Két napja várunk. Két napja zártak vissza a kicsi szobába, és két kibaszott napja nem történik semmi. Legszívesebben a falba verném a fejem, de nem tehetem. Nem akarom tetézni Noelle folyamatos idegeskedését. Immár elvesztette az ébredés utáni derűt, az idő nagy részében komoran mered a falra, vagy arról beszél, mennyire gyűlöli a Peterhez és Owenhez hasonló kontrollmániás, elmebeteg férfiakat. Meg tudom érteni.

A tétlenség az agyamra megy. Amikor nem éppen a lányt babusgatom, fel-alá járkálok. Aludni sem igazán merek. Tegnap éjszaka megkockáztattam, de szigorúan farkasként. Abban a formámban vagyok a legéberebb. Bármilyen neszre felriadok, így ezt választottam arra a három-négy rövidke órára. Likosként bújtam Noelle meleg testéhez. Az oldalához simultam, és lapos hasára hajtottam a fejem. Minden kicseszett porcikám úgy érezte, meg kell védenem őt, ezért mostanra igencsak ingerültté váltam. A fáradtság keveredett a szituációnk szülte dühvel, így a hangulatom egy éhes oroszlánéhoz hasonlít.

– Szóval Alvord-sivatag?

Megtorpanok, és Noelle felé fordulok. Az ágyon ül, a hátát a falnak vetve mered rám. Hiába karikás a szeme alatt, még mindig ő a legszebb látvány, amiben valaha részem volt.

– Igen.

– Ki kell jussunk innen!

– Egyetértek! – sóhajtok fel türelmetlenül. – Van esetleg valami terved? Mert a két gorilla kint áll az ajtó előtt. Rajtuk még talán átverekedem magam, de utána? Azt sem tudjuk, mekkora ez a hely, és nincs ínyemre a sivatagban megdögleni. Kéne egy...

– Kocsi! – fejezi be helyettem. – Vagyis előbb ebből a szobából kéne kimennünk, hogy feltérképezzük a...

Kicsapódik az ajtó. Roger és Drew becsörtet rajta, és egyenesen rám szegezik a szemüket. Mögöttük három ismeretlen, magas fickó áll. Egyikük sem szólal meg, csak meglódulnak felém. Megragadják a karom, rángatni kezdenek. Mi a fasz, de komolyan? A méreg előfurakodik belőlem. Bassza meg! Megremeg a testem. Megvetem a lábam, rángatózva küzdök ellenük. Esélytelenül. Becsatlakozik a bulihoz másik három pacák. Rohadjanak meg! Veríték csorog a hátamon az erőlködéstől. Nem bírok el egyszerre öt alakváltóval! Kész lehetetlenség, ráadásul tudom, nem szegülhetek ellen. Még a végén elválasztanak Noelle-től. Nyelek egyet, hagyom elernyedni a testem a kemény, érdes szorításukban, hiába fortyogok. Baszódjanak meg mind! Keményen visszafogom a bennem szunnyadó összes állatot.

– Mi történik? – kiáltok, azonban feleslegesen. Nem cipelnek ki, megállnak velem a küszöb előtt nagyjából fél méterrel. Még mindig a picike helyiségben vagyunk, ám egy mozdulatukba kerülne kirántani az ajtón. Öten fognak le, ami valahol azért elégedettséggel tölt el. Az érzés viszont hamar elillan, ahogy a tekintetem Noelle-re siklik. Remeg a keze és az ajka. Komoran figyeli a támadóim, riadtság ül barna íriszében. Egy pontot bámul. A nyakamat. Mi a... Értetlenül lesandítok.

Szent szar.

Majd' kiugrik a szívem a helyéről. Drew egy kést tart a torkom előtt.

Nem értem, hogy nem vettem észre eddig. Nem mintha megnyugtatna ez az egész. Vajon hány másodpercem maradt? Tíz? Tizenöt? Fájni fog?

– Ne! – ordít rájuk Noelle. – Ne bántsd, kérlek!

A remegés, mely nemrég csak a kezét és ajkát rázta, egyre terjedni kezd. Így is fojtogat a tehetetlenség és a halál szele, mégis átrohan rajtam a düh. Aggodalmasan rántok egyet a karomon, de a penge éle beleváj a bőrömbe. Oda akarok rohanni hozzá, azonban a szorítás egyre erősödik a karomon. Fortyogva, tehetetlenül szemlélem, ahogy Noelle összecsuklik. Belesajdul a kibaszott szívem, amikor a térde a parkettán koppan, a tenyerére támaszkodva kapkodja a levegőt. Aztán a reszketés felerősödik.

Ugrik egyet a szívem, és nem magam miatt. A lány egyszer csak változásnak indul. Zsugorodni kezd, domborítva felnyög. A mocskos életbe! A bőrén sűrű, fehér szőr bukkan elő, míg az orra megnyúlik. Megnyúlik. Baszki! Teljesen átalakul. Leesik az állam. Már a nyakamhoz szegezett kés sem érdekel. Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Egyre csak bámulom, hitetlenkedve meredek rá.

A fehér farkas ránk szegezi barnán csillogó szemét. Apróra összehúzza magát, és az ágykeretnek nyomja a fenekét. Retteg. Botladozva húzódik egyre beljebb, lassan már az ágy alatt van.

A gorillák váratlanul elengednek. Alig győzöm megtartani az egyensúlyom. Egyszeriben mind az öten kivonulnak, és ránk zárják az ajtót. Döbbenten egyenesedem fel. Letörlöm a bőrömről a néhány kicsorduló vércseppet.

– A kurva életbe! – nyögöm letaglózva. Hirtelen áll össze a kép. Ezek egy percig sem terveztek meggyilkolni, mindössze provokálták Noelle-t. Ismét kierőszakoltak belőle valamit, amit nem szabadott volna. Összeszorul a mellkasom.

Előrenyújtom a kezem, felé lépek.

– Semmi baj – mondom halkan. – Minden rendben van! Nem lesz baj, itt vagyok.

A farkas felmordul.

Felsóhajtok. Sejtem, nem lesz egyszerű dolgom. Az állati ösztönökön nehéz uralkodni, főleg, ha az ember még sosem csinálta. Mintha a medencébe hajítanának valakit, aki még sosem úszott.

Felhúzza az ínyét, a morgás vészjósló hörgéssé alakul.

– Én vagyok az – próbálkozom tovább. – Tudom, hogy ez most furcsa, ismeretlen és ijesztő, de meg kell nyugodnod!

Tesz felém egy lépést. Égnek mered szépséges bundája. Zaklatott és riadt. Mindent kiolvasok a szeméből. A bűntudatom egyre élesebb, szinte szétszaggatja az egész bensőm, és leginkább a méreg keveredik a tehetetlenséggel, ami sosem jó kombináció. Még mindig ingerült vagyok, és ezzel a húzással Peter különösen kihúzta a gyufát. Nem érdemes packázni egy sarokba szorított vaddal, ezt igazán tudhatná. A végén leharapja a fejét.

Noelle fújtat egyet, aztán a morgás még erősebbé válik, így a világmegváltó gondolataim későbbre hessegetem. Ideje tenni valamit, mielőtt a torkomnak ugrik. Így is felsértették a nyakam bőrét, a légcsövem és egyéb légzéshez és nyeléshez szükséges dolgaim megtartanám. Nem lennénk előrébb, ha szétmarcangolna egy frissen átváltozott likos. Édes faszom. Önmagában is elég durva ez, ám nem most van itt az idő ezen filózni. Apám elbaszott kísérlete sikeres. Hogy rohadna meg!

Egy hirtelen ötlettől vezérelve lekapom a pólóm. Kiugrom a nadrágomból, és az ágyra hajítom a göncöket. Egy szál pöcsben mosolygok Noelle-re, de nem úgy fest, mintha meghatná a testem látványa. Egyáltalán nincs tudatánál, ami megijeszt. Tennem kell valamit, hogy visszahozzam, így hagyom eluralkodni magamon az átváltozást.

Nem sokkal később már négy lábon állva figyelem őt. Feltételezem, farkasként több esélyem van a túlélésre. Noelle emberként is sokszor robban. Mire lehet képes ebben a formájában?

Lassan közelítem meg. Úgy érzem, az alakváltás segített. Immár nem morog. Az orrát mozgatva szaglászik, és a nyakát nyújtogatva kíváncsiskodik, ahogy kimérten felé közelítek. Közvetlen előtte állok meg. Óvatosan odadugom a fejem az övéhez, és hozzásimulok a finom bundájához. Úgy nézhetünk ki, akár az ölelkező farkaskák. Tulajdonképpen azok vagyunk, igen, de nem tagadom, hevesebben dobog tőle a szívem. Olyan közel érzem őt magamhoz, mintha belebújtam volna a bőrébe. Furcsa. Idegen érzés, mégis, mintha egész életemben erre vártam volna. Érdekes gondolataim támadnak, de az elmém egyre csak azt üvölti: egyek vagyunk.

– Én is így érzem.

Megrökönyödve húzódom hátrébb. Egy pillanat erejére összeér a tekintetünk, aztán Noelle barna írisze bejárja a helyiséget. Egészen úgy fest, mint akinek helyre állt az agya.

– Méregzsák?

– Madden?

Önkéntelen nyüszögés szakad ki a torkomon. Izgatottan hajolok közelebb. Az orrunk jóformán összeér. Keresem a pillantását, hiszen alig merem elhinni, ami történik. Mi a franc ez? Most frankón hallotta, amit gondolok?

– Frankón hallottam – érkezik a válasz. – Te is frankón hallod?

– Igen. Ez... ez...nem tudom, miért történik.

– Tulajdonképpen mi történik? Kutya lettem, Waylen? Ezentúl ellenállhatatlan vágyat fogok érezni a bokrok lepisilésére? Labdázni kell velem? Felásom a kertet? Elviszel majd sétálni?

– Persze, választhatsz magadnak nyakörvet és pórázt. – Megforgatom a szemem. – Jól vagy?

Az aggodalom enyhül, mikor bólint. Persze esetlenül teszi, nincs tisztában a méreteivel, így orron vág a sajátjával. Belül nevetek.

– Bocsi! – hátrál egy kicsit, végül inkább seggre ül. – Basszus! Komolyan kutya lettem?

– Farkas, Méregzsák, farkas. – Végigmérem a csillogó szőrét. – Egyébként gyönyörű vagy.

Lesüti a szemét, és kidugja a nyelvét. Néhány másodpercig lógatja, majd végignyalja éles fogait.

– Basszus! Komolyan sikerült a beteg apádnak? Ezt nem hiszem el! És miért halljuk egymás gondolatait? Ez kész őrület! Én semmit sem értek. Mi lesz most velem? Én nem akarok csúszómászó lenni! Nagyon félek a kígyóktól, és biztosan nem állnám meg a helyem oroszlánként sem. Mi...

– Hé! Nyugalom! – vágok a rémült gondolatok közé. – Egyelőre annyit tudunk, hogy a mutáció ezen része sikeres. Az még nem biztos, hogy mássá is át tudsz alakulni. Ne félj! És ezt a gondolatos cuccot el kell titkolnunk! Érted?

– Értem.

– Helyes! Most pedig alakuljunk át, rendben?

– Hogy csináljam?

– Hunyd le a szemed! Koncentrálnod kell! Ne agyalj, csak engedd a testednek, hogy tegye a dolgát! Keress egy gondolatot, ami megnyugtat, és az emberi részedhez köt! Régen, mielőtt megtanultam volna teljesen uralni az átváltozásom, arra gondoltam, hogy éppen egy filmet nézek, és a kanapén ülök. Pattogatott kukoricával. Elég nagy baromság, de segített. Hozzákötött ahhoz, aki emberként vagyok, hiszen az állatok többnyire nem terpeszkednek a kanapén kukoricát majszolva, nem?

– Soha nem láttalak popcornt enni.

Felsóhajtok.

– Nem igazán nyílt alkalmam rá, de nincs bajom vele. Ha kijutunk innen, megeszek két zsák kukit. Azzal fogok ünnepelni! – mondom, és legszívesebben nevetnék, noha nem ez a megfelelő pillanat hozzá. – Na, most pedig koncentrálj! Mi köt az emberi alakodhoz?

– Az olvasás?

– Szuper! Képzeld el a sötét herceget, Méregzsák!

– Megpróbálom. – Mély levegőt vesz, majd lehunyja a szemét. Amíg ő próbálkozik, teszek néhány lépést hátra. Teret szeretnék adni neki, nehogy tetézzem a negatív érzelmeit. Így is meggyőződésem, hogy ki van borulva, csak éppen jól álcázza, vagy még fel sem fogta, mi a fene zajlott le az imént.

Hosszú percek telnek el. Türelmesen várok, miközben azon morfondírozom, miféle mágikus kapcsolat jött létre köztünk. Talán a véremhez van köze? Mostantól össze vagyunk kötve? Vagy csak simán gondolati szinten működik ez az egész? Bassza meg! Totál összezavaró! Erről senki sem beszélt! Egyáltalán mi...

– Fogd már be! – morran rám feldúltan.

– Bocs.

Visszafogom magam, csak pislogok rá, mire ingerülten felmordul. Nagyon aranyos.

– Inkább mutasd meg hogy kell!

Eleget teszek a kérésének. Felidézem, amiről nemrég meséltem neki, hátha ezzel is segíthetem őt, habár nekem már nincs szükségem rá. Ura vagyok önmagamnak.

Kiegyenesedem, amint két lábra kerülök, és körözök egyet a vállammal. Magamra húzom a nadrágot, míg a pólót odakészítem neki az ágyra, tekintve, az ő ruháiból jóformán anyagdarabok maradtak.

– Vissza kell változnod! – hangoztatom, hogy azok is meghallják, akik odakint állnak. Mindenképpen el kell titkolnunk, hogy képesek vagyunk átváltozás után szavakkal kommunikálni. Peter nem kaphatja meg azt az örömet, hogy még támogatjuk is a kibaszott felfedezésében. Szó sem lehet róla.

Noelle egy darabig engem figyel. Kicsit megijedek. Attól félek, talán valamiért instabil farkasként, ha én nem változom át. Végül is, valahogy az én vérem játszott szerepet ebben. Végül lehunyja a szemét. Kifújom az időközben belém szorult levegőt, majd mellé sietek, és leülök az ágyra. Lassan végigsimítom a fejét, aztán továbbvezetem az ujjaim a hátára. Arra apellálok, ha ellazul, talán sikerül. Így nem maradhat! Vagyis igen, csak egy idő után igen kényelmetlen lesz, főleg neki, aki alapesetben sosem volt képes ilyesmire.

Apró remegés fut végig rajta. A következő pillanatban változásnak indul. A finom szőr helyét átveszi a selymes bőre. Felém emeli a fejét, majd mély levegőt vesz. A mellkasa hevesen emelkedik és süllyed.

– Minden rendben van – súgom neki, miközben felé nyújtom a pólót. Zavartan néz körbe, de elveszi, és morgolódva belebújik.

Amikor leül mellém, egyből magamhoz vonom. Átkarolom a vállát, védelmezően körbeölelem. Csókot nyomok a halántékára, mialatt próbálom csillapítani a reszketését.

– Fázol?

– Egy kicsit – rebegi. – Meg rettegek.

– Ügyes voltál – mormolom a fülébe. – Elképesztő, hogy ilyen hamar sikerült visszaváltoznod. Csodálatos vagy, Méregzsák!

– Most mi lesz velem? – kérdezi, míg én a takaróért nyúlok, hogy a hátára terítsem.

– Nem tudom.

Rám emeli barna íriszét.

– Most is... esetleg most is...

Megcsóválom a fejem. Értem, mire szeretne rákérdezni, de nem, nem hallom a gondolatait, ahogy farkas alakban. Már csak az hiányozna. Még a végén rájön, mennyire mocskos olykor a fantáziám. Az imént is elég nehéz volt úriemberként nem a kerek cicijét stírölnöm.

– Most szerencsére nem. Az elég ijesztő lenne.

– Ez az egész már így is eléggé hajmeresztő! – csattan fel. A tenyere a hasamra csúszik, és a nyakam alá fúrja az arcát. Meleg lehelete a bőröm csiklandozza. Ez a fajta közelség szörnyű dolgokat vált ki belőlem. Talán ezért áll a farkam, ami ebben a szent pillanatban nem éppen illendő. Valaki igazán szólhatna neki, hogy fogságban vagyunk, hiába csücsül mellettem egy gyönyörű csaj egy szál fehér pólóban. Olyan pólóban, amin keresztül tökéletesen látszik a rózsaszín, megkeményedett mellbimbója.

Összeszorított szájjal inkább a feje búbjára hajtom a fejem. Kis köröket írok le a csípőjén, ezzel nyugtatom. Elterelem a gondolatait és a sajátjaim is. Kicsit sem segítenek. Inkább azon kéne agyalnom, hogyan juttassam ki magunkat ebből a börtönből. Aztán meg a sivatagból. Kibaszott jó!

Az ajtó kinyílik. Peter sétál be rajta. Ajkán rémisztő, elégedett vigyor csücsül. Fáradtan fordítom felé a tekintetem. Nincsen hangulatom ehhez. Legszívesebben felkapnám Noelle-t, hogy jó messzire szaladjak vele. Belefáradtam ebbe. Kimerültem, baszki.

– Nos, Waylen – kezd bele, miközben helyet foglal a sarokban álló széken. – Mit szólnál hozzá, ha kötnénk egy alkut?

○•○•○

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet! :) 

Minden kedves olvasónak kellemes, békés boldog karácsonyt kívánok! <3