– Hol vannak? – Waylen beront a szobámba, és sebesen becsukja maga mögött az ajtót. Még a zárat is ráfordítja, nehogy meglepetés érjen.

Csípőre tett kézzel állok az ágyam előtt, ahova kiterítettük a rengeteg fotót. Kiderült, hogy nem csak a barátja születésnapján kaptak le, hanem más alkalmakkor is. Azonban a kínos képek mind Maverick születésnapi bulijáról származnak. Lényegében egymás szájában töltöttük azt az estét.

– Itt – mutat rá Mave. – Way, mi a faszom ez az egész?

– Szerinted, ha tudnám, ennyire ki lennék borulva? Azt hittem, lepereg az életem, mire anya kiválasztotta a megfelelő ruhát – morgolódik, miközben szemügyre veszi a meglepetést. – A kurva életbe! Ki a szar lehet az a fickó? Biztosan azt a Dodge-ot láttad?

– Teljesen! – jelentem ki. – Valaki figyel minket.

Waylen felém kapja a fejét, aztán átszeli a köztünk lévő távolságot. Két kezébe fogja az arcom. Világoskék íriszéből süt az aggodalom.

– Nem lesz semmi baj! Fogjuk, és eldugjuk a képeket!

– Mégis hova? – Állom a tekintetét, mely lassan az ajkamra siklik. Elmosolyodik, aztán egy apró puszit nyom a számra. Érzem, hogy fülig pirulok, míg a forróság szétáramlik az ereimben.

– Mondtam én, hogy ég köztetek a tűz! – Mave a forgószékemben elterülve vihog. Figyelmeztető pillantásban részesítem, majd lefejtem magamról Madden meleg tenyerét. Nem hagyja, hogy elhúzódjak, átkarolja a derekam, és úgy vizslatja tovább a képeket.

– Talán a betöréshez is köze van – jegyzi meg, tudomást sem vesz a haverja megjegyzéséről.

– Ez az egész annyira... – keresem a szavakat, ám nem találom őket. – Nem tudom. Kicsit ijesztő és gyanús. Ráadásul Owen is idejött. Mi van, ha neki is köze van hozzá? Ez elég légből kapott, de miért most jött? A családlátogatás, miután évekre eltűnik, nem éppen megszokott dolog. Főleg nem azután, hogy...

– Igen – veszi át a szót Waylen, és lassan megsimogatja a csípőm. – Lehetséges. Most viszont mindenek előtt tegyük el ezeket! – Elenged, majd felszedi a fotókat. Tanácstalanul fordul körbe, végül a tekintete megállapodik a könyveimen. – Mondd csak, Méregzsák, mennyire haragudnál meg, ha betennénk őket a könyveidbe?

Nem tudom, miért, de elnevetem magam.

– A legfelső polcon vannak a romantikusak, azokba tedd bele, minden másodikba! – közlöm az ítéletet, mire rögvest nekilát. Legalább hat könyv megtelik. Az utolsó képnél már éppen kinyitja a regényt, de megáll a mozdulat közben. Rám emeli a szemét.

– Ebben miért vannak színes cetlik?

Felsóhajtok. Valamiért kínosnak érzem bevallani, noha felesleges lenne titkolni.

– Azokhoz a részekhez szoktam tenni, amik különösen tetszenek.

– És ez... olyan?

Inkább nem szeretném tudni, mit talált, ugyanis már innen látom, hogy a kezében tartott történet eléggé erotikus beütésű. Egy lány csak álmodozhat, nem? Olvasni más a szexről, mint átélni, valahol meg kellett vele ismerkednem! Ég a pofám, érzem. Főleg, mivel eszembe jut, ahogy az ujjai a testem egyes pontjain táncoltak. Szent ég! Szörnyű vagyok!

– Gondolom – térek ki a válaszadás elől.

Futólag rám sandít. Féloldalas mosolyra húzódik a szája, aztán visszacsúsztatja a polcra azt a könyvet, és helyette a következőbe teszi bele. Nem kérdezek, jobb néha a csendet választani.

Az ajtón kopogás csendül fel. Rémülten vetődöm az ágyamra, míg Waylen igyekszik a szoba legtávolabbi sarkába bújni. Mave csak vigyorog a látványos ijedtségünkön, továbbra is lecsúszva elterül a székemben.

A kilincs lenyomódik, de az ajtó nem nyílik. Waylen veszi a leggyorsabban a lapot. Odaszökken, elforgatja a zárat, és kitárja a bejáratot.

Cameron bedugja a fejét, végül besurran. Régebben nem gondoltam volna, hogy egyszer az öcsém látványa megnyugtat. Nos, az idők változnak. Még most sem vagyunk szoros viszonyban, azonban Cam kiáll mellettünk, amiért hálás vagyok neki.

Tekintete végigsiklik rajtunk, és megrázza a fejét.

– Ellie, beszélhetnénk négyszemközt?

Úgy nézem őt, mintha hirtelen még két karja nőne.

– Lepattintottak minket, haver! – Maverick talpra ugrik, veszi az adást, míg Waylen grimaszolva lesi Camet. Biztosan érdekli, miről akar tárgyalni velem.

– Veszem észre – morogja, de nem ellenkezik. Cameron túl komolyan figyel. Kisfiús arca megfeszül, az ajkát rágcsálja, és még a telefonja sincs nála. Kezdek félni, valójában mi történhetett. Szinte sosem fordul hozzám.

A fiúk távoznak, Cam pedig mellém araszol. Lassan leereszkedik az ágyra, majd rám emeli a pillantását. Megereszkedik a válla, zavarodottan tördeli az ujjait.

– Baj van? – Nem szokásom, ám kivételesen aggódom.

– Fel-felhívott anya pasija.

Összeráncolom a szemöldököm. Ez már önmagában furcsa. Rita lemondott Camről, miután szétmentek apával. Fontosabbnak tartotta, hogy új pénzeszsákot találjon, aki elviseli a szörnyű modorát és gyilkos tekintetét. Azóta néhányszor találkoztak. Azt hiszem, utoljára két éve látta az anyját.

– Pasija? Nem a férje? – Észbe kapok. – Mindegy. Mit mondott?

Cameron lehajtja a fejét. Reszketeg levegőt vesz, még a szája is megremeg.

– Azt mondta, anya meghalt.

Megdobban a szívem. Az nem lehetséges.

– Tessék? – sípolom hitetlenkedve. – Ez egészen biztos, Cam? Téged hívott fel? Miért nem apát hívja, ha ez igaz?

Előhúzza a mobilját a zsebéből, és az orrom alá dugja. Egy gyászjelentést olvasok, amiben feketén-fehéren ott szerepel Rita Ambrose neve. Lélegzet-visszafojtva nyújtom vissza neki a telefonját. Riadtan veszi el, remeg a keze.

– Ellie, én... – nyel egyet.

– Minden rendben lesz! – Erőt veszek magamon, és közelebb csúszom a testvéremhez. Talán babaként öleltem át utoljára, de ezúttal nem habozok. Magamhoz húzom, mert úgy érzem, ha nem lenne rám szüksége, nem jött volna ide. Végtére is, a nővére vagyok, aki sokszor egy szemét picsa vele. Eljött az ideje támogatnom. Tartozom neki ennyivel. Tudom, milyen érzés a tudat, hogy az ember édesanyja többé nem vesz levegőt. Én nem ismertem a sajátom, mégis sokszor eszembe jut, mi lenne, ha még mindig velünk lenne.

– Nem érted – motyogja.

Eleresztem, és csendben megjegyzem magamnak, hogy egyáltalán nem akartam sírva fakadni az öcsém ölelésétől. Talán fejlődöm? Lehet, egy év múlva képes leszek idegeneket fogdosni? Na, nem mintha ilyesmire vágynék.

– De mit?

– Én... én nem érzek semmit.

Nem mutatom ki, de valamelyest letaglóz a vallomása.

– Hogy érted? Látom rajtad, hogy nem vagy jól.

– Valami nincs rendben velem – folytatja a kezét fürkészve. Megint az ujjaival babrál. – Két és fél éve nem láttam őt. Tudod, mikor beszéltem vele utoljára? Egy hónapja, Ellie! Akkor is leráztam, most meg nincs többé, és én nem tudok sírni, csak bűntudatom van. Mármint nem értem, miért van ez. Váratlanul ért, megdöbbentem, de jobban elkeserít a tudat, hogy valószínűleg defektes vagyok.

Elgondolkodva pislogok rá, közben igyekszem kihámozni a lényeget. Tulajdonképpen valahol érthető. Rita nem törődött vele. Majdhogynem idegenek voltak. Ettől függetlenül megilletődöm a helyzettől. Nem készültem durva lelkizésre, ilyet sem sűrűn csinálunk, de nem vagyok ellenére. Illetve kicsit böki a csőröm, hogy ez a fickó az öcsémre zúdította a hírt, és gyászjelentéseket küldözget egy tizennégy éves kissrácnak, pedig ezt apával kellett volna intéznie. Akkor talán nem éri váratlan trauma Cameront.

– Minden rendben van veled – nyugtatom együttérzőn. – Rita sosem viselkedett az anyukádként, így érthető, hogy képtelen vagy olyan módon meggyászolni, ahogy egy olyan személy tenné, aki szoros kapcsolatban van az anyjával vagy egyáltalán jelen van az anyja az életében. – Tartok pár szusszanásnyi szünetet. – Néha belecsöppenünk egyedi élethelyzetekbe, de nem leszel ettől rossz vagy éppen defektes, mert nem vagy képes megsiratni valakit, aki valószínűleg fordított helyzetben szintén nem sírna. Nem akarok a múltban vájkálni, de Cam, ha Ritának fontos lettél volna, nem hagy téged apára kétéves korodban. Tudom, halottról jót vagy semmit, viszont a tények, azok tények. Ettől függetlenül nem lesz kellemesebb a szitu, mégis azt mondom, ne érezd azt, hogy te bármi rosszat tettél volna. Érthetőek az érzéseid.

– Kösz, Ellie – motyogja, bár még mindig kedveszegett. – Most mit tegyek? – Rám emeli tanácstalan tekintetét. – Szóljak apának? Én... nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni.

– Itthon van?

Magamat is meglepem a kérdéssel, hiszen fogalmam sincs. A betörés után egy napig távol volt, de tegnap láttam a nappaliban téblábolni. Ma még ugyan nem, talán bement az irodába?

– Nem sokkal Way és Lauren után ért haza.

– Keressük meg! – jelentem ki, és elhatározom, majd én megoldom ezt az ügyet. Ezzel szerzek pár piros pontot a testvéremnél, ami nem hátrány, mióta tisztában van vele, mit művelek Waylennel. Persze enélkül is megtenném, mert hiába hűvösebb a viszonyunk, a bajban össze kell tartanunk.

Ahogy kinyitom az ajtóm, a két jómadár szinte beesik rajta. Mérgesen pislogok. Mondhatni tízszer lesújtok rájuk a legrémisztőbb pillantásommal. Mindkettőnek állati a hallása, és nem tudtak időben elhúzni?

– Tűnés! – mordulok fel, mire Waylen meglöki Maverick vállát.

– Faszfej! – szidja őt. – Mert állandóan csak a pofád jár!

– Madden! Húzzatok már a francba! – Indulatosan odébb taszítom őket. Komoly késztetést érzek a verekedésre.

– Sajnálom – araszol a szobája felé, míg Mave követi. Mindketten kiskutya szemeket meresztenek felém. Nem vagyok hozzászokva, így még jobban feldühítenek vele.

– Ne harizz, Ellie-bellie! – szorítja a szívére a kezét Maverick. – Vállalom a...

– Fogd már be a szád! – Waylen szó szerint belöki a haverját a nyitott ajtón. Majdnem felnevetek a srác drámai jajveszékelésén. Úgy visít, akár egy disznó a vágóhídon.

– Gyere, Cam! – Futólag hátrasandítok, majd elindulok apa dolgozója felé. Amint elhaladok Madden szobája előtt, becsapom a bejáratot, hadd érezzék, mekkora szemétség volt kihallgatni a beszélgetésünk. Ezért még számolok velük.

Kopogás nélkül benyitok, és szerencsére jól tippeltem. Apa megemeli a fejét, amikor belépünk. Leteszi a tollat az ujjai közül, aztán hátradől a bőrszékben.

– Talán valami baj történt, Ellie?

Kemény küzdelem árán, de elnyomom a szemforgatásra való késztetésem. Mi másért jönne ide a két gyereke, aki látszólag ki nem állhatja egymást? Egyértelműen gond van.

Cam levágódik az apa asztalával szemben elhelyezett fotelbe. Vadul kémleli a padlót. Ha nem tudnám, mi van, azt hinném, keres valamit.

– Beszélnünk kéne – vágok bele meglepően bátran. – Nem hívott téged esetleg Cam anyjának pasija?

– Nem? – Apa kettőnk köz kapkodja a szemét. – Miért?

– Remek – fújtatok feszülten. – Camet felhívta, és azt mondta, Rita meghalt. Küldött mellé egy gyászjelentést is, hogy alátámassza.

Az apánk arcára zavarodottság ül ki. A jobb kezével már a mobiljáért nyúl. Letaglózva megcsóválja a fejét, nehezen ocsúdik fel. Percekig meg sem szólal.

– Megejtek pár telefont! – mondja végül. – Cam, te maradj itt, kérlek! Ellie, te pedig most menj ki kicsit. Szeretnék beszélni az öcséddel.

Bólintok. Örülök, hogy leveszi a vállamról a terhet, habár valahol örömmel tölt el, amit Cameronért tehettem. Talán még sosem dumáltunk ennyire nyíltan.

Kettesben hagyom őket, és sietősen berontok Waylenhez. Szörnyű fintort vágok, amint megpillantom, mit művel ez a két idióta.

A szőnyegen ülnek, és UNO-t játszanak. Igen, UNO-t. Verekedésre számítottam.

– Nektek teljesen elment az eszetek? – esek nekik várakozás nélkül. Igazán megérdemlik. – Miért hallgatóztatok? És most mi a francot csináltok? Madden?

– A csajod morcos – suttogja Mave. Nem néz rám, kizárólag a barátját figyeli. – Way, menj, és nyugtasd meg, mert a dühös muffok nagyon ijesztőek!

Összefonom a karom.

– Itt állok, Maverick! – förmedek rá. – Vak vagy?

– Way! Húzz fel négyet! – rikkantja. – Addig vigyázok a lapjaidra, amíg lekezeled Ellie-bellie-t!

Madden felsóhajt. Lassan fordul felém.

– Hogy van Cam? – kérdezi. Hangjába aggodalom cseng.

– Szerintem hallottátok hogy van!

– Sajnálom! – teszi le a számokkal díszített oldallal előre a lapokat. Talpra szökken, és elém áll. – Kíváncsiak voltunk. Tök másra számítottam, de ez gázos. Kenneth intézkedik?

Bólintok, mire átkarolja a derekam, és magához von. A mellkasára fektetem a tenyerem. Világoskék szemében megbánás csillog, vagy csak én akarom belelátni. Megértem, mitől paranoiás.

– Mi lesz a képekkel? – érdeklődöm halkan. – Ne szóljunk valakinek? Esetleg kihagyhatnánk azokat, amin egymás szájában vagyunk, de a többi...

– Egyelőre még ne – simít egy rakoncátlan szálat a fülem mögé. – Várjunk pár napot, hátha érkezik még! Ha megtörténik, beavatom anyát, persze a kellemetlen fotókat kihagyva. Így is tud valamit. Puhatolóztam ma, de nem beszél. Úgy csinál, mintha nem értené a kérdéseim.

– Jól van. – Beleegyezem, ugyanis rizikós odaállni ezzel a szülők elé. Többet kéne tudnunk hozzá, így talán igaza van. Érdemesebb még kivárni. – Máskor ne legyetek seggfejek!

– Sosem vagyunk azok – kotyog közbe Mave. – Félreérted, Ellie-bellie!

– Elverjük őt UNO-ban? – mosolyog rám Waylen.

– Megérdemelné! – hunyorgok a tetkós srác felé.

– Akkor gyere! – Megcsókolja a homlokom, majd odahúz a szőnyeg közepére, és frankón az ölébe ültet.

○•○•○

Halihó!

Nem sok  izgalmas mondandóm van. Jelenleg a történet 36. fejezetét írom, és körülbelül 7-8 ezer szó választ el a lezárásától. :) (Hogy aztán jöhessen a folytatás, khm...)

Ja, a kövi fejezetben lesz egy kis huncutkodás, amolyan erotikus résznek mondanám, hátha ez felcsigáz valakit, nem tudom :D

Köszönöm mindenkinek, aki velem tart!