Teljes sokkban sietek apa után. Feltett szándékomban áll elmagyarázni neki, hogy az imént látott szituáció csak egy különös helyzet eredménye.

Amikor Waylen felém hajolt, őszintén azt gondoltam, bántani fog. Ösztönösen hunytam le a szemem, a víz levert. Olyan emlékek törtek rám, amiket mélyre temettem magamban, azonban ahogy tegnap este is, ma reggel is előbukkantak.

Nagy levegőt veszek, így próbálom lecsillapítani a hánykolódó érzéseim, mielőtt szembe nézek apa tévképzeteivel. A konyha előtt megtorpanok, hátrasandítok. Waylen tartja a biztonságos távolságot, így egy mély sóhaj kíséretében elsőként csatlakozom apához és Laurenhez.

A megpakolt asztalt kémlelve ülök le. A némaság a csontomig hatol, így apára lesek, furcsán nyugodt arckifejezéssel figyel, aztán a tekintete az éppen belépő Waylenre siklik, aki laza mozdulatokkal ereszkedik le mellém.

– Akarom tudni, Ellie? – szólal meg végre apa.

– Nincs mit tudni – rántom meg a vállam semlegesen, míg a tányéromra szedek egy pirítóst. – Volt egy kis... problémám, amiben Waylen segített. – Fura kiejteni a nevét. Még ő is rám pillant, nem hallotta még a számból, bár nem is fogja sokszor.

– Az mit jelent, drágám? – csatlakozik a beszélgetéshez Lauren is. Szerencsére Waylenre szegezi a szemét, úgyhogy ez most az ő köre.

– Semmi olyat, ami miatt aggódnotok kéne – feleli hátradőlve. Meglepetten veszem tudomásul, hogy nem dobálózik a molylepkés drámával. Ettől még tartok tőle, tényleg a párnám alá gyűjti azokat a dögöket. Rettegek tőlük, pedig elvileg ártalmatlanok.

Az anyja és az apám összenéznek.

– Akkor nem zajlik titkos románc a háttérben? – Apa éllel a hangjában érdeklődik. A grimasz, ami kiül az arcomra, szerintem mindent elárul. A felvetést sem értem, mikor tisztában van vele, hogyan állok a férfiakhoz, mióta... megtörtént.

– Ez undorító – kommentálom fintorogva. Még az étvágyam is elmegy.

– Egy napja sem ismerjük egymást – kotyog közbe Waylen. – Már ne is haragudj, Kenneth, de elég bugyuta a feltételezés.

– Way! – csattan fel Lauren, még az eddig kezében tartott kést is lecsapja a tányérja mellé.

– Semmi gond – nyugtatja őt apa. – Végtére is, igaza van. Talán túlgondoltam, de elég félreérthető...

– Bocs – dumál bele a srác –, nem úgy értettem, és a félreérthető helyzetért is. Nem áll szándékomban a kishúgommal kavarni. – Annyira gúnyosan ejti ki, hogy csak az nem hallja meg, aki süket.

– Nem vagyok a húgod – morgom, miközben három nagy kanál cukrot szedek a kávémba.

– Remek, akkor nem aggódom a kialakuló cukorbetegséged miatt – vág vissza. A fintorom letörölhetetlen, rohadt béna beszólás.

– Király, én sem indulok a keresésedre, ha elszállítanak az állatmenhelyre. – Ú! Ciki, ez még szarabb, mint az övé.

– Fejezzétek ezt be! – csóválja a fejét apa. Mérgesen fürkészi a kettősünket. – Mi bajotok van nektek?

– Á, semmi! – dobom el a pirítóst, amúgy sem kell már. – Ez a barom állat – hangsúlyozom ki feldúltan –, itt csúszott-mászott hajnalban!

– Mondtam már, hogy nem akartalak megijeszteni! – fordult felém Waylen. Világoskék írisze elmélyül a benne csillogó dühtől. – Legközelebb feküdj le előbb aludni, és akkor nincs ilyen probléma!

– Nekem te csak ne szabd meg, mikor feküdjek le! – állok bele a vitába. Ez még mindig az én otthonom, így igenis jogom van felemelni a hangom, míg ő csak egy betolakodó.

– Nem az én hibám, hogy olyan dolgoktól félsz, amik teljesen megszokottak!

– Igen, a vadállatoknak talán! – Már üvöltök, és remegek az idegtől.

– Elég ebből! – kiáltja apa. – Noelle, azonnal fejezd be ezt a viselkedést! Mi a fenéért árad ennyi sértő dolog belőled, kislányom? Miért kell kínos helyzetbe hozni mindenkit már kora reggel?

– Nem én kezdtem, ha nem tűnt volna fel! – A hangom elakad, hirtelen a sírás fojtogat a megalázottságtól, és attól, hogy a saját apám inkább az új családja mellé áll helyettem.

– Miért kiabáltok? – Cameron lehuppan a balomra, és már pakolja is tele a tányérját. Vigyorogva, közben kérdőn pillantgat felém világosbarna szemével. Mindig is idegesített a köztünk lévő hasonlóság, ez most megsokszorozódik a zavart állapotomtól. Egyedül a szőke haját örökölte Ritától, az anyjától. Egyébként le se tagadhatjuk egymást.

– Semmiért! – suttogom nagyokat nyelve, majd felkapom a kávés poharam, és már rohanok is vissza a szobámba. Úgy érzem, el kell tűnnöm onnan, mielőtt még több sértés hagyja el a számat. Egyiket sem Laurennek céloztam, azonban talán tényleg átléptem egy határt. Az már egy másik kérdés, hogy egyáltalán nem érdekel. Továbbra is a szavak az egyetlen fegyverem.

Jelentőségteljesen csapom be az ajtót, és lekapom az egyik kedvenc könyvem a polcról. A főszereplő csaj annyira magabiztos benne... Mindig azt kívánom, bárcsak én is ilyen lehetnék. Megnyugtatásképp olvasok belőle pár oldalt, míg elszürcsölöm a kellően megízesített kávém.

Nehezen fókuszálok a betűkre, folyamatosan azon pörög az agyam, mekkora bunkó ez a Waylen Madden. Ezúttal tényleg ő kezdte a beszólogatást, én csak megízesítettem az italom. Nem is értem, miből gondolja, hogy joga van felülbírálni, mennyi cukrot teszek a poharamba. Majd én eldöntöm! Ha ahhoz van kedvem, csurig öntöm vele!

Inkább leteszem az olvasmányt, túlságosan feldúlt vagyok még. Nem bírok megbirkózni a kialakult új, családi helyzettel. Legszívesebben rombolnék. Sosem vágytam báttyra, főleg nem ilyenre, aki úgy érzi, kénye kedve szerint rám törhet. Rendben, értékelem, amiért kitette a dögöt az ablakon, ám ennyi. Simán megoldottam volna egyedül is...

A telefonom pittyen egyet, mire automatikusan összerezzenek. Egy személy létezik a Földön, aki keresni szokott: Addie, az osztálytársam. A csaj úgy gondolja, feltétlen szóba kell velem elegyednie, amikor kettesben maradunk. Persze a barátai előtt ciki hozzám szólni, így őszintén szólva, nem is kedvelem őt.

Az őrült lánnyal nem érdemes kezdeni. Ez lehetne a főcím, amennyiben rám szánna egy fél oldalt a suliújság. Szerencsére az első év óta egyszer sem fordult elő. Akkor is mindössze azért, mert én voltam a pompon csapat kapitánya, aztán... az élet felülírta a terveim, és átváltoztam egy befordult, félős idiótává. Nem véletlenül, de...

– Ellie, öltözz! – szakít félbe apa hangja és két koppanás a fán. – Felesleges ellenkezni, akkor is velünk jössz a partra, ha magam kell kivigyelek az autóig!

Akkora sóhaj szakad fel belőlem, hogy azt hiszem, menten a padlón koppan a tüdőm. Instant forgatom a szemem, de nem válaszolok, helyette öltözni kezdek. Amint felhúzom a farmerom és az egyszerű, világosrózsaszín pólóm, lehuppanok az ágy szélére és kedvetlenül megnyitom az üzenetet.

Adeline: Ma este nyolckor, Dawsonéknál!

Én: Ok.

Üvölteni akarok. Sosem kellett volna belemennem abba a rohadt fogadásba, bár már piszkosul mindegy. Talán egyszer túlélek egy szociális eseményt, aztán egész nyárra visszahúzódhatok a kis váramba. Mármint ebbe a szobába, amit ideje lenne rendbe szednem, mielőtt a molyokon kívül a csótányok is tiszteletüket teszik. Viszont a csótányokkal Waylen is megjelenik, úgyhogy amint hazaérek, össze kell kapnom a szemetet.

○•○•○

A homlokom gyöngyözik a hőségtől, bár igyekszem figyelmen kívül hagyni. Hiába fekszem egy elég nagy napernyő alatt, a Miami partján tomboló hőség ellen mit sem ér. Az sem segít rá a helyzetemre, hogy nem vagyok hajlandó fürdőruhát vagy rövidnadrágot venni. Ennek megvan az oka, nem szeretem felhívni magamra a figyelmet. Nem mintha én lennék a város legjobb partija, ez amolyan személyes dolog, amit az engem ért kellemes trauma után vezettem be.

Már a kocsiban is borzalmasan éreztem magam, hiszen középre kényszerültem, a két barom srác közé. Ott legalább ment a klíma, mondjuk a komfortérzetemen ez mit sem segített. Másfél óra töméntelen szenvedés után értünk Sanfordból Miamiba, apa és az új felesége pedig rögtön megrohamozták az első tengerparti koktélbárt. Waylen Cameron oldalán pancsol, és egészen úgy tűnik, ezek ketten a nap végére lepaktálnak egymással.

Apa és Lauren délutánra sem kerül elő. Valószínűleg vásárolnak, és hálát adok az égnek, amiért nem hívnak magukkal. Sóhajtva húzódom ülésbe, végigpásztázom a partot. Néhány pillanatig elidőzöm a falkába rendeződött farkasokon. A tenger felé rohannak, mire megforgatom a szemem. Talán sosem értem meg, miért élvezik a likosok, hogy ázott kutyaszaguk lesz.

A túloldalon néhány oroszlán baktat a víz felé, felettük két poulian köröz. A poulianok legalább kedvesek. Lauren is az, így némileg bűntudat gyötör, amiért megbánthattam reggel. Nem neki szántam a megjegyzéseim, hanem a fiának, aki...

Hirtelen esik le. Waylen az éjszaka kígyóként jelent meg előttem, az anyja viszont madárvérű. Csodálkozva rakom össze a képet, hogy a srác valószínűleg két faj keveréke lehet.

A francba, de tényleg! Egy másodpercre gondolok rá, és megjelenik!

A homlokom ráncolva figyelem a közeledő alakját. Lassan sétál felém, a kisportolt felsőtestén megcsillannak a vízcseppek. A bőrét a nap folyamán megkapta a nap, habár lehet, eddig is ennyire barna volt, csak nem vettem észre. Ahogy a jobb karjának belsején lévő tetoválást sem, ami órát ábrázol, mely körül színes füst gomolyog.

– Megbékéltél, Méregzsák? – huppan le mellém, majd beletúr a vizes tincsei közé, és hátrasimítja a haját.

– Nem – teszem át a könyvem a másik oldalamra, hátha nem áznak el a lapok.

– Nincs meleged? – mér végig felvont szemöldökkel. – Gatyaszaggató hőség van.

– Nekem jó így – rántom meg a vállam semlegesen. Nem fogom az orrára kötni az indokaim, inkább másra terelem a témát. – Mondd csak, Madden, miféle lény vagy te?

– Olyan mindenféle – vigyorog rám.

– Kígyó és madár? – találgatok, ha már képtelen egyenes választ adni.

– Miért érdekel? Lehetőséget keresel a további kötözködésre?

– Csak kíváncsi vagyok – ül ki egy fintor az arcomra.

– Mind az öt faj vére megvan bennem.

– Micsoda? – kapom rá megrendülten a tekintetem. – Bármelyik alakot felveheted?

– Ja – zárja rövidre, és elterül mellettem. Hosszú lábát kinyújta, a karját a tarkója alatt keresztezi, míg a szemét lehunyja. Pislogok még rá egy darabig, nehezen dolgozom fel az információt, és már-már azon agyalok, csak szórakozik-e velem vagy tényleg komolyan beszél.

– Az hogy lehetséges?

– Ennyire különleges vagyok. – Csak úgy odaveti a szavakat, végül vesz egy nagy levegőt, és folytatja. – Az apám miatt, de felesleges tovább pazarolnod az időd a vele kapcsolatos kérdésekre. Nem ismerem.

– Hogyhogy?

– Lelépett.

– Sajnálom – mondom halkan, hiszen pontosan tudom, milyen, amikor egy szülője marad az embernek.

– Nocsak! – Immáron rám néz. – Beléd meg mi ütött? Azt hittem, elátkozod az apám is, vagy legalább levadállatozod.

– Igazi idióta vagy – mormolom az alattunk húzódó pléd csíkjait kémlelve. Már épp folytatnám egy újabb sértéssel, amikor a telefonom elvonja a figyelmem.

Előveszem, de nem nyitom meg az üzenetet, csak rálesek. Addie pár tűz emoji-val „dobja fel" a napom. Ő lelkes, hiszen a barátai közé megy, az én gyomrom viszont kavarog az idegességtől. Még a szívverésem is felgyorsul a hirtelen rám törő stressztől.

Utoljára három éve jártam házibuliban. Akkoriban még a pomponcsapatot erősítettem, aztán... soha többé nem mentem, így a félelem éppen teljesen letaglóz.

– Baj van, Méregzsák? – szakít ki a töprengésből Waylen. Hunyorogva meredek rá, és eszembe is jut a világmegváltó ötlet.

– Bulis típus vagy?

– Attól függ – mondja engem fürkészve. – Hogy érted?

– Ahol laktál, ott sok barátod volt, és sok partiba mentél velük? Csajozni, vagy mit tudom én.

– Igen – ismeri el, mire rögtön felé fordulok.

– Ma este lesz egy buli, van kedved eljönni velem?

– Pizsiparti? Kifestjük egymás körmét...

– Ne legyél már paraszt! – vágok közbe, mielőtt belelendülne. – Egy normális házibuli. Jössz vagy sem?

– Nem ismerek senkit.

– Engem igen. Legalább lesz időd ismerkedni! Mindenki ott lesz, aki a suliba jár – érvelek, és mélyen reménykedek, hogy igent mond. Nem egy életbiztosítás vele menni, de legalább nem leszek egyedül. Addie biztosan nem fogja fogni a kezem, így kell valaki helyette, és Waylen tökéletes lesz erre. Persze neki nem kell tudnia a sötét kis titkaim. Nem fogom megosztani vele, hogy mennyire félek elmenni. Arról sem kell tudnia, mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez. Sőt, azt is elhallgatom, hogy muszájból megyek.

– Oké – adja be a derekát némi feszült hallgatás után. – Benne vagyok, Méregzsák, de csak azért, mert ilyen szépen kértél. – A szarkazmus érződik a hangján, de figyelmen kívül hagyom, és nyugtázom: küldetés teljesítve. 

○•○•○

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet. Remélem, tetszett, és azt is, hogy nem utáltok, amiért 5 naponta hozom a részeket. Ez nagyjából így is lesz, ugyanis jelenleg éppen a másik könyvemmel foglalatoskodom. Pályázatra tervezem beküldeni, így sok időm elveszi az átírás és a javítás. 

Ettől függetlenül nem kell aggódni, meg van írva a történetből előre pár rész, és olyan napi 300 szóval tudom folytatni, így nagyjából 4 naponta születik egy fejezet, ezért is lesz 5 naponta rész. :) 

Köszönöm a figyelmet, hálás vagyok minden visszajelzését és olvasásért! ♥