A nagy megaláztatás után egyenesen a szobámba zárkózom. A síráson hamar túlesek, erőszakkal fogom vissza a könnyeket, nehogy valaki meghallja. Megtörölgetem az arcom, majd lehuppanok az ágyamra, és idegesen meredek a szemközti falra.

Nehezen jutok dűlőre önmagammal. Még mindig felzaklat a nemrégiben történt felfedezésem, ráadásul hamar rádöbbenek, mekkora idióta vagyok. Nevetségesen viselkedtem, mert felhúztam magam egy semmiségen. Még mindig zavar az, hogy Waylen érintése nem keltett bennem félelmet. Furcsa, közben reményt ad. Viszont ott van a másik dolog: a többi fickó fogdosása felkavart. Persze ez keveredett a taknyolásom miatti szégyennel, de határozottan itt érzem a bőrömön a mocskos kezüket. Nem tölt el örömmel, koszosnak érzem magam tőle.

Az ajtómon visszafogott kopogás csendül fel, majd bedugja a fejét Lauren.

– Bejöhetek, drágám? – mosolyog rám.

– Persze – motyogom halkan, mire rögtön becsusszan a résen, és leereszkedik mellém. Automatikusan mérem végig. Szőke haját lófarokba fogta, míg a testét bézs színű, combközépig érő, csinos egyberuha fedi. Tökéletesen kiemeli a gyönyörű homokóra alakját.

– Jól vagy? 

Aggódva vizslat.

– Igen, csak... kínos volt – hozom fel az esésem. Nyakig pirulok tőle, hiszen azóta is cikinek gondolom.

– Előfordul – simogatja meg a hátam. – Ezért ne érezd rosszul magad. Nyugodtan gyere vissza, nem fog történni semmi.

– Inkább maradnék.

– Jól van, pihenj csak – emelkedik fel, és megint küld felém egy barátságos mosolyt. Aztán egyszer csak mély ráncokba szalad a homloka. – Noelle, édesem, elkezdtél már pakolni?

– Pakolni? – kérdezem zavartan. Hirtelen nem tudom, mire érti ezt.

– Holnap utazunk – dönti oldalra a fejét. – Elfelejtetted? Az apád említette reggelinél.

– Basszus – nyögöm, amint leesik, miről beszél.

Apa valóban emlegeti pár napja, hogy lefoglaltak az utolsó percben egy szállást az egyik távolabbi nagyvárosban. Nyilván teljesen eltájolódtam, úgyhogy simán elsiklottam felette.

– Egy hétre megyünk – mondja kuncogva. – Tizenegykor indul a gép, szóval...

– Rendben, sajnálom – pattanok fel zaklatottan. – Máshol jártam fejben, de már pakolok is.

○•○•○

A hotel recepciója sötét színekben pompázik. Bármerre pillantok elegáns, szürke és fekete színek uralkodnak. A fotelek passzolnak az obszidián árnyalatára hajazó pulthoz, a függönyök méregzöldben lógnak a széles ablakokon.

Nincs jókedvem. Mondjuk nekem mikor van? Olyan vagyok, akár egy citrom. Kicseszettül savanyú, unalmas. Mindenki fintorog, ha rám néz.

Oldalra lesek. Waylen a mellettem lévő kanapén ül, míg Cameron mellette. Halkan beszélgetnek valamiről, míg én átkozok mindenkit, aki kitalálta a Las Vegas-i kiruccanást.

Apa a pultnál áll, közvetlen mellette Lauren lépked az egyik lábáról a másikra. Elég rég ott időznek. Aggódni kezdek, miféle problémába ütközhettünk, és már sejtem, nem fogok belőle profitálni.

Egy mély sóhajt hallatok, miközben azon tűnődöm, hogy legalább a repülőút nyugalmasan telt. Igaz, nem tartott sokáig, mégis valamiért arra számítottam, szörnyű lesz. Legalább olyan borzalmas, mint a tegnap esti kapkodós bepakolásom. Így is otthon hagytam a fogkefém, szóval remélem, lesz majd odafent.

Apa és Lauren végre felénk indulnak, mire mind rájuk kapjuk a tekintetünk. Lauren gondterhelten figyel bennünket, végül apára pillant.

– Történt egy kis kavarodás a foglalással – kezd bele apa. – Két lakosztályt kapunk az eredeti három helyett. Az egyikben egy ágy van, ott leszünk mi. A másikban pedig egy kihúzható kanapé és egy franciaágy. Abban lennétek hárman. Nektek így megfelel?

– Nincs más választásunk – fűzi hozzá Cameron. – Reméljük, Noelle ezúttal nem horkol.

Waylen felnevet az öcsém förtelmes poénjára, Lauren összeszorított szájjal rázza a fejét.

– Kapd be! – mutatom fel a középső ujjam, mire apa rosszalló pillantást küld felém. – Bocs!

– Egy hetet kibírtok – ránt vállat apa. – Elvárom, hogy ne veszekedjetek! Testvérek vagytok, Noelle, oké?

– Feltétlenül az én nevem kellett kiemelni? – kötözködöm mérgesen. – Mintha én kezdeném a vitát!

– Te szoktad – szúr oda Cameron, majd felkel. – Menjünk, mindjárt kezdődik a meccs!

– Ne olyan hevesen, kisfiam! – kapja el a vállát apa. – Felmegyünk, lepakolunk, aztán együtt ebédelünk.

– Remekül hangzik – lombozódik le Cam. Rögtön rájön, ebből nem lesz semmiféle meccsnézés.

Ezután apa átnyújtja a szobához tartozó kártyát Waylennek, aki örömittas vigyorral fogadja el. Duzzogva követem őket a lift felé. A felfelé tartó út irritálóan sokáig tart, hiszen valamiért a tizenkettedikre megyünk. Legalábbis mi hárman. Apa és Lauren a tizediken szállnak ki, miután a lelkünkre kötik, hogy viselkedjünk illendően. Hogy máshogy tennénk? Mindent a boldog, családi egyesülésért!

Csendben sétálunk végig a szintén sötét színekben úszó folyosón. A padlószőnyegen grafitszínű, hullámos vonalak futnak végig, keveredve az alapot adó feketével, míg a falakat sötétre mázolták. Az egyetlen fényt a köralakú, sűrűn elhelyezett ledlámpák adják a fejünk felett.

Waylen megáll a folyosó legvégén található, 534-es szoba előtt, majd bedugja a zárba a kártyát. Valami kattan egyet, és végre megtekinthetjük, hol kell elszenvednünk a következő hét napot.

Utolsóként lépek be. Természetesen előreengedem a férfiakat, hadd szaladgálják ki magukat, mielőtt én is megteszem.

A bőröndjeinket szerencsére már felhozták, így azt nem kellett magunkkal cipeljük. Rendes esetben nem gondolnék ilyenre, azonban most mégis, ugyanis konkrétan hasra esek az egyikben. Fújtatva szedem össze magam, majd szemügyre veszem a tágas helyiséget. Ismét ugyanazok a lelombozó színek, mint az előtérben. Fekete, méregzöld és szürke.

A lakosztály közepén L-alakú bőrkanapé díszeleg, vele szemben méretes tévével. Balra tőle az amerikai konyha pultját látom meg, aztán haladok tovább a háló felé, mely közvetlen a kisebb „közösségi tér" mögül nyílik.

Épp átlépem a küszöböt, amikor Cameron kiront a szobából, és rávetődik a kanapéra. Belekapaszkodik a háttámlájába, és hunyorogva rám néz.

– Én fogok a kanapén aludni! – jelenti ki magabiztosan.

– Biztos, hogy nem! – szállok vitába gondolkodás nélkül. Ez azt jelentené, hogy nekem kéne Waylen mellett álomra hajtanom a fejem. Ez biztosan nem fog megtörténni. Előbb ugrik ki egy repülőgépből.

– Miért nem alszotok ti ketten az ágyon? – veti fel Waylen. Felé fordítom a fejem, és nagy levegőt veszek. Ott áll a bevetett, baldachinos franciaágy mellett. Nagyokat pislogva bámul engem, és rájövök, hogy választ vár. Már épp szólásra nyitom a szám, de Cam megelőz.

– Nem alszom vele! – kiabál. – Tavaly muszáj volt, és Noelle úgy csapkod és rugdos álmában, akár egy feltálalt, élő polip!

– Én meg vele nem alszom! – mutatom a kék szemű fickóra. – Elég különös lenne.

– Nekem mindegy, döntsétek el! – adja meg magát elsőnek Waylen. – Bárhogy is lesz, én kihúzódom a legszélére, aztán le van tudva. Egyikőtöket sem fogom ölelgetni, szóval kurvára felesleges ez a vita. Elég gyerekes.

– Szóval gyerekes? – állok belé rögvest. – Jó, legyen! Akkor Cameron, mivel gyerekes vagy, legyen a tiéd a kanapé! Majd én alszom az ágyon, hiszen én sem fogok senkit ölelgetni.

– Csodás! – csapja össze a tenyerét Waylen, és kivonul a hálóból.

Fújtatva megyek a bőröndömért, majd bevonszolom az ágy jobb oldala mellé. A kör alakú éjjeliszekrényre halmozom a töltőm, a telefonom és a három könyvem, majd elhúzom a rusnya, undorító függönyt, hogy legyen némi természetes fény ebben a kibaszott kriptában.

Rohadtul felcsesz a helyzet, ám nem mutatom ki. Nem fogom megadni Waylennek ezt az örömet, ebben biztos lehet. Engem ne nevezzen gyerekesnek, mert nem vagyok az. Oké, talán olykor igen, de ezúttal biztosan nem adom alá a lovat.

Tíz perc elteltével együtt sétálunk le az étterembe. Apa és Lauren már a bejáratnál várnak. Aggodalmaskodnak egy sort, szóval megnyugtatjuk őket. Elmeséljük, hogy minden rendben van, egyelőre senki sem halt meg.

Az ebéd hosszadalmas és fárasztó. Keveset beszélek, egyszavas válaszokat adok, inkább falatozok a sült krumplimból. Desszertnek rendelek egy nagy adag vaníliás fagylaltot, a tetején csokiöntettel. Lelkesen fogyasztom el, eddig ez a napom fénypontja.

Időközben kiderül, hogy mára nincs konkrét program, így Cameron örülhet. Tespedhet a kanapén, és nézheti a hülye kosármeccset. Apa és az új felesége felfedezik a wellnessrészleget, én pedig elvonulok olvasni. Waylen valami olyasmit mormol, hogy meglátogatja a konditermet.

A délutáni további részét olvasással töltöm. Magamra csukom a szobaajtót, hogy ne halljam Cameron hangos éljenzését, és elmerülök egy másik világban.

Ezért szeretek olvasni. Amíg falom a betűket, a külvilág zajos valósága elhal. Mindössze én vagyok, a szavak mámorító forgataga és az a csodálatos történet, ami kiszakít a megkeseredett, szürke hétköznapokból.

Ennél kevesebb jobb dolgot tudok elképzelni. A legszebb benne mégis az, hogy pár órára megszűnnek a problémák. Nem gyötör semmi, nem érzem a mellkasomban sokszor felbukkanó éles szorongást, egyszerűen csak létezem. Felfedezek egy olyan helyet, ahol szívesebben töltöm az időm. Egy olyan helyet, ahol a mindennapos gondok másodlagossá válnak, helyette foglalkozhatok az aktuális főszereplő megpróbáltatásaival. Tökéletes figyelemelterelés egy magamfajta lánynak.

Legközelebb arra eszmélek, hogy rám sötétedett, így leteszem a könyvet, és elsőnek tekintem meg – amennyiben Cameron nem hugyozta már össze a vécét – a modern fürdőszobát. Széles masszázskádat telepítettek ide, így elnyújtózom benne, és hosszan ázom.

Mivel én vagyok az utolsó, aki törölközőben fog mászkálni a fiúk előtt, ezért felkapom a kedvenc kezeslábasom, és már megyek is vissza abba a pokoli szobába. Mire kijövök a fürdőből már Waylen is itt van, de szerencsére Cameront boldogítja, úgyhogy felkapcsolom a villanyt, behúzom a függönyt, és folytatom az olvasást.

A vacsorát a szobába szállítják ki, így nincs szükség rá, hogy közösködjek bárkivel. Elvonulok egy pár muffin és sült krumpli társaságában. Meg ellopom gyorsan a Pepsit is a kocsiról. Visszasunnyogok az ágyba, és ott fogyasztom el, miközben végignézem a Youtube összes kutyás videóját. Igen, különösen unalmas egy csaj vagyok, de nem kimondottan érdekel. A nyugalmat szeretem.

Este tíz felé apa és Lauren leellenőriznek minket. Miután nyugtázzák, hogy senki sem halt még meg, elhúznak a francba. Én meg még mindig olvasok.

A könyvnek sajnos vége lesz, úgyhogy kénytelen vagyok lerakni. Szomorúan pislogok a plafon felé. Üresség telepedik rám, így felsóhajtok, és felkelek. Odakint már csend van. Kikukucskálok, majd kimegyek, hogy igyak egy pohár vizet. Következhet az esti rituálém.

A tévé halkan szól, Cameron édesdeden alszik, Waylen pedig a telefonját nyomkodja. Amint meglát, leereszti, és felkel a kanapéról. Kikapcsolja a tévét, és besétál a szobába. Kínomban felnyögök, de csak halkan, nehogy eláruljam, mennyire feszengek attól, hogy egy ágyban kell vele aludnom.

Gyorsan lehajtom a vizem, aztán csatlakozom a kedves mostohatestvéremhez. Futólag látom, hogy éppen öltözködik. Rá sem merek nézni, helyette szorosan a padlón tartom a tekintetem. Befekszem az ágyba, magamra rántom a takaróm, és hátat fordítok neki. Igyekszem kizárni a meztelen, izmos mellkasának a képét a fejemből.

– Becsukhatom az ajtót? – kérdezi halkan.

– Jobb lesz, mert igazából Cameron horkol – mondom kimérten.

Waylen nem felel. Becsukja az ajtót, ahogy megbeszéltük, majd leoltja a villanyt. Az ágy másik fele besüpped, automatikus húzódom még kijjebb. Pár centi hiányzik, hogy leforduljak róla.

– Jó éjt, Méregzsák!

– Aha, neked is, Madden – mormolom az orrom alatt, mialatt megkapaszkodom az ágykeretben. Le fogok esni innen a picsába.

A percek pörögnek, ám az álom nem jön a szememre. A csend a vesémig hatol; már megint szorongok. Nem Waylentől félek, tegnap már rádöbbentem, hogy vele kapcsolatban elromlott valami az agyamban. Inkább maga a helyzet okoz gyomorgörcsöt. Sosem osztozkodtam senkivel egy ágyon.

– Noelle... – A nevem hallatára annyira megijedek, hogy ugrom egyet. Ennek következtében megbillenek oldalra, és már zuhanok is lefelé. Tompán puffanok, egyedül a fájdalmas nyögésem hangja tölti be a szobát.

– Jesszusom, Madden, a frászt hoztad rám! – nyivákolok némileg kínosan nevetve. A térdem és az oldalam sajog.

– Mit csinálsz? – Waylen már felettem áll. Mivel a szemem már hozzászokott a sötéthez, így tökéletesen látom a  vigyorát. – Kelj már fel onnan! – nyújtja felém a kezét. Fújtatva fogadom el, és hagyom, hogy felhúzzon. Visszarántom a tenyerem, nehogy tovább kontaktusban maradjunk, mint kellene, utána ismét befekszem az ágyba.

– Mit akartál mondani? – fordítom felé a fejem, miután ő is visszafekszik.

– Kérdezni akartam, bár nem hittem, hogy szavakkal is le lehet lökni valakit az ágyról – kuncog jóízűen. – Szórakoztató lány vagy, Méregzsák. Nem is értem, miket művelsz állandóan!

– Küzdök az életben maradásért – duzzogok tovább, mire Waylen hunyorogva rám pillant.

– Szóval... miért hallgatóztál a múltkor?

– Éppen az ablakban álltam...

– Akarod mondani dohányoztál – köt belém, vádló kék írisze engem vizslat.

– Jó, tehát az ablakban cigiztem, és meghallottam, mit beszélsz, aztán kíváncsi lettem, ennyi.

– És van esetleg valami konkrét kérdésed, amit nem tudtál meg a tetőn kommandózás során?

– Nincsen – közlöm vállrántva. Biztosan nem fogom elmondani, mennyire felidegesített azzal, amit az apámról dumált össze. – Ennyi? Mert aludnék.

– Veled nem lehet normálisan beszélgetni, igaz?

Erre nem válaszolok, sértődötten fordulok vissza az eredeti pózomba, és lehunyom a szemem. Megelégeltem a társalgást olyanokkal, akik nem hálásak azért, ami az ölükbe hullott az anyjuk házassága által. 

○•○•○

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet! :)

Tisztában vagyok vele, hogy a történet kicsit lassabban halad, mint megszokhattátok tőlem, de úgy éreztem, meg kell adnom a szereplőknek a teret. Azt hiszem, logikátlan lenne, ha egyből egymás nyakába ugranának a helyzetet tekintve. Remélem, ez senkit sem tántorít el. :)
A következő fejezet Waylen szemszögéből fog íródni, és kicsit izgalmasabb lesz a mostaninál. :)

Köszönöm mindenkinek, aki velem tart! :)