A félelmeim általában nem bizonyulnak alaptalannak, azonban ma este megkockáztattam, hogy emberi alakomban, szorosan Noelle-hez bújjak. Holnap hazamegyünk. Tekintve a tény, már nem történhet semmi olyasmi, amitől eddig tartottam. Talán nem támadnak ránk, és vágják el álmunkban a torkunkat.

Az oldalunkon fekszünk. A csinos feneke a farkamhoz nyomódik. Ez eltereli annyira a gondolataim, hogy ne akarjak felpattanni, majd farkasként körbeszaglászni. Egyébként is csend honol idebent. Ráadásul sötét van. Olyan sötét, hogy az orromig sem látnék, ha nem szokta volna már meg a szemem az elmúlt két órában. Képtelen vagyok elaludni, és ehhez semmi köze a kerek popsinak, ami folyamatosan ingerel. Ő már legalább alszik, amíg én tépelődöm és aggódom. Attól tartok, ez az őrült fasz kitalál valamit, amivel elszakít minket egymástól, ezzel eleget téve a feltételezésemnek, miszerint egy gerinctelen barom. Sokszor a szemébe néztem, míg az alkujáról dumált, és nem éreztem őszintének. Az egyezkedés meg logikátlan. Semmi értelme annak, hogy elenged. Mi a garanciája, hogy nem hívom rá azonnal a zsarukat? Mert fenyegetőzött? Sejtem, be is váltaná az ígéretét, ezzel kapcsolatban biztos, ám mégsem félek tőle. Üres fenyegetésnek érződik, még a csomagban talált fülek után is, hiszen elvághatta volna a nyakam...

– Madden! – Noelle feldúlt suttogása szakítja félbe a gondolatmenetem. Félig felém fordul, így az ajka olyan közel kerül az enyémhez, hogy elegendő lenne néhány centit előredőlnöm ahhoz, hogy birtokba vegyem. Egyelőre kivárok. Nem értem, mitől morcos.

– Baj van? Azt hittem, már rég alszol.

– Próbálkozom, de nem megy.

Megsimogatom az arcát.

– Miért?

Elhúzza a száját, és megcsóválja a fejét.

– Neked nem okoz fizikai fájdalmat, hogy lassan egy órája áll a farkad?

Felnevetek. Erre nem számítottam, de mi tagadás, tetszik, hogy egyre nyitottabb a témában.

– Van az kettő is – mormolom, mire a lány megfordul. Velem szemben helyezkedik el. Érdeklődve vizslatja az arcom, még a szemét is összehúzza hozzá.

– Szerinted vannak itt rejtett kamerák?

Nem bírom visszatartani a nevetést.

– Szerintem legalább tíz.

– Kellemetlen.

Felvonom a szemöldököm.

Valóban az lenne? Mert mégis mit tervezett? Akarom egyáltalán tudni?

Természetesen.

– Miért?

Megvonja a vállát. A fejét a nyakam alá fúrja, és átkarolja a felsőtestem. A derekánál fogva húzom közelebb, és megfogom a lábát. Ráhúzom a csípőmre, így a keménységem tökéletesen hozzáér az ő puha részéhez.

– Ez nem segít.

– Nem? – kérdezek vissza kuncogva. – Nekem sem, de jó érzés. Neked nem?

– De, csak...

– Csak?

– Hát – motyogja, miközben még közelebb nyomakodik hozzám –, többet akarok tőle.

Néhány másodpercre lehunyom a szemem, és elszámolok magamban háromig.

– Az jó. – Alig bírom kinyögni. A cerkám már lüktet, de tudom, vissza kell fognom magam, hacsak nem akarunk pornót forgatni, hogy utána ellenünk fordíthassák. – Most nem lehet, Méregzsák.

– Tudom – leheli, majd megemeli az állát. A lehelete az ajkam csiklandozza. Furcsa módon, a haja még mindig barackillatú. Talán belőle árad.

Megcsókolom. A nyelvem türelmetlenül tör utat a szájába. Végignyalom az alsó ajkát, mire még jobban megkeményedek alul. Fojtott morgás tör elő belőlem, nem bírom visszafogni a vágyat, ami tehervonatként tör elő belőlem. Bármit elsodor, mely az útjába kerül. Dübörög a szívem, és talán egyszerre ver mindkettőnké, hiszen Noelle is úgy veti rám magát, mintha egy hosszú, savanyú gumicukor lennék. A kedvence. Vagy egy csokis muffin. Még meg kell kérdeznem, melyikért adná el előbb a lelkét.

Magunkra rántom a takarót, és belemarkolok a fenekébe. Halk, visszafogott nyöszörgést hallat. Megőrjít vele.

– Nem kéne... – motyogja a számra. – Nem szabad.

– Nem – nyögöm, és ismét csókcsatát vívunk. Mintha egy láthatatlan erő mozgatna minket, egyikünk sem bír a vérében zubogó vágyakozással.

Aztán a varázs hirtelen megtörik.

Valami szörnyűt csattan.

Ijedtemben felugrom, és belököm Noelle-t az ágy belseje felé.

– Jesszusom, Madden! – mormolja elégedetlenül, de nem felelek. Hegyezem a fülem. Odakint cipőtalpak dobognak. Futnak, mind az épület keleti oldala felé igyekeznek. Kiáltások törik meg az éjszaka csendjét. Egy ember folyamatosan üvölt, míg mások... sziszegnek, morognak és hörögnek. Tágra nyílik a szemem.

– Mi ez? – érdeklődik Noelle, miközben mellém térdel. – Nagyon fura, mintha...

– Azt hiszem, alakváltók. Sok alakváltó. Fidiusok, legalább nyolcan-tízen. Liontarisok, likosok – sorolom elgondolkodva. Ötletem sincs, mi zajlik itt.

Felpattanok, amikor ajtócsapódást hallok. Olyan, mintha valaki sorban nyitogatná a helyiségek ajtaját. Homlokráncolva sétálok a miénkhez, és rápróbálok a kilincsre. Zárva.

Abban a pillanatban, ahogy elengedem a fémet, a bejárat nagy elánnal kinyílik. A reflexeimnek köszönhetően időben elugrom, így nem vág pofán. Sietősen hátrálok az ágy felé. A küszöbön egy liontaris bámul rám. Barna szemében nem látok olyan vad tüzet, mint illene. Talán nem akar megzabálni?

Megragadom Noelle csuklóját, és megvárom, míg talpra kecmereg. Valamelyest a hátam mögé tolom. Megfeszítem az izmaim, és felkészülök az átváltozásra. Ha birkózunk, hát birkózzunk, de nem adom a csajom!

Milyen naiv idióta vagyok! Még azt hittem, nem szervez Peter némi meglepetést. Talán így akar engem eltávolítani az útból? Balesetnek álcázza a halálom?

Az oroszlán felmordul, majd megrázza a sörényét. Gyanakodva döntöm oldalra a fejem. Nem úgy fest, mint, aki támadni készül. Ismét rám emeli kifejező, komoly íriszét, és esküdni mernék, a folyosó felé biccent.

– Azt akarja, hogy... menjünk – mondja Noelle.

– És ha csapda? – hozom fel a immár a kezét szorongatva.

Időközben két kígyó feje bukkan fel. Bekukucskálnak hozzánk.

– Waylen! – Noelle felsikolt. Egy pillanaton belül az ágyra ugrik, onnan pedig rá a hátamra. Rendes esetben nem rogynék meg a súlya alatt, de nem számítottam többletsúlyra, így majdnem előrebukunk. Alig győzöm visszanyerni az egyensúlyom, azonban végül állva maradunk. Hátracsúsztatom a kezem, hogy megtartsam, ha már mászókázni támadt kedve. Gondterhelt sóhajt hallatok.

– Mit csinálsz?

– Az ott! – bök a bal oldalira, akinek a szeme... ismerős. – Az ott pont olyan, mint... Owen.

Bassza meg! Bassza meg a kurva élet!

– Owen? – Komoran kérdezek vissza. A kígyó ránk nyújtja a nyelvét. Sziszegve csúszik hatalmas teste az oroszlán lába közé, majd felegyenesedik előtte. Kihúzza magát. Rombusz alakú feje kirajzolódik a sötétben, míg szürke szeme villog. Elégedettnek tűnik, egy igazi ragadozónak. Önkéntelenül hátrálok még egyet. A vádlim az ágykeretnek ütközik.

A fidius felszisszen. Közelebb csusszan, a liontaris pedig kijjebb húzódik. Helyet ad neki. Az alakváltó megremeg. Az átváltozás hamar, a szemünk láttára zajlik le. A kígyó teste zsugorodni kezd, karok és lábak bukkannak elő belőle. A szürke szempár tulajdonosa eszelős vigyort villant felénk.

A méreg fellobban a mellkasomban. Tényleg meg fogok ölni valakit. Baszki!

Owen nem törődik a meztelenségével. A kijárat felé pillant, majd vissza ránk.

– Meglepetés – villantja ki fehér fogsorát. – Induljatok el kifelé!

– Majd biztos veled megyünk.

– Az anyád és a bátyám elég csalódott lesz, ha mindezt azért szervezték meg, hogy végül apuval maradj. El tudjátok hinni? – csapja össze a tenyerét. – Kenneth bemocskolta a kezét. Noelle! Olyan jó...

– Fogd be a pofád! – ripakodok rá nem túl szívélyesen. – Rá se nézz, vagy puszta kézzel fojtalak halálra!

– Mit keresel itt? – Noelle lassan a nyakamban van. Úgy szorítja a vállam, hogy lassan elsorvad. – Letartóztattak.

– Igaza van a pasidnak, unokahúgocskám, nincs időnk csevegni – veti oda a férfi. – Kövessetek, ha haza akartok menni! Kenneth és Lauren odakint várnak. El kell jutnotok a fekete Eldorado-ig. Menni fog, Waylen? Vidd ki innen a kislányt, mielőtt a bátyám szívrohamot kap.

Bosszúsan fújtatok. Kénytelen vagyok letenni Noelle-t, és legalább egy percbe telik lefeszegetni magamról a görcsös karját.

– Nézz rám! – fogom két tenyerembe az arcát. Világosbarna pillantásába kétely és félelem vegyül. – Meg tudod csinálni? Utánam tudsz jönni? Az lenne a legjobb, ha... ha esetleg alkalmaznád a kutyás módszert. – Nem túl lényegre törő, de érteni fogja. Nem célom Owen orrára kötni, mi lett Noelle-lel.

– Ugyanúgy működik oda, ahogy vissza?

Bólintok.

– Menni fog!

– Megcsinálom! – jelenti ki. – Képes vagyok rá!

– Mi lett veled? – kotyog közbe Owen. – Mindegy is. Előremegyek, kövessétek Juliant! Az ajtóban vár rátok!

Ahogy a faszfej távozik, behúzom Noelle-t az ajtó mögé. Fogalmam sincs, ki a franc az a Julian, de feltételezem az a böhöm nagy oroszlán.

Lehunyom a szemem, lekapom a ruháim, megnyugtatom magam, és hagyom eluralkodni a bensőmben tomboló likost. Farkasként fürge lehetek, és bárki torkát elharaphatom. Legrosszabb esetben időközben váltok.

Amint felnézek, döbbent morranás szökik ki a számon. Noelle ott áll mellettem, immár négy lábon. A mancsai mellett ott hever a levetett ruhája. Büszkeség árad szét bennem. Ez az én csajom! A legszexibb fehér farkas, akit valaha láttam.

– Köszi! – Noelle orron nyal. Ó, baszki! Talán megfeledkeztem róla, hogy hallja, amit gondolok. – Még mindig hallom.

– Tudom, Méregzsák. – Az ajtó felé kocogok. – Gyere utánam, és azonnal szólj, ha baj van!

– Mintha tudnám, mikor van baj. Egyébként sem értem, mi történik.

– Remélhetőleg Owen nem hazudott, és nemsokára megtudjuk – felelem, miközben az oroszlánhoz sietek. Érdeklődve néz végig rajtam, és a szorosan az oldalamhoz simuló Noelle-en. Jelentőségteljesen emelkedik meg a homlokán a bőr, mintha a szemöldökét vonogatná, végül felmordul, és elindul a folyosón. Ezzel már tudom, felesleges volt bujkálni. Egyébként sem titkolhatjuk sokáig, hogy a fehér farkas Noelle. A liontaris látta, tehát Owen bandája is megtudja. De a legjobban az zavar, hogy fogalmam sincs, mi a francot mondok Kennethnek. Mivel magyarázom, hogy az én vérem felhasználásával vált belőle...

– Waylen! – hallom Noelle hangját a fejemben. – Majd megoldjuk, ketten. Ne emészd már magad! Csak jussunk ki!

Igaza van.

Fojtott morgást hallatok, ahogy szembe kerülünk két kígyóval. Ha jól sejtem, ők nem a mentőcsapat részei. Legalábbis abból gondolom, hogy Julian olyan vészjóslóan hördül fel, mintha maga az ördög csúszna felénk. Talán jobban járnánk. Vele meg lehetne alkudni. Lehet, az apám az ördög. Megfelelne rá a leírás. Végül is, megpróbált alkudozni, csak anya bekavart neki. Megint. Ami baj. Rohadt nagy baj! Bassza meg!

– Egek! Édes istenem! Meg fogunk halni! Megfojtanak! – Noelle fejben elhangzó patáliázása szakít ki a baljós agymenésemből. – Én ezt...

Felé pillantok, ezzel elapadnak a félős gondolatai. Makacsuk megemeli a fejét, és az orrával a kígyók felé bök.

– Nyugalom! – mondom mindkettőnknek, majd rávetem magam az első támadóra. Egyenesen a farkánál kapom el, belemélyesztem éles fogaim a bőrébe. Kínzó sziszegés üti meg a fülem, menekülni próbál. Hagyom neki.

Julian viszont nem. Nemes egyszerűséggel harapja le a másik fidius fejét. Leverne a víz, ha emberi alakomban lennék, ám most nincs idő erkölcsi dilemmákon rágódni. Ki kell jutnunk innen! Még akkor is, ha a felmentősereg tagjai gyilkosok. Habár az apám is az.

Felsóhajtok, mialatt folytatjuk az utunkat a folyosón. Balra kanyarodunk, majd jobbra ügetünk tovább. Noelle a bal oldalamon szalad. Aggodalmasan követem fél szemmel a mozdulatait, nehogy lemaradjon, esetleg időközben visszaváltozzon. Francba! Mi a faszt csinálok, ha véletlen visszaváltozik?

– Ne félj, jó kutya vagyok! Majd otthon kisírom magam a válladon – érkezik a válasz. Megcsóválom a fejem.

– Őrült vagy.

– Lehet, de nem bánom. Pánikoltam eleget életem során, most megpróbálok úgy viselkedni, mint egy igazi főszereplő!

Nincs időm válaszolni. A kétszárnyú ajtó bal oldaláról, amin épp áthaladunk, egy likos ront nekem. Kénytelen vagyok megtorpanni, és visszatámadni. Gondolkodás nélkül vetem bele magam a harcba. Karmolom és harapom, ahol érem. Megtépem a bundáját, cserébe viszonozza a szívességet.

Fémes szag üti meg az orrom. Nagyot kell nyelnem, hogy ne zökkenjek ki. A fájdalom belehatol az oldalamba.

A földre kerülök.

– Waylen!

Kicsúszik a mancsom alól a talaj, megbotlom valamiben. Ötletem sincs, miben, de kétségbeesem.

– Waylen!

Az ellenfelem felém tornyosul. Vicsorogva lendül az időközben szabad prédává vált nyakam felé, azonban oda már nem ér el.

– Ne gyere ide! – kiáltom gondolatban.

Az ellenség váratlanul felvonyít. Noelle a hátsó lábánál fogva ráncigálja le rólam. A fekete bundás nyüszögve tántorodik hátra, szó szerint bicegve hátrál a fehér falhoz.

Továbbá esélye sincs. A liontaris kísérőnk boldogan vár rá, átharapja a torkát.

Megkönnyebbülés árad szét az ereimben, de zsibbad a jobb felem.

Egy orr bukkan fel mellettem, és megbökdösi a képem. Noelle hozzám simul.

– Waylen? Fel tudsz kelni? Nagyon megijesztettél!

– Megsérültél? – kérdezem levegő után kapkodva, majd megpróbálok feltápászkodni. Muszáj vicsorognom. Morogva állok lábra. A kín hullámokban hatol belém, a sebemből csordogáló vörösség eláztatja a bundám.

– Én nem, de te igen! – A barna szempár rettegve mér végig. – Tudsz jönni? Nem kéne... nem tudom. Nagyon fáj?

– Túlélem. – Határozottan jelentem ki. Nincs olyan opció, hogy magára hagyom Noelle-t, így addig fogom vonszolni a testem, amíg végelgyengülésben vagy a vérveszteségbe bele nem halok.

Julian felmordul, ezzel magára vonva a figyelmem. Biccent, így jelzi, nincs több időnk erre. Továbbmegyünk.

Az út egyelőre tisztának tűnik. A plafonra erősített lámpák idegesítően villognak. A kórházi környezettől felfordul a gyomrom. Vagy az oldalamon tátongó sérülés teszi. Nem tudom eldönteni, de visszaszorítom a fájdalmat az agyam egy olyan zugába, ahol nem találhatok rá. Összeszorított fogakkal ügetek tovább.

– Madden!

– Mi van? – morranok rá a kelleténél durvábban.

– Biztos tudsz jönni? Változz madárrá, és szállj a hátamra!

Rögtön belém hasít a bűntudat. Nehezen uralom az érzéseim.

– Nem menne – felelem, mialatt kiérünk egy rendelő várakozójára hajazó helyiségbe. A fal mentén barna bőrfoteleket veszek észre, még recepciós pult is van. – Vagy így maradok, vagy emberré változom. Túl sok erőt venne igénybe váltani. Jól vagyok.

Szemben velünk egy üvegajtó áll tárva nyitva. Oxigén után kapok, amikor a küszöbre érünk, és meglátom a drótkerítéssel határolt területet. A kaput szétverték. A hatalmas, körbekerített tér belsején állatok dulakodnak egymással. A hangok bántják a fülem. Sziszegés, morgás, mancsok puffanása. Karmok és fogak szakítják a húst. A vér patakokban folyik a megkeményedett talajon.

Sosem értettem, miért nevezik sivatagnak, mikor az Alvord-sivatag egy száraz tómeder, de jelenleg hálát adok az égnek, hogy nem kell homokon bukdácsolnom a kaputól húsz méterre álló autóig. Talán addigra eszméletemet veszteném. Látom! Oda kell jutnunk!

– Futnunk kell! – morfondírozik Noelle. – Ha sietünk...

– Menj előre! – utasítom. – Megyek utánad.

– Nem! – áll le velem vitatkozni. Fújtatva lökök rajta egy picit, figyelmeztetésül, hogy ne most álljon neki makacskodni. Neki van... Inkább nem fejezem be a gondolatot, nehogy eljusson hozzá.

– Indulj! – parancsolok rá. – Most! Minden oké, közvetlen mögötted leszek!

Rám emeli szép szemét, mely könnyekben úszik. Le kell hunynom a sajátom, hogy uralkodni bírjak az érzéseimen és a gyötrelmen, ami folyamatosan hasogat.

– Fuss, Noelle! Csak kicsit gyorsabban, mint az vesztes kártyapartink után. Az autóig nem állhatsz meg! Gyerünk!

A lány felmordul. Reméltem, ezzel eléggé felhúzom ahhoz, hogy megiramodjon. Így is történik. Kilő mellőlem, akár egy ágyú. Bólogatva iramodok utána.

Julian beleveti magát a harcba, amint meglátja, hogy oldalról nekünk akar támadni egy liontaris. Hálás vagyok érte. Kivételesen.

Megpróbálok egy falat húzni a gondolataim köré, és erősen tartani, ugyanis sejtem, nem érhetek vele a kocsiig. Lehetetlenség. A szívem vágtázik, a pulzusom tetőzik. Minden forró, én pedig annyira elfáradtam! Gombóc tanyázik a torkomban. Ennek ellenére nem adom fel. Futok, ahogy a lábam bírja, feszülten igyekszem, nehogy véletlen megelőzzem őt. Nem mintha lenne rá esélyem. Gyengülök, még a sok évnyi edzés után is. Az oldalamból ömlik a vér, a seb környéke pedig észvesztően lüktet. De Noelle hazamegy.

Elhaladunk a dulakodók között. Elképedve figyelem, mennyire profin kerülget mindenkit, aki az utunkba kerül. Rohadt büszke vagyok rá, legyen bármennyire is furcsa ez a helyzet. A kislány, aki behúzta fülét farkát, amikor meglátott kígyóként, mára megerősödött, és nem is kellett hozzá sok idő, csak akarat. Igen. Azt hiszem, akarattal és megfelelő mértékű támogatással bármi lehetséges. Úgyhogy... eljutok a kurva Eldoradoig.

Vagy mégsem.

Pár méterre a kaputól pofára esem. Nyüszítve tekintek hátra. A karmom a kemény földbe mélyed, rángatom a fogságba esett lábam. Iszonyúan testes fidius harapott rá a balra. Már csak ez hiányzott, baszki! Annyira közel voltam...

Noelle-t keresem, de nem látom sehol. A félelem pulzálva vág fejbe. Többé nem érdekel a fájdalom. Hol a picsában van? Miért nem szalad az autó felé?

– Noelle? Méregzsák?

Kifújom a levegőt. Állandóan azt ismételgettem neki, a pánik nem old meg semmit. Hiába érzem úgy, hogy a testem bármelyik percben felrobbanhat, nem hagyom megtörténni. Üvölteni akarok, és üvöltök is. Igaz, fülsiketítő vonyítás lesz belőle, de erőt ad. Felspannol, méghozzá annyira, hogy elhatározásra jutok. Túl fogom élni ezt a kibaszott szart!

Minden maradék energiám felhasználva változom fidiussá. A fogak így eltűnnek az alsó felemből, és esélyem nyílik végtagok nélkül Noelle keresésére indulni.

Valaki megragadja a farkam. Nagyra tátom a szám. Nem érdekel, ki az, egyenesen az arcába marok, miközben az összes erőm latba vetve elrántom előle a hátsó részem. Kifulladok. Ernyedten zuhanok a földre, a támadómmal egyetemben. Érzem, ennyi volt. A kígyó alakom összerándul. A hangok tompulni kezdenek, a szemem előtt fekete pöttyök táncolnak. Igyekszem kipislogni a szemembe gyűlt nedvességet. Visszaváltozom. Elfogyott a szufla.

Reszketve, az oldalamra szorított kézzel tornászom magam ülésbe. A kapu felé kúszom. Már majdnem elértem odáig. Még néhány méter...

Velem szemben Peter görnyed. Az arcát kaparja, eleve törött orráról leesett a kötés. Ferde, míg az arcát vér pettyezi. Frankón képen kaptam a faszfejet.

– Nincs többé alku! – veti oda hörögve. Letöröl pár csepp vért az arcáról, és rám szegezi kékeszöld íriszét. Düh tüze ég benne. Állati, egy gyilkos néz vissza rám. – Mindenkit megölök, aki kedves neked, Waylen. Az egyetlen élő rokonod én maradok. Jól vésd az eszedbe, fiam! Az anyáddal kezdem, az új apáddal folytatom, végül a szemed láttára boncolom fel a lányt. Remek alany, nem igaz?

Sípol a tüdőm. Valami nagyon nincs rendben.

Peter feltápászkodik. Beletörli ingének ujjába a vörösséget, és tántorogva megindul az épület felé. Sejtem, ellenanyagra van szüksége. Egyes fidiusok harapása mérgező. Sosem teszteltem az enyém az-e, de...

Hideg orr nyomódik a vállamnak. Egy fehér farkas lökdösi a felkarom.

– Noelle – nyögöm elkeseredetten. – Menj innen!

Rám mordul, de úgy, mintha menten szét akarna marcangolni. Bosszús, haragszik rám, érzem. Belesajdul a kicseszett szívem.

Hátralesek. A Cadillac Eldorado felénk közeledik. Noelle irányába nyújtom a kezem. Nagyokat nyelve szorítom a sebem, és küzdök a fáradtság ellen.

Ismét megbökdösi a karom.

Megcsóválom a fejem. Nem tudok felállni. Átváltozni főleg nem.

A lány megremeg mellettem, pontosan akkor, amikor az autó mellénk gurul. Ketten pattannak ki belőle, és tökéletesen láthatják, ahogy Noelle emberré válik mellettem. Anyaszült meztelen, akárcsak én. Lehajtott fejjel liheg a balomon, míg a jobbomon a szüleink döbbent pillantása feszélyez. Nem kéne rettegnem, mégis eláraszt a nyomasztó ijedtség.

Noelle mellém kúszik, a vállamra helyezi a kezét, és megemeli a fejét. A pillantása összefűződik az apjáéval, aki tátott szájjal mered a párosunkra. Anya szintúgy reszkető szájjal figyel.

– Drágáim – suttogja anya.

Annyira rosszul vagyok már, hogy az egész lassított felvételben zajlik le előttem, pedig mindössze másodpercek telnek el. A levegőben szinte tapintható az értetlenség.

Óvatosan megmozdulok, felemelem a tenyerem a sebről. Noelle felszisszen mellettem. Jóformán megcsócsáltak, kitéptek belőlem egy kisebb darabot. Összeszorítom a fogam, amikor Kenneth és anya szó nélkül felsegítenek. Behúznak a hátsó ülésre, középre kerülök, egy pléd landol a hátamon. Noelle mellém ül, összehúzza magán a saját pokrócát, ezzel eltakarva mindenki elől a kilátást.

Szaporán lélegzem. Anya a másik oldalamon ül, segít elszorítani a sebemet, Kenneth pedig sietősen a gázra lép. Remény éledezik bennem, noha a fájdalom egyre erőszakosabban tör elő. Szédülök. Botrányosan.

– Waylen – fordítja anya maga felé az állam. – Nézz rám! Mi történt?

– Nem látod, hogy alig van magánál? – kiáltja Noelle, és megragadja a kezem. – Megharapta egy farkas!

– Szentséges istenem – rebegi anya, könnyek csorognak az arcán. – Azonnal el kell vigyük a kórházba! – Feltételezem, ezt Kennethnek mondja, ugyanis becsukom a szemem. Aludni akarok. Eláraszt a biztonságérzet.

– Hé! – Egy tenyér csattan a pofámon. Felpattan a szemhéjam. Noelle elém hajol, a homlokán mérges ránc mutatkozik. – Nincs pihenés! Nem aludhatsz!

– Noelle, édesem, lehetnél egy kicsit kedvesebb – méltatlankodik anya. Felé döntöm a fejem. Rámosolygok, mire megsimogatja az arcom.

– Sajnálom – suttogom rekedtesen. Úgy érzem, elég volt. A fáradtság győzedelmeskedik.

– Madden! – erőszakoskodik tovább a makacs lány, úgyhogy ezúttal felé pillantok.

– Sajnálom – ismétlem.

– Nincs mit sajnálni. – Két tenyere közé fogja a szabad kezem. – Miattad élek.

– Ez mégis mit jelentsen? – csattan fel elől Kenneth. – Noelle! Mi a tetves élet történt?

– Majd én... – kezdek bele. Ha beszélek, talán nem halok meg idő előtt. – Peter elrabolt. Ki-kísérletet csinált...

– Rajtam – segít ki Noelle.– Kutya lettem.

– Farkas – dörmögöm elégedetlenül, két szapora lélegzetvétel között. Csíp az a kurva seb. – Az én... az én vérem használta.

– Az lehetetlen – tiltakozik anya. – Mindig is hiányzott valami. Mi van meg bennetek, ami másban nem volt?

– Szerelem – lehelem elfúlóan. – A szerelem hiányzott.

A pulzusom megugrik, és a szívem, ami eddig olyan kitartóan dobogott, valahogy mostanra máshogy ver. Nem tudom megállapítani, mi történik, de ismeretlen fagy járja át a testem. Hűvös levegő simogatja az arcom. Ellazulok. A hangok eltűnnek. Boldog vagyok. Boldog, mert az utolsó, amit látok az Noelle arca, és világosbarna szempár, benne a kétségbeesés és felismerés fényével.

Eszembe jut róla valami. Egy gondolat, mely akkor fogalmazódott meg bennem, amikor először tettem be a lában a Wiley rezidenciába. Ott megváltozott valami. Minden.

Kuszák a gondolataim. Fogalmam sincs, mi történik. Éberen álmodom?

Állatos képek. Szobrok. Medvék. Á, igen, a medvék! Bizony. Azt hiszem, már határozottan kedvelem a medvéket.

Nevetni támad kedvem, de a szám nem mozdul. Minden annyira sötét! Hát persze. Hiszen én lettem a sötét herceg. A sötét hercegek nem élnek túl bármit? Van ennek értelme?

Zümmögést hallok. Aztán minden hirtelen szörnyen nedves lesz. Beszívom a levegőt, ahogy ugrom egyet ültömben. Fény táncol a szemem előtt, és újra ott vagyok, az autóban. Noelle zokog. Nem értem. Miért sír?

Felé akarok nyúlni, de ekkor észbe kapok.

– Áú! – lihegem. A fájdalom nem kímél.

– Azt hittem, meghaltál! – kiabálja hisztérikusan.

– Még... nem. – Megköszörülöm a torkom, mély levegőt veszek. Történjék bármi, egy dologgal még tartozom a családomnak. – Anya, Kenneth. Valamit el kell mondanom, mielőtt tényleg meghalok.

– Nem fogsz... nem fogsz meghalni! – pirít rám anya, de én nem rá figyelek. Állom Kenneth szigorú tekintetét a visszapillantóban. Most vagy soha!

– Mi az? – kérdezi.

– Szerelmes vagyok a lányodba.

VÉGE
az első könyvnek

Lapozz tovább.