– A rohadt életbe! – szitkozódom, ahogy lekászálódom Mave válláról. Nem illendő dolog hallgatózni és leskelődni, és legutóbb magam csesztem le érte a srácokat, de néhány perccel a kiborulásom után, úgy éreztem, tudnom kell, mi zajlik a a házunk táján. Többet láttam, mint hallottam. A beszélgetés elejéről lemaradtunk, azonban Maverick kiváló hallása jól jött. Szóról szóra elismételte, amit kiszűrt Waylen és Lauren társalgásából. Alig győztem a ház tövébe kuporodni, a szemem meg instant kitágult a lehetetlen információktól. Ezen kívül rohadtul idegesített, hogy a kinti zajok és Mave állítása szerint valamiféle centrifuga belezavart a tervünkbe.

Leugrom a fűre, és mérgesen megcsóválom a fejem. Muszáj leszek kikérdezni Waylent, mert ennek semmi értelme. A haverja mindenféle kutatólaborról, kísérletekről és valami Peterrel számolt be. Ezen kívül sikeresen megtudtuk, Lauren sejti, mit művelek a fiával, csak... leszarja? Legalábbis az utolsó mondata megbocsátásról szólt, noha elég gondterheltnek látszott, ahogy visszafordult a szárító felé. Igen, bekukucskáltam a kicsike, csukott ablakon, ezért kellett felállnom a srác vállára. Nyilván végignyavalyogta, és arról papolt, hogy tönkre fog menni a vállán lévő csirkelábat ábrázoló tetkó. Engem jobban aggasztott a tudat, hogy Waylen kiviharzott abból a szaros mosószobából. Sejtettem, egy darabig nem fogjuk ma már látni, így egyre feszültebben kezdem fel-alá járkálni a kör alakúra nyírt bokrok mellett.

– Összegezzük! – Mave az orrkarikáját forgatja, miközben nekidől a ház oldalának. – Laurie tudja, hogy dugtok.

– Mi nem... – Olyan lesajnáló pillantásban részesít, hogy belém fagy a szó. Mindegy is. – Sejt valamit, az a lényeg.

– Igen – motyogja a zsenge füvet pásztázva. – Akkor az is kiderült, hogy Way faterja valami őrült tudós! Csessze meg! Ez kurva menő lenne, ha nem nyírna ki közben embereket! Új faj? Vagyis nem új, hiszen létezünk, de elég meredek elképzelés, hogy egy embernek született személyből akar alakváltót csinálni.

Nincs ellenvetésem, így mást kérdezek.

– Azt mondtad, megszökött a börtönből?

– Ja, Ellie-bellie! Laurie arról dumált, hogy fidiusként csusszant ki a verdából.

Felsóhajtok. Kibaszottul utálom a fidiusokat. Ez a Peter csávó bolondabbnak tűnik, mint Owen, pedig ő tényleg klinikai eset. Remélem, a börtönben... Basszus! És, ha ő is megszökik? Összeugrik a gyomrom a baljós gondolatoktól, úgyhogy tudatosan más irányba terelem őket. Történetesen az előttem álló fiú felé.

– Haza leszel paterolva, Mavie.

– Mavie? – visszhangozza háborogva. – Kislánynak nézel Ellie-bellie?

– Te kezdted az idióta becézgetést, baromarcú! Úgy érzem, jogomban áll visszaadni!

Felhúzza a szemöldökét, és védekezőn felemeli a tenyerét.

– Nem kell felkapni a vizet! Nyugalom! Vegyél pár nagy levegőt, még a végén rámegy az idegrendszeredre ez a sok stressz, drágám. Way nem fog örülni neki.

Halk morranás csendül fel mögülem, majd egy nedves orr megböki a csuklóm. Riadtan lépek odébb, és az ezüst bundájú farkasra nézek. Nem számítottam rá, hogy Waylen csatlakozik hozzánk. Égkék, szomorúságot árasztó szemét rám szegezi, körbejár, szorosan hozzám simítja puha szőrét. Van valami bensőséges, védelmező ebben a mozdulatsorban, így viszonzásul lassan végigsimítom a hátát.

Végül megáll, és ugrik egyet. Nyelve végigsiklik az arcomon. Automatikusan törlöm le a nyálat, és megcsóválom a fejem.

– Jól vagy? – kérdezem halkan. Bólint. – Hallgatóztunk.

A vigyorgó Mave felé les, majd vissza rám. Visszafogottan felnyüszít, ám egyéb reakció nem érkezik a vallomásra. Úgy látom, nem zavarja.

Ismét farkaspusziban részesít, majd hozzám dörgölőzik. Még egyszer összeér a tekintetünk, mielőtt elügetne a kapu irányába. A mellkasomban üresség tátong, ahogy a távozását kémlelem. Félek tőle, mit jelent. Félek a saját érzéseimtől. Nem tudnám meghatározni őket, de léteznek, mert szorítják a szívem, és tudom, Waylen mennyire fontossá vált nekem.

○•○•○

Képtelen vagyok a szövegre koncentrálni. Elkezdem, majd még kétszer nekifutok ugyanannak az átkozott mondatnak, de nem fogom fel. Túlságosan pörög az agyam. Berakom a könyvjelzőm a regénybe, aztán felugrom az ágyról. Folyamatosan Owenen, Waylenen és az apján jár az agyam. Lehetetlenségnek tűnik elűzni a bizonytalanságot. Hiába sikerült kora este beszélnem Waylennel, nem nyugtatott meg a mondandója. Megerősítette Mave szavait, sajnos mindet. Tekintve, hogy az apjával kapcsolatos információkkal nem igazán tudok mit kezdeni – a néma rettegésen kívül –, elkezdett zavarni az anyja, aki valahonnan rájött, mit csinálunk mi kettecskén, mégsem robbantotta fel a bombát. Esküszöm, nyílt titoknak érzem ezt az egészet, hiszen apa szintén gyanakszik, csak tudatosan nem vesz róla tudomást. Amíg nem kerül szóba, nem fáj senkinek. Ugye? Nem. Ez egy baromság. A szívem kettéhasad a kételyektől. Vajon mit tennének, ha eléjük állnánk az igazsággal? De mi az igazság? Kölcsönösen jól érezzük magunkat egymás társaságában? Részemről az egyetlen biztos igazság a bizalom, amit a lelkem és a testem felé táplál. Viszont Waylen? A múltkori "legalább igazi" elszólásán kívül nincs más támaszpontom. Nem mintha valaha rendes kapcsolatban lehetnénk. Nagy a baj. Olyan nagy, hogy inkább elhessegetem az eszmefuttatást.

A könyvespolcom elé sétálok, és előhúzom az egyik könyvbe rejtett képet. Történetesen azt, amin Madden és én elég kompromittáló helyzetben smárolunk. Megfigyelem a derekamra záruló karját, a vállát, majd a haját, ugyanis több nem látszik belőle, mert éppen a számra hajol. Úgy kapaszkodom belé, mint egy kis majom az anyukájába. Fogalmam sincs, itt hány pohárnál tarthattunk, de ködös az éjszaka emléke. Az ajkam rágcsálva dugom el a fotót, és lehuppanok a számítógépem elé. Figyelemelterelésként beizzítom a Sims4-et. Carlos, a random generált karakterem sikeresen felgyújtja magát az első öt percben, így ingerülten ellököm magam az asztaltól, és a fejem rázva elhagyom a szobám.

A fenti folyosó csendes. Mave hazament. Apa és Lauren már alszanak, Waylen nem tudom, mit csinál, de a beszélgetésünk után elvonult, Cameron meg... azt hiszem, átjött hozzá a kislány haverja. Összeszorítom a szám. Az események forgatagában teljesen megfeledkeztem az öcsémről, noha úgy láttam, már jobb színben fest. Talán neki sikerült más vizekre terelni a gondolatait. Elhatározom, holnap rákérdezek, minden rendben van-e vele. Így sem az enyém lesz az év nővére díj, de azért próbálkozom.

A konyhába érve, meglepetten megtorpanok. Waylen az asztalnál ül, az ujjai között egy vastag talpú poharat forgat, melyben sárgás folyadék pihen. A tekintetem a whiskyes üvegre téved, majd elhúzom a szám. Ez probléma.

Rám emeli világoskék íriszét, aztán lehajtja a fejét.

– Felcsaptál alkoholistának, Madden?

Megvonja a vállát.

– Az alkohol tompít.

Odaaraszolok hozzá, és bátortalanul megfogom a felkarját.

– Ez nem fog segíteni.

– Időszakosan igen. – Rám emeli a pillantását. Árad belőle a zavarodottság. – Így kevésbé fáj, hogy az egész eddigi életem egy hazugság. Minden az. – Hátrébb csúszik a székkel, elkapja kezem, és beleránt az ölébe. Alig győzök megkapaszkodni a vállában. Karja körülölel, arcát a nyakamba fúrja. Megborzongok, a hátamon kellemes bizsergés szalad végig, ahogy az orra belesimul a kulcscsontom feletti részbe. Csókot hint rá, mire feldobban a szívem. Próbálok nem zihálni, de elég sokat elárul rólam, hogy ennyitől összerándul az alhasam.

– Ez nem igaz. – Csak megtalálom a hangom. – Nem minden hazugság.

– Szeretem az illatod.

Felkuncogok. Még mindig ezerszeresen vágtázik a szívem. Ő itt az igazi áruló, nem én.

– Mennyit ittál?

– Nem eleget.

Felkapja a fejét, és az üvegpohárért nyúl. A szájához emeli, de az ujjaira kulcsolom a sajátom, aztán lassan elveszem tőle. Leteszem az asztalra, és a két tenyerembe fogom az arcát.

– Nincs rá szükséged, te is tudod. Úgy sejtem, az az üveg tele volt. – Odasandítok. Az egy literes kiszerelés fele elfogyott. – Azt hittem, kettőnk közül nekem vannak erős öngyilkos hajlamaim, mégis te nyakalsz be egy fél üveg whiskyt.

– Puha a bőröd. – Megsimítja az oldalamon. Kellemes forróság kíséri végig a mozdulatot.

– Waylen – nevetek. Azt hiszem, lehetetlenség értelmes társalgásba bonyolódni vele. Túlságosan elfedte az agyát a piamámor.

– Tetszik, mikor a keresztnevemen szólítasz – súgja a fülembe. Kiráz a hideg. Ennek nem lesz jó vége. – Kiabálhatnád, mikor benned vagyok.

Elakad a lélegzetem. Már maga a gondolat is helytelen, mégis beleremegek. Engem lep meg a legjobban, de én is vágyom rá. Milyen érzés lehet, mikor én is akarom? Össze kell szorítanom a combom. Jesszusom!

– Ezt nem itt kéne megvitassuk – nyögöm a józan eszem utolsó szálaiba kapaszkodva. – Most pedig jobb lenne, ha lepihennél.

– Nem akarok pihenni, Méregzsák. Téged akarlak.

– Oké, akkor gyere velem! – Kikászálódom az öléből, és felé nyújtom a kezem. Bármennyire is csábító, hogy az apám konyhájában essünk egymásnak, ez nem fog megtörténni. Nincs szükség vitára, mikor így is elég probléma lóg a fejünk felett. Illetve ezzel megakadályozom, hogy folytassa az ivást, ami jelenleg az első számú feladatom.

Megfogja a kezem, engedelmesen követ az emeletre. Hátra-hátrasandítok, de a mozgása stabil. Legalább fizikailag rendben van.

Épp felérünk a lépcsőn, mikor Laurenbe botlunk. Megugrik a pulzusom, olyan pánik tör rám. Kék szeme megáll a kézfogásunkon. Akár ártatlannak is tűnhetne, de nem az.

– Anyu! – Waylen mellém lép, és átkarolja a vállam. Nagyot nyelek. – Miért nem alszol? Elég késő van.

– Ugyanezt akartam kérdezni tőletek. Mit csináltok?

Hazudjak? Ne hazudjak? Érdemes még ködösíteni vagy vége mindennek?

– Marha jó kérdés! – kacag fel Waylen. – Nem tudom. Ezt-azt. Majd elválik, ha beérünk a szobába.

Menten megnyílik alattam a föld! Édes. Istenem.

– Sokat ivott. – Mentem, ami menthető.

– Azért annyira nem – húzza el a szó végét, és még mindig szorongat. Esélyem sincs kibújni a karja alól. Rémülten fürkészem Laurent.

– Menjetek aludni! – mondja végül. Nem ingerült, inkább fáradt. – Mindenki a saját szobájába, ha ez megoldható.

– Ez egyértelmű – motyogom a parkettát szuggerálva. Hirtelen nagyon érdekessé válik a világosbarna keményfalapokból összerakott padló.

Waylen nem kotyog közbe többet. Megadóan a szobájához sétál, majd becsukja az ajtaját. Ugyanígy teszek, igyekszem minél gyorsabban eltűnni Lauren figyelő tekintete elől. Kínos. Mocskos kínos.

Odabent kifújom a levegőt, miközben elforgatom a zárat. Szégyenkezve lépkedek az ablak felé, és szélesre tárom.

– Madden! – sziszegem.

– Várj! Átmászom!

– Egek! Nehogy! – suttogom ingerültebben a kelleténél, de erős aggodalom kap el. – Változz valamivé, ami nem zuhan le a tetőről, a francba is!

– Várj! – ismétli. – Ne szarj be, jó? Bízol bennem?

– Nyilván, te idióta!

Mocorgás üti meg a fülem. Kételkedem a fiú jelenlegi ítélőképességében, de remélem, nem fog lepottyanni onnan. Hevesen ver a szívem. Tényleg szívrohamot fogok kapni egyszer. Mostanában állandóan így érzek.

Eltelik pár perc, majd felbukkan egy kibaszott kígyó feje előttem. Mély levegőt véve hátrálok az ágyamig, ahova rögtön lerogyok. A termetes állat bekúszik a szobába. Grimaszolva nézem végig, ahogy a teste megremeg, aztán kibontakozik belőle Waylen alakja. Anyaszült meztelenül áll előttem. Beletúr szőkésbarna hajába, és rám mosolyog. Nem normális, cserébe állati szexi. Biztos vagyok benne, hogy ilyen pasikról írnak a könyvekben. Waylen akár onnan is kimászhatott volna, mert bármelyikben el tudnám képzelni. Magas, erős és gyönyörű. A mosolya pedig szíveket tör össze. Az enyémet fixen össze fogja.

– Mérges vagy, Méregzsák? – érdeklődik, miközben magabiztosan felém lépked. A szemem elkerekedik, amikor leereszkedik mellém, és megcirógatja az arcom. A keze végül a combomra simul.

– Szörnyen viselkedtél az anyukád előtt – dorgálom, de nem tudok a válaszára figyelni. Fogalmam sincs, mit felel. Sokkal jobban leköt a tenyere, ami melegen kúszik a belső combom felé.

Találkozik a tekintetünk. Féloldalas mosolyban részesít, aztán megcsókol. Beleveszek a pillanat hevébe, nyelvének édes játékába, ami egyre követelőzőbbé válik. A kezem bejárja a vállát, hullámzó izmait, majd megtapogatom kemény hasát. Végighúzom az ujjam az ágyéka felé ívelő csíkon, és halkan felnyögök. Ha tudtam volna, miből maradok ki, talán előbb keresek egy fiút, akiben képes vagyok megbízni, mert tényszerűvé vált: elvette az eszem az intimitás titkos bája. Egyre jobban vágyom rá. Többet szeretnék. Száját a számon, testét a testemen. Micsoda rémisztő játék, mégis imádom. Minden másodperce tökéletes felüdülés, és egy olyan út kezdete, melyet feltett szándékomban áll Waylennel bejárni. Már, ha ő is akarja. De akarja, hiszen hanyatt dönt. Ujjai szemérmetlen felfedezőútra indulnak. Végigvándorolnak a hasamon, be a pólóm alá, és rákulcsolódnak az elnehezült mellemre. Reszketeg levegőt veszek.

– Megőrjítesz. – Ajka súrolja a fülem ívét. Elakad a lélegzetem. – Amikor először megláttalak, már akkor beindítottál. Aztán egyre rosszabb lett. Folyamatosan állt rád a farkam. Kibaszottul elvetted az eszem, Noelle. Többet akarok belőled. Mindent.

A fogam az ajkamba vájom. A szavakra összerándul az alhasam. Jó. Ég. A részeg Waylen őrülten szexi és brutálisan őszinte. Tagadhatatlanul beindít, és nem tudom, ettől rossz emberré válok-e, de nem érdekel. Szükségem van erre. Rá van szükségem.

– Miről beszélsz?

– Az enyém vagy?

– Nem vagyok senkié – suttogom remegő hangon –, de képletesen értve azt hiszem, igen.

– Én a tiéd vagyok – súgja mély hangon, majd csókot lehel a fülem alatti, érzékeny pontra. Körmeim a vállába mélyednek. Őrülten ver a szívem, és szinte felperzsel a forróság. – Te meg az enyém. Ezért félek. Kibaszottul félek, mert miattam fog bajod esni. Tudtomon kívül belekevertelek valamibe, amibe sosem szabadott volna.

Kék pillantása fátyolos, amikor megemeli a fejét. Érzelmek ezrei suhannak át rajta, a gyomrom pedig összeszorul. Több van mögötte, mint puszta testvéri aggodalom. Látom. Sőt, érzem, hiszen úgy simogat, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy a közelében tudhat engem.

– Nem lesz semmi baj. – Félresimítok egy rakoncátlan hajszálat a homlokából. – Nem a te hibád. Semmi közöd nincs ehhez.

– És mégis... baszki, Méregzsák! Nem tehetem ezt veled!

– Mit?

– Semmit. Semmit sem szabadott volna.

Váratlanul legördül rólam. Az üresség tarkón vág, mintha jéghideg vizet borítanának a nyakamba. A mellkasom összeszorul.

– Waylen... – Felülök, és megfogom a kezét.

Fájdalom és zavarodottság sugárzik az arcáról. Lehajtja a fejét, összeszorítja a száját, és az ajtó felé néz. Ügyel rá, nehogy rám pillantson. Levegő után kapkod. A szíve felé teszem a tenyerem. Hevesen vágtázik a kezem alatt. Megremeg az ajkam, ahogy felismerem, mi történik. Megragadom az állát, és kényszerítem, hogy engem figyeljen. Kövér könnycseppek áztatják az arcát. Világoskék írisze fénylik a gyötrelemtől. A lelkem nem bírja ezt a terhet. Sírni látni őt? Egyrészt sosem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténhet, másrészről viszont fáj. Fáj, ami neki fáj. Visszatartom a a torkom összeszorító kényszert. Nehezen, de tartom magam. Ezúttal neki van szüksége rám. Annyiszor mellém állt, velem éjszakázott, vigasztalt és törődött... képmutatás lenne nem viszonozni, ráadásul akarom is. Én szeretnék az lenni, aki vigaszt nyújt neki. Csak én. Megrendítő a gondolat, és túlságosan rettegek attól, mit jelent ez. Érzéseket. Heves, tomboló, borzalmas érzéseket, melyek valamikor könyörtelenül elragadtak. Nem tudnám meghatározni, mikor. Túl rövid idő telt el, mégis úgy érzem, egész életemben ismertem őt. Hiszen alig két és fél hónapja ismerem, és tessék! Gyökeret vert bennem, magával rántott, és többé nem ereszt.

– Visszamegyek a szobámba.

Megmerevedem. Elkapom a karját, és megszorítom.

– Ne menj el! Ha... ha bármit is jelentek neked, ne menj el! Hadd... hadd legyek veled! Hadd segítsek! Mondd el, mi bánt!

Indulatosan lesöpri a nedvességet az arcáról. Néhány feszült pillanatig fürkészi a képem, végül mereven bólint.

– Épp ez a baj! – mordul fel. – Sokkal többet jelentesz nekem, mint szabadna. Te... én... – Mély levegőt vesz, és magához ölel. Ráhajtom a fejem a mellkasára. Szíve azóta is szaporán dobol. – Kicsúszott alólam a talaj. Mint mondtam, rohadtul félek, és... nem tudom. Nincs egy ép gondolatom, nem akarom beszélni. Nem lehetne, hogy csak... átölellek?

– De, persze, hogy lehet.