Az ablakpárkányra támaszkodva bámulom a félkör alakú holdat. Sóhajtva gyújtom meg a régóta őrzött cigarettám, és mélyet szívok belőle, miközben azon tűnődöm, ideje volna előjönnöm a rejtekhelyemről. Majd' megfulladok, a dohány már száraz, még szar íze is van, de éppen nem érdekel. Ideje, hogy elfogyjon.

Az elmúlt három hétben minden éjszaka elszívtam egyet. Ez az utolsó szál. Azzal áltatom magam, hogy ezzel lezárom azt a szörnyű estét, amikor vad érzelmitöltettől megőrülve elmondtam Waylen Maddennek a féltve őrzött titkomat, ami igazándiból nem is az. Mindenki tudja, mi történt velem. Az már egy másik kérdés, hogy senki sem hisz nekem. Se a rendőrség, se a tulajdon apám. Annyival tudta le a dolgot, hogy elküldött pszichológushoz. Ennek már három éve, mégsem segít.

Minden alkalmat megragad az agyam a szörnyű emlékek elém vetítésére, mintha muszáj lenne. Kísért az egész, és bármennyire igyekszem, nem tudom kitörölni őket. Bennem élnek, a testem közepén hordozom egy súlyos téglaként.

Még az a rohadt pszichológus is szkeptikusan áll hozzám. Minden alkalommal rákérdez, biztosan megtörtént-e, vagy csak ki akartam tűnni. Minden bizonnyal ezzel akartam kitűnni. Véletlenül sem arra vágytam akkoriban, mint az összes korombeli tizenöt éves. Barátokra, pasikra, bulikra, piára, rendbontásra és szeretetre. Nincsen feltűnési viszketegségem, abban az időben sem volt. Aztán megerőszakolt egy fidius. Egy olyan kígyóvérű, aki túlságosan közel áll a családunkhoz.

Természetesen mindent tagadott, rólam pedig elterjedt a pletyka, hogy hazug vagyok. Azóta is összesúgnak a hátam mögött, így elvonultam. Elvonultam, és azóta is elvonulok. Amíg a szobámban vagyok, nincsen veszély, de amint kimegyek, rám talál a paranoiám.

Lényegében ezért akadtam ki Waylenre is az első találkozásunk alkalmával. Ha nyakig felöltözve lépek be, talán visszafogottabban viselkedem. Nem így történt, úgyhogy már mindegy. A srác letett arról, hogy szóba álljon velem, konkrétan csak vacsoránál találkozunk. Akkor sem beszélgetünk, mert felesleges. Amolyan néma egyezséget kötöttünk azon a borzalmas estén, ahol megelevenedett előttem a múltam.

Mélyet szívok a cigiből, égeti a tüdőm. Kifújom az ablakon, a füstöt messzire viszi a szél. Egy ideig figyelem a kavargását, tetszik a látvány, megvan a maga hangulata. A gondolataim is úgy szállnak tova, mint a fehér füst, és megint azon a három héttel ezelőtti éjszakán találom magam.

– Én... Engem... engem... meg-megerőszakoltak tizenöt éves koromban. – Vonakodva nyögöm ki. Magam sem értem, miért árulom el, de megteszem. Talán túl nagy hatást gyakorolt rám az ölelésével. Még sosem állt ki értem senki, még sosem törődött velem így senki, így valamelyest két pánikroham között meghatódom.

– Értem. – Waylen döbbenten fürkészi az arcom, igyekszik kitalálni, igazat beszélek-e. Ismerem már ezt a fajta megilletődött hallgatást. Ezután érkezik a visszafogott, lekezelő nevetés vagy a szemforgatás.

Végül egyik sem következik be. A srác vesz egy nagy levegőt, és megcsóválja a fejét. Egy darabig még hallgat, én pedig nem értem, miért nem állt már belém azért, amiért hazugságokkal fárasztom. Eddig minden alkalommal így történt.

– Nem tudom, mit kell mondani ilyenkor – szólal meg kimérten –, de őszintén sajnálom, hogy ezen kellett keresztülmenned. Azt hiszem, így már értem, miért ijedtél meg annyira a fiútól.

– Ja – suttogom lesütött szemmel. Szégyellem magam, mégis meglepődöm, hiszen úgy tűnik, hisz nekem.

– Gyere, Méregzsák, ideje hazamenni! – biccent a megfelelő irány felé az állával. – Ha van kedved, beszélhetsz róla.

– Nincs – motyogom, miközben elindulok mellette a járdán.

– Akkor majd beszélek én – ránt vállat. – Úgy tudom, a figyelemelterelés jó technika az ilyen pánikolós helyzetek elhárítására. Régen az anyámnak is voltak pánikrohamai, akkor mindig azt kérte tőlem, hogy meséljek neki a napomról. Neked nem a napomról fogok, hiszen láttad, mit csináltam.

– Akkor? – kérdezem halkan. Az ajkam harapdálva pillantok felé. Hálás vagyok neki, amiért a szörnyű viselkedésem ellenére a segítségemre sietett, és még mindig türelmesen bánik velem. Nem érdemlem meg.

– A barátnőd rám mászott – kuncog fel.

– Addie mindenkire rámászik. – Majdnem mosolyra rándul a szám, aztán leesik, hogy a barátnőmnek nevezte. – És nem igazán a barátnőm.

– Megcsókolt – folytatja még mindig jókedvűen –, és azt hittem, legalább olyan jól csókol, mint amilyen jó csaj, de el kell keserítselek, nem. Szörnyű volt!

– Pedig azt hittem, az első nőt megfekteted, aki szembe jön – szúrok oda. A figyelemelterelés valóban beválik, kezd visszatérni a régi önmagam. Már a kezem sem remeg.

– Nem tagadom, tettem már ilyet. – Rám vigyorog, majd vesz egy nagy levegőt. – Bár akkor kurva részeg voltam, szóval a nagyja nincs is meg. Mindegy is. Most biztos azt hiszed, hogy valamiféle nőcsábász pöcs vagyok.

– Igen, pontosan azt – bólogatok hevesen. Mi másra következtethetnék?

Waylen hangja szakít ki az emlékből. Összevonom a szemöldököm, és kijjebb hajolok. Hamar rájövök, hogy az ő ablaka is nyitva van. Valószínűleg telefonál. Nem szép dolog, de kíváncsi vagyok, így hegyezni kezdem a fülem, miközben elnyomom a bagót.

– Nem, dehogy – mondja nyugodt hangnemben. – Végül is igen, az, jó csaj. Ezt akartad hallani? – Pár másodpercig hallgat, majd a másik szavába vág. – Ja, kurvára utálom ezt az egészet, nincs mit tenni, haver. Csak anya miatt próbálok... Nem, normális vagy? A csávóját? Elviselem, mit tehetnék? Egy barom. A lány? Hagyjál már a faszságaiddal!

Levonom a következtetéseket, és fancsali képpel hajolok vissza. Eddig nem tűnt fel, hogy utálná az apám, ezek szerint mégis. Legalábbis azt hiszem, erre gondol. Ki másról beszélne?

Nem veszem jó néven, amiért baromnak hívja. Apa mindent megtesz, hogy ez a seggfej megkedvelje. Még fel is ajánlotta neki vacsoránál, hogy ad neki nyárra valami melót, mert Waylen közölte, nagyon unalmas itt. Talán kereshetne magának valami hobbit a panaszkodás helyett.

Némileg csalódok, hiszen azt gondoltam a múltkori után, valamelyest megbékéltünk. Ezennel ezt el is vetem. Egy jó cselekedet nem váltja meg őt a szememben, pedig közel állt hozzá két perccel ezelőtt.

Végül feldühödöm, és visszasietek az ablakhoz. Odahúzom a székem, és feltérdelek rá, viszont így már nem hallok semmit. Lenézek az alattam húzódó, némileg lefelé lejtő tetőre. Legalább másfél méter hosszú, így, ha a fal mellett maradok, nem esek le. Úgy határozok, én bizony megkockáztatom.

A párkányba kapaszkodva mászom ki, ám természetesen elbénázom az egészet. Amint leteszem a bal lábam, már emelem a másikat, azonban a kezem lecsúszik a keretről. Egy molylepke határozottan a karomnak ütközik, úgyhogy rémületemben kizuhanok a tetőre, de szerencsére nem indulok meg lefelé. A szívem vadul vágtázik, és pokolra kívánom az összes kibaszott szárnyas izét.

Fújtatva húzom magam négykézlábra, és csendben reménykedek, hogy Waylen nem vesz észre. A nyitott ablakát fürkészve várom, mi lesz a sorsom.

– Várj egy picit! – hallom újra a hangját, majd a feje felbukkan, és amint megpillant, a szemöldöke felszalad. – Nem, semmi érdekes, csak egy baszott nagy poloska szállt le a tetőre. Most le kell tennem, beszédem van vele. – Felkacag, és a szemembe nézve folytatja. – Nem csapom le, nyugi, mondom, csak beszélek vele. Csá!

– Meg ne merj szólalni! – morranok rá mérgesen.

– Mit művelsz, Méregzsák? – támaszkodik a párkányra, de a vigyor letörölhetetlen a képéről.

– Gondoltam, megnézem a... csillagokat – nyögöm ki az első hülyeséget, ami eszembe jut, majd lehuppanok a fenekemre, és az ablak alatti falhoz hátrálok.

– És ehhez ki kellett esni az ablakon? Hallottam, ahogy puffantál. Nem vagy normális. Mi a tökömet csinálsz, ha leesel? Még azt hiszik, én löktelek ki!

– Nem – csóválom a fejem elégedetlenül. – Sajnálom, de a hitetlen hazug cím az enyém, és nem veheted el tőlem.

– Oké, hát akkor további jó csillagnézegetést!

– Várj! – kiáltok utána, és már átkozódom is belül, amiért ekkora agyhalott módjára viselkedem. – Kivel beszéltél?

– Sejtettem, hogy hallgatózol. – Már nem látok rá, beljebb ment a szobába. – Egy barátom. De Méregzsák, ha kíváncsi vagy, szívesen válaszolok a kérdéseidre, nem kell öngyilkosságot elkövetni miattam.

– Faszfej! – sértegetem. – És nem hallgatóztam! – hazudom éllel a hangomban, hátha úgy magabiztosabbnak tűnik. – Meg kövér sem vagyok. Gondolom, erre utaltál a baszott nagy jelzővel!

– Nagyon gyatra a humorérzéked. – Kendőzetlenül vágja hozzám a szavakat, majd átlép a hosszú lábával a párkányon, és felém fordul. – Mit hallottál, Poloska?

– Remek – motyogok az orrom alatt. A Méregzsákot már mondhatni megszoktam. – Semmi érdekeset.

– Szerinted elhiszem?

– Nem fogok vitatkozni veled – rántom meg a vállam. – Ha akarod elhiszed, ha akarod nem.

– Pedig úgy fair. Lebuktál, vallanod kell!

– Kapd be, Madden!

– De hamar visszatértünk a három héttel ezelőtti állapotba – forgatja a szemét. – Rendben, tulajdonképpen nincs kedvem ehhez, dolgom van.

– Mégis milyen?

– Megyek futni – közli, és már mászik is vissza. – Ne ess le azért!

– Pedig mindenki jobban járna – suttogom, de már senki sem figyel rám.

○•○•○

Feszengve ülök a kanapén. A nappali megtelt apa munkatársaival. Különösen utálom a hónap utolsó vasárnapjait. Minden alkalommal el kell játszani, mennyire boldog család vagyunk, most pedig még annál is jobban, hiszen először találkoznak Laurennel és Waylennel.

Évek óta tartják ezt a „baráti" összejövetelt. Az ember azt hinné, tényleg jóban vannak, de az egész csak a felvágásról szól.

„Ó, a lányom most diplomázott, ő is ügyvéd lesz! El tudod ezt képzelni?"

„Végre megvettük az új házunkat. Persze mindjárt vettünk egy színben hozzá passzoló Maseratit is mellé. Meg kell adni a módját, nem igaz?"

„A felségem terhes a hetvenedik gyerekkel. Reméljük, ezúttal végre lány lesz!"

Aztán apa is büszkélkedik egy sort az új feleségével, és a csodálatos, felhőtlen családi modellünkkel. Mindenki megcsodálja Laurent, és nem véletlenül, hiszen ragyog. Emellett kedves és nyitott. Nem sokkal ezután Waylen kerül terítékre, viszont nem lepődöm meg azon, milyen egyszerűen veszi fel a fonalat. Könnyeden társalog a sok baromarcúval, még csak meg sem rezzen közben.

Megvan az új kedvenc. Még hálás is vagyok neki, amiért leveszi a vállamról a kényszerű beszélgetés terhét. Neki köszönhetően a háttérbe húzódva figyelhetek. Sőt! Amint alkalmam nyílik, visszasurranhatok a szobámba. Már alig várom!

– Tetszik ez az új felállás! – Cameron, a kisöcsém lehuppan mellém, majd iszik egy kortyot a kezében tartott pohárból. – Feltűnt, hogy mindenki körülötte legyeskedik? – biccent az állával Waylen felé, aki éppen Rogerrel dumál.

– Igen – ismerem el bólogatva. – Mi a véleményed róla?

– Bírom, jó fej – mondja unottan, aztán előhúzza a telefonját. – Neked?

– Elviselem, ahogy téged.

– Nem tom', mi bajod velem – pillant felém grimaszolva.

– Megzabálod a kajám – vetem a szemére, és tényleg nem viccelek. Gyűlölöm, amikor ellopja a gumicukrom.

– Az nem csak a tiéd, Ellie – húzza a száját mérgesen. – Én is itt lakom.

– Ja, mindegy – lesek bele a poharába, amiben buborékos, bézs színű lötty van. – Mit iszol, Cam? Ez... pezsgő? – A végét már súgom, nehogy lebukjon. Az nem jó egyikünknek sem, mert akkor nem tud nekem is szerezni.

– Az – kuncog, aztán ismét belekortyol. – Jó ízű!

– Szerezz nekem is!

– Szerezz magadnak!

– Cameron – sziszegem –, beköplek!

– Nem fogsz, akkor te sem jutsz hozzá. Gyanús lenne, ha újra bemennék a konyhába. Ott vannak, a pulton. Menj, és szerezz magadnak, Ellie!

– Remélem, másnapos leszel tőle, kis pisis! – mormogom, mialatt felkelek, és már kommandózom is a konyha felé. Hamar odaérek. Legnagyobb meglepetésemre, mellém szegődött a kiskorú alkoholizálás istene, így már nyúlok is a kikészített pezsgős poharak felé. Sebtében csurig töltöm, majd fordulok meg, ám természetesen Waylennel találom szembe magam. Nem értem, hogy került ide, mikor az imént még Rogerrel beszélgetett.

– Mit csinálsz, Méregzsák? – A tekintete megáll az italomon, majd továbbsiklik az üvegre. – Értem már. – Elém sétál, és egyszerűen kikapja a zsákmányom az ujjaim közül.

– Inkább te mit csinálsz! – förmedek rá dühösen.

– Nincs neked szükséged erre – teszi le a pultra. – Így is erős öngyilkos hajlamaid vannak.

– Nekem te ne mondd meg, mit csináljak! – hisztizem egyébként borzalmas módon, de kellően felmérgel, amiért apáskodni akar felettem. Mennyivel is idősebb? Nyolc hónappal? Képmutató fasz!

– Minek neked az? – folytatja összevont szemöldökkel.

– Mert meg akarom inni – közlöm vele a nyilvánvalót. – Megtennéd, hogy elállsz az utamból?

– Nem!

– Miért? Mit érdekel téged, mit csinálok? – kérdezem vöröslő fejjel. Még a víz is kiver a hirtelen rám törő haragtól. – Menj vissza, és foglalkozz azzal a sok barommal, akik kíváncsiak Kenneth Wiley új fiacskájára!

– Féltékeny vagy? Jobb szeretnéd, ha téged kérdezgetnének arról, milyen egyetemre szeretnél menni és mik a terveid a jövőre nézve? – cukkol nevetve. – Ezért nem kell leinnod magad, Méregzsák. Szívesen átadom a helyem, kibaszottul nem tetszik ez az egész helyzet.

– Semmi köze hozzád! – A pohár felé nyúlok, azonban Waylen elkapja a csuklóm. Kitágult szemmel pillantok le a hosszú ujjaira. Nem szorít erősen, tulajdonképpen alig érzem, mégis megilletődöm tőle.

Az agyam rögtön védekező üzemmódba kapcsol. Rettegek a férfiakkal való fizikai érintkezéstől, viszont ezúttal valami más. Nagyon más...

Nem érzek félelmet, pedig hozzám ér. Szorongva keresem a válaszokat, ez jobban kiborít, mint bármi. Felötlik bennem, talán a múltkori öleléshez lehet köze, aztán el is könyvelem válaszként. Egyszer már megbizonyosodtam róla, Waylen nem fog bántani, a hülye elmém meg azt képzelte onnantól, hogy bízik benne, vagy mi a fasz?

– Bocs, nem akartalak megijeszteni. – A fiú visszahúzza a kezét, majd inkább ő kapja fel a poharat. Világoskék íriszében megbánás villan.

– Nem ijedtem meg – motyogom. Az érintése furcsa ürességet hagy maga után, és eltűnődöm rajta, mi a büdös francért érzem ezt.

Végül annyira zavarba jövök, hogy inkább elmenekülök. A csuklóm szorongatva térek vissza a vendégek közé, és elfoglalom az egyik sarkot. Szaporán veszem a levegőt, a szívem vadul lüktet a mellkasomban. Nagyokat nyelve igyekszem tudatosítani magamban, hogy ez mindössze egy egyszerű véletlen lehet. Lehetetlenség volna, hogy Waylen Madden legyen az első srác, aki képes feloldani a három év alatt jól kifejlesztett érintés miatti félelmem. Abszurd és nevetséges, hogy nem tört rám egyből a pánik.

Tavaly egy fickó véletlenül odébb tolt a suli folyosóján, ezáltal megfogta a derekam, és konkrétan arrébb tett. Annyira összefostam magam tőle, hogy kihagytam a matekot, a vécébe bújva zokogtam. Most meg idejön ez a faszi, törődik velem egy este erejéig, nem nevez hazugnak, ráadásul öleléssel vigasztal – ami kurva nagy szó az esetemben, még az apám se ölelt meg, mióta megerőszakoltak –, a testem meg ellenem fordul? Úgy véli, kiváló ötlet pont a mostohatestvéremnek megengedni, hogy az érintése ne hozza rám a frászt? Milyen elbaszott szerencsétlen vagyok? Létezik ilyen a világon?

Amúgy is azt hittem, ez már örökre így marad. Sosem érint meg senki, sosem lesz barátom, pasim, férjem, ezáltal gyerekem sem. Úgyhogy ez így még ijesztőbb. Talán egyszer képes leszek elviselni valaki más kezének melegét?

Előfordulhat, hogy másban is bízom már, ezért egy apró semmiség, ami az előbb történt? Lehet, észre sem vettem eddig, de már bírom a fogdosást.

Ezen ötleten felbuzdulva indulok az apám irányába, ám nem jön össze a művelet. Megbotlok a szőnyeg sarkában, és előrezuhanok. Nem merek felnézni, akkorát puffantam, tuti mindenki engem bámul. Végül többen sietnek a segítségemre, többnyire idegenek fogják meg a két karom, hogy felkanalazzanak onnan. Sok-sok apró érintés, mind segítő szándékú, mégis borzalmasan rémület tör rám. Nem tudom eldönteni, hogy a sokk és megaláztatás okozza-e, vagy valóban nem állok még készen a fizikai érintkezésre.

Amint talpra kecmergek, elmormolok egy halk, szégyenlős köszönömöt, aztán várakozás nélkül kirohanok a helyiségből. A szememből könnyek csorognak, és leginkább arra vágyom, hogy elássam magam a kert hátuljában. 

○•○•○

Sziasztok! 

Ez lenne az új fejezet! :) 
Köszönöm mindenkinek, aki velem tart! :)