Kételyek nélkül fordulok az összezuhant Noelle felé. Már megszületett az elmémben a megoldás a füles incidensre, azonban nem akarom ilyen állapotban magára hagyni. A könyvespolca előtt ül, a térdét a mellkasához szorítja, és egy pontra mered a parkettán.

Mave aggodalmasan araszol közelebb. Nem tudja, mi tévő legyen, az arcára van írva, hogy segítene, de nem meri bolygatni a lányt. Nekem nincs ilyen problémám, ezért leguggolok Noelle elé, majd gyengéden a térdére fektetem a kezem. Nagyot nyel. Összerezzen. Lassan vezeti rám világosbarna íriszét. Könnyek csorognak az arcán. Összeszorul a szívem a látványától. Ha előre tudom, mi van abban a kurva dobozban, sosem hagyom, hogy belenézzen vagy egyáltalán a közelébe kerüljön.

– Semmi baj – simítok végig nedves arcán. – Megoldom. Egy percig se sírj tovább emiatt. Minden rendben lesz! Bízz bennem!

Összeszorítja a száját, aztán bólint, de nem felel. A szeme csillogásában látszik, mennyire pörögnek a gondolatai, ám nincs idő firtatni. Később úgyis elmesélem neki, mire jutottam anyával.

Megpuszilom a homlokát, és felemelkedem.

– Haver... – Maverick elfúlóan engedi ki a levegőt. – Most mi a faszomat fogsz csinálni?

– Megtennéd, hogy nem hagyod egyedül? – Noelle-re célzok.

– Persze, de...

– Ha minden jól megy, egy órán belül elmondom.

Kénytelen vagyok visszatenni a füleket a dobozba. Igyekszem a ronggyal megfogni, és szerencsére sikerül. Még egyszer Noelle-re lesek, hogy meggyőződjek róla, rendben lesz-e, amíg kifaggatom az anyám, majd kettesben hagyom őket.

Céltudatosan szelem át az emeleti folyosót. Próbálok nem tudomást venni a nálam lévő csomagról, viszont igen nehézkes. Forog a gyomrom a gondolattól, hogy valakinek levágták mindkét fülét, aztán elküldték neki. Düh lobban a mellkasomban. A liontaris védelmező ösztöne életre kel bennem. Noelle hozzám tartozik, és nem érdekel, kinek, mi a véleménye erről. Az sem érdekel, ha családi drámát kell robbantanom miatta, de nem fogom megengedni, hogy még egy ehhez hasonló küldemény nála kössön ki. Így is elég megrázó. Mi a szarért küldik ezeket az ő nevére? Ki csinálja? Miért? Hogy meri? Már a rólunk készült képek is vérlázítóak, de ez? Ez túlmegy minden civilizált, emberi határon.

Majd' felrobbanok, mire megtalálom anyát. A mosókonyhában szorgoskodik. Szín szerint válogatja a ruháinkat, közben dúdol. Megtorpanok a küszöbön. A tekintetem bejárja a pici, bordó színben pompázó helyiséget. Talán kétszer jártam itt eddig.

Halkan nagy levegőt veszek.

Nem akarom megzavarni őt, ezért hezitálva toporgok. Még nem vett észre. Az egyik termetes szennyeskosárból dobálja ki a göncöket. A bal oldali fal mentén hangosan centrifugál a mosógép, így nem lep meg, amiért nem hallott meg. A mellette állító méregdrága szárítógép szintén dolgozik. A vasalódeszkán már beizzította a vasalót. Az aljára állítva várja, hogy kezelésbe vegye vele Kenneth ingeit.

– Anya – szólítom meg.

Csak megijesztem. Ugrik egyet, aztán felém fordul. Amint meglát, szélesen elmosolyodik. Ledobja a nála lévő cuccokat, és megigazítja kontyba kötött, szőke haját.

– Mi a helyzet, kicsikém? – A tekintete a dobozra vándorol. Lefagy a mosoly az arcáról. – Talán érkezett még valami?

– Beszélnünk kell! – jelentem ki határozottan. Bármennyire szeretem őt, nem hagyhatom, hogy folytassa a titkolózást.

– Mi van benne? – A mosogatógéphez hátrál, és megtámaszkodik rajta. Látom rajta, érzi, valami gond van.

Vonakodva teszem le a gép tetejére a csomagot.

– Fülek.

Anya ajka elnyílik. A szívére szorítja a kezét, miközben figyeli, ahogy felnyitom a tetejét. Félve kukkant bele. Amikor meglátja a tartalmát, hirtelen becsukja a szemét, még a fejét is inkább a másik irányba fordítja. Reszketeg levegőt vesz, de nem beszél. Percekig mereng a fal felé, én pedig kivárom. Nem szeretek ajtóstul a házba rontani, és sejtem, türelemre lesz szüksége, ha információhoz akarok jutni.

– Ezek... igazi, emberi fülek. – A kijelentést jóformán elnyeli a centrifuga mély, pulzáló zúgása.

– Anya – lépek elé, és a vállára simítom a kezem –, kérlek, mondd el, amit tudsz erről az egészről!

Megcsóválja a fejét. Idegességében a száját rágja, és képtelen rám nézni.

– Way...

– Tudnom kell, mi folyik itt! A múltkor úgy viselkedtél, mintha pontosan tudnád, ki küldi ezeket! Eddig nem volt okom kérdezősködni, de anya... ez... beteg. Könyörgöm!

Végre rám emeli kék pillantását. Esküdni mernék, fájdalommal keveredett félelmet olvasok ki belőle.

– Édesem, neked nem kell foglalkoznod ezzel.

Erőt veszek magamon, és minden idegszálammal türelmes próbálok maradni.

– Miért Noelle nevére küldik?

Érezhetően megremeg.

– Az övére küldik? Elsiklottam felette.

– Igen. – Várok pár másodpercet. – Mondd el, kérlek!

Ismét nem felel. Könnyek gyülekeznek a szemében. Összeszorul a szívem. A bennem élő kisfiú tombol, amiért sírni látja az anyukáját. Szét tudnám tépni azt, aki ilyen terhet rakott rá.

– Sosem szabadulunk tőle...

Megereszkedik a vállam a fáradt susogásától.

– Kitől?

– Petertől. – Peter? Értetlenül meredek rá, ezért felsóhajt. – Peter... Peternek hívják az apád, kicsim. Ez az igazi neve.

Lecsúszik a kezem a válláról. Automatikusan hátrálok egy lépést, ugyanis nem értem. Rohadtul nem. Én azt hittem, Alexandernek hívják.

Hitetlenkedve fürkészen anyát. Most mi a picsa van?

– Mi van?

– Na jó! – löki el magát a mosógéptől, kitörli az arcából a könnyeket, és megragadja a kezem. – Nagyon jól figyelj, kincsem, mert csak egyszer fogom elmesélni. Az apád sosem hagyott el minket. Én hagytam el őt.

Úgy érzem, kifordul a talaj a lábam alól.

– De... akkor miért hazudtál, anya?

– Way... ez...

– Csak ne titkolózz tovább! – nyögöm ki a tőlem telhető legnyugodtabb módon. Az oroszlán mocorog bennem. El akar szaladni, míg a farkas már fülsiketítően vonyítana. A tavrosin részen arccal rontana a falnak, a madár talán sosem térne vissza. Aztán ott a fidius, aki szívesen lenyelne valakit egyben. Nem hagyom kiteljesedni a bennem szunnyadó agressziót. Sosem hagytam.

– Rendben. – Hátat fordít, kikukucskál a folyosóra, majd becsukja a mosószoba ajtaját. A kilincsbe kapaszkodva bámul rám néhány idegőrlő pillanatig. – Peter veszélyes. Talán már nem emlékszel rá, de egészen hatéves korodig menekültünk előle. Folyamatosan mozgásban maradtam, mert rettegtem tőle, hogy engem is megöl.

Azt hiszem, szúr a szívem.

– Téged is? – kérdezek vissza suttogva. Már azt gondolom, nem hallotta, annyira hosszasan vár a válasszal, de végül megszólal:

– Annak ellenére, amit mondtam neked, a szüleim sosem tagadtak ki. Peter meggyilkolta őket, amikor tudomást szerzett róla, hogy segítenek nekem menekülni. Valóban tisztavérű poulianok voltak, de szerettek engem és téged is. Bármit megtettek volna érted. Azért hazudtam, hogy megóvjalak. Minél kevesebbet tudsz erről, annál nagyobb biztonságban vagy, de... már mindegy. Ránk talált, és nem fog meghátrálni. Nem fog lecsillapodni, amíg nem kerül a közeledbe. Mindent szét fog rombolni körülöttünk, és valószínűleg... valószínűleg meg fog engem ölni, amiért ennyi éven át rejtegettelek előle.

Megremeg a karom a visszafojtott méregtől.

– Nem értem, anya. Mi változott hatéves koromban? Miért maradtunk Jacksonville-ben?

Lehajtja a fejét.

– Börtönbe került több rendbeli gyilkosságért, köztük a szüleim megöléséért is. Azt hittem, sosem szabadul.

Kész érzelmi kavalkád dúl bennem. Nem bírom szétválasztani a pozitív és negatív érzéseim.

– Miért veszélyes? Mármint a gyilkoláson kívül... Egyáltalán honnan szedte azokat a videókat?

– Kétéves korodig vele éltünk. Elég hamar terhes lettem veled, mert szerelmes voltam. Naiv és szerelmes. Nem láttam, kivel kerültem össze. Aztán megszülettél, és egyre többször felhozta, mennyire különleges vagy. Terveket szőtt, napokra eltűnt veled, és azt sem tudtam, hol vagy. Nagyon féltem, hogy egyszer nem kaplak vissza. Mikor hazaértetek látszott a kezeden, hogy többször megszúrtak. A véredet akarta, kísérleti nyúlnak kellettél neki. – Remeg az ajka, mikor nagy levegőt vesz, látszólag lelkileg felkészül a folytatásra: – Először megkértem, hogy fejezze be, de megrögzötten hitt benne, hogy veled eredményeket fog elérni. Attól tartok, erről sosem mondott le, csak eltolódtak pár évvel a tervei. Mindig is érdekelte, hogyan alakult ki a fajtánk, és elhatározta, ő lesz az első, aki létrehoz egy új fajt. Emberekből akart alakváltót csinálni. Akkoriban még gyerekcipőben járt ez az egész, mert valami mindig hiányzott. Rengetegen meghaltak ezekben a szörnyű kísérletekben.

Alig hiszem el, amit beszél. Csak állok, a lábam földbe gyökerezett. Ez nem lehet a valóság.

– Kétéves voltál, amikor végre lépni mertem. – Lecsúszik a keze a kilincsről. – Amíg távol volt, összepakoltam a cuccaink, és a szüleimhez menekültem.

– Bántott is téged?

– Téged bántott! – csattan fel hisztérikusan. – Téged, Waylen! Nekem te vagy a világon a legfontosabb! Sosem számított a lelki teher, amit rám rótt. Úgyhogy nem. Fizikailag sosem bántalmazott, csak lelki terrorban tartott. Fenyegetőzött. Azt mondta, bárkit megöl, aki a közelünkbe jön. Aki közénk áll... Én... Láttam, hányan haltak meg a keze alatt. Kiharcoltam, hogy megmutassa, hol működik ez a kutatólabor. Árva gyermekek haláltusáját néztem végig. Rettegtem tőle, hogy ugyanerre a sorsra fogsz jutni. Nem érdekelte, hogy nagy valószínűséggel ezek az emberek belehalnak a próbálkozásaiba. – Undorodva megcsóválja a fejét. – Ebben nem bírtam részt venni. Persze a maga elcseszett módján, azt hiszem, szeretett engem, de te... te csak egy kísérleti alany voltál számára, akinek a véréből azt gondolta, létrehozhatja az első emberi születésű alakváltót. Peter egy elmebeteg őrült. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő áll a múltkori betörés mögött, és ő küldi ezeket a csomagokat. Azt nem értem, mit szeretne Noelle-től.

Rettenetesen vágtázik a szívem. Az igazságnak mindig súlya van. Na, de ekkora? Fáj, amiért eltitkolta előlem, ám valahol megértem. Nem rá haragszom, inkább arra, hogy ez az ember, akit az apámnak nevezhetek, tönkretette az életét. Annyira, hogy úgy érezte, csak hazugsággal könnyíthet rajta.

– Kenneth tudja ezt?

– Igen. – Gondterhelten mered a csipogó mosógép felé. Át kéne szedni a ruhákat a szárítóba. – Tavaly kerestem egy ügyvédet, mert féltem. Kenneth volt az. Nem számítottam rá, hogy... megkedvelem. Most pedig itt vagyunk.

Hát, ezt sajnos meg tudtam érteni; legalábbis nem számítottam rá, hogy megkedvelem a lányát.

– És a szüleid? Mi történt?

– Az apám nagyon határozott volt, még poulian létére is. A kezembe adott némi készpénzt, beültetett az autójába, és azt mondta, ne álljak meg az ország másik feléig. Így tettem. Seattle-ből vezettem egészen Minneapolisig. Ott hat hónapig éltünk, aztán... Peter elküldte nekem az anyám levágott... levágott... fe-fejét egy ugyanilyen dobozban. – Azt a kurva! – Onnantól két hónapnál tovább nem mertem egy városban maradni. Hurcoltalak magammal. Nem is jártál óvodába! Emlékszel?

Elhúzom a szám. Igaza van, tényleg nem, de ez az emlék annyira távoli. Eszembe sem jutott, milyen jelentőségteljes. Ökölbe szorítom a kezem, majd kiengedem. Az ujjaim mozgatva próbálom levezetni a folyamatos zavart és feszültséget.

– Igen.

– Hatéves voltál, amikor Jacksonville-be értünk. Akkor hallottam, hogy Peter börtönbe került.

– Mitől féltél? Miért kerested meg Kennethet?

– Egy ismerősöm Seattle-ből felhívott. Azt állította, Peter megszökött a börtönből. Átszállították az alakváltók intézményébe, de szállítás közben kijutott. Azt mondják, kígyóként távozott. A fidiusokkal csak a baj van, mi? – Bánatos mosolyt villant. – Szegény Noelle is... Kenneth borzalmasan érzi magát miatta. Pedig látszik azon a kedves kislányon, hogy nem hazudik. Felismerem a hazugságot. Az első perctől kezdve mondtam Kennethnek, hogy a lány igazat beszél. Most meg... mindegy. Ne haragudj! Elkalandoztam.

– Várjunk, akkor most az apám... ő pontosan mi?

– Az apád majdnem olyan, mint te. Leszámítva, hogy... ő nem poulian. Tavrosin, fidius, liontaris és likos. Azt hiszem, ezért nyitott felém. Így a fiunk – bök felém, majd hagyja visszaesni a karját maga mellé –, te, pontosan olyan ritkaság vagy, amire szüksége volt. Szerinte akkor válhat sikeressé az embereken a mutáció, ha olyan egyed vérét használják fel, aki magában hordoz minden fajt. Ez vagy te. Nincs sok hozzád hasonló. – Ismét a fejét rázza. – Viszont nem működött. Egyszer hazajött veled. Tört, zúzott, és azt üvöltötte, hogy lehetetlen. Rákérdeztem. Azt mondta, nem elég a véred, mert valami hiányzik, de nem adja fel. Nem tudtam, mi az, és nem akartam megvárni, hogy ez kiderüljön.

– De ez hülyeség – ráncolom a homlokom. – Sokan vannak, akikben öt faj keveredik, nem? Ha belegondolsz, már az is elég hozzá, hogy két olyan alakváltó összejöjjön, akikben két-három faj megtalálható. Rengeteg a lehetséges variáció.

– Persze, drágám, csak nem mindegy, hogy megmarad-e a gyerekben egy-egy faj. Hiába több faj van az apában vagy az anyában, simán lehet, hogy a gyerek csak a két legdominánsabb gént örökli, és nem lesz képes mindenné átváltozni. Te képes vagy rá, amit az apád valahonnan tudott. Attól tartok, kikényszerítette belőled idő előtt az átváltozást vagy valamit csinált veled.

Nem bírok megszólalni, teljes sokkban pislogok magam elé. Összecsapnak a fejemben a gondolatok, és egyik üti a másikat. Aztán mégiscsak gyúl némi fény.

– A betörő... – Anyára szegezem a pillantásom. – Hasonlítok rá? Apámra. Amelyik leesett a tetőről azt állította, csak akkor nem értettem.

– Talán – vonja meg a vállát, de látom rajta, hogy magának sem akarja bevallani az igazságot vagy tényt. Remek. Már csak ez hiányzott. – Lényegtelen! Én neveltelek fel! Semmi közöd hozzá, és ennek így kell maradnia, Waylen!

– Nem tudok mit mondani – vallom be hangosan. – Ez az egész... megdöbbentő.

– Tudom, de erről nem beszélhetsz senkinek! – közli, majd elém lép, és megsimogatja az arcom. – Nem tudnám elviselni, ha bajod esne.

– Nem lesz baj.

Röviden magához ölel, aztán a mosógéphez araszol. Lassan kezdi kiszedegetni a ruhákat, és a szárító tetején lévő lavórba dobálja őket. Amikor végez, felemeli a füleket rejtő dobozt.

– Az lenne a legjobb, ha Maverick hazamenne. Nem szeretném, hogy bármibe belekeveredjen. Felhívom az anyját, és megkérem, hogy hívja haza.

Nem mintha a szülei otthon tartózkodnának. Nem szívesen küldeném el a barátom, de megértem, miért kéri anya. A fülek egy figyelmeztetéssel érnek fel, Mave pedig nagyobb biztonságban van otthon, mint itt. De ez egyben azt is jelenti, talán Noelle is veszélyben van. Forog a gyomrom a felismeréstől. Az viszont még nagyobb terhet ró rám, hogy rájövök, sokkal fontosabb nekem a lány, mint szabadna lennie. Már az elképzeléstől is rosszul vagyok, hogy baja eshet miattam. Az én apám miatt. Aki Peter. Peter... Bassza meg!

Kifújom az idő közben belém szorult levegőt, és bólintok.

– Mihez kezdesz azokkal? – mutatok a küldeményre.

– Elégetem.

Kitágul a szemem, de nem kommentálom. Helyette hátat fordítok neki, és elindulok a kijárat felé. Időre és levegőre van szükségem, és a bennem szunnyadó farkas nagyon szívesen kieresztené a gőzt egy kis futással.

– Way! – Visszafordulok anya felé, mire oldalra dönti a fejét. – Szeretlek és nagyon sajnálom!

– Én is téged. Nem haragszom, csak kiszellőztetem a fejem.

Ez persze csak félig igaz.

– Ne menj messzire!

Mindenek ellenére rámosolygok.

– Nem fogok, ne aggódj!

– És drágám, én sem haragszom.

Megemelkedik a szemöldököm. Mi van?

– Miért?

– Tudod, hogy miért. – Ezzel jelentőségteljesen megemeli a szemöldökét, és visszafordul a ruhák felé, én pedig elhagyom a terepet, mielőtt belebonyolódnék egy olyan beszélgetésbe, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve.