vagyok hülye, srácok. Szóval mit kapok cserébe azért, ha megőrzöm a kis titkotok?

– De nincs titok – közli vele a kék szemű. – Amit láttál, az csak a véletlen műve...

– Ez elég gyenge indok – oszt ki egy lesajnáló pillantást az öcsém. – Bizonygathatjátok, de már meggyőződtem az ellenkezőjéről, úgyhogy rátérhetünk a tárgyalásra. Vagy akár holnap kezdhetem ezzel a reggelinél...

– Cameron! – csóválja a fejét Waylen. – Neked mi a jó ebben? Felesleges feszültséget generálnál valami olyan miatt, ami nem létezik.

– Szerintem meg nagyon is létezik – köti az ebet a karóhoz Cam. – Ellie túl könnyen belement abba, hogy veled aludjon. Ez gyanús! Amúgy meg apa rátok állított. Azt mondta, ha minden információt leadok neki rólatok, kapok egy PS5-öt!

– Van PS4-ed – morgok megállíthatatlanul. – Cameron, tényleg nincsen köztünk semmi Waylennel! – Fura így szólítani, de még gyanúsabbá válnék, ha esetleg a vezetéknevén szólítanám. Vagy nem? A franc se tudja, kicsit már belezavarodtam, és fogalmam sincs, mit kombinál még össze ez az irritáló kölyök.

– Tehettek jobb ajánlatot, mint a PS5 – rántja meg a vállát hanyagul. Waylennel összenézünk. A szeméből kiolvasom, neki sem tetszik a kialakult helyzet. Végre valamiben egyetértünk!

– Nem fogunk, mert igazat mondunk – emeli meg az állát végül.

– Nekem aztán mindegy – nevet Cameron. – Akkor apával maradok üzleti kapcsolatban.

– Egy idióta vagy! – pattanok fel. – Csinálj, amit akarsz!

Berontok a szobába, és becsapom az ajtót. Dühösen vágódom le az ágyra, és duzzogva összefonom a karom a mellem alatt. Szigorúan meredek a lepedőre, próbálom kiötleni, mit kezdjek az öcsémmel, ám hiába. Valóban elég furának hangzik a tiltakozásunk, szerintem én sem hinnék neki fordított esetben, úgyhogy... marad a tagadás.

– Nem hiszem ezt el, baszd meg! – siet be Waylen a helyiségbe. Ő is bebassza az ajtót. Lassan ki kell cseréltetni, mert kiszakad a helyéről.

– Most mi van? – érdeklődöm morcosan.

– A fejébe vette, hiába mondok bármit! – fakad ki a hajába túrva. – Mit tegyünk, Méregzsák?

– Szerintem változz valami állattá, és egyszerűen csak nyeld le. Majd azt hazudjuk, hogy eltűnt.

– Szerinted embereket eszem? – mér végig fintorogva. – Kösz, de kihagynám.

– Pedig megérdemelne egy kis leckéztetést – bizonygatom még mindig dühtől fűtötten. – Várjuk meg, míg elalszik, aztán... ijeszd meg!

Waylen elgondolkodva bámul rám. Szinte látom, ahogy pörögnek az agyában a gondolatok. Határozottan állom a tekintetét, ő is az enyém.

– Benne vagyok! – vigyorodik el szélesen. – Végül is ő kezdte.

– Tudja, miféle állat vagy? – kérdezem töprengve. Egy madártól biztosan nem fosna be, de egy oroszlántól vagy kígyótól...

– Nem esett szó róla – szűkül össze a szeme. – Én a kígyóra szavazok. Szeretek sziszegni – emelgeti meg a szemöldökét, belőlem meg önkéntelenül kitör a kacagás. – Te nevetsz? Elképesztő! – ül le, és csatlakozik hozzám a mulatozásban.

Pár perc elteltével még mindig vihogok, és tulajdonképpen én sem értem, mi ütött belém. Talán így távozik a felgyülemlett fezsültség. Ezúttal nem bánom, fárasztó állandóan szorongani és aggódni. Néha úgy érzem, mást sem teszek ezeken kívül, így felszabadultan kapkodom a levegőt, amíg le nem csillapodik a röhögőgörcs.

– Hú! – nyögöm ki sóhajtozva. – Pedig nem bírom a kígyókat, de most valamiért... nem tudom – magyarázok összefüggéstelenül. – Mindegy!

– Egyébként van egy ötletem – fekszik el az ágyon Waylen, majd az oldalára fordul, megtámasztja a fejét a tenyerében, és folytatja: – Ez valószínűleg csak olaj lesz a tűzre, tehát kell egy B terv.

Önkéntelenül siklik a pillantásom a bicepszére, de gyorsan el is kapom, mielőtt feltűnne neki, és világoskék íriszébe nézek. Bólogatva rágcsálom az ajkam, zavarba jöttem, amiért szó szerint lestíröltem.

– És mi lenne az?

– Két opció van: vagy eljátsszuk, hogy nagyon imádjuk egymást, vagy az ellenkezőjét. Nem tudom, melyik lenne okosabb. Az apád egyszer már félreértett egy szituációt, így az ő szempontjából a veszekedés imitálása logikusabb, míg...

– Nem kell imitálni – szólok közbe, mire a srác megforgatja a szemét.

– Ez igaz – ismeri el. – Kibírhatatlan vagy, Méregzsák. Viszont az anyám... ő inkább azt szeretné, ha jóban lennénk.

– Szerintem nézzük meg mindkét opciót – vetem fel vállrántva. – Esetleg felváltva! Igen, szerintem az lesz a legjobb, hiszen a testvérek valamikor civakodnak, valamikor meg jól elvannak.

– Igazi kapcsolatterapeuta vagy. Sokáig tanulmányoztad a testvéri kapcsolatokat?

– Nem igazán – grimaszolok nagyokat. – Most már fogd be, Madden! Olvasok, amíg elalszik a kis szaros.

– Amúgy mi bajod a kígyókkal? Pár hete is megrémültél...

– Nem akarok ebbe belemenni. – Rögvest távolságtartóvá válok. A feszültség gyomrosként hatol belém, ahogy a lelki szemeim előtt hatalmas mozivásznon pörögnek az erőszakos képek.

– Talán... szóval talán köze van ahhoz, ami veled történt? – találgat, én meg összerezzenek. Automatikus reakció, nem tehetek róla, de ezzel elárulom magam, így mély levegőt veszek, és végül bólintok egy aprót.

– E-egy fidius tette – suttogom, miközben kinyitom a könyvem, hátha eltereli a figyelmem.

– Ismerted az illetőt?

– Kérlek, hadd ne kelljen beszélnem erről! – lesek felé könyörgően. A szívem felgyorsul, ahogy a szörnyű emlékek megrohamoznak. A kezem remegni kezd, így rámarkolok az olvasmányomra, nehogy Waylen ebből bármit észrevegyen. Nem állok készen arra, hogy ezt újra hangosan megosszam. Amikor megtettem, senki sem hitte el nekem. Azóta sem, de legalább már lepattantak erről a témáról. A tettes pedig... szerencsére az ország másik felében él, ám így is túl közel.

– Oké, ne haragudj! – kulcsolja rá az ujjait a csuklómra, majd bátorítóan megszorítja. – Ha mégis beszélnél róla, szívesen meghallgatlak.

– Nem szeretnék, de kösz – motyogom a csodálkozásom leplezve. – Most olvasok egy kicsit. – Suttogva ejtem ki a szavakat, aztán hátradőlök, hogy olvasni kezdjek. Extra koncentrációt igényel a leírtakra figyelni, azonban muszáj. Nem uralkodhat el rajtam egy újabb pánikroham. Nem hagyhatom, egyszerűen csak nem...

○•○•○

– Noelle – dugja be a fejét Waylen a szobába. – Alszik!

Azonnal ledobom a könyvem, és már sietek is kifelé. A mostohatestvérem az ajka elé emeli a mutatóujját, majd eltűnik a fürdőszobában. Pár pillanat múlva egy mocskos nagy kígyó kúszik végig a hotelszoba padlóján. Némileg undorodva húzódom a fal mellé, nem szívesen érintkeznék vele, még akkor sem, ha pontosan tudom, nem fog bántani, hiszen Waylen az. Attól még rohadt ijesztő! Főleg nekem.

Igyekszem kizárni a hülye emlékképeket, és kizárólag arra koncentrálni, ami előttem zajlik. Egész jól megy, ugyanis mikor Waylen Cameron mellé siklik, már egy cinkos mosoly húzódik az arcomon. Végtelenül szórakoztat a helyzet.

Halk kuncogást hallatok, amint a kígyó feje egyvonalba kerül az öcsémével. Kidugja a nyelvét, először visszafogottan kezd sziszegni, én meg már a hasam fogom a rázkódástól, ugyanis eszembe jut: „szeretek sziszegni".

Waylen hozzádörgölőzik Cam pofájához, a sziszegés pedig vészjóslóvá válik. Megemeli a farkát, megböködi vele a lábát. A számra kell szorítanom a tenyerem, mert alig bírok uralkodni magamon. Ráz a nevetés, és azonnal kitör belőlem, amikor Cameron hirtelen felugrik. Sikoltva áll fel a kanapéra, mire Waylen követi, és már ott is van a bokája körül. Ledönti őt, a gyerek lehuppan a seggére, rémülten kiabál segítségért.

Végül Waylen visszavonulót fúj, hogy ne okozzon maradandó traumát, visszakúszik a fürdő felé.

– Ellie! – üvölt velem Cam. – Mi a fasz?! – Nem bírok válaszolni, azóta is kacagok, már a falnak dőlve, hátha nem esek össze tőle.

– Mi a baj, Cameron? – jelenik meg Waylen. Futólag látom, hogy csak egy alsót visel, de a szája a füléig ér. – Nem bírod a kígyókat?

– Azt hittem, meg fogsz ölni! – ordít tovább, mialatt mérgesen csapkod. – Rábasztatok! – mutogat felénk ingerülten. – Mindenkinek elmondom, hogy mit műveltek a hátunk mögött!

– Mit, Cam? – kérdezem kuncogva.

– Te mi a szarért vagy jókedvű? – von kérdőre még mindig megemelt hangnemben. – Ebből is látszik, mekkora hazug vagy! – vádol, én pedig rögtön elkomorodom.

– Miből, te kis szaros? – esek neki immár mérgesen. Nem szeretem, ha olyan dolgokról formál véleményt, amit másoktól hallott.

– Már te sem tudod, mit hazudj össze, hogy valaki végre észrevegyen! – vágja hozzám a kemény szavakat. – Neki mit hazudtál, hogy megdugjon? – biccent az állával Waylen felé.

– Cameron! – rázza a fejét az említett, míg én összeszorítom a szám. A szemem már ég, a sírás fojtogat, amiért már megint terítékre kerültem.

– Mi van? – kérdez vissza az öcsém, közben felpattan. – Elsírta, hogy megerőszakolták, igaz? Nem történt ilyen! Az összes vizsgálat ezt igazolja!

– Remélem, egyszer te is hasonló helyzetbe kerülsz! – suttogom fájdalmasan. Az első könnycseppek végiggördülnek az arcomon. A megalázottság belém marja éles fogait.

Elvonulok, és bezárkózom a fürdőbe. Megnyitom a csapot, hogy ne hallják a hangos, szívszaggató zokogásom. A gyötrelem könyörtelenül csap le rám, és már megint azon agyalok, mit tehettem volna másképp. Segítséget reméltem a családomtól, ehelyett hazugnak kiáltottak ki, miután minden jel arra utalt, hogy nem történt igazából semmi. Sosem értettem, hogyan lehetséges ez. A mai napig a bőrömön érzem az érdes kezet, ahogy odaszorít a padlóhoz. Undorító szavakat mormol a fülembe, végignyalja a nyakam, aztán letépi a nadrágom. Hiába kapálózom, sokkal erősebb nálam, hiszen férfi, ráadásul egy fidius. Esélyem sincs a menekülésre.

Mindössze a jóindulatában bízhattam. Ha megöl, az feltűnne az apámnak, akivel nem akar ő igazán ujjat húzni, különben elveszti a cégénél betöltött pozícióját...

Ezután nagyjából ezerszer utánanéztem a neten az eljárás menetének. A gond ott kezdődik, hogy eleve nem vettek komolyan, így nem is vizsgáltak meg körültekintően. Sérüléseim, lila foltjaim nem lettek, ugyanis egy idő után abbahagytam a kapálózást. Úgy gondoltam, ha elernyedek, hamarabb végez. Ez volt életem egyik legnagyobb hibája, de honnan kéne tudnia egy alig tizenöt évesnek, mit tegyen, mikor megerőszakolják? Egy ideig én is abban a tudatban éltem, hogy ez mindössze egy rémálom. Aztán elkezdtek tisztulni a horrorisztikus emlékek, és hamar rájöttem, bizony nem ámítás, valóban keresztülmentem mindezen.

– Noelle! – kopogtat az ajtón Waylen. – Cameron bocsánatot szeretne kérni tőled!

– Húzzatok el! – kiáltok pityeregve.

– Sajnálom, Ellie! – hallom az öcsém hangját. – Túlzásba estem, de ti is!

– Hagyjál már! – sikítom torkom szakadtából. Ezzel egy időben leverem a csap mentén álló fogkeféket és minden egyebet, amit ott találok. A kerámia szappantartó éles csattanással robban több darabra a kövön. Remegő testtel guggolok le, próbálom lecsillapítani a kínzó érzéseket, de nem megy. Sírva szedegetem a darabokat, homályosan látom, hova nyúlok. A fájdalom belehasít a tenyerembe, vörösség csepeg a földre. A fejem hátravetem, felnyögök, majd lerogyok a kád mellé. Bőgve bámulom a csorgó vérem, és elképzelem, ahogy minden fájdalmam elillan, amint elfogy az összes. Kellemes képzelgés, vonzó lenne még több sebet ejteni magamon, hátha örökre megszűnne a végeláthatatlan kín.

– Minden oké? – Waylen kitartóan kérdezget, de csak most jut el az agyamig: már többször hozzám szólt. Nem felelek, még mindig a kezem kémlelem, és igyekszem ellenállni a késztetésnek, hogy felkapjak egy szilánkot, és egyenesen az ereimbe mártsam.

Az ajtó nagy csattanással csapódik a falnak. Ijedten kapom oda a tekintetem, a fiúk egyenesen engem fürkésznek. Aggódva, mégis lefagyva lesik a tenyeremből csorgó nedvességet.

– Szólok apának! – jelenti ki Cameron.

– Ne! – ragadja meg Waylen a felkarját. – Ne szólj neki! Kétlem, hogy erre lenne szüksége, csak... várj egy kicsit! – fejezi be, majd elém sétál, és odébb söpri az összetört darabkákat. Letérdel mellém, rögtön szemügyre veszi a sérülésem.

– Nem akartam öngyilkos lenni, mielőtt félreértitek – szipogom megrendülten. – Csak megvágtam a tenyerem, mikor össze akartam szedni...

– Semmi baj – mondja Waylen. – Gyere, kelj fel innen, és mosd ki a sebet szépen! – Nem vár a tiltakozásomra, ami már a nyelvem hegyén van, helyette megragadja a karom, és talpra állít, akár egy kisgyereket. A mosdókagylóhoz tol, megnyitja nekem a csapot, aztán a csuklóm köré fonja az ujjait, és odavezeti a sebesült tenyerem a víz alá. – Nem vészes, csak egy apró vágás. Mindig így van: amíg vérzik, durvábbnak tűnik.

– Köszi – motyogom nagyokat nyelve, a szabad kezemmel a taknyom és könnyeim törölgetve.

– Na, így már rendben lesz – zárja el a csapot, majd kutakodik kicsit a kisebb polcon. Elvesz egy picike törölközőt, rányomja a sérülésre, aztán kikísér a nappaliba. Leültet a kanapéra, addig Cameron hoz nekem egy pohár vizet. Elfogadom tőle, aprókat kortyolva fogyasztom el a nagyját. Lihegve teszem félre az üveget, majd szigorúan a szőnyegre meredek. Kínosan érzem magam, amiért megint ennyire kiborultam, ráadásul közönségem is volt.

– Ellie – érinti meg a karom Cameron –, azért jól vagy?

– Jól – húzódom el. Nem tetszik ez a fajta érintkezés.

Robbanni tudnék, amiért ismét tudatosul: képtelen vagyok bárkihez hozzáérni Waylenen kívül, pedig Cammel együtt nőttünk fel. Nem értem, mi váltja ezt ki, de azon töprengek, hogy talán az lehet az oka, hogy láttam, ő képes megvédeni. Az beteg agyam meg átkonvertálta bizalommá? A kurva életbe! Nem értem!  Meg fogok őrülni!

○•○•○

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet! :)
Köszönöm azoknak, akik követik! :) <3