Waylen a combomon nyugtatja a kezét. Néha taktikusan felém pillant, hogy meggyőződjön róla, nem kaptam-e útközben szívrohamot, ám egyikünk sem beszél. Mindkettőnket gyötör az idegesség.

Amikor meghallottam apa hangját, azt hittem, elsírom magam. A lelkem mélyén reméltem, átalussza az egész szökésünket, és csak reggel szembesül az eltűnésünkkel. Nem jött össze.

Az ajkam rágcsálva lesek a műszerfalba ékelt, díszes órára. Tíz percnyire vagyunk Jacksonville-től. A gyomrom az indulásunk óta forog. Nem tudom eldönteni, sokat vagy keveset ettem, de abban biztos vagyok, most egy falat sem menne le a torkomon.

Bármennyire meglepő, aggódom Maverick miatt. Nem hazudtam Waylennek, tényleg megkedveltem azt a mamlaszt. Eszem ágában sem volt a seggemen megvárni, hogy jelentkezzen. Gyanúsnak bizonyult a hallgatása, ezért hoztam fel. Azt hiszem, ezt jelentheti a barátság: törődést. Rémisztő. Legalább annyira, mint egy kibontakozó... szerelem. Igen, határozottan megijesztett ez az egész, azonban hülye lettem volna tiltakozni. Én sem akartam játszadozni, annál még az is jobb, ha belevetem magam az ismeretlenbe. Elegem van a tétlenkedésből, kesergésből és bőgésből. Ideje a tettek mezejére lépnem, és a napokban hozott döntéseim pontosan ezt a – talán elvetemült – elhatározást tükrözték. Készen álltam bármire, ami az utamba kerül.

A telefonom ismét rezegni kezdett a zsebemben. Fejcsóválva húztam elő. Apa immár nagyjából huszadjára próbált elérni, viszont egyszer sem feleltem a hívására. Waylen ugyanúgy ignorálta az anyja üzeneteit és kétségbeesett próbálkozásait. Nem tetszett, hogy ezt tesszük, de tudtuk, ha felvesszük, sosem jutunk el a célunkhoz. Ennek értelmében megbeszéltük, hogy amint megtudtuk, mi a baj Mave-nél, rácsörgünk apára, és vállaljuk az életünk végéig tartó büntetésünket.

– Öt perc – motyogja Waylen. – Öt perc múlva odaérünk Mave-hez, szóval negyed órán belül felhívjuk őket. Legrosszabb esetben húsz perc múlva üvöltik le a fejünket.

– Akár rám foghatnánk – dobom fel az ötletet.

Waylen úgy néz felém, mintha azt közöltem volna vele, hogy holnaptól poloskákat fogok vacsorázni.

– Nem.

– Miért?

– Mert senki sem hinné el, hogy kedvet kaptál éjfélkor Jacksonville-be kocsikázni.

Megforgatom a szemem, mert igaza van.

– Akkor kitalálunk valamit! Azt hazudjuk, hogy összejöttem Maverickel, és...

– Méregzsák, szerinted az anyám ezt beveszi?

Elhúzom a szám oldalra, majd megdörzsölöm a homlokom. Lauren előtt lebuktunk, mégsem szólt egy büdös szót sem.

Felmordulok.

– Nyilván nem!

– Nem hát! Szóval egyelőre engedd el! Holnap szembenézünk velük, és kész.

Meghűl az ereimben a vér. Mire céloz ezzel?

– Mármint el akarod nekik mondani, hogy mi...

– Nem. Az igazat fogom elmondani. Mave üzent, mi jöttünk. Ez szerintem teljesen érthető. Bizonyítékom is van, ha az apád ilyesmire vágyna.

– Oké. – Rövidre zárom a témát, és nagy levegőt véve összekulcsolom az ujjainkat. Waylen arcon csókol. Viszonzásul bátorítóan megszorítom a kezét.

Ezután öt perc erejéig ismételten hallgatásba burkolózunk.

– Csend van – jelenti ki, amikor megáll Maverick háza előtt. – Ég a villany a nappaliban.

– Akkor essünk túl ezen! – indítványozom, és kicsatolom a biztonsági övet. Várakozás nélkül ugrunk ki a Jeep-ből. Egymás mellett haladva szeljük át a bejárat és az autó közötti távolságot. Waylen nem tököl, kopogás nélkül benyit.

A küszöböt átlépve rögtön a nappaliba érkezünk. A tekintetem a kanapén ülő Mave-re téved, míg Waylen becsukja mögöttünk az ajtót.

A fiú azonnal felénk kapja zöld íriszét. Esküdni mernék, félelmet látok átsuhanni benne. Ekkor jobban szemügyre veszem, és meglátom az arca bal oldalán húzódó, vérző vágást. Automatikusan hátrálok egyet. Waylennek ütközöm, aki a vállamra simítja a tenyerét.

– Haver...

– Húzzatok el innen! – kiáltja Mave.

Felugrik. Megpróbál felénk lépni, mire a háta mögött lévő szobából két széles vállú férfi lép elő. Mindketten talpig feketét viselnek, az arcukra símaszkot húztak. Sebesen elkapják a karját, és visszarángatják az ülőgarnitúrára. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy kiderüljön, kik ezek, ám a helyzet nem fest túl fényesen. A szívem eszelősen vágtázik a mellkasomban. A félelem belém marja éles fogait.

Waylen elém furakodik. Épp azt a pillanatot választja erre, mikor egy magas pasas vonul ki ugyanabból a helyiségből, ahonnan előtte a két fekete ruhás tette. Megáll a kanapé mögött. Megigazgatja ingének gallérját, és leemel egy láthatatlan szöszt a válláról. Nagyot nyelek, és Madden karjába kapaszkodom.

A férfi felemeli a fejét, majd érdeklődve oldalra dönti. Kékeszöld szeme tetőtől talpig végigmér minket, aztán megsimogatja rövidre nyírt szakállát, ami határozottan öregíti. Egyébként korai ötvenesnek tippelném, szakáll nélkül akár negyvenesnek. Ahogy jobban megfigyelem, egyre jobban kétségbeesem. Hajának árnyalata egy az egyben megegyezik Waylenével, ahogy arcának éle is. Ugyan a szemszíne más, de a kiállása hasonló. Túlságosan is. Megereszkedik a vállam, amint összerakom, kivel sodort minket össze ez a rohadt élet. Ha az apja, azt hiszem, kellemetlen helyzetbe kerülünk.

– Maverick tett nekem egy kis szívességet. – Féloldalas mosolyban részesít bennünket, és megpaskolja az említett vállát.

– Remélem, elüt egy kibaszott kamion – sziszegi indulatosan Mave. – Aztán visszatolat a hulládra, te anyaszomorító, agybeteg...

– Elég lesz! – szól közbe a fickó. – Fejezd be, Maverick, vagy Roger elvágja a torkod!

Kiráz a hideg. Égnek állnak a pihék a karomon.

– Jobb lesz, ha nem fenyegetőzöl! – szólal fel Waylen. – Én foglak ketté tépni. Mit akarsz tőle?

A csávó szélesen elvigyorodik, majd az egyik símaszkosra pillant.

– Látod, Roger? Az én fiam!

– Látom, Peter.

Feszült csend követi a rövid eszmecserét. Waylen keze ökölbe szorul, érezhetően remegés fut végig a testén. Nem tudom, mi okból, de kezdek tartani tőle, hogy tényleg darabokra fogja szaggatni az apját.

– Tudom, kellemetlen így találkozni – folytatja a faszi –, de nem az én hibám. Az anyádnak köszönheted ezt az egészet, Waylen. Waylen... Tudtad, hogy én neveztelek el?

– Akkor eljött az ideje nevet változtatni.

Összeszorítom a szám, és közelebb húzódok hozzá. Remélem, ez visszatartja egy talán végzetes döntés meghozásától.

– Dühös vagy rám – állapítja meg. – De miért én vagyok a rossz ebben a történetben, fiam? Talán én szakítottalak el magamtól? Én kerestelek! Utánad mentem, miután az anyád úgy érezte, ellopja az egyetlen fiam. Aztán az a kibaszott kurva elintézte, hogy lecsukjanak. Semmi gond, nem vagyok haragtartó típus. – Megvakarja a szakállát. – Viszont fájt. Lauren elárult engem, Waylen. Elrabolt téged tőlem, rád aggatta a saját nevét. Pedig gondold el, Fallow lehetnél! Waylen Fallow.

– Ne merd még egyszer kurvának hívni!

– Szerintem előbb borulna bele egy kurva nagy kardba, mintsem a nevedet viselje – kotyog közbe Maverick, mire Roger elkapja a haját, és hátrahúzza a fejét. Megfeszül a nyaka, nyögés szökik ki belőle. – Ne már, Rog! Nem bukom a pasikra, se a durva szexre. Muszáj ezt?

Összeugrik a gyomrom. Mave nem normális.

– Csendet!

– Mit látsz benne? – fintorog Peter, miközben Mave-et bámulja. – Nem túl különleges. A modora visszataszító, de legalább nem tisztavérű. Az elkeserítene. Ne kérdezd! Elmondom, miért! – Elégedetten összefonja a karját. – Tudod, fiam, teljesen felfordult a világunk. Igazságtalanná vált. Miért hívnak bennünket fattyaknak? Mitől nemesebbek a tisztavérűek? Hm? Hiszen korlátozottak, gyűlölködők és befordultak. A változatosság színessé tesz bennünket, és mind közül, te vagy a legszínesebb, Waylen.

Kezd kibújni a szög a zsákból. Az már egy másik kérdés, hogy lassan összeesek a rettegéstől. Egyértelműen nem viccből lettünk idecsalva, hiszen innentől nyilvánvaló, nem Maverick küldte azt az üzenetet. Peter valamit tervez.

– Szereted hallgatni a hangod, mi? – kérdez vissza Waylen. – Mire szolgál ez az egész? Mit szeretnél? Lecsapolni a vérem, és tömeggyilkosságot végrehajtani vele? Anya elmesélte, mit műveltél azokkal az emberekkel.

Peter arca eltorzul, mintha a szavak lándzsaként fúródnának a szívébe.

– Az anyád ugyanolyan szűk látókörű, mint akármelyik tisztavérű. Nem látja a jelentőségét annak, milyen előnyökkel járna egy olyan világ, ahol a szerencsések olyanná válhatnak, mint mi. – A tekintete rám téved, újabb mosolyt villant. – Arról nem is beszélve, milyen csapnivaló üzleti érzéke van. Nem kevés pénzbe került létrehozni mindazt, ami a miénk. Neki nem kellett. Sokáig nem volt eredményes a kutatásom, elismerem. De azok az emberek jobban jártak holtan, fiam. Egyik sem volt emberként életképes. Esélyt adtam nekik, amivel a gyenge szervezetük nem élt. De már tudom, mi volt a baj. Kaptam időt gondolkodni, és rájöttem... úgyhogy Roger, Drew, hozzátok a lányt!

Alig ejti ki a parancsot, a két testes hapsi ruhája a földre zuhan. A kanapé két oldaláról két hatalmas fidius csúszik felénk. A sikoly a torkomon akad, mikor Waylen puszta kézzel elkapja az egyik nyakát, és az apja felé hajítja. Addig a másik ezt kihasználva rátekeredik a lábamra. Nem elég, hogy emlékek ezrei rohamoznak meg, a pánik teljesen elhomályosítja a látóterem. Fekete-fehér pöttyök villannak előttem. A földre zuhanok. Tompa fájdalom áramlik szét a fenekemben és a könyökömben, de nem törődöm vele. Szorosan behunyom a szemem, ordítva próbálom lefejteni magamról a kígyót, ám az nem ereszt.

Meg fogok halni.

Engem akarnak.

Valami szörnyű hangon csattan. Vészjósló morgás tölti be a szobát. Dulakodnak, azonban semmit sem látok belőle, mert kizárólag az engem fogságban tartó állatra összpontosítok. Olyan erősen szorít, akár egy satu. A riadalom sós könnyei az arcomat áztatják, miközben rúgkapálva küzdök ellene.

Végül minden bátorságom összeszedve kinyitom a szemem. A képemhez egy rusnya, barna kígyó nyelve közelít. Sziszeg. Vészjóslóan. Iszonyatosan dobban a szívem. Automatikusan felé csapok, de nem számolok azzal, hogy így a kezem pontosan a szája elé kerül. Az elhamarkodott döntésem eredménye sebesen érkezik. Minden lelassul előttem, amikor belém mélyednek a szörnyű fogak. Képtelen vagyok megmozdulni. Végem. Ennyi volt.

Mave a semmiből terem mellettem. Rámarkol a kígyóra, és rászorít a torkára. Az állat vergődve igyekszik szabadulni, amíg én a csuklóm szorongatva rugdosom a levegőt.

– Elég! – Peter hangja csattan, akár egy ostor az ember hátán. Felé kapom a fejem. Maverick megmerevedik. A pulzusom az egekbe szökik, amint leesik, innen nincs menekvés. Vagy meghalok a harapástól, vagy elrabolnak.

Három ismeretlen, sötétbe öltözött alak fogja le Waylent. Fogalmam sincs, mikor kerültek ide, de feltételezem, egészen eddig abban a kibaszott szobában bujkáltak. Szörnyű morgás szökik ki belőle, oroszlánként küzd, hogy szabaduljon a három férfi szorításából, de valamiért nem tud. Mintha fogyna az ereje.

Egyre erősebben zokogok. Még akkor is, mikor a fidius letekeredik a lábamról. Keresem a kiutat, forgatom a fejem, de tudom, nem érnék el időben a kilincsig. Mielőtt kifuthatnék, visszarángatnának. Nem vehetem fel a küzdelmet ezekkel a termetes emberekkel. Ettől függetlenül megpróbálom.

Hamar rájövök, hogy nem én vagyok a fantasy könyvekben olvasott hősnők egyike. Már akkor megbotlom, amint talpra ugrom. Egyenesen Mavericknek esem, aki megtart. Erőtlenül, reszketve kapaszkodom belé, miközben belül a tehetetlenség tüze perzsel. Mit ér ez a sok olvasás, ha a bajban csak bőgve küszködöm? Miért nem lehetek vámpír, boszorkány vagy istennő? Csak eltörném a nyakukat, aztán megmentenék mindenkit. Kivarázsolhatnám innen magunkat, de nem. Marad nekem a Mave-be kapaszkodás, a szorítástól elzsibbadt és harapástól lüktető végtagok, meg a nevetséges, gyermeteg gondolataim. Sípolva szívom be a levegőt.

– Engedd el! – Kiáltanék, de rekedt suttogás tör fel a torkomból. – Engedd őt el!

Waylen úgy fest a földön, mint aki alszik. Továbbra is liontaris formáját viselni, de többé nem küzd. Rettegés ront rám.

– Ne félj, drágám! – mosolyodik el a férfi. – Hamarosan mindketten jobban lesztek.

Ezzel az egyik símaszkos felénk indul. Maverick elém lép, de esélye sincs a nagy darab, nála legalább egy fejjel magasabb csávó ellen. Nem adja fel, meg szeretné ütni, azonban a csávó egyszerűen félrelöki. A barátom elterül a padlón, a homloka a dohányzóasztal szélén koppan. Nyögve tápászkodik fel, és a fejéhez kap. Szédelegve kapaszkodik a kanapéban.

Egészen az ajtóig hátrálok. A kilincs felé nyúlok. Erős, érdes ujjak kulcsolódnak a csuklóm köré. Újfent sírva fakadok. Fáj az érintése, és hiába hadakozom vele, elkapja a derekam, és satuba fog. Belém szorul a levegő, ezért sikoltani kezdek. A férfi káromkodva csúsztatja a tenyerét a szám elé. Karmolom a karját, ám a hosszú ujjú felső miatt nem sokat érek vele.

Peter egyenesen elém sétál. Megragadja az állam.

– Noelle... tulajdonképpen szép neved van. Aranyos lánynak tűnsz – hümmögve mér végig. – El sem tudod képzelni, mennyi boldoggá tett, amikor rájöttem, hogy te vagy a kulcs. Vagyis, reménykedjünk benne, hogy a fiam nem csak a bugyidba akart bejutni. Akkor valószínűleg két nap múlva már halott leszel.

– Kérem! – nyögöm oxigén után kapkodva. Fátyolos a látásom a könnyek hálójában. – Hagyjon minket!

Peter felemel egy tűt. Eddig fel sem tűnt, hogy a kezében van. Megpöcköli, és a magasba tartja. Kavarog a gyomrom, vágtázik a szívem, az izzadság ömlik a hátamon. Lüktet a sérült kezem. Édes istenem!

– Tudtad, hogy egy hete először sikerrel jártam? – A tű a karomhoz közelít. Vonaglani kezdek, hátha elkerülhetem, de a hegye belefúródik a bőrömbe. Szipogok, összeszorítom a fogam, és már vége is. Elernyedek. Későbbre tartogatom az erőm. Már, ha lesz később.

– Rohadjon meg!

– Na! – rázza a fejét. – Illik így beszélni azzal, aki megváltja a létezésed?

– Eresszen el!

A szemhéjam magától csukódik le. Hirtelen arra eszmélek, hogy a fáradtság döbbenetes mértékben elragad. Tudom, valószínűleg elkábítottak, de nem sejtettem, hogy ennyire gyorsan hat az a valami, amit belém fecskendeztek. Bizsergés fut végig a lábujjaimon, majd terjedni kezd. Alig érzem a lábam.

– Egy hete létrehoztam azt, amit előttem más még sosem. Az alany fidius és likos. Az ember, aki megkapta a vérét, másnapra kígyóként kúszott. És tudod, mi volt a kulcs?

A hangok elhalnak körülöttem. Tudni akarom. Tudnom kell, de nem hallom.

Ne! Ne! Ne!

Egyszerűen magával ragad a sötétség.

○•○•○

Sziasztok!

Rendhagyó módon, ezután három olyan fejezet következik, ami Waylen szemszögéből íródott. Remélem, ugyanolyan izgatottak vagytok, mint én. :)

Köszönöm mindenkinek, aki itt van velem! ♥