Már megint futok. A kellemes, de ritka esőillat betölti a kifinomult érzékszerveim. Szedem a lábam, átszaladok egy parkon, azonban megtorpanok. Homályosan látok, de hallom, hogy a bokorban mozog valami. Odaügetek, lassan rakosgatom a mancsom, kimérten közelítek. Bedugom a farkas orrom, odaszagolok. Hátrálni kezdek az ismeretlen szagra, de ekkor mögöttem megreccsen egy ág. Odakapom a fejem, és csodálkozva végigmérem a fa körül táncot járó, ordenáré méretű farkakat. A golyóikon ugrálnak, vidáman köröznek a növény körül. Egy Nirvana számra ropják, néha megpörgetik a makkjukat, bennem pedig felmerül, vajon mit szívhattam, amiért ilyesmiket látok.

A szemem felpattan. Némileg szaporán veszem a levegőt, miközben a plafont bámulom. Próbálom összerakni, mi a picsáért álmodom táncoló péniszekről, majd leesik, hogy áll a farkam.

Valami rohadt meleg a jobb oldalamon. Konkrétan megsülök. Mély sóhaj szakad fel belőlem, amint megpillantom, hogy Noelle rajtam fekszik. Békésen szuszog a vállamon, a barackillat mindent beterít körülöttem. Bár háttal van nekem, mégis hozzám simul, a karomat öleli magához, akár egy plüssmackót, míg a feneke nekifeszül az oldalamnak. Oké, már tudjuk, miért vagyok kőkemény.

Kínosan pislogok körbe, keresem a kiutat, mert tudom, hogy a csaj egyértelműen ki fog borulni, ha erre ébred. Én aztán nem szeretném tetézni a traumáit. Mondjuk fixen nem én húztam magamhoz. Ugye?

Először óvatosan mozdulok meg, felmérem, mennyire alszik mélyen, viszont ahogy megmozdítom a karom, amit olyan szorosan ölelget, mocorogni kezd. Megmerevedek, és várom, hogy abbahagyja.

Jó, ez így nem fog működni, ráadásul a merevedésem sem akar megszűnni. Szánom magam, amiért már megint a mostohahúgomra áll a farkam, undorító vagyok. De a kurva életért nyomja ide a feszes seggét? Bármelyik tizennyolc éves fickó ráizgulna, ez halálbiztos. Sőt, faszt tizennyolc! Kortól függetlenül bárkinek dudorodna a gatyája egy ilyen helyzettől, kivéve, ha a csaj... a mostohatestvére? Talán perverz vagyok, baszki, vagy nem tudom.

Bűntudatom támad. A rohadt életbe! Ez így egyáltalán nem normális!

Mióta elmesélte, mi történt vele, igyekeztem máshogy viszonyulni hozzá, betudni a viselkedését egy következménynek, ám Noelle sosem könnyíti meg a beszélgetést. Hamar felidegesít, hiszen végtelenül akadékoskodó és makacs. Persze az esetek nagy többségében szórakoztat a viselkedése. Úgy puffog, akár egy morcos minikecske. Egész aranyos.

Végül eldöntöm, hogy inkább nem mozdulok meg, és megvárom, míg ő ébred fel. Átváltozhatnék, de ahhoz jobb megszabadulni a ruháktól. Valószínűleg még jobban megijedne, ha arra kelne, hogy kígyóként csúszkálok a szobában, szóval marad ez a... idegesítően furcsa, mégis kellemes helyzet. Szinte késztetést érzek rá, hogy jobbra forduljak, és még közelebb vonjam, átkaroljam a másik karommal, és...

Elég is ebből! Mi a fasz ütött belém? Elfolyt az agyam vagy mi a szar? Nem gondolhatok ilyesmire, mikor a csaj a mostohahúgom, basszus. Nem mintha ettől bármilyen vérszerinti rokonságban lennénk, de...

Noelle megmozdul. Kitágult szemmel várom, mikor tér magához, és csap agyon. Azonban nem történik meg; a lány megfordul, így legalább a feneke a túloldalra kerül, viszont a szitu nem lesz szebb. Átveti a karját a hasamon, kiváló módon használ párnának. A borzongás végigfut a gerincem mentén, amikor az orrát befúrja a nyakamba, a lábát pedig átveti az enyémen. A már-már lankadozó farkam ismét tornyokat megszégyenítő módon álldogál. Reménykedem, hogy ne érjen hozzá, még mindig nem szeretném kiborítani, de nem tudok uralkodni ezen, az összes vérem odatódul.

Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára együtt csajjal. Talán tizenhat évesen, míg együtt voltam fél évig egy lánnyal. Azóta csak futó kalandjaim voltak, ami általában azzal zárult, hogy én vagy a csaj leléptem szex után.

Nos, itt egyáltalán nem lesz semmiféle dugás, úgyhogy csodálatos volna, ha lelankadna a lompos, különben szörnyű problémáknak nézünk elébe.

Percek telnek el így, Noelle pedig pihen. Még mindig rajtam. Nem tudom, mi a kínosabb; az, hogy nem zavar a közelsége, vagy az, hogy még mindig ágaskodok. A picsába, de tényleg! Ki kéne innen...

A lány hirtelen összerándul. Idegesen figyelem őt, már amennyire ebben a helyzetben látom. Megmozdul a keze, tapogatózni kezd. Jaj, jaj! Ne, ne! Lefelé siklik, így kénytelen vagyok megragadni, mielőtt elér a nem kívánt területekhez.

– Mi a... – mormolja még félálomban, aztán pár másodperc elteltével rémülten elrántja magát tőlem. Már előre érzem, micsoda balhét fog rendezni. Ijedten kémlel, világosbarna íriszében rémület csillog, ahogy ott ül tőlem már kicsit távolabb.

– Nyugi! – mondom halkan. – Nem történt semmi.

– Én... – nyögi fülig pirulva. Lesüti a szemét, majd nyel egy nagyot. – Sajnálom, én nem szándékosan... – Nem fejezi be, helyette felpattan, felkapja a ruháit, aztán sietősen kimasírozik a szobából, mint valami szerető, aki menekül a feleség elől. Csodálkozva veszem tudomásul, hogy nem harapta le a fejem, közben meg nem értem, miért nem. Talán majd később, mert még álmos?

Fél óra elteltével már a hotel alsó szintjén reggelizünk. Családostul. Noelle egy szót sem szólt hozzám, mióta korábban kimenekült a helyiségből. Rám sem mer nézni, én meg azóta sem vágom, mi ütött belé. Egy szenvtelen megjegyzés sem hagyta el a száját, csak csendben eszegeti azt a szörnyen cukrosnak látszó fánkot. Az asztal legtávolabbi pontjára ült tőlem, Cameron és az apja közé.

– Élvezni fogod! – paskolja meg a vállam anya, mire rákapom a pillantásom. Nem tudnám megmondani, miről beszél, túlságosan leköt, hogy kitaláljam, Noelle miért nem esett nekem.

– Biztosan – reagálok azért valamit.

– Baj van, édesem? – kérdezi egy fokkal halkabban.

– Nincs, minden oké – mosolygok rá biztatóan, és őszintén remélem, nem valami baromságra helyeseltem az imént.

Húsz perccel később kiderül, hogy ellátogatunk Las Vegas óriáskerekéhez. Cameron rohadt lelkes, eleve ő akart ide eljönni, anyáék meg természetesen belementek.

Egy nyolcfős csoporttal együtt zsúfolódunk be a futurisztikus gömbbe, melynek oldalát üveg borítja. Ahhoz képest, hogy egy űrhajó belsejére hajazó, messziről picinek tűnő izé, egész tágas. A kapszula közepén egy bárpultot helyeztek el, két oldalán egy-egy piros beépített ülőgarnitúra húzódik. A liftajtóhoz hasonlító bejárat felé, körbe képernyőket szereltek, ami még inkább tetézi az ember jövőbe utazós érzését.

Amint mindenki beszáll, már indulunk is. Kenneth, Cameron és anya oldalán csapnak le a bárpultra, addig én a kilátást szemlélő Noelle mellé sétálok. Feltett szándékomban áll kideríteni, mi a tököm folyik itt. Eddig egyszer sem vesztegette el a kötözködésre szánt időt.

– Elfelejtettél üvölteni velem reggel – súgom oda neki, mire látványosan összerezzen.

– Nem kiabálhatok olyanért, amit én követek el – fonja össze a karját, de nem néz rám. Kizárólag az alattunk húzódó, egyre jobban kibontakozó város képét szuggerálja. – Nem direkt csináltam.

– Tudom – bólogatok piciket. Noelle éppen meglep. – Azért szaladtál el, mert kiborultál tőle?

– Talán.

– Szűkszavú vagy, ma még nem is sértegettél.

– Hiányzik?

– Nem, csak csodálkozom.

– Nincs min csodálkozni. Kétlem, hogy kötelező lenne bárkivel muszájból beszélgetnem.

– Rendben – forgatom a szemem a konokságán. Én sem engedek könnyen, de ez a csaj...

– Gyönyörű a látvány, igaz? – Anya a bal oldalamra lép, és belém karol. Úgy fest, akár egy gazdag üzletasszony. Még hozzá kell szoknom az új, menő ruhatárához. Kenneth előtt sosem öltözködött ennyire elegánsan, viszont nem is tűnt boldognak. A pénz nem minden, de azt hiszem, szükséges valamilyen szinten ahhoz, hogy nyugodtak legyünk. Anya sem látszik többé elkeseredettnek, ami örömmel tölt el. Hosszú éveken át éreztem őt lelombozottnak, magányosnak, hiába leplezte. Most viszont majd' kicsattan, ami az én gyermeki szívemnek is örömet okoz, hiába tagadom. Végtére is, én hozzászokhatok az új életünkhöz, és eddig elég jól megy.

Már csak Kennethtel kéne kezdenem valamit. A fickó több mint rendben van, de az ellenérzéseim egyszerűen nem csillapodnak. Nem mutatom ki, ám belül zavar, hogy apáskodni akar felettem. Valamiért úgy gondolom, nincs szükségem pótapukára, előbb az igazit szeretném megismerni. Itt van a kutya elásva. Addig nem békélhetek meg, míg nem találkozom azzal, aki ténylegesen az édesapám. De vajon ez valaha megtörténhet? Eddig is felkereshetett volna, mégsem tette.

– Igen – kapok észbe, mielőtt feltűnne neki az elkalandozásom. – Király.

– Mi van veletek? – les anya a jobbomon álló Noelle-re. – Miért vagytok ennyire szomorúak? Talán megint összevesztetek?

– Megint? – meredek anyára értetlenül.

– Cameron szerint volt egy kis összetűzés az ágy miatt – hozza fel, mire megcsóválom a fejem. – Sikerült ezek szerint estére megbékélni?

– Semmi gond nem volt. Hamar túljutottunk rajta igazából. Mind... nagyon jól aludtunk. Testvériesen... mármint úgy osztozkodtunk.

– Cam csak túloz – csatlakozik be Noelle a társalgásba, amikor leesik neki, mennyire bénán hazudok. Legalábbis anyának. Nem szokásom, még gyakorolni kell, ha véletlen megismétlődik a ma reggeli mutatvány.

– Értem már – nevet fel anya. – Örülök neki, hogy jóban vagytok! – simogatja meg a vállam.

– Még milyen jóban – jegyzi meg Cameron a hátunk mögött. Noelle és egyszerre kapjuk felé a fejünk. Egyből levágom, látta, hogyan feküdtünk reggel. Amikor felébredtünk, a tévé már szólt odakint.

– Miről beszélsz? – kérdezi Kenneth, miután belekortyol az italába. A hangja gyanakvó.

– Semmi érdekesről, csak...

– Csak kavarná a szart – menti a helyzetet Noelle –, mivel másra nem képes.

– Elég ebből, Ellie! – pirít rá az apja. – Gyerünk, inkább nézzétek a kilátást! Nincs szükség balhéra – néz a háta mögé, így én is így teszek. Néhányan minket figyelnek.

Nem sokkal később még mindig ott körözünk a levegőben. Anya és Kenneth már a túloldalon suttognak valamiről, míg Cameron a személyzetet boldogítja. Én idegesen sandítgatok Noelle felé, aki pár méterre tőlem fürkészi azt a kurva kilátást. Késztetést érzek rá, hogy madárrá változzak, és elrepüljek a büdös fenébe. Nem ismerem még annyira Cameront. Tartok tőle, tényleg „rajtakapott" minket, aztán csicseregni kezd az anyámnak és Kennethnek. Ez nem történhet meg. Nem fogunk gondot okozni az anyukámnak, mikor verte már őt eleget az élet és a családunk.

– Pszt! – szólok oda Noelle-nek, miközben felé oldalazok.

– Húzzál már a közelemből! – sziszegi dühösen. – Így is Cam...

– Beszélnünk kell vele, Méregzsák – súgom szorosan a várost mustrálva, hogy minél hivatalosabbnak tűnjön ez a társalgás. Amolyan „nincs itt más rajtad kívül, így kénytelen vagyok veled dumálni" féle.

– Igen, de nem most! Majd, ha visszaértünk! Most pedig menj vissza ennek a szarnak a túloldalára, nehogy ennél is tovább gondoljon egy semmiséget.

– Azért jót aludtál – kuncogok fel visszafogottan. – Még a nyálad is csorgott – húzom picit az agyát, de természetesen nem viccnek veszi.

– Nem igaz! – villan rám csokoládébarna tekintete. – Tűnj már el, Madden!

– Pedig azt hittem, szeretsz velem időzni – folytatom vigyorogva.

– A legkevésbé sem – feleli szigorúan. – Te tényleg nem fogod fel, hogy Cameron már kombinál? Legszívesebben kilöknélek innen!

– Tudok repülni – rántok vállat. – Bár akkor leesne rólam a ruha, és neked kéne összeszedned.

– Fogd. Már. Be! – morogja dühtől fűtötten, engem meg egyre jobban szórakoztat a kiakadása, így ráteszek még egy lapáttal.

– Vagy ez egy burkolt célzás volt arra, hogy meztelenül akarsz látni? Nem vagyok szégyenlős, este... – Nem tudom befejezni. Noelle rátapasztja a tenyerét a számra, miközben vörös fejjel felém hajol. Szívesen kacagnék, nyilván csak viccelek, de ő minden szavam komolyan veszi. Mintha ellopták volna a humorérzékét.

– Én egyszerűen csak elvágom a torkod éjjel, ha bármi ilyesmivel próbálkozol. Értetted? Felkapom az... első tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, és elmetszem vele a nyakad. Az egész fejed levágom!

– Például egy könyvvel? – találgatok, miután elhúzom a kezét a számtól. – Valami élesebbet keress, Méregzsák! Láttam a fürdőben borotvát, bár azzal eltart majd egy darabig...

– Nem szívesen zavarnék – köszörüli meg a torkát Kenneth, mire mindketten rásandítunk, és mondhatni szétrebbenünk –, de befejeznétek a látványos vitát?

Azt sem tudom, mikor került ide, annyira belefeledkeztem a felettébb mulattató „veszekedésbe".

– Hogyne! – fordul el sértődötten Noelle, majd elsétál a gömb túloldaláig. Kenneth felsóhajt a reakciójára, aztán elhúzza a száját oldalra.

– Ellie nehéz eset – szól halkan, így remélhetőleg egyedül én hallom. – Történt valami... vele pár évvel ezelőtt, ami miatt teljesen megváltozott. Mármint... a pszichológusa szerint mindössze figyelemhiányos, ezért megpróbálta valamivel felkelteni a környezete érdeklődését. Sikerült is, meg nem is, így az állapota stagnál.

– Mivel? – kérdezem, ugyanis különösen kíváncsivá tesz a monológjával. Nem hisz a saját lányának? Sőt... úgy beszél róla, mintha őrült lenne. Emellett felrémlik Noelle egy elejtett mondata, valamiféle hitetlen hazugról. Nos, eddig sem zártam a szívembe a fickót, de ezzel még távolabb kerül tőle.

– Az lényegtelen – mosolyog rám. – Csak azt akartam ezzel mondani, hogy légy vele türelmes, és egy idő után meg fog békélni. A kamasz lányok ilyenek – vesz újabb nagy levegőt, de a szavai semlegesen csengenek. – Idővel jóban lesztek! – paskolja meg a vállam. – Úgyis együtt fogtok iskolába járni.

– Értem. – Nem pazarlom az időm további kérdésekre, viszont itt és most elhatározom, hogy kiderítem, mi zajlik a háttérben, és miért hiszi azt Kenneth, hogy a lánya hazudik. Ehhez viszont előbb Noelle-t kell megpuhítani, ami extrán melós feladatnak ígérkezik. 

○•○•○

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet! 

Köszönöm a türelmetek, igyekszem időben frissíteni, közben gőzerővel dolgozom a másik könyvön, így elnézést kérek, ha találtok esetleg hibát. Nyugodtan jelezzétek, hogy javítani tudjam! :)